Mítoszrombolók

Ma Petőfi kapcsán arról beszélgettünk a diákokkal, hogy miben áll az irodalmi kultusz meg imázsépítés, hogyan születnek az irodalmi legendák és mi tartja őket életben.
Erről már múltkori is volt szó velük, mert a nyolcadik órában, amikor tökre ki voltak bukva már, Barguzinról meg arról az őrült vállalkozóról, Morvairól, mutogattam nekik videókat, meséltem kicsit a túlidealizált költői szerelmekről és múzsákról, bemutattam az "igazi" Szendrey Júliát, és megnéztük Sándor 5-6 portréját a kis helyre szakállával. Azt is megbeszéltük, hogy nemcsak a népiességet, de az útszéli mocskos beszédet is bevitte a költészetbe -- ma biztos remek hiphopsztár lenne. Egy kicst meglepődtek, miközben én az irodalmi mítoszrombolásban dagonyáztam, gondolom, nem ehhez vannak hozzászokva.

Ez a dolog több ponton is aktuális, mert épp egy jó nevű magyar írónő a legújabb, és idei nagyszabású irodalmi versenynek a témája (a nevét csak azért nem írom ide, hogy ne legyek beguglizható, de idén lenne 100 éves). Ez egy hatalmas, határokon átívelő verseny, a határon túliak már egy éve készülnek, mi csak három hete (ne kérdezzétek, miért, belecsöppentem, de a háttérben nyilván orbitális bénázások és sértődések lehettek, aztán a gyakorlóiskola presztízse meg a nagy állami pénzek miatt már nem lehetett belőle kiszállni), úgyhogy úgy állítottam versenyzőt (kötelező jelleggel), hogy megkértem le kellett fizetnem három beígért ötössel.
Szegény, most a Für Elisét olvassa, amit én is újrahallgatok hangoskönyvben, és már az első fejezetnél dobtam egy hátast, hogy egy tizenhét éves lányt vajon mennyire csigáz fel, hogy húsz percen keresztül hallgatja Dódika szüleinek sivár (aka szexmentes) házasélete. 

Amúgy a múltkori rendhagyó órán Szilágyi Zsófia beszélt a szerzőről, rögtön a szívembe zártam, ez a beszélgetés sokat segített abban, hogy valami mosolygós megbocsátással, idős emberek iránt érzett együttérző szeretettől vezérelve tovább olvassam hallgassam ezt a regényt. (Szegény diákomat ez nem hatotta meg, a cselekménytelen, nagyon egocentrikus szószátyár prózától szenved, mint a kutya.)
Elhangzott többek között, hogy ilyen direkt módon saját életből dolgozni olcsó megoldás, de nincs más, mint erről beszélni, hiszen sem a prózai eljárások, sem a soft eseményesség/cselekményesség nem ér meg többet. A társadalmi kontextusról nem is beszélve. A néni szépen megélt az életéből, a nagy műveltségéből, a szövegszerkesztési/retorikai tapasztalatából, mindemellett imádta a figyelmet, és egy percig sem engedte kicsúszni a kezéből a dolgokat. Azt pedig meglehetősen rosszul viselte, hogy komolyabb szakértők nem foglalkoztak vele, őket megátkozta. (Becsszó!)

Szilágyi Zsófia meg Kiss Noémi megközelítésében is az tetszik nagyon, hogy mernek odamondani -- felettébb érdekes, hogy ez csak most, a szerző halála után X évvel történhet meg, persze ezt betudhatjuk annak is, hogy egyszerűen szóra sem méltatták bizonyos; ami érdekes, mert a népszerűsége hihetetlen és töretlen. Ha innen nézzük, elérte, amit akart. Én is olvastam őt, de a mostani viszolygásom jó példa arra, hogy megértsük az olvasási módozatok változását, ahogy az ember maga is alakul meg öregszik (vö. mi a fenét csíptem én ebben annyira?!).
És igen, ki kell mondani, hogy voltak és vannak sokkal jelentősebb szerző(nő)k, akiket nem sikerült ennyire kanonizálni, pedig sokkal bátrabban bántak magukkal, a hőseikkel, a szöveggel és a körülöttük lévő társadalmi-történeti-kulturális kontextussal is.

Na, miután ezeket szépen elmondtam a diákoknak, a ponyvairodalom kapcsán is kitértünk a titokzatos irodalomformáló erők mibenlétére (erről majd a következő posztban esik szó), és beszéltük egy kicsit a (szerintem) túlértékelt szerzőkről is.
Örülök, mert idén az egyetemista csoportjaim elég haloványak, ott a kultúra mibenlétéről van szó éppen, és úgy tűnik, lassan-lassan lecsurran és csöppen, hogy sok helyzetben mekkora orbitális méretű összeesküvés és manipuláció áldozatai vagyunk akkor, amikor már az óvodások is arról beszélnek, hogy a Sátánt Soros Györgynek hívják.

