"A reneszánsz ennélfogva úgy jelenik meg előttünk,
mint ellentmondások óceánja, szerteágazó törekvések olykor csikorgató
koncertje... ahol egyszerű és bonyolult, tisztaság és érzékiség, irgalom
és gyűlölet keveredik egymással" (J. Delumeau, Reneszánsz, Bp., Osiris, 1997, p. 10.)
Minden ettől a Günter von Hagens-kiállítástól hangos,
de tényleg, már legalább négy posztot olvastam róla csak itt a
freeblogon. Szívesen el is mennék, de meglátva a jegyárakat, inkább
fellapoztam néhány régi könyvemet, és összeszedtem a gondolataimat,
úgyis éppen rezümét készülök összehozni, na hátha...
Na, azt nem tudom,
mekkora sikere van/lesz majd ennek a kiállításnak, a lényeg azonban az,
hogy tényleg, de tényleg nincs új a nap alatt. Aki ugyanis még nem
tudná, annak elmondom, hogy mindez a dolog nem más, mint a
reneszánszkori anatómia színház átvétele egy az egyben - felturbózva
posztmodern, korszerű orvostudomány és technika összes eszközével.
Az első anatómia
színházak (itt megjegyezném, érdekes egybeesés, hogy a színház és a műtő
szavaknak az angol megfelelője egyaránt theatre) az 1590-es
években épültek Itáliában, majd a többi európai egyetemen is. Ezek
ovális alakú, nézőtérrel és katedrával ("színpaddal") ellátott
színházszerű terek voltak oly módon kiképezve, hogy a hallgatók a lehető
legjobban lássák a boncolás minden apró részletét és tevékenységét. A
boncolások nemcsak az egyetem diákjai részére voltak hozzáférhetőek,
hanem egészen a 14-15. század óta nyilvános szórakozásként,
látványosságként is szolgáltak.
A halál, a test, az emberi belső iránti óriási érdeklődés összefüggésbe hozható a halálhoz kapcsolódó memento mori, az ars moriendi, az exemplum horrendum, a contemptus mundi, danse macabre stb.
képi-ábrázolási-irodalmi hagyományok közkeletűségével
és közismertségével, másrészt azzal a ténnyel, hogy a középkor és a
reneszánsz utcaképéhez, köznépi kultúrájához hozzátartoztak azok a
nyilvános események, amelyek valamilyen módon kapcsolatba hozhatóak a
halállal, a vérrel, a testnedvekkel vagy a testi szenvedéssel. A
nyilvános kivégzések nemcsak a bűnös áldozat megszégyenítését és a példa
statuálását szolgálták, hanem a nép, az istenadta nép "vérszomjának",
élményéhségének kielégítését is. Ez a fajta kulturális hagyomány aztán
nem hagyta ártatlanul a művészeteket - legfőképp a színházat - sem.
A képi megjelenítések átörökítéséhez nagyban hozzájárultak az anatómiakönyek, úgymint Mondino de Luizzi Anathomia című könyve 1315-ből vagy Vesalius De Humanis Corporis Fabrica-ja
(Az emberi test működéséről) 1514-ből. Ezek az orvos-szerzők
és leírásaik-metszeteik az utóbbi időben már nemcsak az orvostudomány
számára érdekesek, hanem a reneszánsz és a posztmodern kor hasonlóságait
ikonológiai-szemiotikai-ismeretelméleti(-stb.) szempontból vizsgáló
okosok számára is. A testfeltárás és az az iránt való érdeklődés (akkor
és ma) ugyanis azt a fajta egzisztenciális bizonytalanságot, stabil
világképben való megrendülést, talajvesztést, káoszt tematizál(hat)ja,
ami a reneszánszot és a posztmodernt is jellemzi. Mindezzel párhuzamosan
leképezi azt a kíváncsiságot és izgatottságot is, amivel az ember egyre
beljebb/lejjebb/feljebb próbál hatolni az ismeretlenbe, az idegenbe, a
másikba, a transzcendensbe.
(Színházi vonalon ezt
a reneszánszban a horrorisztikus, vérben tocsogó rémdrámák, a
posztmodernben pedig a performance művészet, a mozgásszínház és a
happeningek képviselik legmarkánsabban, de erről tán majd egyszer
később.)
