Nyaras

Nagy híve vagyok a nyárnak is, meg a fesztiváloknak is, meg amúgy is úgy gondolom, hogy pihenni csak úgy lehet, ha az ember nem otthon van. Ha otthon van, csak dolgozik, tesz-vesz, pakol, rendet rak, mindig kitalál valamit.
Na nem mintha a nyár nem a nagy kitalálások időszaka lenne.
Szerintem leírtam már, hogy ez az év (tanév persze) elég fárasztó volt, és ezt a fárasztóságot/fáradtságot sokszor rossz eszközökkel vezettem le... úgyhogy az első kitalálásom az volt, hogy többet sportolok és sokat megyek ki a zöldbe. Na, ebből eddig csak az első valósult meg, mert (nyár lévén) lelkesen fel tudok kelni a reggel 6-kor kezdődő edzésekre, és vígan tekerek a magyar hip-hop színe-javára a klimaxos ötvenesekkel, akiknek délután már túl meleg van... Berreg a ventilátor, énekeljük a Red Bull Pilvakert, és minden fasza.

Elkezdtem rendet is rakni, ami félbe maradt, lévén hogy tapétacsíkok és festékes vödrök között kell lavíroznom átmenetileg, de lassan már ez is helyre áll. A szoba renoválás miatti átrendezése miatt a macska nem tud felmenni a megszokott bútordarabjaira, ezért hisztizik (meg amúgy is, mert már öreg, és mos éppen nem tátott szájjal hanyatt fekve piheg, mert 40 fok van a szobában). Ez eszembe juttatta azt a nyári kitalálást is, hogy elviszem a cicadokihoz, ahova egyébként minden évben rendes mamaként. Ha ez megvolt, akkor rendbe teszem a biciklimet, és jöhet a természetbe menetel, persze csak megfelelő klíma esetén.

Idei első fesztiválunk amúgy a VeszprémFest volt, ami idén különösen mókásra sikeredett. Nem volt jegyünk egyetlen nagykoncertre sem, mivel egyrészt tavaly óta kétszeresére emelkedtek az árak, másrészt pedig popkoncertre nem adok ki egy kisebb vagyont, megnézem inkább a youtobe-on.
Szomorú ez egyébként, hogy a régi jó kis dzsesszfesztiválok hangulatát (vö. történelmi városok, köves utcák, közvetlenség, és jó zene!) felváltotta valamiféle üzleties szemlélet. Egyrészt áthelyezték a rendezvényhelyszínt az Óváros térről a História kertbe, ahol felhúztak egy csomó sátrat, mint valami burzsuj esküvőre. Felállítottak egy ocsmány kék mobilnézőteret, persze hagytak állóhelyeket is (tombolni, haha), és teletáblázták a várost, merre kell menni és hol lehet parkolni.
Ami ebben jó volt, hogy a lezárt vár területeit is meg tudtuk végre nézni, kisétáltunk a Kálvária-dombra, és megnéztük a vár alatt található kis utcákat is. 

És most jön a poén: este visszasétáltunk, és tökéletes akusztikával lehetett hallani a(z egyébként rémesen kommersz) Heather Small-koncertet, sőt, egy erősebb távcsővel, gyanítom, még végig is lehetett nézni.
Na igen, Heather.... A délutáni séta alkalmával a próbát is hallottuk, nem nyűgözött le. Persze egyébként sem értem, hogy egy fesztiválra, ahol Dee Dee Bridgewater, Diana Krall meg Marcus Miller játszott valaha, miért a New Power Generation (Prince ex-zenekara, akik remekül élnek az életműből, úgy látom) és Tom Jones a sztárvendég. (A rajongók persze már kiposztolták a videókat a Sexbombról meg a Delilah-ról.... az ötletet pedig, hogy főleg álló jegyeket adjanak el, nyilván a tavalyi Jamie Cullum-koncertből nyerték, ahol a közönség spontán felállt a székből...)

Na szóval végül kiröhögtük Heathert, megírtunk (fejben) egy kritikát, ahogy szoktunk, aztán elmentünk a Rozé, Rizling és Dzsessz Jazz Napokra, ahol hatszáz forint volt egy deci bor, de legalább ingyen volt a zene.
Direkt Falusi Mariannra voltunk kíváncsiak, akit én személy szerint nagyon bírok, és amíg sorban álltunk sörért, el is énekelt egy remek kis Gershwint. Aztán sajnos, amint letettem a fenekem, már ABBA meg Michael Jackson-dalok jöttek, szegény Marcsa nyilván látta, hogy senki nem elég részeg még ahhoz, hogy sztenderdekre bulikázzon. Így aztán maradtak a Demjén Rózsi-slágerek (persze lényegesen minőségibb kivitelezésben).

