Mint azt már...

... korábban érzékeltettem, egy kicsit megcsömörlöttem és elvesztettem a humorérzékemet a magaskultúrától, valami trashre vágytam sürgősen, úgyhogy miután betáraztam az mp3 lejátszómat (igen, nem csalás, nem ámítás) némi Madonnával és Black Eyed Peas-zel (viva Fergie!), elindultam csavarogni könyvtárazás helyett. Napok óta szar idő van egyébként, zuhog az eső folyton, de ügyesen kivártam, hogy elálljon, és elindultam. Persze mihelyst leszálltam a buszról, a nyakamba szakadt, úgyhogy vicces volt végignézni, ahogy a turisták menekülnek, a londoni lakosok meg szkeptikus közönnyel és a this is London weather, my dear nézéssel a szemükben sétáltak tovább a brit esernyőikkel.

A képeken, amiket majd láttok, két nap fotóeredménye van, egyszer már elindultam megörökíteni ezt a részt, de kifogyott az elemem. Most visszamentem - St. James Park, Buckingham palota, 10 Downing Street (ott járt nemrég Whoopi Goldberg is, csak mondom), parlament, satöbbi. Sajnos sötét volt a fotózáshoz kicsit.
A St James parkban bazinagy madarak vannak egyébként, nagyon jó, állítólag van pelikán, de azt sajnos nem láttam. Mókust viszont rengeteget, nagyon barátságosak, lehet őket kézből etetni. Urbanizált állatvilág. A parlament előtt tüntetők, és mivel ez érdekelt, ennek kicsit utánaolvastam.
Az egész kezdeményezés egy Brian Haw nevű ürge nevéhez kötődik, aki 2001 óta folyamatosan demonstrált Nagy Britannia közel-keleti jelenléte ellen mindig más és más konkrétumokkal (itt a honlapja). 2010 május 25-én aztán, mielőtt a királynő beiktatta volna az új kormányt, letartóztatták. Azóta több különböző keltezésű cikket olvastam arról (a legtöbb júl. 30-i), hogy felszámolták a parlament előtt az ún. peace camp-et, béketábort, de most ott járva azt láttam, hogy mégiscsak vannak sátrak - meg folyamatos komoly felügyelet.
Egyébként voltam színházban kétszer, megnéztem A vihart és az Ahogy tetsziket itt - de ezekről azért nem fogok többet írni most, mert olyan ügyes és rafkós vagyok, hogy az összes élményemet eladtam kritikának szinte, úgyhogy majd meg fognak jelenni. Legyen annyi elég hozzá, hogy szerintem borzalmas volt mindkettő, én nem tudom, Angliában miért gondolja minden rendező azt, hogy ő a Laurence Olivier vagy hogy úgy kell Shakespeare-t rendezni, mint Kenneth Branagh. A színház egyébként nagyon impozáns, egészen egyedi érzés végignézni a fotókat a falon Vivien Leigh-el meg Marlon Brandóval (mint Hamlet) meg a többi. (Amit még soha sehol nem láttam, hogy jégkrémet árulnak a szünetben bent az előadótérben.) Alapvetően az a tapasztalatom, hogy itt nagy úr a hagyomány. Főleg, ha Shakespeare-ről van szó.
Vettem egyébként még két jegyet, az egyiket erre (nagy bizodalmam van benne); ezt a McDonagh-darabot pl. az Örkény Színház is játszotta, de én nem ismerem - és erre, ami meg egy ősbemutató lesz (nézzétek meg a production galleryt, a képekkel).

Aztán meg küldjetek egy kis jó időt, mert vissza akarok menni Brightonba a tengerhez.

A Problem Like Maria

Nyilván sokak számára kezd unalmas lenni a blog, mert szinte csakis színházról írok, ennek nagyon egyszerű oka van, (tan)év közben meg szinte sosem írok arról.
Nos, a kezembe került egy számomra teljesen marginális könyv, de annyira érdekes volt, hogy egy nap alatt elolvastam majdnem az egészet, és még akkor is úgy érzem, hogy profitáltam belőle, ha az elején azt is gondoltam, hogy na ilyet is csak az amerikaiak tudnak kitalálni. A szándék, miszerint az amerikai musicalszínházat beemeljük a (színház)tudományos diskurzusba, nekem alapvetően nagyon szimpatikus - nálunk és történtek hasonló, csak sokkal sikertelenebb kísérletek az operettel kapcsolatban, ami valószínűleg azért nem keltette fel az érdeklődésemet, mert maga az operett műfaja sem...

