Várakozás

A pálinka elfogyott. A változás lassú. Valamelyik jól van úgy, ahogy van.

Az élet viszont igazságtalan, mert titokban kell, hogy maradjanak dolgok. Vannak dolgok, amiknek nem szabadna titokban maradnia. Például a szomorúság okának. Például a ráncok eredetének, az elvégzett munka mennyiségének, a sok-sok erőfeszítésnek.
Ha ez mind kiderülne, akkor lehervadnának a mosolyok, és minden valami néma szégyenérzetbe, mély hallgatásba burkolózna. Vagy persze lehet, hogy nem, mert kell némi felszín mögé/alá látásra való képesség ahhoz, hogy ne csak a hámréteget kapargassuk. Hogy felismerjük, ha valamit nem ismerünk és nem is ismerhetünk meg, és hogy rájöjjünk, hogy valamihez egyszerűen nincs hozzáférésünk. Ez a bölcsesség. Vagy annak egy formája. Belátni, hogy nincs mit tenni, csak várni, még akkor is, ha az a valami talán soha nem történik meg, soha nem jön el. Vladimir és Estragon jól tudta. És mindketten öregek is voltak, mert ebbe meg lehet öregedni, és ez a külső szemnek nem annyira szép. Ez nem a derűs várakozás vagy nem a sztoikus apatheia, ettől ráncos lesz a bőr, gödrös lesz a szem, ez tud tompán vagy éppen türelmetlenül és elviselhetetlenül fájni. Néha közömbösen hagy, de akkor is oda a szépség. Ez nagyon magányos dolog, és ezt a magányt nem lehet felróni senkinek.
Persze talán van, aki meglátja emögött is a méltóságot és az eleganciát. Az erőt. Ami végül is maga a szépség; szebb, mint a festett, mesterségesen pirosított hátterek meg a látványos gesztusok és a lendület, a pillarebegtetéses nézések.
Csak legyen elég türelem még, tényleg.

Élet

Nyilván van sok visszahozhatatlan érzés az ember életében, de ami talán maradandó, az az (bocs a naturalista megközelítésért), amikor először rúg be a gyereked.
Berúgni sokféleképpen lehet, szépen, csúnyán, aranyosan, agresszíven, eszméletlenül és helyesen, de hát az első az mégiscsak első. Emlékszem, amikor először megéreztem az alkoholt, az egy szilveszteren történt, kb. 16 éves voltam, és gin-tonikot ittam apám és a felesége (meg a társaság) felügyeletével (illetve társaságában). Aztán rúgtam be karaokébulin diplomaosztó alkalmával, ösztöndíjasként Németországban lengyel bulin, meg itthon is. Függő családból származom, nem csodálkozom magamon, hogy olykor elragad a hév.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a szüleim sosem foglalkoztak azzal, iszom-e vagy sem. Az még nem az a világ volt. Ittam, persze, meg cigiztem is, de vagy nem akarták észrevenni, vagy tényleg, csak magukkal voltak elfoglalva. Igaz, a sörnél tovább szerintem nem jutottam.

Manapság máshogy megy ez. És meg kell mondjam, mindez aggodalomra is ad okot, a minap egy lány az osztályomból azért nem jött egy hétig iskolába, mert megviselte a barátja (19) halála, aki a saját hányásába fulladt bele egy hajnalon, a saját ágyában. Ezek a történetek ijesztőek, és az ember nyilván túlkompenzál, amivel pedig tovább szítja az ellenállást.

Tegnap szalagavatón voltunk, amit egy hónap gyilkolászós veszekedés előzött meg, ezért az ünnepi hangulat a készülődéskor elmaradt. Aztán amikor tűzték a szalagot, az mégiscsak megható volt, sosem gondoltam az életemről, hogy megérem ezt. Hiszen még csak most volt az éjszakai lázak, priznicek, a kisiskolás farsangok ideje, az izgalmak a felvételi miatt, a szakállnövés, borotválkozás, meg minden ilyen baromságok, és jézusom, az egyetem még hátravan. És ebben mind valahogy benne vagyok, én.

Olyan volt az egész különben, mint egy akkurátus készülődés a részegségre, a polcról ellopott feles pohár (nehogy már üvegből), a táskában később talált sok ásványvizes üveg, az alig várt vacsora, meg a bizonygatások, hogy nem úgy, és nem annyit. Az idejekorán befejezett este (23.30), a telefon, hogy ülhetek a kocsiba, és mehetek, ott vár, a dülöngélő léptek, a mondatok, hogy "ez már azért az alja volt" és hogy "jó, én se tudok a világomról, de legalább fel tudok menni a lépcsőn és be tudom ütni a kapukódot", az ágyba dőlés, a csuklás, az álmában beszéd, és az éjszakai virrasztás még egy órán keresztül, hogy alszik-e már. Aludt. Másnap azt mondta, köszönöm, hogy hazahoztál.
Felnőtt valamelyest, mondhatni, még ha ezen a ponton nem is csak ezt (és így) képzeltem erről. Attól még jó.