Azon tűnődtem egyébként, hogy készülnek-e az ilyesfajta koncertekre az ilyen profi énekesek, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy kész repertoárt mozgat. Előtte volt a kis tabletje (nem, nem kotta ám!), és ott pörgette a dalszövegeket, mi kell a népnek.
Egy ponton oda akartam menni a színpad elé szólni neki, hogy bazmeg, hagyd ezt abba, de aztán a Time After Time-ra jól elbuliztam egy filippínó párral, akiknek szerintem fogalmuk sem volt, hova csöppentek (viszont sok szekszárdi bort ittak), és végre hallottak egy nemzetközi slágert.

Hát így telt eddig.
Legközelebb viszont csak Jamiroquai-koncertre vagyok hajlandó menni, ha már nemzetközi és drága. (Miközben ezeket a sorokat írom, épp egy live streamet nézek a facebookon, 18 perce tolják a fankit, Jay Kay fölött kicsit eljárt az idő, kicsit izzad az űrsapija alatt, de minden tökéletes.)

Utolsó

Nagyon intenzívek voltak az utolsó napok az iskolában, nem is volt időm írni minderről.
Összességében is elmondható, hogy iszonyú fárasztó évet zártunk minden szempontból, jól kimerültem, egy hete nagyjából csak filmeket bámulok, illetve végre kiolvastam a január óta magamnál tartott nagy, rózsaszín regényt, ami egyáltalán nem érte meg, de, mivel karácsonyra kaptam, megfogadtam, hogy kivégzem (lehet, hogy később még írok róla).

Három emelt vizsgám volt, két nyelvvizsgám, rengeteg értekezletem, egy három napos osztályérettségim, sok-sok agybaj, egy bankett, egy tanári buli és egy felmondás, egy osztálytalálkozó. Közben dolgozatok, egyetemi évzárás, a diákoktól meg nem tudtam elbúcsúzni, amit nagyon sajnálok, és majd megpróbálom valahogy megoldani. (Bár ha az érettségizőkre gondolok, felesleges felhajtás az egész, úgyis a jótékony feledés a vége.)
Közben amúgy nem volt érzékelhető sem a tempó, sem a súly, aztán a végén csak azt vettem észre, hogy teljesen kiégtem.

... pedig egyébként eufóriát kéne éreznem, hiszen munkahelyet váltok, ami alapvetően jó. Ma pont kiválogattam a cuccaimat, félretettem minden angolos tananyagot, hiszen azt most egy darabig nem fogok tanítani.
De nem érzek eufóriát, lezártságérzésem sincs, csak azt érzem, hogy itt a szabadság, és ma nagyon tudatosan rákoncentráltam arra, hogy holnaptól szabadságon vagyok.

Az új hellyel az első tapasztalatom az, hogy a normális emberi dolgokat természetesnek veszik. Én persze óvatosan közelítek, sokat kérdezek, és nem értik, miért. Gyanakvó vagyok, ezt szintén nem értik, talán a mással való kiszúrás nem olyan természetes mindenhol. Augusztus végén már majd biztos kíváncsi is leszek, egyelőre azt érzem, hogy nem akarok tanterem közelébe menni...