Biztos nagyon...

Biztos nagyon izgalmas lesz ez a gimnázium a sok okos és tehetséges gyerekkel... majd amikor egyszer már találkozom velük.
Nem tudom egyébként, várjam-e ezt, mert ha már jönnek, az azt jelenti, hogy visszafordíthatatlanul elindult a tanév, és nem lesz időm a) olvasni b) írni c) gondolkodni d) edzésre járni e) élni, f) pontpontpont, egyszóval semmire, ami feldob. Jó, rendben, ez most pesszimista hozzáállás.

Egyelőre csak értekezletek vannak, kicsik, közepesek, nagyok, mondjuk azt az ember örömmel látja, hogy a saját szakterülete is kap némi dicsfényt, meg hát egészen örömteli ének- és művészettanárokkal találkozni egy iskolában (hogy aztán később jól megváltoztassuk erről a véleményünket, persze).
Én nem vagyok hiú különösebben, nem törekszem a tanárságban hírnévre, úgyhogy eléggé idegesítenek a gőgös megjegyzések, és hát lássuk be, a legvonzóbb helyeken is vannak csontvázak a szekrényben, amik lehet, hogy már az első találkozáskor falkában dőlnek ki onnan.
Itt van például ez az iskola meg a díjnyertes színpadvezetője, akinek a sikereire SZÜKSÉG VAN, még akkor is, ha század eleji módszerekkel tanít szavalni (!), amit versmondásnak hív egyébként (!!), a színházról meg úgy gondolkodik, mint az ük-ükanyám, öregem, megnéztem a youtobe-on, a korszerű színjátszás a fekete streccsruha, lassú sétálás a színpadon és a deklamálás. Komolyan, megrémültem.

A magyartanárok persze fújnak és őrjöngenek, de nem azért, mert tizenéves gyerekek azt hiszik, a művészet egyenlő a hosszú, elnyújtott agóniával fekete pólóban, hanem mert ezek a srácok egyfolytában próbára járnak, a színpadvezetőnek meg akkora vonzereje van (szerintük), mint valami szektavezérnek.
Van ebben egyébként valami, ilyen ez a kis ország, bennfentes. Kapcsolati háló, elöregedett művészet, nyomulás, az elvtársam elvtársának az elvtársa. Nem vitatom, szépen színpadibeszélnek ezek a gyerekek, de valaki esetleg megmondhatná itt mindenkinek, hogy eltelt egy kis idő, és a színház nem az irodalom szolgálóleánya többé. Felszabadították a forradalmárok. Meg Grotowski. Meg a fizikai színház. Meg az élet, maga, a társadalomtudatosság, ami nemcsak a pofázásban nyilvánul meg. Satöbbi, satöbbi.

Jó, persze, nékem ebben egyelőre semmi részem sincsen (majd belerángatnak!), ám azt is meg kell jegyezzem, hogy EZ MOST KOMOLY, hogy a gimnáziumokban máig azok a tanulmányi versenyek mennek humán vonalon, amik MÁR ENGEM IS UNTATTAK?! Vegyük például a most aktuális őszi regionális irodalmi versenyt, ahol Pécs témakörben kellett regényeket megnevezni, hogy abból majd feladatokat állítsunk össze...
... hát, biztosan egy tuskó vagyok, de sem a Török tükör címűt, sem a P. Horváth Tamás egyik regényét sem olvastam. Ez persze nem jelent semmit, lehetnek ezek ettől még nagyszerű és fontos regények, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a középiskolás korosztály nem fog tőlük ujjongani, úgyhogy az ötletgazdák megint szépen majd újratermelik saját magukat, csak kicsiben - és ez egy végtelenül szomorú történet. A maradék pedig még a könyvtár közelébe sem megy.
Meg különben is: nem lehetne már, hogy erről a városról a törökökön meg a Zsolnaykon kívül más is eszünkbe jut?!

Szóval hát itt is a(z irodalom)politika működik, kérem szépen. Te elismersz engem az ország legjobb magyartanárának, én elismerlek téged értékes és minőségi írónak, és dagonyázunk egy jót a regényvilágodban, amit ugyan mindenki utált és letett, de erről nem beszélünk. Minden és mindenki más meg le van szarva. Aztán még elmegyünk négy szavalóversenyre, három édes anyanyelvünk versenyre, öt szépkiejtésire, persze mindegyikhez tartunk hat fordulós előválogatót, hogy kirakassuk, aki egy kicsit selypít.

