A héten...

... előkerült a harmadik szobából az új lakó, valami lány, aki állítólag két hete (de szintén ideiglenesen) itt lakik, de én még nem találkoztam vele. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy teljesen ellentétes az életritmusunk, amikor találkoztunk, pont fél 2 volt (délután), ő akkor kelt fel, és erősen meglepődött, hogy én ebédet csinálok. Rögtön lelejmolt kávéval (az övé állítólag "eltűnt"), túlestünk a formális bemutatkozó körön, aztán mentünk a dolgunkra.

A ház furcsa. A csaj, akitől én bérelem a szobát, a héten végleg kipakolt, mert máshova költözik, és elárult néhány intim titkot... hogy mennyire elege lett az éjjel 11-kor kezdődő főzőcskézésből meg a hajnali 6-kori zajongásból. Ez a lány holland. A lakótársai egy finn és egy spanyol lány voltak. Megértem, a kulturális különbségeket lehet, hogy az együttélés legelemibb szintjein is nehéz megoldani. Most a legjobb barátjával lakik, mondja, és minden tökéletes. Mondtam neki, hogy igen, én is tapasztalok furcsaságokat, mint az éjjel 2-kor való tányércsörömpölés, meg hogy szarnak a patkányokra és a penészre, és minden ottmarad a konyhában, hogy van, aki nem ismeri a wc kefét vagy hogy két hónapja a közös helyiségeket csak én takarítottam ki egyedül... és hogy bár az elején jóindulatúan közösködtem, ma már saját wc-papírt, mosogatószert és egyebeket tartok fenn. Bólogatunk ezeken, mint két nagyon bölcs "európai"... rögtön be is ismerjük, hogy ez hülyeség, és nem szabadna ilyeneket gondolni/mondani, de hát. Aztán azt is megbeszéljük gyorsan, hogy én talán azért tettem magam gyorsan túl ezeken, mert tudom, hogy az ittlétem átmeneti.
És tényleg, most már eléggé otthon járnak a gondolataim. Az elkövetkező heteken, hónapokon. Vettem néhány nagyon spéci tehát (füstös, indiai gyömbéres meg bergamott ízesítésűeket), J. mamának arab sálat és gyömbéres teasütit, a papának meg kis kiszerelésű skót viszkit - persze orvosilag nem ihatna, de hát a falusi emberek szarnak az orvosokra, és sokszor igazuk van - a képeslapomat is körbemutogatták a faluban, mi lesz még a gyömbéres sütivel meg a sállal... Megírtam az utolsó cikket, röhögtem egy sort a hazai írott média körülményeskedésein... elgondolkodtam azon, vajon mikor fogok megint cikket írni, és főleg MIRŐL.

Hazafiasabb érzelmű angliai magyar ismerőseim azt mondják, nem tudják eldönteni mitévők legyenek. A klíma (sok eső, kevés napfény) nagyjából elviselhetetlen, otthon viszont az életszínvonal az. S ott az a fránya magyarság, a kötődés. És hogy én mit gondolok. Azt gondolom, aki családostól lehet itt, és van biztos egzisztenciája, PLÁNE, ha azt dolgozhatja, amit szeret és amit otthon is, maradjon. Az időjárás megszokható. Egy multikulturálisan befogadó környezetből könnyebben mozdul az ember napfényesebb vidékek felé is akár. És a gyerekeik kisiskolásként, kétnyelvű, színes környezetben egy olyan esélyt kapnak, amilyet máshogy talán soha nem. Már tinédzserként boldogulni fognak önállóan az egész világban. (Az unokatestvéreimen látom ezt, akik kicsiként megjárták Bostont és Baselt is...) Ha tehetném, minden magyar gyereket - főleg a nemzeti radikálisokat, mert ilyenek is vannak középiskolás körökben - multikulturális környezetbe raknék egy meghatározó időre. (Tán a felnőtteket is, de ott kevesebb reményt látok.) Hogy lássák, hogy bár az arabok hangoskodnak a buszon meg ordibálnak az utcán, azért Európa "olvasztótégelyében" megférnek másokkal; a csendes ázsiaiakkal, az exhibicionista olaszokkal, a rágógumi-beszédű amerikaiakkal, és velünk is, mindannyian megférünk együtt. Hogy elérjük azt, hogy egy 'négert' már ne megbámuljunk az utcán otthon, hanem ugyanúgy átsiklassuk felette a tekintetünket, mint bárki máson, akinek sötétebb a bőre... ez lenne jó. Óriási esély kap az a gyerek, aki mindezt megtapasztalhatja. És akkor biztos nem cigányozna olyan könnyen, mint ahogy teszi amúgy.