Ámok

Szarul nézek ki.
Olyan szarul, hogy nem is tudtam írni.
Olyan ez, mint a Hamlet, ahol kizökkent az idő, és az a töketlen idióta egész végig nem jött rá, hogy az idő csak benne zökkent ki. Nem, ő az egész világrendnek akart alányúlni, hogy visszategye a sínre. De belebukott. Hát, Hamlet, haver, magadban kellett volna keresni azt a fogaskereket, ami megállt, vagy fordítva kezdett el kattogni. Néha ráéreztél a lényegre, de aztán mégis másfelé indultál.

Most egyébként pont egy Hamlet-adaptációt olvasok, biztos nem véletlen, Lenni vagy nem lenni a magyar címe (milyen eredeti), valami szabálytalan sci-fi közegben játszódik, és biztos jobban érteném a struktúrát, ha eléggé figyelnék. De nem figyelek, mert tulajdonképpen nem is érdekel ez a same old story. Same old story: kiborulunk, rendbejövünk. Elesünk, felállunk. Mélyre süllyedünk, aztán feljövünk a felszínre levegőért.

Mindezen persze nagyban segítene néhány nap szabadság, mindenféle értelemben. Mondjuk egy lakatlan sziget. Egy búra. Vagy egy másik planéta. Valahogy elkerülnek a sikerélmények, ezt nyilván én is bevonzom, mert ennyire szerencsétlennek és kiábrándultnak látszom. Lassú is vagyok, már rég továbbfordult a föld, de én még mindig ugyanott tartok. Nehezen megy az elengedés. Pozitív és negatív dolgok elengedése is. Ami jó, az maradjon meg örökre, ami rossz, azt nem hisszük, hogy el tud múlni. Vagy hogy hamar el tud múlni. Az egész persze összefügg azzal, hogy az ember mindent jól akar csinálni. Mindig mindent. Hogy olyan nehéz tudomásul venni, hogy nem lehet mindig mindent jól csinálni. Hogy vannak elbaszott dolgok, hibák, gyengeségek. Hogy a legjobb szándéknak is betarthat egy más, kiszámíthatatlan valami; egy ismeretlen génállomány, egy éppen most kifejlődő személyiség, vagy a hormonok pillanatnyi állapota. Konstellációk, helyzetek, véletlenek. Na igen, azok a kicseszett véletlenek is, minek vannak.

Amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj, az sosem a másik hibája. És még ha ezt tudjuk is biztosan, és hangoztatjuk is, nehéz elfordítani azt a rohadt szekérrudat, és elindulni a másik irányba. Keressük a biztos pontokat, amik régen örömet okoztak, vagy olvassuk az önsegítő könyveket, cikkeket, tanácsokat (kicsit szatirikusan és ironikusan persze), és a másokkal való törődéssel eltereljük a saját figyelmünket magunkról. Mert az ráér.
De nem ér rá. Mi vagyunk a fontos. Mert minket szeretnek. Azt, ami vagyunk. Ami akkor voltunk, amikor megszerettek, és amit mi is szerettünk egykor magunkban. Azt kell megtalálni, és le kell szarni minden mást. És mindenki mást, igazándiból.

Artopedia

Miközben a Metanoia Jégdoktrinák című előadására mentem, azon gondolkodtam, hogy régóta élek itt, az évek száma lassan vetekszik a kedvenc városomban töltött évek számával (sőt), mégsem tudok felidézni egy olyan társulatot sem, ami ennyire hatásos és erős alternatív előadásokat csinált volna, mint amit a Metanoiától láttam annak idején. És egyáltalán, egy városban, ami a kultúra kapitóliumaként adta el magát évekig, miért nincs manapság hatása, eredménye, kultúrája, látogatottsága az ilyesminek. (Persze ha lokálpatrióta lennék, biztos be tudnék számolni olyan helyekről és alkalmakról, ahol ez még anno megvolt.) Az említett előadáson egyébként kb. ötvenen voltunk, és mondanom se kelljen, rajtunk kívül csak azokat az arcokat láttam, akiket mindig szoktam, színház szakosokat, független értelmiségieket -- de például senkit az egyetemekről, senkit a nemzeti színházból, szóval aki tanulhatna ebből, azokat egyáltalán nem.