Az utolsó napok minden hülyeség ellenére könnyedén zajlottak, de ez sem volt különösebben más, mint máskor, hiszen a vizsgák után már két rendrakás és három javítóvizsga-dolgozat összeállítása közben inkább kávézunk meg dumálunk - minden olyasmit csinálunk, amit év közben is kellene.
A felmondásom áthelyezési kérelmem szóbeli bejelentése simán zajlott, a főnök nagyon jól el tudja játszani, hogy egy cseppet sem lepődik meg, és pár nap alatt nagyon csinos fedősztorit rittyentett a publikumnak arról, hogy miért megyek el: kutatótanári ambícióimat neki már nincs lehetősége támogatni, arra csak ez a másik iskolatípus alkalmas, ezért ő nem tarthat vissza.
Ehhez képest az igazgatói irodában zajló megbeszélésen csak arról volt szó, milyen jól emlékszik rá, amikor az engedélye nélkül új tanári asztalt választottam magamnak, amiből ő áááá, nem csinált ügyet, viszont ez szerinte már azt jelezte, hogy megromlott a mi amúgy csodálatosan remek kapcsolatunk (everybody loves Bridget).
Nem rántottam fel magam rajta, ahogy azon sem, hogy a tanévzárón elfelejtett elbúcsúztatni, illetve amikor észrevette, hogy csak két csokor virágot vetetett a kis ölebeivel a két másik távozó kollégának, volt képe az mondani nekem, hogy tanárokat nem szoktak kétszer elbúcsúztatni. (Amúgy persze mást sem.)
Azt egy kicsit sajnálom, hogy nem lesz alkalmam az új harci kutyájával együtt dolgozni (az előttem egy héttel felmondott igazgatóhelyettes pozíciójára ugyanis rögtön kerített egy embert egy másik iskolából), akiről csak annyit mondanék, hogy saját megítélése szerint emberi kapcsolataiban a teljesítményre törekszik (sic!). A tesi szakos kolléga szerint jöhetett volna akár katonaruhában is, bár a tüsi haja, a karika fülbevalója, a vékony szemöldöke és szögletes állkapcsa így is sok mindent sejtet. Igazán kár, hogy nem fogom megismerni.

A záróbulit aztán Orwell Állatfarmján tartottuk, ahol megettük a leölésre ítélt szürke marhákat (elfogyott ugyanis a fenntartásra szánt EU-s pénz), ahol szép ajándékokat kaptam a kollégáimtól, ráadásul nagyon látványosan.
Szomorú egy munkahely ez, mindenki elégedetlen, mint a leölésre szánt szürke marhák (nyelvtannáci olvasóimnak mondom, kétféle helyesírást találtam eme hungarikumra!), de csak az elenyésző kisebbség mer szólni vagy gesztusokat tenni élete kockáztatásával. Vagy legalább protokollellenesen felvenni egy nadrágot szoknya helyett, ünnepségekre. A retorzió ugyanis sosem marad el. 

Ezért aztán amikor a dirinő szomorúan ette a marhapörit egyetlen csatlósa társaságában (akinek már nincs veszteni valója, ugyanis nyugdíjas), nem sikerült megsajnálnom, viszont el sem köszöntem tőle. Ezen biztos megint megsértődött, de annyi baj legyen.
A látványos búcsúkat amúgy utálom, teljesen feleslegesnek tartom, hogy visszamenjek az augusztusi értekezletre, bár híveim szerint igenis vetessek a közalkalmazotti tanács pénzéből (amit én is mérsékelt lelkesedéssel, de befizettem) valami méregdrága könyvet, és küldessem el postán.
A csokor virág is jöhet.
Megköszönni nem kell semmit.

Indiában, hol éjjel a vadak...

Indiában, hol éjjel a vadak várnak, ott minden napszakra jut egy madár.
Úgy kezdődött, hogy kivágták a mellettünk lévő fasort, mert épült a területre egy Penny Market.
Erre az ott tanyázó varjak áttelepültek a házunk elé, és mivel négykor kelnek minden nap, eléggé vészjósló hangon hívják fel a figyelmet arra, hogy megint eljött egy kibaszott nap reggele, és ez sem lesz jobb, mint a többi.
Már az újságok is megírták őket, de nem tágítanak, egyre többen vannak és egyre hangosabbak.
Azt vizionálom, hogy beszállnak az erkélyre, és véres csatába elegyednek a macskával, aki, mivel konzerven és száraz tápon él, elfut a gecibe.

Aztán a minap, ahogy melegedett éjszaka is az idő, a másik oldalon éktelen nyikorgásra-vijjogára lehetett figyelmes az ember. Olyan a hang, mintha a játszótéri hinta nyikorogna éjjel, mert szellemgyerekek veszik használatba, amikor már senki sem látja. Ráadásul egyszerre többet is, mivel más és más zenei hangokon hallani a kísérteties zajt (mélyebb, magasabb). Először azt hittük, denevérek, aztán kiderült, éjszakai baglyok. Több fán ülnek, és egymással beszélgetnek. Gyanítom, az aznap elrabolt lelkeket számolják.
Egészen sajátos élmény beállni a fa alá az elhagyott játszótéren, és felvilágítani mobillal. A bagoly elhallgat, lenéz, forgatja a fejét, szinte száznyolcvan fokban és pislog. Nem vijjog olyankor.

