Az elmélet relativitása

Bének nehezen múló, keserű gyerekkora volt. No, nem a legszerencsétlenebb gyerekmolesztálós, erőszakoskodós, a szó szoros értelmében vett szülői hatalomfitogtatással megnyomorított gyerekkor, mint sokmillió gyereknek ebben az univerzumban - de éppen elég rossz ahhoz, hogy hosszútávon is nyomokat hagyjon.

Bé ezért nem szeretett gyerek lenni, és ki is lógott mindenfajta kiskorú közösségből. Akárhányszor olyanokat mondtak neki, hogy "addig örülj, amíg gyerek vagy", meg hogy "örülj a jó dolgodnak" a sokat tudó tizenévesek mély nézésével és bölcsességével összevonta a szemöldökét. Furcsa gyerek volt. Szabaidejében neki szimpatikus, képzeletben mindenféle jótulajdonságokkal felruházott felnőtteket követett, öngyilkos verseket olvasott, és ha nagyon begurult, kioktatta a szüleit. Amiért persze megkapta a magáét - szóban és tettben. Legtöbbször olyanokat mondtak neki, hogy "te még ezt nem tudhatod", "azt sem tudod, miről beszélsz" és hogy "te ehhez nem értesz" és "nem jól emlékszel". Bének legtöbbször nem volt kedve vagy ereje vitatkozni ezeken a dolgokon, inkább kényszerűen végighallgatta a szentenciákat, aztán bezárkózott. Magába, a könyvekbe, a szobájába, vagy sétálni ment a kutyájával. Vagy felhívott valakit telefonon, de aztán nem szólt a kagylóba. Esetleg naplót vagy képzeletbeli leveleket írt fiktív barátoknak.

A körülötte lévő gyerekek szerint Bé megjátszotta magát. Úgy látták, hogy nem tud örülni, általában semmiben sem vesz részt, és szerintük ez azért volt, mert túl sokra tartotta magát, és lenézte a környezetét. Szabadidejében inkább olvasott vagy a belső hangokra figyelt, írogatott, megfigyelt, vagy fényképeket és újságcikkeket rendezgetett. Figyelte a felnőtteket, és stratégiákat talált ki a túlélésre. Éjszakánként történeteket írt a fejében, és úgy képzelte, hogy ha majd híres író lesz, eladja őket filmsorozatnak, annyira szentimentálisak és egyszerűek. Vagy videóklippeket talált ki dalokhoz. Esetleg forgatókönyvtervet musical-ekhez.

És tanult is, rengeteget. Egyrészt érdekelte őt más emberek élete, akié jobb volt, azért, akié rosszabb volt, azért. Másrészt úgy gondolta, a tanulás megteremtheti a fejében a gyerekkor átvészeléséhez szükséges rendszereket. Strultúrált, építkezett, organizált fejben, racionalizált és minden életében felbukkanó személyt és megtörtént eseményt megtámogatott jobbról, balról, előről és hátulról.
_____________________________________
Bé komolyan hitt abban, hogy a rossz élet is jobbá tehető, pedig az ilyesfajta optimizmus nem is volt divatos a környezetében. Abban is hitt, hogy ha rendet tart a fejében és maga körül, akkor áthidalható a káosz és megteremthető a rend meg az azzal járó béke. Mindezt az olvasmányai - köztük sok pszichológiai irodalom - is alátámasztották. Úgy gondolta, hogy a gyerekkor csak egy szükségszerű és átmeneti állapot, és ha ügyesen, energiákat és erőt tartalékolva túléli az ember, akkor megszűnik a kiszolgáltatottság, és végre a maga sorsának irányíthatója lehet.

A szüleivel lefolytatott néhány értelmetlen vitát leszámítva nem nagyon voltak konfliktusai más emberekkel. Ha valaki rákiabált vagy veszekedett vele, makacs csenddel vagy éppen összehúzott szemöldökkel tűrte, és azt firtatta, vajon mi lehet az indulatok vagy az esetleges dühkitörések mögött. Csak nagyon ritkán sírt, és akkor is csak dühében. Még ritkábban emelte fel a hangját. Sosem patáliázott, cirkuszolt, hisztizett, vagy követelőzött, mert úgy gondolta, az indulatosság a gyengék ismertetőjele. Ezerszer látta ezt felnőtteken, olyan felnőtteken, akiknél bölcsebb és okosabb, belátóbb, és engedékenyebb akart lenni. Valahányszor ez nem sikerült, bűntudata támadt. Minél megbocsátóbb és megértőbb akart lenni másokkal, és annál kíméletlenebb volt magával. Volt benne valami görcsös bizonyítási vágy, amivel igazolni akarta azokat a mesés axiómákat, hogy "jótett helyében jót várhatsz", hogy "azok vagyunk, amivé tesszük magunkat", hogy "minden jó, ha vége jó", és hasonlók. Hogy a jóindulat jóindulatot szül. És hogy a másoknak nyújtott segítség lehetséges. 