A Jégdoktrinák nagyon agyas előadás, rég láttam ilyet. Nem jöttem rá, és nincs is kedvem rákeresni, hogy a cím melyik náci rétor melyik szónoklatából származik, de ez talán nem is érdekes; mindenképpen olyan szilárd és megkérdőjelezhetetlen meggyőződésekről van szó, amiket a szónokok szentül hittek, és amelynek kapcsán a megkérdőjelezés vagy a kétség fel sem merült. Ezt a fajta attitűdöt egyébként az előadás során a hosszú percekig ordító retorika (Hitlert és másokat idézve) többször is hangsúlyozta, amikor ellentmondást nem tűrő hangon sulykolta a mondanivalót.

A szöveg darabkákból épül fel, náci rétorok szónoklatait, visszaemlékezéseket és a holokausztról kapcsolatos gondolatokat ötvöz. A narráció egy része felvételről megy (itt mondjuk néha idegesítő volt a recsegés és az érthetetlenség), más része mikrofonba (a hangkeverőember révén), illetve a négyből három szereplő közvetít mindent, amit az előadás közölni akar. Az előadás központi figurája szerintem Erdély Andrea, aki az első, gyerekhangú megszólalásakor kisebb döbbenetet okoz, amikor Mao (és más diktátorok) gondolatmenetét közvetíti teljesen ártatlanul, fehérre meszelt arccal, gyilkos tudatlansággal. Mint egy eszelős. A legveszélyesebb.
A színésznő egyébként ezer arcú, ő a kemény, durva szavú szónok is, az affektáló, de kegyetlen értelmiségi (aki bejelenti az egyetemek és más kulturális intézmények zsidótörvényeit), Merlin, a tévés médium, aki küldi az energiát, hogy Horthy Miklós feloldozza magát, és a 21. századi plázalány is, aki úgy nyomat náci retorikát, hogy észre sem veszi. A másik két főszereplő az öregek otthonából (elfekvőből) szalasztott lerobbant hazafi, aki lehet egy kiöregedett diktátor vagy egy ostobán maradt, megvénült irredenta, illetve egy apácaruhás nő, aki az önmagát felmentő egyház/vallás vagy a 21. századi értékrenddel bíró feleség/háziasszony, aki kikéri magának, hogy a közértben a hajléktalanok megtapogatják a zsömlét, amire nincs pénzük.  

Apropó, náci retorika. Az előadás témája, ahogy az a címből is kiderül, természetesen ez, de nemcsak a második világháború előzményeiből és időszakából merít, hanem nyomon követi azt is, hogy az adott szófordulatok, eszmefuttatások, gondolatiság hogyan maradt fent például a mai buzi-, zsidó- és cigány viccekben. Remek az arányérzék, mert amikor már kezdjük unni a megidézett Klempert, Nyiszlit, Himmlert és Eichmannt, akkor jön a bazdmegoló plázalány, aki nyilván alkalmasabb arra, hogy megérintse a tízen- és huszonéves korosztályt, ha ott lennének egy ilyen előadáson. A produkció egyébként más módon is oda-vissza cikázik a történelemben, a kezdés előtt hosszas kérdőívet töltünk ki, ami aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik (halálbüntetés, cigányok, homoszexuálisok helyzete Magyarországon, stb.) mintegy érzékeltetve azt, hogy ezek a problémák egyáltalán nem állnak olyan távol a kirekesztő beszédmódoktól, mint azt gondolnánk. A darab vége felé azt ígérik, a kérdőíveket elemzik, de erre végül nem kerül sor, és nem derül ki, hogy ez azért van-e, mert nem tetszetős az eredmény, vagy mert az alkotók a helyszínhez és a résztvevőkhöz mérten eleve variációkban gondolkodnak.

Az itteni közönség meglehetősen vegyes, mérsékelten reagálnak a kegyetlen színházi eszközökre, egy férfi közbetapsol néhány szövegrésznél, egy nő pedig kiborul a hosszú percekig tartó hitleri ordításon, számon kéri az egyik alkotót, majd elrohan. Ez persze célja is a dolognak, nem barátságos vállveregetést kapunk, az előadás sokkolni akar, és sikerül is neki. Főként az olyan jelenetekkel, amikor Nina Simonétól szól a Strange Fruit, és Erdélyi torzan és szürreálisan zokogós hanggal fordítja nyersmagyarra a szöveget. Vagy amikor a skinhead metál szól az erősítőkből, és rá kell jönnünk, hogy ez a mai magyar kultúra része, és együtt kell vele élnünk (?), vagy legalább is reagálnunk kell rá.

Nagyon erős a zeneiség, a nyelviség meg a zenén és nyelven kívüli jelrendszer is az előadásban, a huhogások, artikulátlan hangok, nyögések mind-mind a normális beszéd elidegenítésére, ezáltal a narratíva kizökkentésére is szolgálnak. Az előadásnak nincs eleje és vége, nincs benne linearitás. Amikor a végén kijelentik, hogy ez itt a zéró, az vonatkozhat arra, hogy megtaláltuk azt a pontot, ahonnan a gyűlöletbeszéd ered, de arra is, hogy itt most mindent kimondtunk, innen lehet előrelépni, ha sikerül.
A színpad elejére felállított polgári papírmasé figurák pedig mi vagyunk. Polgáriak is, és papírmasék is. 