Na jó. Hogy mit fogok én itt csinálni, még nem tudom. De hogy kiskosztümöt és klumpát (meg lila vagy bordó szemhéjpúdert!) nem húzok, az tuti.

Birodalmi cirkálók

Az etyeki látogatás ötlete úgy jött, hogy tanév közben az egyik kollégám lelkesen mesélte, milyen érdekes dolog volt meglátogatni a filmstúdiót, van vezetés, lehet sétálni a díszletvárosokban, nagyon jópofa az egész. A problémám nem volt több, mint hogy nem szerettem volna odáig elvezetni, ezért megfűztem lelkes antibékemenetes szomszédomat, hogy az ő kocsijával menjünk, kicsit habozott, de miután mondtam neki, hogy természetesen Felcsútra is benézünk, rögtön belement a dologba.

Hát, le is foglaltam az időpontunkat (elég drága mulatság egyébként, hétvégén még drágább, egy felnőtt jegy 3100 forint, maximum a családi jegy éri meg, de erről a későbbiekben még esik szó), és nekivágtunk.
Az egész komplexum nincs nyitva folyamatosan, a megadott időpontokra lehet túrákra bejelentkezni, mi persze túl korán odaértünk, úgyhogy a mogorva biztonsági őr bizalmatlanul méregetett minket. A haverom mondta, szerinte nem lenne feltűnő, ha behajtanánk a kocsival, hogy ő Brúszvilisz és jött dolgozni, de mondtam, hogy a pali kicsit jobban néz ki annak ellenére, hogy minimum hússzal több nálunk. (Attól még a hasonlóság persze megtévesztő.) Szóval akkor átszaladtunk gyorsan Zsámbékra, ahol volt bruttó 10 percünk, akkora volt a forgalom.

Visszaérvén már megérkeztek a látogatók, besoroltunk szépen, sőt, a sorban még kaptunk valami bónuszjegyet is egy házaspártól, úgyhogy Tesco gazdaságosan be is tudtunk menni. A benti épület bejáratánál (bár komolyan azt hittem, valamelyik csarnokban kezdünk) elénk is pattant a mi kis idegenvezetőnk, nevezzük mondjuk Gegének, mert ezek olyan modern fiatal gyerekek, ezek a filmgyáros idegenvezetők, mindenkit ismernek és a becenevükön kell őket szólítani. Szóval ő mondta, hogy itt nagyon szigorú szabályok vannak, nem szabad fényképezni, csak ha ő mondja, és előremutatott egy nagy füves pusztára, hogy amíg elérünk az első díszletvárosig, elő se vegyük a telefonunkat, mert ötvenezre a bírság, hacsak le nem lő minket a szekuriti (haha, ez vicc volt, de amúgy tényleg minden be volt kamerázva).

Ez a bejárat

A nem fotózható rész egyébként egy homokos placc volt néhány műsziklával meg zöld háttérrel, ez valami Mars-áldokumentumfilm díszlete (hehe, díszlet), ami egyébként veszteséges, de azért még tolnak belőle egy évadot. Na, de ezen nem volt idő szomorkodni, mert meg is érkeztünk az első díszletvárosba, a Nyú Jork nevűbe, aminek a neve csak egy címke, ugyanis itt a nagyvárosi jeleneteket forgatják a filmekben. Amúgy régi amerikai városnak néz ki, de mondta a srác (a mi Gegénk), hogy ezt ám mindig a megfelelő városra átépítik. Fel is sorolt gyorsan néhány filmet és jelenetet, amit itt vettek fel, persze mi a haverommal egyet sem ismertünk (na jó, talán a Hellboy 2-t hallomásból), mert mi Tarr Bélán szocializálódtunk (na jó, nem, de majdnem).

Viccet félretéve, érdekes volt egyébként, sosem láttam díszletvárost, olyan, mint a szociális háló, elölről és az egyik oldalról nagyon jól néz ki, hátul meg csak alumíniumcsövek tartják, ezért aztán nem is lehetett felmenni sehova, csak messziről fotózni. Mondta ez a Gege, hogy a színészek se mennek fel a díszletre (belül/hátul üres, ugyebár), csak körülötte futkorásznak, aztán mennek a stúdiókba, szóval azokba a bazi nagy hangárokba, ahova sajnos nem lehetett bemenni, mert nem volt rá túraengedély.
Egyébként ez a gyerek végig csak ilyeneket tudott mondani, meg még, amikor látta, hogy lankad a figyelem, benyomott néhány sztárpletykát, amit egyébként a Blikkben is el lehet olvasni, hogy Madonna hisztis, a Kovács Ákos egy felfújt hólyag meg hogy Charlize Theronnak milyen hosszú a combja, meg hogy a férfi színészek élőben nem olyan jóképűek ám, mint a filmvásznon (váó, gondoltam, és akkor eszembe jutott a belépőjegy ára, ami nyilván ezt a szakértő idegenvezetést is magába foglalja). Mondta még, hogy ők nem mondhatnának amúgy rosszat senkire, úgyhogy a Fluor Tomi milyen jó fej, meg hogy Jeremy Irons a személyzettel ebédelt minden nap.