Részemről az utolsó fontjaimból tett utolsó látogatásomat a Westminster apátságba tervezem. Jelenleg a sok betűcsépelésen kívül ez a legjobb, amit tehetek.

Mi a különbség a Globe és a Hamley's között?

Mivel az a három olvasóm, aki van, nem bír magával, ezért most elmagyarázom azt a szentségtörő gondolatomat, ami a tegnapi Globe színházbeli látogatásomkor támadt: miszerint a Globe lehet, hogy nem is színház.

Ez a gondolat egyrészt lerombol egy mítoszt, másrészt felépít egy másikat, harmadrészt pedig közvetlen közelről megtapasztalva beigazol néhány régóta fontolgatott sejtést. Na de menjünk sorjában.
Aki nem ismerné az újjépített Globe történetét, annak mindenképp el kell mondani, hogy az ötlet 1949-ben fogant meg egy amerikai színész-rendező, Sam Wanamaker fejében. Huszonegy évvel később megalapította a Shakespeare Globe Trust-ot, ami azt a célt tűzte ki, hogy egyrészt felépíti a hajdani Globe színház (épült 1599-ben) pontos mását, kiállításokat üzemeltet és kutatóközpontot hoz létre. Több évtizeden át kutatták, elemezték, hogy is nézhetett ki az eredeti épület, áttanulmányoztak történelmi dokumentumokat, rajzokat, drámaszövegeket, színháztörténészek, építészek, kutatók együttműködésének eredményeképpen pedig 1997-ben végül megnyílt a Globe a Temze-parton majdnem közvetlenül a Tate Modern mellett. A hely, ahol van, nem pont az eredeti, hiszen azt már belepték a Bankside egyéb épületei. Nemcsak színház, hanem, az ígéretekhez híven kutatóközpont, könyvtár, kiállítások, sőt étterem, shop is működik itt. Be lehet fizetni színháztúrára is, és amikor a matiné-előadás miatt a színházat magát nem lehet megnézni, az embert átviszik a pár sarokkal odébb lévő Rose színház maradványaihoz (egy felhőkarcoló alagsorában folytak az 1989-ben felfedezett nyomok ásatásai, amikor legutóbb itt jártam, de ahogy látom, most már azt tervezik, hogy ezt is rekonstruálják).

A Globe színházat a tradicionális brit színháztörténet legnagyobb vívmányának szokás tekinteni. A rekonstrukció fő tanácsadója az akadémiai oldalról Andrew Gurr színháztörténész volt, akinek közreműködésével aztán könyv is készült a munkafolyamatról. A cél mindvégig nem titkoltan az volt, hogy visszahozzák, újrateremtsék a Shakespeare-korabeli kondíciókat és színjátszást. Ezért aztán csakis koramodern darabokat (zömében persze Shakespeare-t) játszanak korhű jelmezekben, különösebb technika nélkül. Az épület persze korszerűbb, például védve van az időjárás viszontagságai és különféle katasztrófahelyzetek ellen, vannak reflektorok (hiszen este is vannak előadások), de csakis a tavasztól őszig tartó szezonban játszanak, nincs világításterv, élőben megy a zene, stb. Az eredeti állapotokhoz képest változás még, hogy - bár állandó társulat nincs - színésznők is szerepelhetnek. Az előadásokra álló- és ülőjegy egyaránt kapható, a kornak megfelelően arányos áron (értsd: az állójegy a legolcsóbb, 5 font). A színpadra be lehet vinni ételt és italt (ami önmagában nem kuriózum, más színházakban is tapasztaltam ezt), a szünetekben pedig a színházudvarban lehet eltölteni az időt. A beléptetés nem az épületnél, hanem az udvar kapujánál történik. Annyira erős a hagyományőrzés, hogy az első női szerző művét például csak (több mint 400 év után) az idén mutatták be, igen, Nell Leyshon Bedlam című előadása az első női szerzőtől befogadott darab.