Szóval a Bodies
című kiállítás valami olyat vesz elő, ami már régóta létezik. A tágabb
kontextusban értelmezett, az emberi testet az érdeklődés, a kukkolás
tárgyává tévő "anatómia" jelen van a kortárs művészetben, a médiában, az
irodalomban, a pornóban, az Interneten és még sorolhatnám. És talán (az
eltelt évszázadok és a történelmi helyzetek változásának-váltakozásának
eredményeképpen) a tűréshatárunk is kitolódott. Kevésbé sokkol már a
meztelenség vagy az erőszak. A kiállítással kapcsolatos felháborodás
tehát véleményem szerint nagyrészt álszentség. Ha pedig mégsem az, akkor
nem kell megnézni. Úgyis jóval többe kerül, mint egy jegy a Globe-ba -
most, vagy 1600-ban.
2008. május 25., vasárnap
2008. május 15., csütörtök
HOUSE MD
Dr House maga a reneszánsz gonosztevő, a "villain", a "vice", a "devil",
ő a középkori megrontó és mókamester, ő III. Richárd és Titus
Andronicus egyszemélyben...
Munka- és lakóhelye a kórház, az az anatómiai játéktér, ahol ő élet és halál ura, ahol minden nap egy-egy újabb meccs a halál ellen és Isten ellen (House - Isten: 1-0), ahol minden eset egy újabb mélyfúrás az idegenbe, az ismeretlenbe, a rejtélybe, újabb és újabb megkísértése a transzcendensnek, a nem eviláginak. House közege a vér, a nyál, a testnedvek, a belsőségek, a bűzlő-gennyedző váladékok, napról-napra, óráról órára fejti le az összes bőrréteget az emberről, aki számára nem más, mint egy újabb test, egy korpusz, hús-vér-biológia, anatómiai érdekesség, fizikum. Úgy tör egyre magasabbra, úgy terjeszti ki a hatalmát, hogy közben egyre lejjebb és lejjebb hatol az emberi belsőbe.
House maga III. Richárd, a materialista, aki számára az emberi lélek és a hit nem létezik, saját világában minden hatalmi pozíciót ő birtokol, megkérdőjelez minden szabályt, törvényt, és minden véletlent, a saját rációja alá rendel minden más gondolatot, kezében tartja a zsinórokat, amik végén beosztottjai és páciensei lógnak, mint a marionettfigurák. House-nak hatalma van, és a hatalma a személyét övező különleges vonzalmakból (is) fakad, egyszerre taszít és csábít, szórakoztat és elborzaszt, tekintélyt és undort ébreszt.
House játszik, az idővel, Istennel, az emberrel, az életükkel, a közönségével (filmen kívül és belül), belevisz minket a bűnbe, levisz minket a pokolba, benézet velünk az ember legmélyére érzelem, részvét, szánalom nélkül. Közben élcelődik, és a humora is - ahogy a keze - életekkel játszik, magja mindig a tabu, mert párbajra hív mindent, ami a normák szerint szent és alapvető.
House maga az eltolt, félretolt viszonyítási pont, az örök tagadás, a letaszított arkangyal, aki most bosszút áll itt, a kórházban, akinek Istennel való sakkjátszmájában a földi halandók a figurák. Ő a félresikerült teremtés is, sánta, borostás, mogorva, hiányzik belőle egy darabka lélek, eszközei a szike, a csipesz, a botja és egy régi gitár.
Ő az, aki belerángat minket a bűnbe, cinkossá tesz, és mindezért pénzt szed; akinek örömmel adakozunk, aki talán nem szabadna, hogy legyen, de mégis van, azért van, mert/hogy mindent relativizál(jon). Létezésének értelmét az ellenpontozás adja. Botránkozunk, és szórakozunk miatta és rajta. És szeretnénk egy kicsit ilyenek lenni, mert úgy érezzük, ez a szabadság. Ez egyfajta, nagy, mérhetetlen szabadság.
Munka- és lakóhelye a kórház, az az anatómiai játéktér, ahol ő élet és halál ura, ahol minden nap egy-egy újabb meccs a halál ellen és Isten ellen (House - Isten: 1-0), ahol minden eset egy újabb mélyfúrás az idegenbe, az ismeretlenbe, a rejtélybe, újabb és újabb megkísértése a transzcendensnek, a nem eviláginak. House közege a vér, a nyál, a testnedvek, a belsőségek, a bűzlő-gennyedző váladékok, napról-napra, óráról órára fejti le az összes bőrréteget az emberről, aki számára nem más, mint egy újabb test, egy korpusz, hús-vér-biológia, anatómiai érdekesség, fizikum. Úgy tör egyre magasabbra, úgy terjeszti ki a hatalmát, hogy közben egyre lejjebb és lejjebb hatol az emberi belsőbe.