Az életünk egy kibaszott jelenet a Mad Maxből.
Délután a szomszéd kiscsaj homoki quadja berreg a betonon, aztán jönnek a baglyok, majd a varjak.
Tényleg csak az elnyújtott szájharmonika-szólam hiányzik.

Relativity

A viszonylagosság nálam úgy működik, hogy általában észre sem veszem, mekkora terhek és felelősségek nyomják a vállam. Amiket egyébként én vállaltam, csak nem mérlegeltem, mert nem tudtam vagy nem akartam. Ennyire fasza gyerek vagyok. Mit nekem.

Ha mások rám szólnak, lecsitítom őket, hogy á, dehogy. Aztán egyszer csak -- mint amikor rádobnak valakire két cementes zsákot -- nagyon hirtelen megérzem. Kellemetlen, ahogy hirtelen megérzem, hogy ez milyen kibaszott nehéz. Súly, teher, nyomás, mázsák, tonnák. Szar. Ilyenkor általában csak az üvöltő rockzene segít. Sok gitár. Aztán később majd cizellált és filozofikus mondatokban kinyilvánítok.

 

 

 

Várfal

2017. június 14. szerda 9 óra 58 perc

Ülök a várfalon, és kicsit úgy érzem magam, mint Lisbeth Salander, amikor a kórházi ágyon a kis kütyüjén világméretű összeesküvéseket hozott éppen nyilvánosságra (vagy arra készülődött).
A hatodik napja vizsgáztatok különféle vizsgákon, egész nap vagy fél nap.
Közben színházi fesztivál van, ami rend szerint éjszakába nyúlik (nem tudom, miért kezdenek 210 perces előadásokat este 9-kor).
A folytonos üléstől beálltak az izmaim, ezért múlt reggel felkeltem ötkor, és elmentem a hat órakor kezdődő edzésre.
Utána bementem dolgozni, ahol megkérdezték, részt vettem-e az éjszakai sportprogramon (nem), mert olyan álmosnak nézek ki.

Szóval ülök a várfalon, ami alapvetően jó, mert reggel 9 óra van, és nincs itt senki. Ne, ne kérdezzétek, miért kell várlátogatást és kultúrprogramot reggel 9-re 8-ra szervezni, amikor semmi nincs nyitva. Később persze kinyitnak ezek, a kultúrfőváros megtelik turistákkal, osztálykirándulókkal és dologtalan jómódú középkorú értelmiségikkel.... de most még nem.
Ülök a várfalon, van nálam két könyv, egy mp4 lejátszó (fejhallgatóval), egy tanári notesz, egy kis termosz tea, egy megvásárolt víz (a behűtött uborkás vizemet a mélyhűtőben felejtettem, mert éjjel fél 12-re értem haza a Bűn és bűnhődés első felvonásáról, és reggel nem voltam teljesen magamnál) és egy nagyon rövid, netről kinyomtatott guide a várfalról.
Beugró vagyok ugyanis.
Ez itt, kérem, a kisgyerekeknek szervezett kultúrprogram, ami lehetőleg reggel nyolckor kezdődik, hogy még jobban utálják, és amiben négy órát kell gyalogolni a tűző napon, hogy még annál is jobban. Tizenöt perces programok hatvan percre vannak kalibrálva, hogy az időérzéküket is elveszítsék, de azt nem sikerül, illetve már korábban elveszett (vö. "menjünk haza aludni").
Nem voltam ugyan beosztva erre a programra, dolgozom én eleget, vizsgáztatok, naplót írok, értekezek, érettségit, bankettet készítek elő, konzultálok, a felmondásomat tervezgetem gondosan, de hát mit lehet tenni, ha a beosztott kolléganő előre tervezett módon pont erre a két napra hasmenést kapott. Biztosan a hőség... A lényeg, hogy ezt is megoldottuk (pipa), szóltunk egy ráérő kollégának (pipa), aki ugyan nem tud semmit az egészről, mert éppen öt napig nem tartózkodott a munkahelyén a vizsgák miatt. Nem baj, hogy nem tudja a diákok nevét (a kollégákat csak felismeri a téren), de az sem, hogy anyagot sem kapott a helyszínről - alapvető pedagógiai kompetencia ugyanis, hogy utánanézzen az interneten, és önállóan rendelkezzen a diákok kaja- és pisiszünetéről a belvárosban. Vagy inkább arról, hogy a feszült érdeklődéstől se éhesek ne legyenek, se pisilniük ne kelljen.