Az egész projektet rengeteg kritika érte és éri folyamatosan színházi szempontból. Egyrészt azt mondják, hogy a cél (azaz az eredeti kondíciók rekonstruálása) eleve lehetetlen, hiszen változtak a nézők és a befogadás, a színészet, meg egyáltalán a kontextus. Mindebből az következik, hogy a produkciók nem életszerűek, az egész inkább múzeum és turistalátványosság jellegű. Az előadások színházi szempontból, kritikailag igazán nem értékelhetők.
És valóban, a feel-good-funon kívül én sem éreztem semmi különöset. Nem zárom ki persze annak a lehetőségét, hogy születhettek, születhetnek itt jó előadások és katartikus pillanatok is, mindenesetre szöget ütött a fejembe, hogy tényleg, miért is nem írnak mérvadó színházi szaklapok az itteni előadásokról.

Az este a befogadási folyamatok megfigyelésére mindenesetre nagyon alkalmas volt. Félrészeg turisták jöttek-mentek ki és be (mert azt lehet, hiába fizettél, akár az egész előadást is kint töltheted a büfében), a színpadról persze lefröcsköltek minket mindenfélével, felráncigáltak egy nézőt is (szerintem beépített ember volt) egy adott jelenetnél, állandó az interakció, akár a cirkuszban. A "teremőrök" jelenléte ezért eléggé életidegen, az hagyján, hogy a sutyiban fotózókra rászólnak, de - az autentikusság jegyében - az nem fért a fejembe, miért állítják fel az aréna szélén a földre ülőket és miért szólnak rá a hangosabban beszélgetőkre. A tapasztaltak tökéletesen igazolni látszanak azt a hipotézisemet, miszerint ilyen körülmények között nem létezhetett naturalista, lélektani alapú színjátszás, mert nézőnek és színésznek egyaránt lehetetlen a magába zárkózás. Viszont elgondolkodtam, miért is nem érzek többet, mint pár nappal azelőtt a Hamley's játék öt emeletes superstore-ban, ami a világ egyik legnagyobb játékboldkomplexuma, és ahol minden emeleten és sarkon bűvészek, bohócok és egyéb szórakoztatók játszották az eszüket.

A közönség változik, akárcsak a színház vagy bármi más. Az Erzsébet-korban kisebb fajta csodával is felérhetett egy-egy előadás ereje, ahogy ezt rengeteg korabeli szöveg leírja. Ami akkor érvényes volt, az viszont ma már lehet, hogy halott színház. Nekünk már mások a csodáink, ha arra vágyunk, valószínűleg máshová kell menni. Ugyanakkor elismerem, hogy a Globe egy páratlan tér remek lehetőségekkel. És ha nem ragaszkodnának ennyire az egyébként nem ismert, nem ismerhető, és ezért nem létező idealista eredetiséghez, akkor bizonyára nagyon jó előadásokat is lehetne itt csinálni. Hátrahagyva a régi kosztümöket, a deklamálást, meg az összes többi életidegen, idejétmúlt, halott dolgot, beengedve más, friss értelmezéseket.
Ha a cél persze az, hogy bemutassuk a világnak, meg tudtuk őrizni az "igazi" Shakespeare-t, akkor nem sok minden fog változni. A britek ebben nagyon jók, ezt már többször megírtam: remekül tudnak összefonódni a saját, sokszor reflektálatlanul hagyott hagyományaikkal örökre.