Na, ekkor visszaindultunk, mert a hangárok között nem lehetett átvágni (nem volt rá engedély, ugye), fényképezőket megint elrakni, jön a Marsfelszín, fotózni tilos.
A másik díszletvárost, amit láttunk, Rómának vagy középkori díszletvárosnak hívják, itt forgatják a Borgiákat pl. (ez amúgy is a stúdiónak a nagy sikere, minden Borgia-plakáttal van tele). Itt nem aluváz tartotta a házakat, de mondta Gege, hogy lehetőleg ne másszunk fel sehova, mert minden hungarocell meg funér, még a végén beszakad. Elmondta azt is, hogy a nagykapun kívül látható kukoricaföldön forgatták a Valami Amerika 2 világhíres jelenetét (ezt se láttam), meg hogy ne lepődjünk meg, hogy minden ilyen picinek és jelentéktelennek tűnik, a filmvásznon minden teljesen más (!).

Ezután tíz perc pihenő következett a kantinban, ami egyszerre volt ajándékbolt meg vécélejáró is, itt lehetett ajándékokat venni. Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy a kasszás csaj és a mi Gegénk a giftshopos és a büfés is egyben, elkezdtem gondolkodni, kik lehetnek ezek a gyerekek: talán elsőéves filmszakos hallgatók, akik élvezik, hogy mindenesek lehetnek egy hétvégén teljesen kihalt filmstúdióban (portás nem számít), és hollywoodi karrierről álmodnak közben.
A már majdnem másfél órás vezetésből még egy rész volt hátra, a benti kiállítás megtekintése. Egy másfél szobás lakásnyi teret kell elképzelni, ahol a  kiállításberendezők megpróbáltak némi filmtörténeti/-tudományi nyomot hagyni a látogatóban. Az mondjuk nem derült ki, milyen kultúrkörre fókuszáltak, mert szó volt kicsit a Korda-fivérekről (oké, róluk nevezték el a helyet), voltak eredeti Vuk-rajzok (?), sok-sok Borgia plakát, meg néhány ismert filmes trükköt imitáló szerkezet és masina (zöld háttér, fordított szoba, tükörszoba, plasztik hulla, stb.).
Na, itt már mindenki unta kicsit a banánt, miközben szegény Gege olyanokkal próbált brillírozni, hogy a reklámokban nem igaziból habos ám a sör! nem igazi fagyit nyalnak ám! nem forró a Nescafé! (a tampon és hüvelygombagyógyszer-reklámokról nem mondott sajnos semmit) - mert hogy ezeket már mind tudjuk a Spektrum csatornáról. Ez van, lemaradt a múzeumi tudomány.
Búcsúzóul még vetettünk egy pillantást a két fejre, ami állítólag díszlet a Prometheusban (nem tudom hol van, de esküszöm, megnézem újra UPDATE: rágugliztam és megvan!), aztán távoztunk, hellósziasztok, mondták az idegenvezetők, ilyen fiatalosan amcsi ez a filmstúdió.

Egyébként egyszer mindenképpen érdemes megnézni, az adatokat/méreteket kicsit szkeptikusan kezelni, nem elhinni a promóciós videót, hogy majd szinkronstúdiót, kaszkadőrshowt meg ilyeneket is lehet látni, de azért tök menő átmenni azon a kapun (ja, nem ott mentünk át), ami A marsi című film NASA-bejárata is.
---
És hát közel van a miniszterelnök faluja, Felcsút (ami lehet, hogy község persze), mintegy tizenöt kilométer, ahogy közelítesz, már érzed, hogy a levegő is más...
Trollkodásból doktorált útitársaim persze meg akartak állni a kisvasútnál is, ahol sokat fotózkodtak és menetrendet loptak, mondtam is nekik, figyeljétek meg, a stadionnál már ott fog várni minket a TEK.

Vajon kik fociznak a Balmazújvárosi Kamilla Gyógyfürdő színeiben....?