House maga III. Richárd, a materialista, aki számára az emberi lélek és a hit nem létezik, saját világában minden hatalmi pozíciót ő birtokol, megkérdőjelez minden szabályt, törvényt, és minden véletlent, a saját rációja alá rendel minden más gondolatot, kezében tartja a zsinórokat, amik végén beosztottjai és páciensei lógnak, mint a marionettfigurák. House-nak hatalma van, és a hatalma a személyét övező különleges vonzalmakból (is) fakad, egyszerre taszít és csábít, szórakoztat és elborzaszt, tekintélyt és undort ébreszt.
House játszik, az idővel, Istennel, az emberrel, az életükkel, a közönségével (filmen kívül és belül), belevisz minket a bűnbe, levisz minket a pokolba, benézet velünk az ember legmélyére érzelem, részvét, szánalom nélkül. Közben élcelődik, és a humora is - ahogy a keze - életekkel játszik, magja mindig a tabu, mert párbajra hív mindent, ami a normák szerint szent és alapvető.
House maga az eltolt, félretolt viszonyítási pont, az örök tagadás, a letaszított arkangyal, aki most bosszút áll itt, a kórházban, akinek Istennel való sakkjátszmájában a földi halandók a figurák. Ő a félresikerült teremtés is, sánta, borostás, mogorva, hiányzik belőle egy darabka lélek, eszközei a szike, a csipesz, a botja és egy régi gitár.
Ő az, aki belerángat minket a bűnbe, cinkossá tesz, és mindezért pénzt szed; akinek örömmel adakozunk, aki talán nem szabadna, hogy legyen, de mégis van, azért van, mert/hogy mindent relativizál(jon). Létezésének értelmét az ellenpontozás adja. Botránkozunk, és szórakozunk miatta és rajta. És szeretnénk egy kicsit ilyenek lenni, mert úgy érezzük, ez a szabadság. Ez egyfajta, nagy, mérhetetlen szabadság.
2008. május 7., szerda
Kis poszt a POSZT-ról
Egyre inkább erősödik az a meggyőződésem, hogy nem az emberek
érdektelenek a kultúrával szemben, hanem a kultúra intézményesült formái
vannak úgy kitalálva, hogy kirekesszék az átlag kultúrafogyasztót.
A POSZT-tal úgy vagyok már évek óta: tudom, hogy egy impozáns jelensége a magyar színházi életnek, hagyománya van immár, satöbbi, satöbbi... Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy mára ez az egyetlen értelmes, sőt, színvonalas kultúresemény itt Pécsen, amibe bele kell kapaszkodnunk, mint hajótöröttnek a szálkás deszkába - mivel hogy egyre közeleg az a bizonyos 2010-es orbitális kulturális megaciki.
Ez így eddig viszonylag kielégítően hangzik, de. Amit évek óta nem értek, az az, hogy hogy a csűrcsavaros fenébe van az, hogy az átlagpénztárcájú pórnép, aki több hónapig kuporgat a 3500 jó magyar forintért árult színházjegyre (megtagadva a kölöktől a legót, a Mars-csokit, magától pedig az Unicumot és az újságvásárlást meg a mirelit pizzát), a hivatalos pénztári nyitás után egyetlen nappal már egyszerűen nem tudja megvalósítani abbéli szándékát, hogy egy évben egyszer végre áldozhasson a magyar kultúra oltárán, és ne csak DVD-re meg sörre költsön... Mert hogy nincs jegy.
A honlap szerint a hivatalos pénztárnyitás május 6, jegyvásárlásra pedig csak személyesen van lehetőség (vastag, nagy, sötét betűk, három felkiáltójel). Ehhez képest ma (mert lám, valami isteni csodának köszönhetően akadt egy fél szabad délelőttöm, s gondoltam, ezt azért kaptam a magasságostól, hogy elzarándokoljak a jegyirodába), ahogy odalibbentem a 10 órás nyitás után 13 perccel, azt látom ám, hogy az óriásplakáton hat előadás címe mellett díszeleg pirossal a Minden jegy elkelt felirat. Bent megtudom, hogy további kettőre sincs már jegy. De hát ki? Hogyan? Hol? És mennyit?