És Bé nemhiába várt. Elmúltak a muszáj-évek, és megszűnt jónéhány gyűlölt kötöttség. A stratégiákat, amiket addig sikeresen működtetett, átigazolta az új, felnőtt életének egyéb területeire. Sikeres és megbízható ember lett belőle. Olvasott volt, intelligens, hozzáértő. Egy idő után többé-kevésbé a gondolatai csigaházából is kibújt, és elkezdett beszélni az emberekhez. Mert hogy sokan voltak körülötte: idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, csalágtagok, rokonok, ismerősök. Végre érezhette a választási lehetőségek szabadságát, és boldog volt, hogy már nem tartozik elszámolással vagy hálával senkinek. 

A héten visszataláltam a szakmába, ami már önmagában is nagy hír. Összeszedtem magam, mint fénykoromban, és elmentem két szakmai beszélgetésre is, hogy táguljon az agyam, de hogy legalábbis megnézzem, hogy milyenek is az itteni kékharisnya bölcsészlányok... (hehe, vannak, mondhatom, nem sznobizmusból - én is kértem már autogrammot életemben...).
Nade: Az Alföldi nem okozott csalódást. Évekig keresgéltem egy olyan színházast, aki ért hozzá, és ennek ellenére el tudja mondani, hogy mihez is ért és mit is akar. Aki színészként "nem esik bele magába és aztán mellé", mert kellő intelligenciával, rálátással és távolságtartással kezeli magát és a szakmát is (ettől még elhivatott persze). Aki nem törekszik arra, hogy művész legyen, és pont ettől az.
És végre ki lett mondva egy-két dolog: pl. hogy a kortárs szövegek nagy része "machinált plasztik", és egyetlen lényegük, hogy minél érthetetlenebbek legyenek és minél modernebben hassanak. És hogy a kortárs SZÍNHÁZszerzők közül a legtöbbnek fogalma sincs a színházról - beül a próbára, hogy védhesse a mundért, és nem tudja, de nem is akarja elvágni a szövegtől a köldökzsinórt. Hogy igen, a színházra is és minden más szakmára is születni kell, és hiába a sok iskola, a sok agytágítás és a sok pénz, ha az a bizonyos félrekapcsolás az agyban nincs meg. No de mennyire. És ja igen, én sem jönnék el a POSZT-ra szakácskodni, amikor ilyen állapotban van a szakma...
Na és aztán megvolt az első PNTT és Nagy József is itt volt... Ennek is megvan persze a maga haszna: legalább tudom végre, hogy hogy néz ki a fickó... Csak azt nem értem, hogy ha már szakma és szakmaiság, akkor miért nem ilyesmiről volt szó, és miért a Vajdaságból elszármazott szegény művészek sorsán keseregtünk (akiket persze szeretünk, sajnálunk, és életetünk, de mégis...).
Ismét megtudtam, hogy egy purgatóriumban élek, hogy a politikusok bezsebelik a nagy pénzeket s közben parlagon hagyják a kultúrát meg a művészetet, na és a hazát is. Revelációként hatott továbbá, hogy JÉ, a szabadban is lehet színházat csinálni, lehet táncolni a Magyarkanizsa melletti puszta közepén, és mezítláb tapodni a sarat. De lehet ám! Magunkra is lehet kenni.
NJ jó táncos egyébként. Amennyire tökéletesen leköt, ahogy mozog, annyira tökéletesen nem köt le az, amikor beszél. Nem azért, mert keresi a szavakat és sokat nyög, hanem mert a mozdulatai nélkül semmit nem tud közölni. Szóban nem tud gesztikulálni. (Beszélőpartneréről nem is beszélve - akinek talán meg kellett volna írnia ezt az egészet, és kiszögezni minden fára... meg alá is írni, hogy tudjam, ki ő.)
Megnéztük két filmjét is - na, DK mesterem mondta egyszer, hogy baromira elege van az olyan az olyan alternatív színházból, ahol sötét öltönyös fickók ülnek a színpadon és némán isszák a vizet. Közben meg hegedűnyikorgás hallatszik. És itt pedig falhordás volt és vakolatbontás, ami nyilván sokszorosan rétegezett, megkövült, analizálásra váró életünket szimbolizálva - a málló vakolat, hú de nagy nóvum... hát megint valami iszonyú érdekeset és újszerűt tudtam meg a mi tyúkszaros életünkről.
Ejha. Józsit legközelebb csak táncolni nézem, de még az sem biztos.