De nem várt ott senki, csak egy csapat turista, akik szintén A STADIONT akarták megnézni (köztük egy szlovák rendszámmal rendelkező határon túli hazafi sasmadaras brifkóval, bőszen fotózta a főnök házát), és akkor legmegdöbbentőbb felfedezésben volt részem: ez a kurva stadion tényleg a ház végében van. Echt. Konkrétan átmész a keskeny utcán, és ott. (Ezt nem fotóztam le, féltem a terrorelhárítástól.)
A ház egyébként szép, nem hivalkodó, a nagyzolást jól láthatóan az arénába feccölte a főnök. Mert az óriási, díszes és biztonságosan körbeépített. Bekamerázott.
Az én legtrollabb haverom persze focizott egyet egy citrommal a fociakadémia nyitott pályarészén (ó, az a szép zöld gyep), sőt, a Felcsút táblánál is meg kellett állni, hogy a citromkákat (narancsot nem árult a Spar így augusztusban) a férfias kis mellkasához szorítva pózoljon egy sort. A felvételek bizalmasak, mint mondtam, félünk a TEK-től. (A jó hír, hogy még mindig megvan mindannyiunk állása, ki tudja, mit hoz a szeptember persze...)

Hát, ez Felcsút, visszafelé azon gondolkodtam, milyen lehet itt élni egyszerű polgárként (hát még pláne, ha valaki nem is az!), mert a két percenként elhúzó hatalmas kormányközeli vállalkozói BMW-k jelenléte nem volt annyira megnyugtató.

A többi képet itt lehet megnézni >>>> KATT.

Hiperlinkes

Tudományos munkásságomról annyit (ld. előző poszt), hogy elkezdtünk tinifilmeket nézni, hogy lefordítsuk a fejezetek eleji mottókat. Megvolt már a Pitch Perfect, a Mean Girls és az Easy A, ahogy nézem, a következők rég nem látott klasszikusok lesznek a Chinatown, a Jaws, és a The Postman Always Rings Twice. Szerencsére a szöveg könnyű, még jól is szórakozom is rajta, arra meg majd később gondolok, mi lesz ezzel az egésszel munka mellett. Mindenesetre minden tinilány ismerősöm vendégem egy kötetre, ha majd egyszer ebből lesz valami.

Megvolt a fesztivál is, ami nagyon jó volt, persze mindig van egy mélypont, amikor már nem akarok vezetni, nem akarok menni sehova, nem akarok napon lenni és nem akarok több kulturális impulzust. De aztán mindig megyünk tovább, és mindig jó a vége. Persze a beszámolókból nem csak ez fog majd kiderülni, hanem néhány kritikus dolog is, mint például hogy néhány helyszín eléggé el lett hanyagolva, és hát az ilyen nagy múltú rendezvényeken mindig van valami, ami kívánnivalót hagy maga után. Nem baj. Azt nem írtam le, hogy úgy tűnik, öregszem, mert úgy bedagadt a lábam a melegben, ahogy még soha (vö. tuskólábú néni), szóval ez teljesen új élmény volt, ahogy az is, hogy bár a homlokom nem gyöngyözik, de a tarkómon a hajamból váratlanul a hátamra csöpög a víz... hát ilyen esztétikai élményekről tudok még beszámolni. (És a melegben dagadó láb effektusról és gyógymódjairól is kérdezzetek bátran.)

Holnap elmegyünk az etyeki filmstúdióba poénból (és persze útba ejtjük Felcsútot is), szóval remélhetőleg több élményem lesz, illetve többet lesz kedvem írni róla ebben a hőségben.

Fotók

Az úgy kezdődött...

... hogy lerobbant az autó. A város közepén.
Elég sokat mentem vele, nyekergett és nyikorgott, pont terveztem, hogy beviszem egy szervizre, aztán -- ahogy mondani szokták -- bevitette magát. Megállt egy belvárosi utcában, ráadásul engedélyköteles parkolóhelyen.
Jó fej volt a szerelőm, a három napos nyaralásból telefonálva hívott egy autómentőt, aki elvitt a műhelybe.
A pali jó fej volt, olyan hatvanas szakállas rokkerhobó. Ráadásul még sosem láttam kisautót feldobni a trekkre, nagyon izgi volt. Legjobban azt irigyeltem, ahogy hanyagul továbbintette a Merdzsókat, akik nem tudtak tőle bejönni az egyirányú szűk utcába.
Az úton a műhelybe megbeszéltük, hogy tök mindegy, milyen autót veszel, mindegyik szívás, látott ő már három hónapos luxuskocsit látszólag ok nélkül lemerült aksival.
A fiúk aztán bevették az autót, kiderült, hogy a gyújtásnál eltört valami csavar, a nyekergés meg valami gömbizé, amit megolajoztak, aztán majd egyszer kicserélik, ha lesz pénzem.
Ilyenek ezek a szerelőfiúk, figyelnek a pénztárcámra. Közben persze folyton poénkodnak a piros versenyautón, amibe ha beszállnak, elfogja őket a cifra remegés... Még jó, hogy a trekkerre való várakozás közben kiszedtem a macskás kormányvédőt (oké, a szürke virágos szőnyegek bent maradtak)....