Válságlistámon a B és C terveket átböngészve (amit tegnap este egyeztettük a Ha erre meg arra sincs jegy, akkor? kérdését sűrűn halmozva) végül sikerült 1X2 + 1X1 jegyre szert tennem.
Úgyhogy dühömben elmentem, és a maradék pénzem elköltöttem könyvre meg Mecsek turistatérképre.
Aztán azon a bizonyos héten meg majd bámulom az utcasarkon főzőcskéző színészeket INGYEN, mert valakik, valahol, úgy látszik, már megint ezt szánták nekem.
A POSZT-tal úgy vagyok már évek óta: tudom, hogy egy impozáns jelensége a magyar színházi életnek, hagyománya van immár, satöbbi, satöbbi... Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy mára ez az egyetlen értelmes, sőt, színvonalas kultúresemény itt Pécsen, amibe bele kell kapaszkodnunk, mint hajótöröttnek a szálkás deszkába - mivel hogy egyre közeleg az a bizonyos 2010-es orbitális kulturális megaciki.
Ez így eddig viszonylag kielégítően hangzik, de. Amit évek óta nem értek, az az, hogy hogy a csűrcsavaros fenébe van az, hogy az átlagpénztárcájú pórnép, aki több hónapig kuporgat a 3500 jó magyar forintért árult színházjegyre (megtagadva a kölöktől a legót, a Mars-csokit, magától pedig az Unicumot és az újságvásárlást meg a mirelit pizzát), a hivatalos pénztári nyitás után egyetlen nappal már egyszerűen nem tudja megvalósítani abbéli szándékát, hogy egy évben egyszer végre áldozhasson a magyar kultúra oltárán, és ne csak DVD-re meg sörre költsön... Mert hogy nincs jegy.
A honlap szerint a hivatalos pénztárnyitás május 6, jegyvásárlásra pedig csak személyesen van lehetőség (vastag, nagy, sötét betűk, három felkiáltójel). Ehhez képest ma (mert lám, valami isteni csodának köszönhetően akadt egy fél szabad délelőttöm, s gondoltam, ezt azért kaptam a magasságostól, hogy elzarándokoljak a jegyirodába), ahogy odalibbentem a 10 órás nyitás után 13 perccel, azt látom ám, hogy az óriásplakáton hat előadás címe mellett díszeleg pirossal a Minden jegy elkelt felirat. Bent megtudom, hogy további kettőre sincs már jegy. De hát ki? Hogyan? Hol? És mennyit?
Válságlistámon a B és C terveket átböngészve (amit tegnap este egyeztettük a Ha erre meg arra sincs jegy, akkor? kérdését sűrűn halmozva) végül sikerült 1X2 + 1X1 jegyre szert tennem.
Úgyhogy dühömben elmentem, és a maradék pénzem elköltöttem könyvre meg Mecsek turistatérképre.
Aztán azon a bizonyos héten meg majd bámulom az utcasarkon főzőcskéző színészeket INGYEN, mert valakik, valahol, úgy látszik, már megint ezt szánták nekem.
2008. április 23., szerda
poszt
itt ülök és írok egy posztot, mert semmi másnak nem látom értelmét, csak az írásnak
erre már egészen korán rájöttem, lehettem vagy 8 éves, és már akkor is mindig és mindenhova csak írtam
a tejesdobozra, az asztallapra, a falra, a matekfüzet hátuljába
nyomokat hagytam, mintha ez valakinek fontos lenne
és már tudom, fontos is volt, nekem volt fontos, másnak nem
nekem volt öröm, másnak meg mindegy volt
most is itt ülök, írok, mert azt gondolom, fontos nekem
és tudom, hogy másnak meg nem fontos
elfelejtettem írni - de az is lehet, hogy sosem tudtam
vagy tudtam, talán mégis tudtam írni,
csak megijedtem egyszer és álmomban elhatároztam, hogy nem írok többet.
már nem emlékszem.
A legtöbb időmet ostobákkal töltöm, feleslegesen egyébként, akik nem buták, csak ostobák, mert nem tudják, ki vagyok, vagy azt, hogy mi a fontos, vagy hogy mit kéne tenni magukkal, másokkal, a világgal körülöttük, és én, a megmondó-kisiparos, próbálom nekik megmondani, elmondani, velük közölni, kommunikálni, átitatni vele a szürkeállományukat, de nem tudom, mert üveges szemmel néznek rám, és nem is látnak, nem csak engem nem látnak, de semmit és senkit sem. Kövérek, vagy soványak, de izzadtak, és folyton csak ülnek, néznek a semmibe, támasztják a fejüket, és még a legyet is lusták elhessegetni az orruk hegyéről.