7

Hihetetlen hetem volt. Mint a régi szép időkben.
Először is úgy látszik, állandó lételemem volt és marad a futkosás jobbra-balra. Mobil oktató. Marha jó. Az ember legtöbb energiája a meneteléssel telik meg a buszozással. Nincs fárasztóbb időtöltés, mint a buszozás. És nincs fárasztóbb dolog annál, mint mikor az ember úgy érzi, feleslegesen telik el az ideje.
Namármost. Az ember ugyebár olyan helyen dolgozik szívesen, ahol adottak a munkafeltételek, a jó körülmények, DE LEGALÁBBIS senki nem szól bele, hogy mit hogyan csinál - ha már egyszer nincs különösebb keret ahhoz, hogy meghatározzuk az életteret. A felesleges pofázás idegesít, bosszant, irritál, mert hát hej-hej, tudom én a dolgomat, hadd végezzem már... :)
Kb. egy hónapja úgy telik az idő, hogy nem igazán érzem értelmesnek - na persze ez van, amikor senkinek nem hibája, egyszerűen így állnak a csillagok, ilyen kriksz-krakszban és összevissza. Persze a káoszban is van valami szép, pl. az embernek van ideje elromantikázni, sétafikálni ilyenkor-olyankor lenyisszantott tíz percekben. Vásárolni, enni, meginni egy kávét - néha persze aztán minden összetorlódik és akkor a fejem valahol 50 méterre lemaradva.
Az egyetlen dolog, amit ilyenkor nem lehet: tervezni. Ki tudja, mit hoz a holnap... teszi fel magának az ember ezt az oly költői kérdést minden este úgy 8 és 9 között... Persze ha úgy nézzük, ez baromi izgalmas. Ma megint úgy jöttem be, hogy fogalmam sem volt, mi lesz ma a dolgom. Most éppen tudom, de a holnappal kapcsolatban csak azt tudom, hogy hánykor indul a nap. Nna, az is valami.
(...) A múlt héten egyébként azt mondta nekem valaki, hogy baromi szerencsés vagyok, mert 1. van szakmai tapasztalatom 2. itt-ott eltöltött éveim száma már kielégítő 3. sok mindent csináltam már és sok mindenhez értek 4. hűdejófej vagyok.... És napersze mindebből következően sok a lehetőségem.
Naná hogy minden relatív. Akkor érezném magam szerencsésnek valószínűleg, ha már egyszer minden vagy (najó nelegyeknagyravágyó) legalábbis kábé minden a rendelkezésemre állna ahhoz, hogy már CSINÁLHASSAM. Továbbá azt sem tudom, mikor jön el az az idő, amikor (na nem nekem, hanem úgy általában) nem 3-4 helyen kell dolgozni reggel 7-től este 9-ig (beleszámítva a mobilitást ugyebár... buszok, vonatok, helikopterek, gyaloglás, cars, planes, boots and trains...) ahhoz, hogy az ember annyit összekaparjon, hogy ne kelljen elgondolkodnia, megveheti-e azt az óriás duplatriplasajtos pizzát nagy sörrel, amire egy hete vágyik. És mikor jön el az az idő, amikor már nem azzal kell elaludni, hogy pár hét múlva, a nyáron, stb. lesz-e meló.
mööööörrrrd.......