Van persze egy másik szempont is: manapság mindenféle megnyilatkozás besorolható a performansz kategóriájába, így a cirkusz, a Hamley's és a Globe-előadások is. Hagyományosabb felfogású színháztudósok szerint a nagyon tág szempontrendszer azonban nem alkalmas a finomságok megmagyarázására, és a minden előadás, minden performansz alaptétele megengedi akár azt is, hogy a Hamletet és a műkorcsolyaversenyt egy műfajúnak tartsuk. Igen ám - mondja Richard Hornby - de van egy alapvető különbség: a cél. Míg a Hamlet elsősorban esztétikai mércével mérhető, a korcsolya csak másodsorban mérhető azzal, mert az alapvető célja más, akármilyen szép is. Hát igen. Akkor most már csak az a kérdés (a valódi kérdés), hogy valójában miben ragadható meg a Globe-előadások célja manapság.

Most már...

... néha hullámokban tör rám a honvágy, vagy inkább helyesebb lenne ezt otthonvágynak nevezni talán. Múltkor néhány ismerőssel azon poénkodtunk a facebook-on, hogy majd figyeljük az aktuálpolitikát meg a közéletet, hogy mikor nyújtsuk be a vízumkérelmet. Az Index monstre cikksorozatot közöl a Fidesz gazdaságpolitikai ámokfutásáról az elmúlt kb. száz napban. Az új oktatási törvényekről szóló cikket meg az új Hoffmann Rózsát már nem is merem megnyitni.
Otthon vége a nyárnak, beindult a mókuskerék, én meg kicsit úgy érzem magam, mint akit itt felejtettek. Úgy érzem magam, mint aki két hónapja rohan, hogy aztán a végén újra találkozzon. Közben meg már elkezdtem szorongani attól is (ó, what a piece of work is man, S mily remekmű az ember!, Hamlet II.2., mindenen tud szorongani), hogy be fog darálni a mókuskerék ismét. Tegnap megkaptam az órarendem, a délutáni menetrendet, ehhez még fixálni kell a külön melókat majd... Szép, komótos, méltóságteljes tempóban kéne ezeket megélni, ahogy néhányan tudják. Ahogy a csillag megy az égen. Úgy érdemes. 

Azon is gondolkodom, hogy elcsesztem ezt a blogolás dolgot, mert egyrészt valójában vajh keveseket érdekel, amit írok, másrészt meg elvágtam a lehetőségét annak, hogy gond és gátlás nélkül beleüvölthessek a világba. Nyilván oka volt annak, hogy így történt, talán itt az ideje az ön-integritásnak (self-integrity), a névtelenség teljes felszámolásának, hiszen immár úgysem sok értelme van, s adott esetben több energiába kerül, mint amennyit megér. 

Ma itt maradok a lakásban és az iskolai dolgokkal foglalkozom. Megírom az évkönyv cikkeit, átgondolok néhány taktikai lépést az új tanévvel kapcsolatban. De mivel ezt úgyis hamar megunom, kérek sajtófotókat az új cikkhez, és tovább írom az első fejezet második alfejezetét. (Arról is le kéne egyébként szokni, hogy mások tempójához és életéhez viszonyítsam magam, mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája....) Aztán majd - kihasználva, hogy kihagytam a kezdeti döcögést - igyekszem láthatatlanul és anonim módon besimulni az új hatalmi viszonyokba. És közben alagút-összeesküvésen töröm majd a fejem. Lehet, hogy némi koncepcióváltással megtartom ezt a blogot is a tervezgetésnek. Hogy legyen hol fecsegni értelmetlen és érdemtelen dolgokról is. Hiszen a fecsegésből összeálló kupacok tetején virágoznak ki a nagy dolgok végül. És akkor is, ha, oh man, a nyálas szaroknak áll a világ, azért mindenki csak építgesse a maga kreatív kis szemétkupacait, hátha.
Sem a lakás, sem ez a világ nem szűnik meg idegennek lenni. A kéretlen lakótársak, a kiirthatatlan penészfoltok a fürdőszobában, az átnedvesedett falak, a dohszag, mind-mind itt vannak. Nincs más élő itt, csak én. Szakadatlanul esik, a klaviatúra billentyűzete pedig kezd fényesre kopni. 

A Shakspeare-túra (képekben)

A gofriblog bejegyzése itt.