Én pedig arra gondolok, istenem, miért nem vagyok legalább kettőből, és az egyik énemben lehetne egy kifogyhatatlan elem meg rajta acéling, a képén meg átlátszó teflon, égés-, hő-, por-, és vízálló, és cédéről nyomná a türelmes lényeget, magyarázatokkal fűszerezve, és még az utolsó zárójeles rész is mindig értelmes, összefüggő és okos, ámde könnyen érthető lenne. Ez az énem megbírkózna az intellektuális gőggel, az odamondogatással, türelmesen és bölcsen tűrne mindent és mindenkit, aki nála jobb, szebb, kipihentebb, aktuálisan boldogabb vagy annak akar látszani. Csípőből riposztolna kínos kérdésekre és szólna hozzá kellemetlen vagy titkos témákhoz, mindig tudná, hogy mi a helyes, megfelelő és igazságos döntés vagy reakció.
És akkor a másik énem lehetne szabadabb, lazább, lelkesebb, jobban aludna, kevesebbet lenne mérges, ingerült, türelmetlen, vagy nagyon elkeseredett, többet udvarolna, többet simogatna, többet csókolna, és élhetne úgy és annak, ami magasabb hőfokon égeti, boldogságosabban élteti, és végre soha senki nem kérdezné többet tőle, hogy "mondd, mit vársz te az élettől?!", mert a mércéje a jóérzés lenne.
És megírhatná végre a történetet, ami a legszebb, legemberibb és legkülönlegesebb, ami valaha élő emberrel megesett ezen a bolygón.
erre már egészen korán rájöttem, lehettem vagy 8 éves, és már akkor is mindig és mindenhova csak írtam
a tejesdobozra, az asztallapra, a falra, a matekfüzet hátuljába
nyomokat hagytam, mintha ez valakinek fontos lenne
és már tudom, fontos is volt, nekem volt fontos, másnak nem
nekem volt öröm, másnak meg mindegy volt
most is itt ülök, írok, mert azt gondolom, fontos nekem
és tudom, hogy másnak meg nem fontos
elfelejtettem írni - de az is lehet, hogy sosem tudtam
vagy tudtam, talán mégis tudtam írni,
csak megijedtem egyszer és álmomban elhatároztam, hogy nem írok többet.
már nem emlékszem.
A legtöbb időmet ostobákkal töltöm, feleslegesen egyébként, akik nem buták, csak ostobák, mert nem tudják, ki vagyok, vagy azt, hogy mi a fontos, vagy hogy mit kéne tenni magukkal, másokkal, a világgal körülöttük, és én, a megmondó-kisiparos, próbálom nekik megmondani, elmondani, velük közölni, kommunikálni, átitatni vele a szürkeállományukat, de nem tudom, mert üveges szemmel néznek rám, és nem is látnak, nem csak engem nem látnak, de semmit és senkit sem. Kövérek, vagy soványak, de izzadtak, és folyton csak ülnek, néznek a semmibe, támasztják a fejüket, és még a legyet is lusták elhessegetni az orruk hegyéről.
Én pedig arra gondolok, istenem, miért nem vagyok legalább kettőből, és az egyik énemben lehetne egy kifogyhatatlan elem meg rajta acéling, a képén meg átlátszó teflon, égés-, hő-, por-, és vízálló, és cédéről nyomná a türelmes lényeget, magyarázatokkal fűszerezve, és még az utolsó zárójeles rész is mindig értelmes, összefüggő és okos, ámde könnyen érthető lenne. Ez az énem megbírkózna az intellektuális gőggel, az odamondogatással, türelmesen és bölcsen tűrne mindent és mindenkit, aki nála jobb, szebb, kipihentebb, aktuálisan boldogabb vagy annak akar látszani. Csípőből riposztolna kínos kérdésekre és szólna hozzá kellemetlen vagy titkos témákhoz, mindig tudná, hogy mi a helyes, megfelelő és igazságos döntés vagy reakció.
És akkor a másik énem lehetne szabadabb, lazább, lelkesebb, jobban aludna, kevesebbet lenne mérges, ingerült, türelmetlen, vagy nagyon elkeseredett, többet udvarolna, többet simogatna, többet csókolna, és élhetne úgy és annak, ami magasabb hőfokon égeti, boldogságosabban élteti, és végre soha senki nem kérdezné többet tőle, hogy "mondd, mit vársz te az élettől?!", mert a mércéje a jóérzés lenne.