Szóval délutánra kész lett, úgyhogy az egy órás városbeli bolyongás (amikor is megállapítottam, hogy a Kormányhivatal hétfő délután 2-kor már nem dolgozik) után mentem is érte a jó kis vihar utáni szaunában - busszal.
Imádom ezt a kocsit, mindent kibír, olyan, mint én. Lehet, hogy még fizimiskára is hasonlítunk. Persze az is lehet, hogy nagymama vigyáz ránk odafentről, ezért nem a bakonyi szerpentinen vagy a pozsonyi csúcsforgalomban krepált be a gyújtás, hanem a trip utáni első nap délelőttjén.

Ma pedig elmentem tűz- és munkavédelmi oktatásra, mert minden évben végig kell hallgatni, hogyan ne gyújtsunk fel egy diákot (vö. ha pedig meggyulladt, oltsuk el), hát, sokkal szórakoztatóbb volt, mint XY úrral szeptember elején. A csajnak volt humora, főleg saját sztorikat mesélt, dögös volt a haja és a végén nem kérdezett semmit, csak aláírt. Ezt persze megelőzte a munkavédelmi foglalkozás-egészségügyi orvos, aki sajnos alkalmasnak nyilvánított, viszont szerencsére az asszisztens közben átvitte a tavasszal már megállapított eredményeimet a saját gépébe (nem, nem változott semmi). Hihetetlen, nem? Két szomszédos rendelőről beszélünk, közös számítógépes rendszerről, de be kell menni, hogy egy vén doki (aki mellesleg legalább nem vetkőztetett melltartóra, hogy megvizsgálja a szemem) feltegyen két kérdést. Tiszta szerencse, hogy ezentúl nem kell rendelőkbe járkálnom (legalább is ilyenekbe), mert majd házhoz jönnek - komolyan!

Hát így telnek a napok, egy nyommer tiniregényt kaptam fordításra, hogy ne unatkozzak, de a tudományos munkásságomról majd a következő posztban írok.

 

Nyaras

Nagy híve vagyok a nyárnak is, meg a fesztiváloknak is, meg amúgy is úgy gondolom, hogy pihenni csak úgy lehet, ha az ember nem otthon van. Ha otthon van, csak dolgozik, tesz-vesz, pakol, rendet rak, mindig kitalál valamit.
Na nem mintha a nyár nem a nagy kitalálások időszaka lenne.
Szerintem leírtam már, hogy ez az év (tanév persze) elég fárasztó volt, és ezt a fárasztóságot/fáradtságot sokszor rossz eszközökkel vezettem le... úgyhogy az első kitalálásom az volt, hogy többet sportolok és sokat megyek ki a zöldbe. Na, ebből eddig csak az első valósult meg, mert (nyár lévén) lelkesen fel tudok kelni a reggel 6-kor kezdődő edzésekre, és vígan tekerek a magyar hip-hop színe-javára a klimaxos ötvenesekkel, akiknek délután már túl meleg van... Berreg a ventilátor, énekeljük a Red Bull Pilvakert, és minden fasza.

Elkezdtem rendet is rakni, ami félbe maradt, lévén hogy tapétacsíkok és festékes vödrök között kell lavíroznom átmenetileg, de lassan már ez is helyre áll. A szoba renoválás miatti átrendezése miatt a macska nem tud felmenni a megszokott bútordarabjaira, ezért hisztizik (meg amúgy is, mert már öreg, és mos éppen nem tátott szájjal hanyatt fekve piheg, mert 40 fok van a szobában). Ez eszembe juttatta azt a nyári kitalálást is, hogy elviszem a cicadokihoz, ahova egyébként minden évben rendes mamaként. Ha ez megvolt, akkor rendbe teszem a biciklimet, és jöhet a természetbe menetel, persze csak megfelelő klíma esetén.