A Problem Like Maria című könyvet Stacey Wolf írta (a címe egy dalra utal A muzsika hangjában, amit az apácák énekelnek arról, hogy Maria képtelen beilleszkedni a zárdában, magyar változatra sajnos nem emlékszem), aki egy gender központú olvasatot ad az 1940-es, 60-as évek amerikai musicaljeiről négy fejezetben (csak kettőt, Julie Andrewst és Barbra Streisandot olvastam el). És bár sosem voltam gender elmélet elkötelezett, az elemzésekben számomra nagyon meggyőzően mutatja ki, hogy ezek a darabok első látásra a hagyományos női szerepek megjelenítését követik (ld. a szerelmi szálat, ill. hogy a főhős mindig férjhez megy a végén), mégis, ha jobban megnézzük, teljesen rendszeren kívüli és nem szokványos nőalakokat favorizálnak.
Ez szerinte összekapcsolható azzal, hogy a musicalnek rengeteg, társadalmilag marginális csoportokhoz köthető asszociációja lehetséges: például az, hogy a zeneszerzők jórészt zsidó származású amerikaiak, a másik fő muzikális (és talán karaktereket érintő) forrásuk pedig a korabeli -kétes hírnevű - blues énekesnők imázsa és zenéje.

Ezután elemzi (többek között Andrews és Streisand kapcsán), hogy a szerepeik és a sztárságuk hogyan kapcsolódott össze a korabeli recepcióban, és hogy ennek értelmezése, befogadása hogyan áll(t) szemben mindkettőjük esetében a normatív nőfelfogással. Andrews esetében például megemlíti, hogy 1999-ben mekkora felzúdulást váltott ki a Mary Poppins-eszményhez képest más Andrews sajtóbeli megjelenése, amikor a hangszálproblémáival, hangjának az elvesztésével és a gyógyszerfüggőségével kapcsolatban került a bulvárcímlapokra, illetve A muzsika hangjában kimutatja azt, hogy a szerelmi szálnál sokkal hangsúlyosabb, hogy Maria hogyan talál magára és hogyan tagadja meg az apácaéletet, mert az nem neki való.

Streisandnál pedig a Funny Girlben, bár mindenki ott is az egymásra találásra vár, az előadóművészként befutott karrier a lényegesebb, ami cselesen kombinálódik (ráadásul nagyon is önreflexív módon) a Barbra zsidó identitásával összekapcsolható mássággal (színésznőként és szerepként egyaránt), amit az orrára való folyamatos (filmbeli és életbeli) utalgatás is erősít.

Ami a legimponálóbb gesztus (de sajnos viszonylag kifejtetlen), hogy a könyv musicalt előadásként tárgyalja (tehát nem a filmekről ír, bár szükségszerűen említi őket), olyan műfajként, aminek nincs olvasható scriptje vagyis szövegkönyve, és ami alapvetően az elidegenítés színházi kategóriájára épül; vagyis az elsődleges 'örömforrás' a néző számára nem a cselekményben, hanem magában az előadásban van.

Izgalmas könyv volt, ráadásul humoros. Bírom, amikor látszólag nem akadémikusnak tűnő témákat tudnak profi módon, színvonalasan elemezni.

Na...

... most egy kicsit megcsömörlöttem. A tévé előtt akarok dögleni. Persze nem egyedül. És nem is dögleni. És igazából a tévé sem kell...

This is a really historical moment

Természetesen megint vannak, akik botrányt kiáltanak, amikor azt olvashatjuk, hogy Adam Adolek Kohn, holokauszt túlélő Gloria Gaynor I will survive című számára ropja a holokauszt eseményeinek különböző emblematikus helyszínein. De miért is van ez rendjén? Miért is nem botrány ez?

Az alkotók ügyesek, az akciót Kohn úr személye remekül hitelesíti, hiszen ahogy a NOL cikkének egyik kommentelője mondja, minden holokauszt túlélőnek joga van ahhoz, hogy a történteket egy nem megszokott narratíva keretében dolgozza fel, és ez semmivel sem tekinthetőbb csekélyebbnek vagy alantasabbnak, ne adj isten gyalázkodóbbnak más megemlékezési formáknál.