És megírhatná végre a történetet, ami a legszebb, legemberibb és legkülönlegesebb, ami valaha élő emberrel megesett ezen a bolygón.
2008. április 15., kedd
A nagy nemek harca
Tegnap volt egy órám, egy szöveget elemeztünk, ami arról szólt, hogy az Equal Opportunities Commission felmérése
szerint Nagy-Britanniában a nőknek csak 3%-a dolgozik építőiparban,
mérnökként, vagy szerelőként, míg a férfiak 1%-a
foglalkozik (kis)gyerekellátással. Ezen túl a munkaadók, sőt, az
iskolák nagy része előítéletes, és nemi alapon válogat ahelyett, hogy a
képességeket nézné.
A csoportban tizenegyből két nő van (rajtam kívül), megkérdeztem hát, hogy mit gondolnak, valós-e ez a probléma, mondták, hogy hát persze, hogy nem, meg hogy áá, ez hülyeség. És hogy hogy néz ki az, ha egy nőnek kérges a tenyere a csavarhúzótól meg a csípőfogótól. A férfi meg, aki dadaként dolgozik, nem is férfi, nézzem meg, rózsaszín pólóban van, még a haja is félhosszú, ráadásul szőke, úgyhogy ez lehet, hogy nem is férfi, hanem inkább nő, de lehet, hogy a kettő egyben.
Mondtam nekik, hogy ja, igen, ez itt kezdődik, egy nő ne legyen teherautósofőr, mert az olyan furcsa, és aztán már ne legyen egyetemi tanár, netán tanszékvezető, no de pláne hogy főnök ne legyen. Erre mondták, hogy hát lehet, csak az tényleg olyan furcsa. És hogy hogy néz ki egy férfi egy játszószőnyegen, mert ők is játszottak ugyan a kishúgukkal, de az csak három perc volt - addig tartott, míg össze nem döntötte a kockaépítményt.
Egészen komolyan felháborodtam, mert ezek fiatal emberek 20-25 évesek, akikről - bár még növésben vannak - nem valószínű, hogy le lehet nyesegetni ezeket a gyerekded szexista csírákat. No jó, amelyik azt mondta, hogy lehet, lehet, de mégis furcsa, ahhoz azért még fűzök némi reményt. És mielőtt bárki félreértené, nem csak a férfiakról beszélek, hanem a két lányról is, akik zavartan nevetgélve ücsörögtek ott köztük. Az egyik 30 éves elmúlt, férjezett, két gyerek anyja...
--------------------------------------------------------------------------
Írja a barátnőm:
A csoportban tizenegyből két nő van (rajtam kívül), megkérdeztem hát, hogy mit gondolnak, valós-e ez a probléma, mondták, hogy hát persze, hogy nem, meg hogy áá, ez hülyeség. És hogy hogy néz ki az, ha egy nőnek kérges a tenyere a csavarhúzótól meg a csípőfogótól. A férfi meg, aki dadaként dolgozik, nem is férfi, nézzem meg, rózsaszín pólóban van, még a haja is félhosszú, ráadásul szőke, úgyhogy ez lehet, hogy nem is férfi, hanem inkább nő, de lehet, hogy a kettő egyben.
Mondtam nekik, hogy ja, igen, ez itt kezdődik, egy nő ne legyen teherautósofőr, mert az olyan furcsa, és aztán már ne legyen egyetemi tanár, netán tanszékvezető, no de pláne hogy főnök ne legyen. Erre mondták, hogy hát lehet, csak az tényleg olyan furcsa. És hogy hogy néz ki egy férfi egy játszószőnyegen, mert ők is játszottak ugyan a kishúgukkal, de az csak három perc volt - addig tartott, míg össze nem döntötte a kockaépítményt.
Egészen komolyan felháborodtam, mert ezek fiatal emberek 20-25 évesek, akikről - bár még növésben vannak - nem valószínű, hogy le lehet nyesegetni ezeket a gyerekded szexista csírákat. No jó, amelyik azt mondta, hogy lehet, lehet, de mégis furcsa, ahhoz azért még fűzök némi reményt. És mielőtt bárki félreértené, nem csak a férfiakról beszélek, hanem a két lányról is, akik zavartan nevetgélve ücsörögtek ott köztük. Az egyik 30 éves elmúlt, férjezett, két gyerek anyja...