Souldeep

Emlékszem, egyszer általános iskolában anyák napjára fogalmazást kellett írni az anyákról, és akkor én írtam egy nagyon szépet - az orvosokról. Baromi szép lett, beválogatták az anyák napi műsorba, annyira szép. Én persze nem akartam előadni, mert ki szeret - akár tizenévesen is - bármiféle személyes érzelmekről beszélni nagy nyilvánosság előtt, de a degenerált tanítónéni persze nem vette a lapot. Inkább végigbőgtem a műsort, hogy ne kelljen beszélnem... :)
[...]
A barátnőm mozgásterapeuta. Gyerekeken segít - mozgással és mozgatással. Olyan, mint egy orvos, csak épp több. Képes végeláthatatlanul beszélni egy gyerekhez. És másfél órán keresztül énekelni és mozgatni egyszerre.
Most "örökbe fogadott" kislányt, aki öt éves, és nem tud beszélni és járni. Pedig ez a világ nem is az örökbefogadások világa, hanem a kitagadásoké. Például jól kvalifikált, több diplomás szülők dobnak el gyerekeket, mert rossz tanulók, drogosok, tetováltatnak, vagy mert netán buzik. Mindez csak annyiban különbözik a csecsemő kukába dobásától, hogy kesztyűs kézzel követik el, és nem koszos körömmel (amilyen a szigetlakóknak R. Réka szerint van.... és amivel ugyebár NE ujjazzák az ő leánygyermekét tizenhuszonéves korában).
Pedig a tökéletesség unalmas és egyforma, a 'tökéletlenség' pedig szép. A másmilyenség érdekes, másfajta dolgokat tapasztaltat meg az emberrel, amitől tágul a látótere, a világképe. Olyan ez, mint egy multikulturális városban sétálni. A másmilyenség kifeszegeti a toleranciahatárt. Elfogadóbbá tehet minket - persze csak akkor, ha amúgy is jellemző ránk, hogy a dolgokat több oldalról vizsgáljuk meg. És hogy többet kérdezünk, mint amennyit pofázunk.
...szóval örökbe fogadott, a felelősségébe vett egy gyereket, akinek heti öt napon másfél órán keresztül beszél, énekel, dicsér, mosolyog, simogat. Pedig nem az anyja. És nem ez a munkája. Nem pont ez. 
A gyerek anyja egyébként orvos. Orvos, aki magára hagyta, mert csalódást okozott neki a másmilyenségével, a törődésigényével - és mert a tökéletes családról alkotott tökéletes világképébe nem fért bele a MÁS. A meló. A megérteni akarás. A tettvágy. A hajlandóság az erőfeszítésre, ami nem is erőfeszítés igazán. A másmilyenség elfogadásának akárcsak a szándéka is. A gyereknek most csak nagypapája van. Hetven éves. És mindennap hozza és viszi.
És én nem a meg nem értést és az "adj még egy kis időt" kezdetű mondatokat nem értem, hanem a SZÁNDÉK HIÁNYÁT. Amikor valakik pillanatok alatt tudnak lepöckölni emberi önérzeteket, emberi lényeket csak azért, mert nem építőelemei az őáltaluk elképzelt gépezetnek. Amikor emberi mivoltukban tudnak padlóig sérteni, és könnyedén tudnak megsemmisíteni a sok munkával és erőfeszítéssel felépített viszonylagos lelki épségeket.
Az embert szerintem minősíti a munkája, pontosabban a munkájának a minősége és a munkájához való hozzáállása. És én mostanában nagyon ritkán látok szép dolgokat. Az egyik legszebb pedig, amit valaha láttam, az izgalom, hogy 'vajon jó leszek-e eléggé, hogy jó legyen egy öt éves gyereknek'. Aki se beszélni, se járni nem tud...
És biztosan nagyon gáz az, ha valaki sosem teszi fel magának a 'jó vagyok-e eléggé neki' - kérdést. Még akkor is, ha "csak" a gyereke néz rá az asztal másik oldaláról.

kompánia...

Kíváncsi vagyok erre az új műsorra, aminek A társulat a címe. Egyrészről úgy tűnik, hogy az M1 egy a királyi tévére adaptált (kissé nemzeti) Megasztárt akar létrehozni, csak nagyon törekednek arra, hogy láthatóan, hallhatóan, érezhetően jobban kultúraszagú legyen a dolog. Színházira, színházasra vették a figurát (ld. a műsor címe) - hát majd meglátjuk.
Tetszik a zsűri, mármint az összetétele... Szikora, Alföldi, Szulák... [Azon gondolkodtunk, hogy ha már a Megasztár kilőtte Somát, tényleg, ki is lehetne az a magyar énekesnő (aki ráadásul színpadérzékeny is), aki zsűrizhetne egy ilyen helyen... de csak Cserháti jutott eszembe (múlt idő), meg néhány dzsesszénekesnő. (És akkor leesett, hogy tényleg, ebben az országban nincs egy középkorú - azaz nem tinisztár - zeneileg megbízható, sokoldalú énekesnő... esetleg Keresztes Ildikó? na majd legközelebb.)]
Szóval jó a zsűri, ott van Alföldi, aki szerintem valami Novákpéter féle figura szándékozik lenni a műsorban... CSAK AZT SAJNÁLOM, hogy nem ő van a rendező szerepben... mert valamiért az az érzésem, hogy Szikora János egy rémségesen unalmas, a kliséktől nem sokban eltérő előadást fog végül létrehozni - ahogy azt Az ember tragédiája esetében is tette. Mármint színészileg. Azt ugyanis nem vitatom, hogy a műsor (meg esetleg más források is) hoz(nak) majd annyi bevételt, hogy technikailag egy tökéletes, és tökéletesen "megreformált" produkció jöhet létre. Szikora az a típusú rendező, aki önmagát akarja megvalósítani, és látszólag meglehetősen önkényesen telepszik a társulatra. Ezen kívül nagyon erősen apellál az eredetire, meg is hívták a Szörényi-Bródy párost, hogy mi hogy volt.... (Színházban szerintem nincs olyan, hogy eredeti és első... önállónak kell lenni, különben nem érdekes az egész.) Ebből a mínusz egyedik adásból pl. kiderült, hogy a válogatásnál az az egyik szempont, hogy a jelölt mennyire képes majd alkalmazkodni a rendező elképzeléseihez.
Ahogy Az ember tragédiája előadásra visszaemlékszem (írtam is róla), a legnagyobb bajom az volt, hogy a rendező fantazmagóriái (értsd: technikai elképzelései) teljesen elnyomták a hús-vér játékot. A színészt. Hát, olyan, mintha itt is ez készülődne... A másik párhuzam pedig, amit fel véltem fedezni az az, hogy ha jól sejtem, ez egy dokumentált színházi próbafolyamat lesz. Azaz kamerák furakodnak majd az intim színházi próbatérbe. Olyan lesz az egész, mint egy peep show.
Szegeden évekkel ezelőtt volt egy próbálkozás, amiben a színház az egyetemmel karöltve valóságshow-szerűen próbálta volna dokumentálni egy előadás elkészültét. Alföldi, mint rendező nemet mondott erre. A projekt végül egy Arthur Miller-darabot dolgozott fel, el is kezdődtek a munkák, de végül az egész megbukott, mert senkit nem érdekelt az Internetes színházi kandi kamera. (A site fórumán, ha jól emlékszem, egyedül vitatkoztam kb. egy hétig egy párbeszédet generáló "nick"-kel... a projekt vezetője és eszmei szerzője volt az...)
No mindegy, ez az egész persze másról szól... ez egy tévéműsor, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szórakoztató lesz. Abban is biztos vagyok, hogy egyike lesz az M1 legsikeresebb és legközönségcsalogatóbb vállalkozásainak. (És hogy sokat fogok röhögni sörrel a kezemben a tévé előtt...)
Ami még a zsűrit illeti, csak azt sajnálom, hogy egyelőre csak Alföldi tűnik egy kicsit is tökösnek... és hogy az egyetlen női tag, aki ugyan szintén bögyös-faros - hogy búlvárkodjak is kicsit - sem előadói, sem énekesi, sem emberi szempontból nem olyan karakán, mint a göndör hajú a másik csatornán. De ne legyen igazam... Hajrá. Várom. Fun. :)