Itt ülök a várfalon tehát, az első csoportot még megtaláltam, megnéztük a várfalat; a második annyira felpörgette az idő malomkerekét, hogy elhussantak előlem fel a várfalra (idő előtt húsz perccel), bottal üthettem a nyomukat. Jó, mondjuk nem ütöttem, elmentem kávéért (Bűn és bűnhődés, ugye), aztán kerestem egy nyilvános mosdót, amit pont akkor nyitott ki a vécés néni, és bár épp egy ismerőssel tárgyalt ("Jáááj, egyem a zuzádat, nem ismersz meg? Há' gyerekkorodbó' ismerlek, nem mondod, hogy most itt dógozó', így megnőtté'?! Tudod, én vagyok az unokatesód nagybáttyának, a Gázsinak az unokahuga, a Jóska vót az e'eső férjem!"), de azért bemehettem. Száz forintért.
Utána visszamentem a várfalra, lelkiismeretből.
Közben arra gondolok, jó dolog megszervezni ilyen diákprogramokat, szépen, gyorsan kipipálni azokat, aztán nem gondolni arra, hogy adtunk egy tockost a kultúrának. Később jól nevelten és tanárosan ingatni a fejünket, hogy micsoda érdektelenek ezek a gyerekek.

Jó hely ez a várfal, arra gondolok, ha egyszer lógnék a munkából, ide jönnék. Ülnék a fűben vagy a falon, ne jár itt senki, főleg ilyenkor, kora délelőtt, olvasnék egy könyvet, és úgy tennék, mint aki turistacsoportra vár. De az soha nem jön el.

Vanitatum vanitas

A hetekben túlestem néhány határidős munkán.
Leadtam például az érettségi-dolgozatokat, amik mérhetetlen csalódást okoztak, de erről most nem fogok írni, mert végül is a ballagás meg az utolsó pár hét már túllendített ezeken az érzéseken. A javítás körül történtek sokkal nagyobb csalódást okoztak, de most erről sem fogok írni, mert már nem érzem magaménak ezt a problémát. Ezt sem. Sőt, a munkát sem érzem annyira fontosnak, hogy tovább problémáznak rajta. Valahol bosszantó persze, hogy az iszonyatos megfeleléskényszerrel legitimáljuk azt a sok baromságot, amit ránk nyomnak. Én nem akarok ebben élni, nem akarom ezt csinálni. Nincs ekkora fontosságtudatom.

A mai dolgozatmegtekintést is (a tetőtéri terem kb. negyven fokos hőmérséklete ellenére) hűvösen tudtam kezelni. Mindenki ott lesz a szóbelin, lesz sok nyökögés, dadogás, de legalább gyűlnek majd a poénok is. 
Az emelt vizsgákkal is végeztem, valahogy egyre lazábban csinálom azt is. Ha tripla időm lenne, akkor persze biztosan nem így lenne.
A két javítás között nem volt nagy hangulati eltérés, az utóbbin a javításvezető majd egy hetet kért a felüljavításra; amikor én találkoztam vele, már olyanok voltak a szemei, mint Tomnak a Tom és Jerryből, amikor átmulatott néhány éjszakát. Megcsináltam, amit kért, aludjon nyugodtan.

Az egyetemen is lezártam a félévet, és az sem volt energizáló vagy inspiráló - orbitális baromságokat olvastam, amikből még idézni sem volt kedvem. Az egyik óra végén odajött egy srác (vitaképes és nagyszájú volt, bár kicsit hebrencs), hogy köszöni az órát, de ő azért csalódott, mert itt az embereket nem érdekli semmi. Helyeseltem, hogy valóban nem. Azt mondta, ő azon van a legjobban kiakadva, hogy a tanár szakosok a leghülyébbek (első éves óráról beszélünk). Mondtam, hogy szerintem is, és ez tragikus... Azt kérdezte, mi lesz ebből a világból, ha ilyen emberek lesznek a tanárok, ő pont azért nem szeretne tanár lenni, mert szétszórt, nincs benne respekt és távolságtartás, hirtelen ember és nagyon lelkes.... mondtam neki, pedig jobb lett volna, ha inkább ő jelentkezik tanárak. Nem lesz tanár. Elmegy külföldre. Remélem.