--------------------------------------------------------------------------
Írja a barátnőm:
"Az
egyetemen költözések voltak, a tanszékünk felköltözött a harmadikra a
földrajzosok helyére és most a genderesek melletti szobában vagyunk. E. a
szomszédom és tőle meg P.-től már néha homofóbia kerülget, és ezt csak
azért írom neked, mert te nem érted félre. Az idegesít E.-ben, hogy
miközben a nagy másság elfogadást papolja, ő éppúgy zárt minden másra,
ami nem az ő gondolkodás szerint van és teljesen leural mindenkit a
környezetében. Beköltöztek pl. most az új szobájukba négyen, de a szoba
minden szabad felületű falán csak E. képei virítanak és az ő szivárvány
zászlója leng (ami nem baj, lengjen, de könyörgöm, nem csak ő van ott
abban a szobában). Az lett most a gender szoba. De az ő szemében a
gender is csak feminin... el tudod képzelni milyen képet vágna, hogy ha a
falra kitennék egy nagy fallosz képet? (Nem mintha erre kísértést
éreznék, de néha komolyan ott bújkál bennem a kis ördög.... jelen
esetben persze teljes mértékben élvezem a helyeslését, mert a mi
szobánkban az asztalom felett Blake Miltonja mellett még egy Jolie
montázs van, hehehe.... azért majd keresek valami provokatívat is.)"
És ehhez most nincs kommentem. Illetve mégis. A
nemek harca helyett az igenek harca értelmesebb lenne. És biztos én se
húznám fel magam rajta ennyire, és nem gondolnám, hogy rossz felé
megyünk, mert nem elég, hogy a kopasz, kamerás - hangosbeszélőst látom a
tévében a Szózatot hamisan és dülöngélve énekelő népek élén, rá kell
jönnöm, hogy jó családi háttérrel rendelkező, intelligens fiatalokban is
igen, tényleg, valóban ott a csíra...
Tényleg, lehet, hogy igaza van Koltai Tamásnak, jobb, ha hónunk alá csapjuk az ingyendiplománkat, osztán költözünk.
2008. április 6., vasárnap
halak
nem jó nem jó ez itt ez a hét
mindig későn érkezünk
lekéssük magunkat
mindenki máskor jön későn
és nincs idő semmire, senkire
egymásra, másra, magunkra
a világra, az életre, arra
csak pislogunk laposakat, mint a halak az akváriumban
de mégsem
mert a halak némák, mi meg, ha beszélünk,
akkor kiabálunk
mert már televan a fülünk a zajjal
az ottani zajokkal meg egymáséval
és ezért már inkább nem is beszélünk
csak bámulunk némán
kuporgatunk
és nézzük a betűket egymás homlokán
aztán meg közben
hiányzik
for god's sake
ha már hal vagyok
may i just at least
please
swim away with you
mindig későn érkezünk
lekéssük magunkat
mindenki máskor jön későn
és nincs idő semmire, senkire
egymásra, másra, magunkra
a világra, az életre, arra
csak pislogunk laposakat, mint a halak az akváriumban
de mégsem
mert a halak némák, mi meg, ha beszélünk,
akkor kiabálunk
mert már televan a fülünk a zajjal
az ottani zajokkal meg egymáséval
és ezért már inkább nem is beszélünk
csak bámulunk némán
kuporgatunk
és nézzük a betűket egymás homlokán
aztán meg közben
hiányzik
for god's sake
ha már hal vagyok
may i just at least
please
swim away with you
2008. március 27., csütörtök
Napi mantra
A bejegyéseim mostanában legtöbbször teljesen
magánjellegűek - ha egyáltalán meg vannak szövegezve - gondolkodtam
rajta, miért, és arra jutottam, hogy azért, mert csak erre van idő, a
hétköznapok megélésére, apró-cseprő problémákra, vackokra, mini
konfliktusokra, az általános nyomorra-boldogságra és a "sallangra". De
komolyan, semmi magasröptű nem foglalkoztat mostanában, teljesen
elbulvárosodtam magamban, csak a privát érdekel magamban is, és másokban
is. Olvasom a lineast, Malvinát, az óvodát, meg néha megnézem Perlát
is, a közoldalakon is a bulvár érdekel főleg (a hét legnagyobb eseménye
számomra az volt, hogy Mulder és Scully összejönnek végre a második X-akták filmben,
na, ez ifjúkorom egyik nagy rajongása, az X-akták, imádom most is, alig
várom a DVD-t meg hogy végre megint lássam a sorozatot, az ezer
videószalagra rögzített sok-sok részt ugyanis már egy költözéskor
kidobtam... én barom. Hja, akkor más volt fontos.)