Blogsztori

Az úgy volt, hogy tavaly ilyenkor még egy blogközösséghez tartoztam. Egy olyanhoz, ami egy "híres ember" körül alakult ki. Vagy mondjuk inkább, hogy "ismert ember". Azelőtt soha nem lógtam ennyit a neten, de emiatt aztán még szélessávra is átmentem... és a gép előtt töltött órák száma megnőtt. Fogalmam sincs mi vonzott oda, először is maga a személy, másodsorban a társaság, akiket azóta már elég régóta olvastam. Én is ki akartam próbálni. Szóba akartam állni velük - meg a központi személlyel is, nem tagadom. Sőt, eleinte elsősorban inkább vele.
 
És elkezdem írni. Magam is meglepődtem, de az addigra már elég jól összekovácsolódott banda felfigyelt rám, aztán meg is szólítottak. És hamarosan én is pont olyan ismert "nick" lettem, mint a többiek. (Később rájöttem, hogy az egyedüllét vitt oda, mint sok mindenki mást is. Az akárhogy is, akármilyenféleképpen értelmezett egyedüllét - ebből ugye sokféle van, mindegy, hogy az embernek van családja, van társasága, jó munkája, vagy akármije. Most is azt gondolom - és nem szégyellem - hogy mindenki, aki odament, KERESETT VALAMIT. Vagy valakit.)
 
Ezekben az első időkben még abszolút nem számítottam arra, hogy a blog névadója, az "ismert ember" majd felfigyel ránk. Persze tudtam, hogy mindenki vágyik kicsit (vagy nagyon) erre, és mindig meg is volt az öröm ha megjelent... és ugyanakkor volt egy olyan hátsóagytájéki megérzésem, hogy személyesen minél jobban 'belegabalyodik' a dolgokba, annál inkább meg fogja kavarni a közösséget magát. Mert ez ott addigra már egy közösség volt, voltak benne személyközi kapcsolatok, hogy bátran fogalmazzak, barátságkezdemények, magánvonalak, levelezések, telefonok, stb.
 
Aztán sor került az első személyes találkozásra is, közösen, a blognévadó személyes jelenlétével. Jó volt. :) Izgalmas. Nemcsak őmiatta, hanem az emberek miatt (én akkor láttam ott mindenkit először...). Fokozódott a tisztelet is, a személyes benyomások is megerősítették mindenkiben azt, amit hinni vélt vagy hinni akart. Persze sokfélék voltunk, sokféle korosztályból, és már itt is kiütközött az egyet nem értés jópár dologban. És - fura módon - a féltékenység is. Különös, hogy mennyire jelentős bír lenni, hogy ki hol ül egy asztal körül. Hogy kivel ki hány percet szán beszélgetésre. Mindegy, jó volt, és mosolyogva megállapítottuk, hogy iiiiigen, ez egy igazi közösség, benne a konfliktusok, vagy azok kezdeményei, a sokféleség, meg minden, ami kell. És a személyes jelleg jó alapot adott a folytatáshoz.
 