A tánc ráadásul (és most mindegy, mennyire nevezhető táncnak az akció, a szándékot tekintve az) emblematikus mind az élet, mind a halál vonatkozásában, a dance macabre vagy haláltánc legalább annyira szól az életről, mint a halálról, hogy a műfaj karnivalisztikus vonatkozását, köztes helyzetét és ambivalens természetét ne is említsem. Az is tudható, hogy a tánc lehet katartikus, gyógyító, emlékeztető hatású/funkciójú is.
A dal pedig, bár egész más kontextusban, nyilván szintén a felemelkedésről szól (én emlékszem olyan bulikra, amikor hajnalra kellemesen lerészegedő, még ott maradt, haza senkihez sem siető közönségnek betették ezt a számot, mindenkin segített kicsit, már csak a közös gajdolás élménye révén is...).

Egyszer azt kérdezte tőlem az egyik diákom -- éppen az esztétikai kategóriákat tanítottam -- hogy lehet-e groteszk avagy morbid az, hogy a "zsidókból szappant csináltak". A kérdésen elsőre annyira meglepődtem, hogy nem is tudtam rá válaszolni, azt hiszem, azt mondtam, hogy ez nézőpont kérdése. A lerázósnak ható válasz (amit zavaromban annak szántam) valójában nem lerázás, hiszen nagyjából naponta szembesülni kell azzal, hogy a minket letaglózó és megható, felkavaró dolgok egy másik értelmezési keretben máshogy csapódnak le a nálunk fiatalabbak számára, és ennek nem csak az az oka, hogy 'kevésbé elmélyültek'.

A helyes válasz tehát igen, ha neki morbid, akkor az, majd ha elmegy Auschwitzba (ami után én, személy szerint két felest ittam és belesírtam a telefonba, valamint elöntött valami végtelen magány), akkor talán mást gondol, de ha nem, majd gondol mást másról. A nagy, globális tragédiák sem univerzalizálhatók és tehetők személyessé erőszakkal.
Ahogy Kohn úr is mondja, ez egy történelmi pillanat, az ő személyes történelméé, hiszem a holokausztélmény sem lehet egyetlen makronarratíva, hanem sok személyes történetből, sorsból áll össze. Ahogy ő mondja, ha neki valaki annak idején azt mondta volna, hogy itt fog táncolni az unokájával, azt gondolta volna, hogy az illető félrebeszél. Ennyi a lényeg. Semmi közünk hozzá, mégis okulhatunk belőle .

Brighton

Két okom volt, hogy elmenjek Brightonba, fontossági sorrendben a tenger és a Pride - ez utóbbit (illetve egy ehhez hasonlót valahol Európában) azért szerettem volna egyszer mindenképpen látni, hogy rájöjjek arra, mi az, ami miatt egy parádénak nevezett dolog nálunk (a mulatós magyaroknál) nem tud működni. Több okot is találtam.

Először is a kereskedelmi potenciál fel nem ismerése. Brighton kisváros, tengerparti város, de a turistavonzalom nagyban épít a Pride-ra év közben is, nyáron meg különösen. Nemcsak a mindenhol kapható szivárványos kütyükre gondolok (zászló, síp, kalap, nyakkendő, lufi, stb., amiket nem, nem csak a melegek vesznek meg, hanem a kisgyerekes családok is ugyanúgy, ahogy a Mickey-egeres lufit a búcsúban), hanem a kocsmák, vendéglátó helyek és más turistacsalogatók alkalmi akcióira és vendégcsalogatóira, na meg az élelmiszerboltok óriási forgalmára az adott időszakokban. Nem véletlen tehát, hogy minden magára valamit adó helyen kiteszik a szivárványos zászlót, ami kifejezhet szolidaritást is, de persze reklámcélokat is szolgál. Ezzel összekapcsolhatjuk egyébként azt is, hogy nálunk haladóbb gondolkodású nyugati kultúrákban a meleg közösségek jelentős célcsoportjai a reklámnak meg mindenféle kereskedelmi tevékenységeknek, hogy csak egyetlen különlegesebb példát mondjak, láttam olyan esküvői ruhaboltot, ahol a női részen a tizenöt centis sarkú fehér körömcipők mellett lehetett kapni fűzős, tornacipőhöz hasonló alakú csilli-villi lapos talpút is.

(Ha meg már a szivárványnál tartunk, érdemes elmondani azt is, hogy nyilván ahhoz is idő kell még nekünk, hogy felfogjuk, hogy a szivárvány egy összetett szimbólum, és a gay pride-on kívül jelentheti a békét meg a nemzetközi összefogást is. Így a legcselesebb csecsebecsék - pl. a karkötő - ügyesen rájátszik arra, hogy a színek sorrendjének megfordíthatósága többféle elkötelezettséggel ruházhatja fel annak viselőjét.)