Idei első fesztiválunk amúgy a VeszprémFest volt, ami idén különösen mókásra sikeredett. Nem volt jegyünk egyetlen nagykoncertre sem, mivel egyrészt tavaly óta kétszeresére emelkedtek az árak, másrészt pedig popkoncertre nem adok ki egy kisebb vagyont, megnézem inkább a youtobe-on.
Szomorú ez egyébként, hogy a régi jó kis dzsesszfesztiválok hangulatát (vö. történelmi városok, köves utcák, közvetlenség, és jó zene!) felváltotta valamiféle üzleties szemlélet. Egyrészt áthelyezték a rendezvényhelyszínt az Óváros térről a História kertbe, ahol felhúztak egy csomó sátrat, mint valami burzsuj esküvőre. Felállítottak egy ocsmány kék mobilnézőteret, persze hagytak állóhelyeket is (tombolni, haha), és teletáblázták a várost, merre kell menni és hol lehet parkolni.
Ami ebben jó volt, hogy a lezárt vár területeit is meg tudtuk végre nézni, kisétáltunk a Kálvária-dombra, és megnéztük a vár alatt található kis utcákat is. 

És most jön a poén: este visszasétáltunk, és tökéletes akusztikával lehetett hallani a(z egyébként rémesen kommersz) Heather Small-koncertet, sőt, egy erősebb távcsővel, gyanítom, még végig is lehetett nézni.
Na igen, Heather.... A délutáni séta alkalmával a próbát is hallottuk, nem nyűgözött le. Persze egyébként sem értem, hogy egy fesztiválra, ahol Dee Dee Bridgewater, Diana Krall meg Marcus Miller játszott valaha, miért a New Power Generation (Prince ex-zenekara, akik remekül élnek az életműből, úgy látom) és Tom Jones a sztárvendég. (A rajongók persze már kiposztolták a videókat a Sexbombról meg a Delilah-ról.... az ötletet pedig, hogy főleg álló jegyeket adjanak el, nyilván a tavalyi Jamie Cullum-koncertből nyerték, ahol a közönség spontán felállt a székből...)

Na szóval végül kiröhögtük Heathert, megírtunk (fejben) egy kritikát, ahogy szoktunk, aztán elmentünk a Rozé, Rizling és Dzsessz Jazz Napokra, ahol hatszáz forint volt egy deci bor, de legalább ingyen volt a zene.
Direkt Falusi Mariannra voltunk kíváncsiak, akit én személy szerint nagyon bírok, és amíg sorban álltunk sörért, el is énekelt egy remek kis Gershwint. Aztán sajnos, amint letettem a fenekem, már ABBA meg Michael Jackson-dalok jöttek, szegény Marcsa nyilván látta, hogy senki nem elég részeg még ahhoz, hogy sztenderdekre bulikázzon. Így aztán maradtak a Demjén Rózsi-slágerek (persze lényegesen minőségibb kivitelezésben).

Azon tűnődtem egyébként, hogy készülnek-e az ilyesfajta koncertekre az ilyen profi énekesek, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy kész repertoárt mozgat. Előtte volt a kis tabletje (nem, nem kotta ám!), és ott pörgette a dalszövegeket, mi kell a népnek.
Egy ponton oda akartam menni a színpad elé szólni neki, hogy bazmeg, hagyd ezt abba, de aztán a Time After Time-ra jól elbuliztam egy filippínó párral, akiknek szerintem fogalmuk sem volt, hova csöppentek (viszont sok szekszárdi bort ittak), és végre hallottak egy nemzetközi slágert.

Hát így telt eddig.
Legközelebb viszont csak Jamiroquai-koncertre vagyok hajlandó menni, ha már nemzetközi és drága. (Miközben ezeket a sorokat írom, épp egy live streamet nézek a facebookon, 18 perce tolják a fankit, Jay Kay fölött kicsit eljárt az idő, kicsit izzad az űrsapija alatt, de minden tökéletes.)

Utolsó

Nagyon intenzívek voltak az utolsó napok az iskolában, nem is volt időm írni minderről.
Összességében is elmondható, hogy iszonyú fárasztó évet zártunk minden szempontból, jól kimerültem, egy hete nagyjából csak filmeket bámulok, illetve végre kiolvastam a január óta magamnál tartott nagy, rózsaszín regényt, ami egyáltalán nem érte meg, de, mivel karácsonyra kaptam, megfogadtam, hogy kivégzem (lehet, hogy később még írok róla).

Három emelt vizsgám volt, két nyelvvizsgám, rengeteg értekezletem, egy három napos osztályérettségim, sok-sok agybaj, egy bankett, egy tanári buli és egy felmondás, egy osztálytalálkozó. Közben dolgozatok, egyetemi évzárás, a diákoktól meg nem tudtam elbúcsúzni, amit nagyon sajnálok, és majd megpróbálom valahogy megoldani. (Bár ha az érettségizőkre gondolok, felesleges felhajtás az egész, úgyis a jótékony feledés a vége.)
Közben amúgy nem volt érzékelhető sem a tempó, sem a súly, aztán a végén csak azt vettem észre, hogy teljesen kiégtem.