Ezzel egyidőben a világhálón persze a mag immár tudatosan kezdte alakítani a blogfelületet. Egyre keményebb véleményt alkotott. Cenzúrázott is néha. Hogyúgymondjam, "megmondta a tutit". Érthető persze, hogy mindez azért történt, mert óvni akartuk azt a közeget, amiben együtt olyan jól éreztük magunkat. (Később aztán megtudtam, hogy ez a zártság vagy elzárkózás nagyon sokak számára elbátortalanító volt. "Minek pofátlankodjak be egy közösségbe, ahol nem látnak szívesen..." Satöbbi.) A mag ezért, önmagát féltve ki is vonult egy másik blogba, ahova meghívást kapott a hivatalos blognévadó is. Szerintem sokáig még csak nem is olvasta.... A részvétel ebben a nemhivatalos blogban meghívásos alapon történt. Aki mag, jöhet, aki nem mag, az nem. (Jegyzem, az első blogtalálkozón ugyanez volt a helyzet. Volt aki eljöhetett, volt, aki nem. És arra is emlékszem, hogy hány telefont, smst és egyéb üzenetet kaptam, hogy de hát XY miért nem jöhet... hogy miért sajátítjuk ki ezt az egészet. Mindenkinek azt mondtam, hogy nem vagyok főnök vagy ilyesmi, az jön, aki akar.... és közben sokat tépelődtem olyan értelmetlen dolgokon, hogy mit szól majd a kis közösség, ha elárulom a nagyobb többség kedvéért...)
 
Aztán egy nap kaptam egy telefont. Döbbenet volt, a blognévadó ismert ember egyik közeli rokona telefonált. Órákat beszélt nekem arról, hogy ez a blog mennyire jó... hogy mennyien olvassák.... hogy öntudatlanul is mennyit segítünk ezzel.... DE! ne különcködjünk... ne taszítsunk ki másokat.... gyűjtsünk össze minél több embert.... és azzal zárta, hogy NA, most jól rámnyomta annak a felelősségét, hogy MI LESZ A BLOGNÉVADÓVAL, milyen lesz az elfogadottsága, és hogy hogyan kéne hatni rá. Mert hogy őt irányítani kell. Mert nagyon tehetséges, de sokszor meggondolatlan. És hogy mert kell mellé egy tisztafejű ember, és egy csomó lelkes rajongó...
 
A közeli hozzátartozó innentől kezdve állandó telefonálóvá vált. Minden héten felhívott és órákat beszélt. Sokszor a leglehetetlenebb időpontokban. Órákig. Arról, hogy éppen mi történt. Hogy mi minden zajlik most a blognévadó lelkében (akihez ő áll legközelebb a világon...), hogy mit kéne tenni, s hogy milyen nyerő páros vagyunk MI, ő és én, mert én bátor vagyok és cselekszem, ő pedig szolgáltatja mindehhez a háttérinformációkat, és tanácsokat ad, hogy mit kellene tenni. A kilétét persze MINDENKI előtt titokban kellett tartanom, mert ha bárkinek is elmondtam volna, hogy ki ő, és hogy bloggerkedik, kútba esett volna a mi szupertitkos mentőakciónk... és óriási sérelem esett volna a blognévadó büszke lelkén. Bevallom, hízelgő volt a dolog, nem a hiúságom, hanem a szívem miatt. Segíteni akartam. Őszintén. És persze jól esett, hogy fontosnak és hatékonynak HITTEM MAGAM. Hallgattam és elhittem az összeesküvés-elméleteket, hogy a média, a kultúrális előtér kiközösítni a blognévadót, és hogy a mi, CSAK A MI KEZÜNKBEN van a felemelkedése. A telefonos tanácsok hatására leveleket írtam több helyre. Tévécsatornának, ismert színésznőnek, ismert énekesnőnek... hogy megköszönjek, figyelmet hívjak fel, stb. Nem beszéltem minderről senkinek, ha nagyképű lennék, azt mondhatnám, olyan volt ez az egész, mint egy egyszemélyes hadjárat. (És innen visszanézve is igaz, de iszonyú banálisnak tűnik az egész. Naivnak. Bután idealistának... jaja. :)
 
És olyan is volt az egész, mint egy összeesküvés-elméletes film. (A telefonáló rokon sokszor használta ezt a hasonlatot.) Felturbózódott a hivatalos blog, jöttek új emberek - ilyenkor felhívott és megdicsért, hogy jól végzem a dolgom - és kezdtem olyan lenni az egész történetben, mint egy Charlie angyala, vagy mint valami kisfőnök. Mint egy főnök, akinek mindig dolga és felelőssége van, akinek nincs magánélete, akin emberek jó közérzete, elfogadottsága, és önbecsülése múlik. Túl sok emberé...
 