Szóval Brighton ügyesen kihasználja a helyzetet, és ezért nagy vonzerőt jelent a nemzetközi turizmusban is.
A rendezvény egyébként vállaltan politikai tartalommal telített, és ebben itt nincs semmi meglepő, ez adja az egyik lényegét. (Éppen ezért értettem részben egyet azzal a cikkel, ami a hazai menet apolitizálásának szándékát kritizálta.) A menetre előzőleg kell regisztrálni, és nem is hiányozhatnak a különféle pártok képviselői (zöldpárt, szocialista párt), de más politikai és önkéntes szervezetek sem. A toryk ellen demonstrálnak, támogatókat meg aláírásokat gyűjtenek, én is kapok egy LGBT against the Nazis! szórólapot. Aztán beállnak a menetbe ugyanúgy, ahogy a különféle civil szervezetek, szolgáltatók és némely egyházak képviselői is. Itt vannak a tűzoltók, a rendőrség, a mentők, a légi közlekedés, egyes főiskolák, tánccsoportok, színházak. (Ajánlom a képaláírásokat szíves figyelmezésre, a galérianézetben látszanak. Csináltam néhány minivideót is, azt még nem tudom, azokat hogyan lehetne hozzáférhetővé tenni.) Az az érzésem, otthon a pride fogalmát is valahogy sürgősen revideálni kellene, a magyar megfogalmazások ugyanis sehogy sem tudják visszaadni azt, amit ez a fogalom itt takar. A 'méltóság' valamiféle csendes felsőbbrendű tiltakozás, a 'büszkeség' pedig - mint tudjuk - olyan téves asszociációkat hív(ott) elő a magyar közönségben, hogy "hát ezek buzik, és még büszkék is rá?!" - és hasonlók. Nem, a pride itt nem a szexuális másságra vonatkozik, ezek a közösségek egyszerűen arra büszkék, hogy letettek valamit az asztalra polgárként, emberként, az elért eredményeikre, a céljaikra. Óriási különbség!! Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a legnagyobb baj az, hogy nálunk az emberek többsége egyszerűen nem talál semmit, amire belülről, emberileg büszke lehetne, és amíg ez így marad, biztosan nem lesz előrelépés.

Meggyőződésem, hogy a mindenféle emberek itt tőlünk nyugatabbra ezért is tudják magukénak vallani ezt a rendezvényt, mert azok az emberek vonulnak, akik részei az ő mindennapjaiknak: a rendőrök, a tűzoltók, a légiutas-kísérők, a színészek és a boltosok.

A menet elején egy VIP busz állt (a helyi közlekedési vállalat egyébként double decker buszokat biztosított a menet ideje alatt az úttest mentén, ahova adakozás ellenében fel lehetett menni, és onnan jobban látni), annak az emeletéről konferálta végig a műsorvezető a menetet, minden felvonuló szervezetet egyenként bemutatott, miután köszöntötte a népes egybegyűlteket, mindenkinek happy pride-ot kívánt, majd pedig egy lelkésznő megáldotta a rendezvényt, az emberek pedig éljeneztek. Na ez volt a második pillanat, amikor sírva fakadtam a rám szakadó szabadságérzés miatt érzett katarzistól, az első az, amikor láttam, hogy itt mindenki örül, senki nem fog bántani senkit, az emberek nevetnek, fotózkodnak a travikkal meg a dragekkel (vagyis az ellentétes nem ruháit viselőkkel), akik otthon ugye botránykövek, de itt pedig a látványosság és a poén csúcsa, sima színház és szórakozás. Ebből is látszik, hogy a színházfelfogásunkkal is súlyos bajok vannak. (És akkor elgondolkodtam, hogy ennek pedig köze lehet a mi kifejletlen és bigott humorérzékünkhöz és [ön]irónia-hiányunkhoz, hogy jobban szeretünk másokon röhögni, mint másokkal együtt, örömünket inkább abban leljük, ha valakit kinevethetünk, és még véletlenül sem vállaljuk a helyzetben való részvételt, hanem jobban szeretünk kívülről kritikusan nevetni.)

Egy darabig figyeltem és kísértem a menetet, az ablakokban meg az erkélyeken emberek lógtak és fotóztak, integettek. Sok kisgyerekes család, nyugdíjasok (ld. a fotók), iszonyat tömeg. Simán jó lecke ahhoz, hogy az ember az utolsó szál előítéleteit is felszámolja, az olyanokat, mint hogy minden buzi nőies vagy bőrszerkós, minden leszbi fiús, a homoszexualitás fiatalkori kalandozás és tévelygés, a buzikra nem jellemző a monogámia, a melegek kirívóan öltözködnek és viselkednek, a pride-ra csak a buzik mennek el, stb. Ajánlom a fotókat szíves tanulmányozásra.