Shakespeare-túra

A Shakespeare-túra közlekedés részét nagyon egyszerű abszolválni, mert a Chilternnél van egy ún. Shakespeare Explorer One Day nevű fix áras jegy (jót mosolyognak rajta a kalauzok, és teszik el a lyukasztót), ami a térségen belül bárhova enged utazni egy napon belül. Én gondoltam, hogy ez nagyon szuper, de aztán láttam, hogy annyira nem megy sok vonat arra Warwickshire felé, de azért egy hajnali indulással, esti megérkezéssel, határozott szelekcióval megoldható a dolog.

Én úgy döntöttem, hogy az akárhányszor megszakítható úton Leamington Spában, Warwickban és persze Stratford-upon-Avonban fogok leszállni, reggel 7 körül indultam, este 8-ra Londonban voltam ismét. Leamingtonban kb. egy órát töltöttem, Warwickban kettőt (ebbe a vár persze nem fért volna bele, de mivel nem a fiúkkal voltam, nem is vágytam rá annyira, hogy alaposabban lássam), Startfordban négy órát, ami érzésem szerint még sok is volt, de lehet, hogy csak azért, mert addigra már ronggyá jártam a lábam.

Leamington Spa tulajdonképpen egy fürdőváros, a 19. századtól kezdve folyamatosan egyre népszerűbb és közkedveltebb. Maga a város is nyilván több figyelmet érdemelt volna, de csak a Jepshon parkot néztem meg, aminek a történetéről a wiki link bőséges információval szolgál annak, akit részletesen érdekel. Itt az is megtudható, hogy a kert több díjat is nyert, többek között 2004-ben Nagy-Britannia legjobb parkjává választották. Tényleg nagyon impozáns, viszonylag a reggeli órákban voltam ott, és egy pózoló mókuson kívül (ld. a fotók) mással nem nagyon találkoztam. Ami szép volt még és hangulatos (nem csak itt, hanem a többi állomáson is), az a tradicionális angol teaházak, az urbanizált-globalizált-starbucksosított Londonban csak úgy az utcán ilyeneket már nem igen látni.



A második állomás Warwick (ez magyar link!) volt, itt nagyon sajnálom, hogy nem láttam a Lord Leycester Hospitalt, mert az egy óra nem volt elég rá. Tulajdonképpen a várat sem láttam egyébként, csak kívülről (és a shopban voltam, ajándék miatt a fiúknak, akikkel egyszer majd visszajövünk, ha addig élek is és ha addig még nem növik ki a középkor-rajongást), de az egész város nagyon jó középkori hangulatot áraszt, hangulatos és gyönyörű, a kocsmáktól a játékboltokig mindenfajta kereskedelmi és marketing-tevékenység a medievalizmusra állt rá.
A várat (hivatalos honlapja itt) csak kívülről láttam, több bejárata és megközelítési útvonala is van, az egyiket végigmentem, egy remekül kialakított Robin Hood-hangulatú sötét erdei ösvényen. Maga a vár persze tele van programokkal (lovagi torna, kísértetkastély, kínzókamra, miegymás), egész társulat gondoskodik mindenki szórakozásáról (egy részletesebb blogos beszámolót itt olvashattok - fotókkal).
Némi egyéb infó a várról innen:

Warwick nevezetessége a Warwick-kastély. A nagyszerű középkori vár az ország egyik legszebb főúri otthona is. Az eredeti normann erődöt, melynek helyén 915-ben már szász erődítmény állt, és amelyet Arthur király leánya, Ethefelda építtetett, a 14. században újjáépítették, és hatalmas külső falakkal, tornyokkal erősítették meg Warwick grófjai, a nagyhatalmú Beauchamps- és Nevilles-cssaládok. A kastély 1604-ben a Greville családé lett, akik a 17. és 18. századokban csodálatos főúri otthonokká alakították a kastélyt. 1978-ban Madame Tussaud’s vásárolta meg a kastélyt és a csodálatos termekben viaszmúzeumot rendezett be. A középkori helyiségekből kialakított Nagyteremben és főúri lakosztályokban műtárgyak, a családi gyűjtemények hihetetlen gazdagsága tárul fel a látogató előtt.

A képek pedig alant.