Aztán hibák kezdtek csúszni a rendszerbe. Egyrészt kezdett kiutálni a közösség (a kicsi és a nagy), mert éreztek bennem valami fontosat és fontoskodót, de azt gondolták, azért csinálom az egészet, mert én akarok lenni a blognévadó híres ember első számú "kegyeltje". Nem beszéltem nekik a telefonokról, a titkos akciókról, és semmiről. Irigyeltek. Irigyeltek, mint a szar... Másrészt a blogtulaj (akivel akkor már beszélő viszonyban voltam) és a telefonálgató rokon elképzelései kezdtek élesen különbözni egymástól. A blogtulaj kis közösséget akart, és olyasmiket kommunikált, amit csak pár ember értett, a telefonálgató rokon pedig tovább hajtotta a nagyközösség-befogadás-közismertség koncepciót (persze sok mindenben igaza volt... sok mindenben messzebb látott, mint bárki). A blogtulaj csupán jól akarta érezni magát a blogjában, a titkos telefonos pedig minőséget, kritikát, művészetet akart. És hogy egyre és egyre több magányos embert mentsünk meg a magánytól a bloggal. Hogy felkaroljuk őket... vagyis hogy én... mert egy idő után már azt is mondta, hogy csak bennem bízik és én vagyok az egyetlen. És elkezdett azokra a bloggerekre is fújni, akik egyre inkább csak a blogtulaj kedvében akartak járni... elkezdett fújni a blogos haverjaimra. :)
 
Elég skizó helyzet volt, elég megterhelő is, és fárasztó. A blog átment képgalériába és viccgyűjteménybe, ami tulajdonképpen mindenkinek tetszett. Engem pedig egyre kevésbé érdekelt, hogy mi történik ott, különben is, egyedül kevés voltam ahhoz, hogy bármit is tegyek. És mert az estéimet egy idő után kezdtem mással tölteni... más emberekkel. Más "fórumokon". Ahol jobban éreztem magam - nem, nemcsak az emberek miatt, hanem mert nem volt "kényszerem", hogy lelkeket ápoljak, hogy befogadjak, hogy minőséget biztosítsak, hogy rendbetegyek dolgokat és ilyenek.
 
A bili akkor borult aztán, amikor az utolsó telefont kaptam a közeli rokontól. Ebben gyakorlatilag leteremtett, hogy miért nem írok a blogba már... hogy el fogjuk veszíteni a közönséget, mert ez egy nagy szar.... hogy cserben hagyjuk a blogtulajt... hogy ha én is kiszállok, akkor ő már rá sem fog klikkelni... hogy hol vannak a zenék, a versek, az írások... Mikor erre azt mondtam neki, hogy de hát ez mindenkinek jó, én meg csak egy vagyok a sok közül, azt mondta, hogy itt minden álságos, hamis, itt csak ő meg én tudjuk, mi a jó a blogtulajnak, és hogy lenne jó ez az egész... hogy itt irányítani kell, mert rossz felé mennek a dolgok. És hogy csináljak valamit.
 
És akkor lecsaptam a telefont, beírtam egy darab kritikát, amiben a minőséget hiányoltam, és a befogadást - és kipattant a konfliktus. Jó pár hónap visszafojtott feszültsége. Mindenki nekem rontott, hogy ha elit blogot akarok, akkor menjek máshova. Hogy rosszul értelmezem a funkciókat. Hogy nem az én elképzeléseim kellenek ide. A telefonálgatós rokon (aki, mint mondtam, aktív blogger is volt), nem állt mellém. Gondolom, félt, mint addig mindig. És ha hangoskodott, azért tette azt is, mert félt.  
 
Akkor aztán kiszálltam végleg. Illetve majdnem végleg, mert egyszer, a telefonálgatós rokon második álnevén (Leee) és kérésére még gyártottam egy csomó Mikulás-meglepetést a blogba... mindenki odavolt, hogy mennyire találóak... és köszönték Leee-nek. Vicces volt és morbid egyszerre. :) :)
Szóval egy darabig mindenki próbálgatott visszahívni - a telefonálgatós rokon is - mert hogy a blogtulajnak (még ha nem is tudja de...) szüksége van rám. A meglátásaimra. A józan eszemre. Satöbbi. A rokon aztán másoknak kezdett telefonálgatni meg írogatni, hogy tovább akarja a jót... hogy tovább irányítson a háttérből. Fel is fedte magát sokmindenkinek - én mindig titokban tartottam a kilétét, ahogy azt mindig a lelkemre kötötte.
Egy darabig próbáltam magyarázni különféle embereknek, hogy számomra az egész már nem működik. Mást akar a blogtulaj, a rokon, az egyensúlyozás pedig fárasztó. Hogy már nem érzem az ügyemnek a dolgot. Hogy megy tovább a blogélet a maga útján, és nem számít neki, ha én nem veszek részt az alakításában. Na, az ilyenekkel még több haragot gyűjtöttem be, hiszen elárultam az "ügyet".
 