... pedig egyébként eufóriát kéne éreznem, hiszen munkahelyet váltok, ami alapvetően jó. Ma pont kiválogattam a cuccaimat, félretettem minden angolos tananyagot, hiszen azt most egy darabig nem fogok tanítani.
De nem érzek eufóriát, lezártságérzésem sincs, csak azt érzem, hogy itt a szabadság, és ma nagyon tudatosan rákoncentráltam arra, hogy holnaptól szabadságon vagyok.

Az új hellyel az első tapasztalatom az, hogy a normális emberi dolgokat természetesnek veszik. Én persze óvatosan közelítek, sokat kérdezek, és nem értik, miért. Gyanakvó vagyok, ezt szintén nem értik, talán a mással való kiszúrás nem olyan természetes mindenhol. Augusztus végén már majd biztos kíváncsi is leszek, egyelőre azt érzem, hogy nem akarok tanterem közelébe menni...

Az utolsó napok minden hülyeség ellenére könnyedén zajlottak, de ez sem volt különösebben más, mint máskor, hiszen a vizsgák után már két rendrakás és három javítóvizsga-dolgozat összeállítása közben inkább kávézunk meg dumálunk - minden olyasmit csinálunk, amit év közben is kellene.
A felmondásom áthelyezési kérelmem szóbeli bejelentése simán zajlott, a főnök nagyon jól el tudja játszani, hogy egy cseppet sem lepődik meg, és pár nap alatt nagyon csinos fedősztorit rittyentett a publikumnak arról, hogy miért megyek el: kutatótanári ambícióimat neki már nincs lehetősége támogatni, arra csak ez a másik iskolatípus alkalmas, ezért ő nem tarthat vissza.
Ehhez képest az igazgatói irodában zajló megbeszélésen csak arról volt szó, milyen jól emlékszik rá, amikor az engedélye nélkül új tanári asztalt választottam magamnak, amiből ő áááá, nem csinált ügyet, viszont ez szerinte már azt jelezte, hogy megromlott a mi amúgy csodálatosan remek kapcsolatunk (everybody loves Bridget).
Nem rántottam fel magam rajta, ahogy azon sem, hogy a tanévzárón elfelejtett elbúcsúztatni, illetve amikor észrevette, hogy csak két csokor virágot vetetett a kis ölebeivel a két másik távozó kollégának, volt képe az mondani nekem, hogy tanárokat nem szoktak kétszer elbúcsúztatni. (Amúgy persze mást sem.)
Azt egy kicsit sajnálom, hogy nem lesz alkalmam az új harci kutyájával együtt dolgozni (az előttem egy héttel felmondott igazgatóhelyettes pozíciójára ugyanis rögtön kerített egy embert egy másik iskolából), akiről csak annyit mondanék, hogy saját megítélése szerint emberi kapcsolataiban a teljesítményre törekszik (sic!). A tesi szakos kolléga szerint jöhetett volna akár katonaruhában is, bár a tüsi haja, a karika fülbevalója, a vékony szemöldöke és szögletes állkapcsa így is sok mindent sejtet. Igazán kár, hogy nem fogom megismerni.

A záróbulit aztán Orwell Állatfarmján tartottuk, ahol megettük a leölésre ítélt szürke marhákat (elfogyott ugyanis a fenntartásra szánt EU-s pénz), ahol szép ajándékokat kaptam a kollégáimtól, ráadásul nagyon látványosan.
Szomorú egy munkahely ez, mindenki elégedetlen, mint a leölésre szánt szürke marhák (nyelvtannáci olvasóimnak mondom, kétféle helyesírást találtam eme hungarikumra!), de csak az elenyésző kisebbség mer szólni vagy gesztusokat tenni élete kockáztatásával. Vagy legalább protokollellenesen felvenni egy nadrágot szoknya helyett, ünnepségekre. A retorzió ugyanis sosem marad el. 

Ezért aztán amikor a dirinő szomorúan ette a marhapörit egyetlen csatlósa társaságában (akinek már nincs veszteni valója, ugyanis nyugdíjas), nem sikerült megsajnálnom, viszont el sem köszöntem tőle. Ezen biztos megint megsértődött, de annyi baj legyen.
A látványos búcsúkat amúgy utálom, teljesen feleslegesnek tartom, hogy visszamenjek az augusztusi értekezletre, bár híveim szerint igenis vetessek a közalkalmazotti tanács pénzéből (amit én is mérsékelt lelkesedéssel, de befizettem) valami méregdrága könyvet, és küldessem el postán.
A csokor virág is jöhet.
Megköszönni nem kell semmit.