Aztán voltam egy próbatanításon. Nem túl lelkesen tartottam egy sokadik Kölcsey-órát a hazáról, tele van már vele a bánatos bugyrom. Szubvertálni kellett volna az egészet meg dekonstruálni durván, de hát azt mégsem tettem... majd egyszer.
Felvettek. Oda fogok menni dolgozni ősztől.
Annyira kiégettnek érzem magam, hogy nem is ujjongtam, pedig örülök, hogy megszabadulok fél mázsa elmebajtól, és végre békén hagynak kicsit. Hogy legalább nem egy olyan helyen kell majd dolgoznom, ahol nem bíznak a lelkiismeretemben, ezért folyton ellenőrizni akarnak.
Örömömben elmondtam ugyan pár embernek, de hivatalosan még nem mondtam fel.
Az sem érdekel igazán, ha kiszivárog, bár tudom, hogy azzal nem járnék valami jól.
Aztán meg higgye mindenki csak azt, hogy azért vagyok hallgatag, mert fáj a szívem.
Hát nem fáj.
Szerintem mindenkinek menni kéne.
Gondolkodtam ezen, és tényleg, a jó kollektívához valamiféle önazonosság, önbecsülés, kevesebb félelem és több bátorság kellene.

Végre megírtam a recenziómat egy nálam fiatalabb lány doktorijából készült könyvéről, és ezen is elgondolkodtam... mert ez is mire jó. Mármint nem, nem a recenzió, hanem a tudományos blabla hulla egyszerű dolgokról. Ne értsetek félre, fontos a tudomány (nekem is), de amíg csak ilyen lányok írnak monográfiákat, mindenki azt fogja gondolni, hogy ez a tudomány. Hát pedig szerintem nem. És ilyenkor megint felötlik bennem, hogy lennének fontosabb dolgaim is.... Mondjuk nem tudom, azoknak rajta kívül ki venné hasznát.... most, hogy a huszonévesek wikipédiás forrásokból írnak diplomamunkákat, az oktatók meg nem szólnak egy szót sem. Én (meg még néhányan) persze szólok, és mindezt mérhetetlen értetlenség övezi.

Visszamenőleg elolvastam a híreket (elküldöm magamnak e-mailben, és összegyűjtöm), így bukkantam néhány hátborzongató dologra családpolitika témában.... Egy félelmetes sorozatot nézünk (a regényt is elolvasom a nyáron, és tévedésből az egész estét verziót néztem meg először, ami szintén nagyon frusztráló, nem is értem, hogy maradt ez eddig ki), ami ijesztően rímel erre az egészre, és komolyan elkezdtem gondolkodni, mi lesz majd, ha elindul a begyűjtés... Hogy a gyarmatokra nem megyek, az biztos.
Olvasok inkább most Eve Enslert, nagyon refreshing, ki is találtam, hogy csinálok belőle drámaórát jövőre. (És itt egy film is....)
Meg voltam a Drávánál, nézzétek.

Megérett

Megérett az idő a változásra. Én már nem leszek más. És nem szabad elvárnom, hogy más másmilyen legyen.

Úgy érzem, régebben még az érettségi bakik is intelligensebbek voltak. Nem is beszélve minden másról, ami az érettségit körülveszi.

Volt nálam Joli, a szaktanácsadó, aki semmi különöset nem csinált, ezért hát poszt se lett belőle. A világhírnév elkerüli örökre, annyira jelentéktelen az alkalom is, a személyek is, még csak egy poénra sem futotta. Minden jó volt neki, nem tudtam meg magamról semmit, de róla sem. Csak hogy minden jól van úgy, ahogy van.

Sokszor úgy érzem, magányos ellenállók vagyunk mind. Néha találkozunk, az pillanatnyilag feldob mindenkit, aztán elmúlik. Mintha semminek nem lenne már súlya.
Akartam írni több hosszú posztot mindenféle keserűségről, de szóra sem érdemesek.
Nagyjából az a legjobb érzés, amikor az edzőteremben kiabál a zene, és mechanikusan megyek előre.

Voltunk a nyitott Művészeti Karon, a Zsolnay Piknik alkalmából, ahogy tavaly is, nézzétek meg a képeket.

Fotók