És végül Stratford-upon-Avon (magyar link! a hivatalos honlap pedig itt). A város maga elég nagy csalódás első látásra, úgyhogy aki odamegy, semmiképp ne középkori-reneszánsz csodára számítson rögvest. Teljesen korszerű angol kisváros, és hát az állomásról megpillantható ipari terület sem sugall túl sok jót. Aztán a séta végén persze már elnézőbbek vagyunk.
Sajnos itt sem láttam mindent, amit szerettem volna. A Shakespeare-hez kapcsolódó házakat a Shakespeare Birthplace Trust nevű szervezet gondozza, kétféle jegy váltható, az egyik a Stratfordban lévő három házat tartalmazza (12 font 50 p), a másik pedig a Mary Arden farmot és az Anne Hathaway-házat is (19 font), de mivel limitált volt az időm és gyalog voltam, én ez utóbbiakat nem láttam. A Shakespeare anyjáról elnevezett Mary Arden's egy autentikus Tudor-kori farm, az Ann Hathaway cottage pedig Shakespeare feleségének gyerekkori otthona (a linkekre kattintva sok kép látható).

A jegyem három ház megtekintésére jogosított fel: a szülőház, az ún. Nash-ház (állítólag itt halt meg Shakespeare, miután visszatért Starfordba Londonból) és a Hall croft (Hall doktornak, Shakespeare vejének a háza) meglátogatására.
A szülőház a helyi Shakespeare-központból nyílik (a képeken látszik a kevés humoros elemek egyike, a ház előtti pantomimes, aki Shakespeare szelleme...), az embert nagyon szívélyesen fogadják, viszont a ház megtekintése előtt sajnos nem lehet megúszni a főként videóbejátszásokból és makettekből álló ingyenes (külön hangsúlyozzák!) kiállítást. A videókon részletek láthatóak különféle Shakespeare-drámákból és filmekből, és egy patetikus hangú nő ecseteli William nagyságát és globális kultúrára gyakorolt jelentőségét. Persze lehetnék toleránsabb is, laikusoknak ez nyilván nagyon érdekes (pláne ha beszélnek angolul, mert más nyelvű lehetőség itt nincs), de én mentem volna tovább - az ajtók azonban csak akkor nyíltak, ha az ember végighallgatta, amit kell, és megnézte Leonardo di Capriót meg Kenneth Branagh-t.
Közvetlenül a ház kertjébe egy ún. hall of fame-en végigsétálva ('hírességek csarnoka') juthatunk be, ahol képeket láhatunk Laurence Olivier-ről meg Kenneth Branagh-ról ismét, sőt ott van Kurosawa is, de nem értem, miért nincs ott pl. Peter Brook vagy Trevor Nunn. Szóval az egész kicsit túl áhitatosnak meg nyáladzónak tűnik, de hát elviseljük. Maga a ház szép persze (amúgy az egész városban, ahogy Warwickban is, megőrizék az autentikus építészeti jellegzetességeket), a kertben színészek szavalnak szonetteket, bent pedig korabeli ruhás idegenvezetők magyaráznak mindenféle (szerintem kérdéses) "tényeket" William életéről, és láthatóan nagyon büszkék erre az egészre. A kiállított tárgyak/dolgok persze csak korban stimmelnek (még úgy sem mindig pontosan), nem saját használati eszközök, ám van köztük néhány érdekes dolog. (Például nagy kedvencem volt a 16. századi fedeles szobavécé - ld. fotó!)
Az egyik, ami érdekelt, hogy hogyan bizonyítják, hogy ez a bárd szülőháza: hát korrektül ki vannak állítva az írásos dokumentumok, melyek szerint az itt álló ház William apjáé volt, aki azt a fiára hagyta. A másik fascináció (sic!) az eredeti ablak kiállítva (ld. fotó!), ahová annak idején különböző hírességek vésték autogrammjukat, fel is írtam párat (a teljesség igénye nélkül): Walter Scott, Henry Irvind, Ellen Terry, John Keats, Charles Dickens, Mark Twain, Thomas Hardy és Hawthorne. A mellékelt tájékoztató alapján kerestem persze az aláírásokat, de számba vehető bizonyítékot a szememmel nem találtam, mindenestre az ablak össze van firkálva, higgyük el, hogy a prominensek belevésték kéznyomukat.