[...]
 
Ma már ritkán gondolok az egészre. Amikor gondolok, az jut eszembe, hogy hallgatnom kellett volna az első megérzéseimre. Hogy távol kellett volna maradni, mert a személyes kapcsolat elrontja az élményt, a befogadást, a katarzist. Elfogulttá tehet minket, és végül hazudni fogunk. Hazudunk, mert szeretünk - sokszor tesszük ezt, ha nem vagyunk elég bátrak. :)
Az is eszembe szokott jutni, hogy a hálón nem lehet megoldani senki életét - főleg ismeretlenekét nem. Hogy az igazi meló akkor kezdődik, amikor a kapcsolatokból már eltűnik az Internet és a virtualitás. Ha el tud tűnni...
És az is eszembe jutott, hogy meg kéne tanulni már nemet is mondani. Telefonokra, lelki ráhatásokra, lelkiismereti felszólításokra, meg ilyesmikre.
És sajnálok is sok mindent. Sajnálom hogy sokan a lezárást úgy érelmezték, hogy megtagadtam, amit azelőtt tettem. Á-á-á, dehogy, még akkor sem, ha tudom, hogy sokak szerint ez az egész egy ordas nagy baromság. Nekem jó volt - a közösség miatt, a zene miatt, az utazások miatt, és az emberek miatt is. Akik közül sok mindenkit szintén sajnálok, és több mindekit jóval többre tartok, mint a blognévadót magát. Azt nem sajnálom, hogy nemet mondtam végül a számonkérésre, a szakadásra. Végül. Persze nem időben, hát jó.
Úgy is tűnhet, hogy bábu voltam ebben az egészben, de nem - tényleg elhittem, amit teszek, amikor meg már nem hittem el, akkor meg már nem tettem.

Azóta is háttér vagyok, és nem próbálok főnökösködni, kívánságra és lelki ráhatásra sem. És jó ez most így, mert nyugodtak az estéim. Sokkal jobb, mint egy átblogozott éjszaka után hajnali kettőkor
egyedül aludni menni. És reggel előről kezdeni az egészet. Csak erről van szó, nem többről.

Na hol?

Nemrégiben egy blogon volt egy vitám arról valakivel, hogy hol húzódik az önmagunk felvállalása, a gyávaság, az aktivista-létforma és az ilyesfajta dolgok közötti határ. Jó vita volt egyébként. Az illető szerint pusztán a passzív bevállalás nem elég, ha valaki már egyszer elköteleződött egy "ügy" mellett, nem elég csak ott állni, hanem menetelni kell jobbra-balra a frontvonalon. És kart a magasba emelni.
Nem értettem egyet vele - de azzal sem értek egyet, hogy valaki szándékosan egészen másnak próbáljon meg látszani, mint ami. A hazudozás, megtagadás és a melldöngetés között biztos, hogy egy csomó átmenet van. No és persze az egész egyéniség függő is.
Én biztos szembeköpném magam a tükörben, ha váltig azt állítanám, hogy nem szeretem mondjuk a tökfőzeléket, holott (többé-kevésbé) köztudottan odavagyok érte.
A másik szempont meg persze a tökfőzeléké... :)
Szóval nem hinném, hogy adott helyzetben egy mosoly, egy pillantás, a dolgok néma elismerése már demonstrációnak minősül. Viszont sokkal visszásabb és gyanút keltőbb (?!) lehet, ha az ember pont az ellenkező oldalt erősíti.
A legtöbb ember biztos volt már tökfőzelék életében. És tökfőzeléknek lenni SZAR. Az ember teljesen le tud hervadni, ha egy várt reakció helyett a dolog szöges ellentétét kapja vissza. Vagy ha levegőnek nézik. Vagy ha nem néznek rá. Ha fel sem tűnik, hogy belépett az ajtón. Ha úgy tesznek, mintha meg sem írta volna a leveleket, amiket megírt. (-Hülye dolog, de itt és most jövök rá, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen senkivel sem lehet megbeszélni...-)
A tökfőzelék lét nem könnyíti meg az amúgy is nehéz helyzeteket. Azokat, amikben az ember úgy érezheti, hogy bármit tesz, BÁRMIT tesz, az nem jó, nem elfogadható, az rossz, elhibázott, félresikerült, nem helyénvaló és nemkívánatos.
És bár nagyon-nagyon sokat tanulok mostanság a világról meg az emberekről, azt még mindig nem sikerült megértenem, miért teszünk meg olykor olyasmit másokkal, amiket magunknak egyáltalán nem kívánunk. És lehet, hogy nem is a sok gondolkodás jelenti a kockaságot, hanem amikor a saját hülyeségeinkhez ragaszkodva indokolatlanul okozunk rossz érzést másoknak.