A rendezvény aztán a városban távolabb eső Preston parkban egy nagy kirakodóvásárral/bulival folytatódott, éjszakára pedig több szórakozóegység is a Pride-hoz kapcsolódó partykat szervezett (ld. reklám és marketing feljebb). Erre már sokan nem mentek el, amit az is bizonyít, hogy délutánra tele lett a tengerpart meg a mólószerű szabadidőközpont (a pier). Nagyjából eddigre már lejártam a lábam én is, úgyhogy ha egy kicsit bátrabb lettem volna, fürödhettem volna a tengerben (volt is nálam fürdőruha), de nagyon fújt a szél és nem mertem a cuccomat sem gazdátlanul hagyni. A nap kb. 45 percig sütött egész nap, de a nagy szélben ez pont elég volt, hogy totál leégjen az arcom. A városban még megnéztem a kultúrnegyedet, ahol a Royal Pavilon és a park van, de más érdekességeket sajnos nem láttam, mert megint előjött a tömegiszony. Biztos, hogy vissza fogok menni, akció van a Southern Rail vasúttársaságnál, online foglalás esetén 25%-al olcsóbbak a jegyek egész nyáron, úgyhogy annyiért lehet ide jönni meg vissza, mint egy mozijegy ára.

Na most...

... kezd egy kicsit honvágyam lenni, na nem mintha a baranyai dombok hiányoznának. Most kezdem azt érezni, hogy kicsit egyformák a napok, hiába is próbálok változatosságot csempészni beléjük, nehezen megy. Napközben általában sikerül nem erre gondolni, esténként meg a szokásos kontaktoláson túl újranézem az összes széria X-aktákat, jelentleg a harmadik szériánál tartok. Hát, ez nekem kult, istenien szórakozom... a harmadik évadban kezd ugyanis megjelenni a humor meg az irónia és válik önreflexívvé a dolog, gyönyörű... :) Olyan ez, mint a nagyanyámnak a Dallas volt meg a Tövismadarak.

Az a tény egyébként felettébb vigasztaló, hogy ha most otthon lennék, uszkve három hét múlva mehetnék dolgozni, pedig még csak most kezdődött el a nyári vakáció. Bár időbe telt, de a nyár elején tett iskolai ígéreteimet lassan letudom, még az évkönyves anyagokat kell majd egy kósza délutánon vagy délelőttön összeraknom. Na de erre egyébként igyekszem nem gondolni.
Ami az okulásomat illeti, adtam magamnak egy hetet (vagy kettőt), mert az történt, hogy hihetetlen izgalmas, de a témámtól arrébb álló dolgokról kezdtem el olvasni, és nem bírom abbahagyni. Az egyik ugyebár a commedia dell'arte, ennek kapcsán pedig a koramodern színésznők; az angol színpadokon ugyebár nem voltak, illetve a hivatalos színházakban nem, de nekem meggyőződésem, hogy marginálisan, nem hivatalosan azért voltak (ugyebár itt a megjelenítés és a "nyomok hagyása", a megörökítés is sokféle ideológia függvénye lehet) -- az itáliai színházakban pedig igen. Sőt, mondják, a commedia dell'arte felvirágzása és virtuozitása egyenesen a színésznőknek köszönhető, akik jelenség szerves részévé tették az improvizációt. Ami szerintem különösen izgalmas, az a színésznőkkel kapcsolatos ellentmondásos korabeli diskurzus, ami persze párhuzamba állítható a színházi szférán belüli többi marginalizált rétegről (bohócok, komikusok, akrobaták, zsonglőrök, utcai szórakoztatók, stb.) való beszédmóddal, meg a színház, mint általános egész problémás elfogadásával és kontrollálhatóságával/-hatatlanságával is.