A kertben a színészeket nem hallgattam meg (elég volt nekem Sam Mendes), viszont megnéztem a Shakespeare nőivel foglalkozó kiállítást (nem, nem a szeretőiről van szó, hanem a női szereplőkről a darabjaiban ill. a fontos Shakespeare-színésznőkről). Na, és akkor itt láttam egyrészt Ellen Terry asztalát (ld. fotó!), másrészt pedig az előtérben viccesen volt egy faliújság, ahova cetliken mindenki felragasztotta, hogy ki melyik Shakespeare-hősnő szeretne lenni. Volt, aki azt írta, Goneril.... hehe. (=a Lear királyban a legidősebb nővér, persze totálbrutál agresszív és gonosz, mert csak a legkisebbik - Cordelia - a kedves). Nos, ha lehetne választani, én szerintem Viola lennék, mert 1) járhatott nadrágban 2) ... hmmm... állítólag férjhez megy a darab végén, de szerintem ez nem ilyen egyszerű.

Ezután elmentem a Nash-házba, ahol éppen ásatások folynak, ami azért nagyon jópofa dolog, mert a gyerekeket pl. 2 fontért be lehet fizetni kicsit régészkedni, ami szerintem nagy élmény. Amúgy állítólag itt (a ma New Place-nek nevezett rezidencián) halt meg Shakespeare 1616-ban, miután visszavonult Londonból és a színháztól. Nem tudom, most már esküszöm, el fogok olvasni egy rendes életrajzot, mondjuk a Peter Ackroydot (az rendes?), hogy megtudjam, honnan szedik ezeket pontosan. A házban mindenestre nem volt más, csak egy nagyon szép kert és gödrök meg földkupacok.

A harmadik állomás a Hall croft volt, azaz Shakespeare lányáéknak a háza. Mivel John Hall, Susannah (a legidősebb lány) férje orvos volt, a házban található egy lájtos medicina-kiállítás is (a shopban pedig lehet levendulás szappant kapni).
A három ház amúgy nagyjából egy kaptafa, az érdekesség varázsa viszont mintha az első végignézésével elmúlna... van egyébként szuvenírbolt persze, Shakespeare-es ceruzafaragóval és baseball sapkával, meg van könyvesbolt is, ami nagyon hű, mert eléggé kitesznek magukért a kurrens szakirodalmat illetően.

Ezután nem volt más hátra, mint elzarándokolni a Holy Trinity Church-höz és megnézni a mester sírját, aztán sétálni egyet az Avon-folyó partján. A sírt sajnos nem láttam, mert az épület éppen esküvő miatt zárva volt (pedig, hogy kételyeimet - amiket sok minden alátámaszt - és hogy az izgalmat fokozzam, igazán szívesen megnéztem volna), viszont üldögéltem kicsit a folyóparton, figyeltem a kacsákat (felhívnám a figyelmet egy multikulturális madárcsaládra, ld. fotók!), bámultam a béna csónakázókat (és igen, a bérelhető csónakok Shakespare nőalakjairól vannak elnevezve), aztán megnéztem a Royal Shakespeare Company (egy magyar link itt) vonatkozó színházépületeit. Rájöttem, hogy ha máshogy szervezem, nézhettem volna délelőtti előadást is, de mindegy. A környéken minden fel van túrva, ami sajnos rontott a dolog kényelmén kicsit.



5. 40-kor jött vissza a vonat, fél 8-kor már a Marylebone-on voltam.

Arra gondolok

Arra gondolok, hogy nem akarom, hogy ez véget érjen.
Egyszer volt egy vendégtanárom Kanadából, és ő megkérdezte az egész csoporttól, hogy ki mit szeretne csinálni, ha "nagy lesz". És akkor az én legjobb barátnőm motyogva, mintha hülyeségnek tartaná, azt mondta, "ülni egy szobában és olvasni, de tudom, hogy ez lehetetlen".
Szeretem, amikor vannak reflexióim a világra. Lehet demagógnak és gyengének tartani a dumát, de a hétköznapok az ilyesmit gyakran kiölik, hát én most megint nem szeretném, ha kiölnék... pedig ki fogják. Anyám azt írta a születésnapomra, "remélem, sokat pihentél" meg hogy "nemsokára visszajössz a magyar valóságba, biztos furcsa lesz".... anyám...
De hát hiszen dolgoztam, sokat. Meg depiztem is, sokat, de csak azért, mert távol voltam azoktól, akiktől nem akartam távol lenni, mert nélkülük nem tudok rendesen dolgozni sem. A sors iróniája pedig az, hogy mihelyst hazaérek, előtérbe kerülnek majd a praktikumok.