Szóval tobzódom a bulvárban, a magaméban és a máséban, fáradt vagyok, és csak ez köt le, teszek az intellektuális hőzöngésre, teszek a közéletre, teszek a sznobokra és a hiúságra is. Legfontosabb gondolatom perpillanat, hogy vajon itt ülni jobb-e, vagy inkább menjek Harry Pottert olvasni (The Deadly Hollows, végre leszakadt róla a kölök...), és hogy de jó lesz holnap uszodába menni (igen, végre rászántam magam).
Az csak néha, de nagyon ritkán jut most éppen eszembe, hogy emelkedettebb, fontosabb, közérdeklődésre jobban számot tartó dolgokról kellene írni, mondjuk a vasárnapi népszavazásról, az oktatási helyzetről, okoskodni kéne a készülő két konferencia kapcsán, netán verselni vagy ilyesmi. De nem. Iszom a sört most így pénteken, írom a posztot, hallom a mordori csatazajt a háttérben, és a mobilom is csörgött az előbb, de meg se néztem, ki az.
Ma reggel a buszon eszembe jutott az anyám, akinek jövő héten lesz a születésnapja - elvileg ez eltölthetett volna szomorúsággal is, de a következő pillanatban arra koncentráltam, hogy el ne felejtsem valahogy megszervezni, hogy a tetemes mennyiségű könyveimet hogyan hozom majd el abból a házból... aztán később beugrottam valaki helyett a melóban, de ahelyett, hogy kötelességtudó lettem volna, bambán csak annyit kérdeztem, egyedül akarják vagy együtt? Egyedül - mondták. És én bambultam tovább...
Valahol máshol járok, Bé-re gondolok, aztán a pénzre, aztán a macskára. Harry Potterre gondolok, Mulder és Scully ügynökökre, majd a macskámra. Aztán a haragra gondolok, majd pedig a mámorra, a szerelemre, szöveg nélküli dalokra, a média mocskára, aztán Angliára, majd az apámra, utána a vízre, és a billentyűkre, a betűkre. És mindig csak gondolok valamit. Valamire.
Szóval tobzódom a bulvárban, a magaméban és a máséban, fáradt vagyok, és csak ez köt le, teszek az intellektuális hőzöngésre, teszek a közéletre, teszek a sznobokra és a hiúságra is. Legfontosabb gondolatom perpillanat, hogy vajon itt ülni jobb-e, vagy inkább menjek Harry Pottert olvasni (The Deadly Hollows, végre leszakadt róla a kölök...), és hogy de jó lesz holnap uszodába menni (igen, végre rászántam magam).
Az csak néha, de nagyon ritkán jut most éppen eszembe, hogy emelkedettebb, fontosabb, közérdeklődésre jobban számot tartó dolgokról kellene írni, mondjuk a vasárnapi népszavazásról, az oktatási helyzetről, okoskodni kéne a készülő két konferencia kapcsán, netán verselni vagy ilyesmi. De nem. Iszom a sört most így pénteken, írom a posztot, hallom a mordori csatazajt a háttérben, és a mobilom is csörgött az előbb, de meg se néztem, ki az.
Ma reggel a buszon eszembe jutott az anyám, akinek jövő héten lesz a születésnapja - elvileg ez eltölthetett volna szomorúsággal is, de a következő pillanatban arra koncentráltam, hogy el ne felejtsem valahogy megszervezni, hogy a tetemes mennyiségű könyveimet hogyan hozom majd el abból a házból... aztán később beugrottam valaki helyett a melóban, de ahelyett, hogy kötelességtudó lettem volna, bambán csak annyit kérdeztem, egyedül akarják vagy együtt? Egyedül - mondták. És én bambultam tovább...
Valahol máshol járok, Bé-re gondolok, aztán a pénzre, aztán a macskára. Harry Potterre gondolok, Mulder és Scully ügynökökre, majd a macskámra. Aztán a haragra gondolok, majd pedig a mámorra, a szerelemre, szöveg nélküli dalokra, a média mocskára, aztán Angliára, majd az apámra, utána a vízre, és a billentyűkre, a betűkre. És mindig csak gondolok valamit. Valamire.
Feliratkozás:
Megjegyzések
(
Atom
)