Úgyhogy egy nagyon izgalmas könyvet olvasok Women, Medicine and Theatre 1500-1750: Literary Mountebanks and Performing Quacks címmel [kb. Nők, orvoslás és színház 1500-1750: Irodalmi szélhámosok és játékos kuruzslók], ami a gyógymódjaikat és gyógyszereiket utcán, 'színházi' elemekkel tarkítva áruló nők szerepével foglalkozik a koramodern populáris kultúrában. Színház, orvoslás, gyógymódok, nagyon jó. Hát ez.
Nem nagyon tudom egyébként mihez hasonlítani azt a szabadságérzést, hogy az ember napi sok órában azzal foglalkozhat, amit szeret, hozzájutva ezzel a jó és értékes munkát eredményező energiákhoz. Több éve először érzem igazán, hogy agyilag (már majdnem teljesen) kielégít, amit csinálok.

A lakásban egyébként kaotikus állapotok uralkodnak, festik-tatarozzák a ház alsó szintjét kívülről, az emeleti ablakaink két hétig le voltak fóliázva, aminek az esti szélben pont olyan hangja volt, mintha egy óriási madár akarna bejönni az ablakon. Munkások mászkáltak létrán a ház oldalán és kukkoltak be az ablakon a legváratlanabb pillanatokban. Kelet-európai vendégmunkások anyázására lehetett ébredni reggelenként. Rájöttem a lakótársak nem mosogatási technikájára is: amíg van tiszta tányér meg edény, addig gyakorlatilag mindent otthagynak. Úgyhogy most megint hegyekben áll a cucc meg a kajamaradék. Várjuk a bogarakat meg a patkányokat...
Pont itt az ideje, hogy elzarándokoljak a karnivalisztikus Brightonba, és lássam a tengert.

Óvodai alapok

Na, hát nagyon örülök, hogy Hoffmann Rózsa megnyugtatott, hogy óvodás korú gyermekemet ezentúl (!) a nemének megfelelően fogják nevelni. Annak meg még jobban örülök, hogy H. R. figyelembe veszi, sőt tekintettel van az érintettek szövegértési képességeire, amikor is azt mondja, hogy az ominózus mondat [„az óvodai nevelés gyermekközpontú, befogadó, ennek megfelelően a gyermeki személyiség kibontakoztatására törekszik, biztosítva minden gyerek számára az egyenlő hozzáférést, tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenjogúságával kapcsolatos előítéletek lebontását”] azért kellett, hogy kikerüljön az óvodai alapprogramból, mert 'a szövegkörnyezetből a legtöbben azt olvasták ki', hogy ez azt jelenti, ezentúl lányos fiúkat és fiús lányokat nevelnek majd az óvodákban.

Az valóban, senkit ne zavarjon, hogy a nemi sztereotípia meg a nemi szerep közel sem ugyanaz, és hogy ennek meg nem értése elég visszás tanúsítvány, hát, hogy a civil olvasók képességeiről, az még hagyján, de itt egy oktatási államtitkárról, egy diplomás pedagógusról beszélünk, kérem. Na persze, ő lehet, hogy érti, de hát ez a szent magyar polgári akarat. Fiúkból fiút, lányokból lányt. El is képzelem mondjuk, ahogy kormánypárti óvónénik ezentúl rászólnak Timikére, mert ő mondjuk focizni szeretne...

A hülyeség folytatódik. A Nagycsaládosok Országos Egyesületének szóvivője (egyáltalán, kíváncsi lennék hány gyerek/családtól lehet ide jelentkezni, mondjuk öt?) azt mondja, üdvözli a döntést, mert súlyos mentális zavarokat okoz az, ha egy nő férfiként próbál érvényesülni, egy férfi pedig elbizonytalanodik a szerepét illetően. Milyen szerep? Mi az ma, hogy szerep? Egyébként ezt is elképzelem, hogy a papa ül otthon sörrel a kezében, előtte a meccs, majd hirtelen egyszer csak azt gondolja: "úristen, lehet, hogy már nem vagyok férfi?!!"

És még fokozható. Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség (!): azok az országok, ahol a nemek egyenlőbbek, több gyerek születik. Idézet vége. Igen, gondoljunk csak az iszlám országokra vagy Afrikára. Vagy a Gázai övezetre, ahonnan nemrég cenzúrázták a női fehérneműüzletek választékát. És ezek védik az én érdekeimet, na köszi.
A többi magvas gondolatot el lehet olvasni itt.

Nem arról van szó csak, hogy mik történnek itt. Hanem arról, hogy már megint alapvető kompetenciás készségekkel van a probléma, és a konzervatív népakarat olyan tartalmakat tesz bizonyos (jól vagy rosszul) megfogalmazott sorok mögé, amik köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, ezt pedig az oktatási államtitkár legitimálja. Olvasásleckéket mindenkinek. És azt már mondani sem merem, hogy némi gender tanulmányok sem ártanának.