És hát anyám persze rosszul tudja (vagy jól, csak nem mondja), szeretnék már hazamenni, és biztos, hogy egy percig sem leszek csalódott vagy csalódottabb, mint eddig voltam amúgy is. A csalódottságot viszont nem a környezet táplálja sohasem, hanem a bizonyos helyzetekben való tehetetlenség érzése - de hát anyámtól nem várom, hogy ezt megértse, az alap szükségletein kívül sosem érdekelte túl sok minden.
A héten olvastam egy interjút az RTL-es Kolozsi Péterrel (aki valamiért iszonyú antipatikus nekem, a nagyvárosi, taposó yuppie manifesztációja számomra), aki arról beszélt, hogy a valóságshow a nyugati televíziózásban máig futó múfaj, nem érti, mi baja ezzel a kritikusoknak. És hogy szerinte ezzel majd növelni lehet a kereskedelmi csatornák csatorna zuhanó nézettségi mutatóit.
Egyébként teljesen rendben, még jó, hogy nem valami álhumanista eszme nevében, hanem simán a profit felől magyarázza a dolgot. Ugyanebben az interjúban azt is mondta, hogy "nem hiszi", hogy a kereskedelmi televíziók fontos társadalmi problémákban hatásos lépéseket tudnának tenni (ld. magyarországi árvíz és hasonlók kapcsán egyéb karitatív ügyek).
Az egész nem érdekes egyébként, de én nem akarok szemét világot magam körül. A szemét világba pedig az is beletartozik, hogy odaadom a lelkemet mindenféle maszlagnak. Holott sokakkal ellentétben modhatom, szerencsémre, hogy nekem már tényleg, olyan kevés kell a megelégedéshez (aka 'boldogság').

Hampstead Heath

Észak-Londoni park, London legnagyobb természetes parkja (inkább parkerdője) sok-sok tóval. A tavakban horgászni és úszni is lehet, sőt, nudista részleg is van - azaz külön fák és bokrok által bújtatott férfi és női tó. A lakók lázadtak a nudizmus ellen régebben, de aztán konszenzus született: bokrok és belépő. Csak pár font, és lehet menni úszni.
Itt található a Parliament Hill, ami London legmagasabb pontja, azaz természetes kilátója. Rálátni a city-re, sok híres, fontos épületre. Állítólag Guy Fawkes-ék a lőpor összeesküvés alkalmával innen tervezték végignézni, ahogy leég a brit parlament.


Aki pedig szeret elmerülni a trash szubkultúrákban is, mint én, annak elárulom, hogy ez a park London egyik leghíresebb gay cruising helye, azaz pasik járnak ide, hogy kölcsönös beleegyezéssel felcsípjék egymást alkalmi kapcsolatok céljából, nem pénzért. Vagyis egy önkéntes meleg Rákóczi-tér... A lakosság tiltakozott emiatt is, de miután megoldottáka higéniai és különféle természetfelügyeleti kérdéseket, szemet hunytak felette, akárcsak a rendőrség (hiszen maga a cselekedet nem illegális, csak ha valakit akció közben kapnak rajta). És mindez a körítés azért, mert George Michael-t, aki errefelé lakik, 2006-ban egy paparazzo lefotózta a parkban, aki - mert a fotók persze megjelentek és nagy balhét kavartak az amúgy sem problémamentes, idén tavasszal pl. droghatás alatt autót vezető (múlt héten volt a tárgyalás, megírták a lapok) Georgy körül - így küldte el a fotóst melegebb éghajlatra: Fuck off! This is my culture! I'm not doing anything illegal!