Fotók: partyponty.hu, 7ora7.hu, facebook.hu

F-E-A-R

(mondjuk nem minden igaz, de jó)

patience

Kapcsolatok

Fotó: Sándor László

Ennek a posztnak az lett volna a címe, hogy "A nyár, amikor nem tudott olvasni, és egyszer sem aludt fél hétnél tovább". Aztán később más címet is adtam neki ("A változásról"), de végül az sem íródott meg. A helyzet az, hogy ezen a nyáron egy csomó minden nem íródott meg és nem is olvasódott el, még szerencse, hogy semmi komoly határidős feladatom nem volt, csak épp kutatni szerettem volna meg beleásni magam különböző témákba, de nem, így most irigykedve figyelem azokat, akik például Szolzsenyicin-szakértők vagy szociálpszichológia guruk lettek a nyár folyamán. Én nem lettem semmi, megírtam a fesztiválbeszámolót, amit megígértem (jó szar lett), a tanulmányt nem, és a könyvnek, amiről recenziót kéne írnom, csak a 2/3-ánál tartok hónapok óta (még szerencse, hogy ez nem határidős). A norvég krimiben ezer éve 32%-nál tartok (ez az új mérce e-book olvasók kijelzőjén, nem az oldalszám). Illetve ez nem igaz, hogy nem lettem semmi, mert ráncosabb lettem, tapasztaltabb, és valószínűleg sokkal bölcsebb. Nagyképűségemet mutatja, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha lehetek annál bölcsebb, mint ami voltam, aztán meg mégis.

Igaz, viszonylag sok helyen voltam a nyáron, de sajnos mindegyikhez köt valamilyen kellemetlen élmény. Ebből ismét le lehet vonni azt a tanulságot, amit már sokszor levontam, hogy az ember soha nem tudja hátrahagyni magát, a nyomorát mindig mindenhová viszi. Másrészt az okosok azt mondják, hogy néha vannak ilyen időszakok, amiket így meg kell szenvedni, ki kell böjtölni, mert ezek vezetnek a pozitív változáshoz. (És akkor végül is megint a változásnál tartunk.)

Nincs annál rémesebb érzés, amikor rájössz, hogy valami, amiben annyira 100%-osan biztos voltál, hogy a életedet tetted volna rá, mégsem úgy van. Amikor egy bizonyosság, amire -- mondhatjuk -- ráépítetted az életed, meginog, sőt, bebizonyosodni látszik róla, hogy nincs ott. Hogy nem az. Legalább is ott rögtön, az adott helyzetben ez az érzésed. Aztán persze szép lassan rájössz, hogy nem eszik olyan forrón, és hogy az első lépés, amit meg kell tenned, hogy lenyugszol a picsába. De aztán ez persze nem megy annyira könnyen. Amerikai filmekben ilyenkor szokott a válságban lévő negyvenes (harmincas, ötvenes) elutazni valami tóvidékre vagy tengerparti vityillóba, hogy aztán a ki tudja, honnan spórolt pénzéből elgondolkodjon az életén.

És tényleg, a változás. Új felismerés, valahol csodálatos, valahol félelmetes és érthetetlen (mivel nem uralkodhatsz rajta), hogy az ember valóban változik. Ez nem valami pszichológiai blöff, hanem tény; idővel előjönnek tulajdonságok, amiket régen elfelejtettél, elfojtottál, felülírta a tudatos éned, a társadalmi konvenciók és elvárások. Aztán egyszer csak történik valami, úgy alakul az élet, hogy mindez előjön belőled, a környezeted meg csodálkozik. De egyébként te magad is, mert nem így ismerted magad, és nem így ismertek a többiek. Az sem így ismert, akiről azt hiszed, hogy a legjobban ismert, talán jobban, mint te magadat. És itt jön a nagy próbatétel: kiállja-e mindez a tesztet, elfogadhatóak-e a másik számára (és igen, saját magad számára is, aki már azt hitted, nem ilyen vagy) a régi-új tulajdonságaid. Aztán közben nagyon nehéz leválogatni azt, hogy mit kell racionálisan kezelned, és melyek azok a helyzetek, ahol elengedheted az érzelmeidet. Mert persze, hogy elengeded az érzelmeidet.
A kapcsolatok nagy próbája pedig az, hogy megpróbálod-e egyáltalán megérteni a másikat. Ha igen, az nagyon jó, de akkor onnan még esetleg hosszú az út. Vagy nem. De ha nem akarod megérteni, akkor megette a fene az egészet.

(És így lett ebből a poszt címe egy Baudelaire-plagizálás.)