A képzésről

A képzésről szerettem volna régóta írni.

Két okból kezdtem el két éve: egyrészt nagyon szerettem volna még tanulni, és úgy gondoltam, ez jó módszer lesz a tanári (és egyéb) kiégés ellen. Másrészt szerettem volna még valamilyen pénzkereseti lehetőséget, hiszen a tanári fizetés vacak, a tankönyvírás éppen kifutott, cikkekből és kritikákból meg nem lehet megélni. A kezdetek óta már tudom, hogy volt egy harmadik ok is: szükségem volt valamiféle terápiára nekem is. 

Ez utóbbi igény szerintem a mostani pillanatig is fennáll, jó lenne eljárni valakihez. És miközben markáns véleményem van azokról, akik a saját elakadásaik miatt akarnak terapeuták lenni (ezért van olyan sok pszichológushallgató manapság), nálam is részben ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy némileg vastagabb önismerettel és önreflexióval kezelem ezt, és az általam vezetett terápiák, foglalkozások vagy az egész tevékenység végül nem rólam fog szólni. Viszont ha minden jól megy, a szupervíziókon majd kaphatok valamit, ami nekem is hasznos.

Szóval a képzés. Ezzel a típusú képzéssel most már bárhol lehet találkozni, de annak, amit én végeztem, a szakmai része szerintem nagyon erős, főleg az önismereti csomag. Ha jól tudom, sehol máshol nincs ez a száz órás folyamat, pedig valóban nagy szükség volna. rá. A mi esetünkben a létszám már elég magas volt (20+ fő), ezért nem mondom, hogy mindenki ki tudott bontakozni, de arra mindenképp jó volt, hogy megismertük egymást, megtanultunk csoport előtt beszélni, szóval hogy összességében kipróbálták rajtunk (kipróbáltuk), mi az, amit majd csinálni fogunk. Tartottunk egymásnak foglalkozásokat is, elég erős módszertani alapokat és ötleteket kaptunk. 

A másik két fontos modul a pszichológiai és az irodalmi képzés. Az elsőt (és a másodikat is) helyi oktatók látták el jobb-rosszabb színvonalon. A pszichológiához nem értek, de azt azért fel tudtam mérni, mennyire kevéssé hasznos az, amikor az oktató (online) személyes anekdotákat oszt meg velünk a praxisából vagy képtelen házi feladatokat ad rövid határidővel. A szakirodalom-ajánlás mindenesetre jó volt, összeszedtem egy csomó könyvet, már csak idő kell, hogy mindent elolvassak. A fő irány pl. Yalom és Rogers voltak, a magyarok közül Rudas János meg Tringer László.   

Az irodalmi rész slendriánsága nyilván sokkal jobban idegesített, főleg az az oktató, aki mind a négy féléven végigkísért bennünket, de nem mondott semmit, viszont (30+ éves oktatói tapasztalatával) gyakorlatilag egy normális kurzusleírást is képtelen volt összerakni. Amikor jobb kedvem volt, ezen sokat röhögtem, máskor meg bosszankodtam, hogy ezzel mennek el a szombatok, mert persze az élő órához mindig ragaszkodott. Az ún. alkalmazott irodalomtudomány képviselője, ami esetében azt jelenti, hogy bűntelenül szidhat minden elméletet, beszélhet parttalan marhaságokat órákig arról, mennyire bántja, ha a hallgatóinak nem ugyanazok a kedvenc olvasmányai, mint neki. (A nagy baráti lazaság után aztán gátlástalanul szívathatja meg azokat a záróvizsgán, akik okosabbak és reflektáltabbak nála.)

Értem egyébként, hogy miért pont ő a képzés irodalmi arca - kell a pozíció és az elismertség, ehhez pedig (egy irodalom tanszéken) magas rangú irodalmárt kellett megnyerni. A képzésen volna egyébként értelme jó szövegelemzős órákat tartani vagy irodalomterápiás - önismereti szempontból együtt olvasni, de ez minden volt, csak az nem. Vagy a fent említett blöffölés ment, vagy szigorúan elméleti megközelítésű elemzések (állítólag ez folyik a tanárképzésen, szóval most már nem csodálkozom, miért nem tudnak a hallgatók értően hozzányúlni egy vershez, majd azt középiskolásoknak kiközvetíteni).

Szóval összességében a legnagyobb élmény az volt, hogy a csoport megismerte egymás munkáját, végigkísértük egymás vizsgafolyamatait, szakdolgozatait. Sok érdekes dolog volt: külföldi magyarok online csoportja, függők, kamaszok, mellrákos nők, LMBTQ-csoport, női csoportok, kistérségiek, gyászfolyamatban lévők, stb. Az én csoportom is nagyon sikeres volt, élveztem írni a szakdogát is, komoly folytatást tervezek a dolognak, remélem, összejön.

Amin még sokat gondolkodom (és a képzésvezető is sokat beszélt róla), az a dolog akadémiai elfogadottsága, tudományszerűsége, helye az egyetemen. Én azt láttam, ezzel nem kevés frusztráció jár együtt, aminek az oka egyrészt az, hogy ez a terület félig pszichológia, félig irodalom, ezért mindkét diszciplina mintha kiközösítené. Itt a mi városunkban végül az irodalom tanszéken kapott helyet a képzés, de ezt az ottaniak nem nézik túl jó szemmel. Viszonylag sok ismerősöm oktat ott, és én is számtalanszor kaptam gúnyos megjegyzéseket a folyosón az "olvasunk és gyógyulunk szakkörrel" kapcsolatban, ami ráadásul drága pénzért kínál diplomát, micsoda hülyeség ez.

Erről azt gondolom, hogy egyrészt jó lenne lejjebb adni az elitizmusból, ha még sokáig szeretnének magyar szakos hallgatókat (már nem sok van), másrészt teljesen világos, hogy ez a dolog nem a szó szoros értelmében vett akadémikus tudomány, hanem inkább egy segítő gyakorlat. Lehet foglalkozni az elméleti (pszichológiai, irodalomtudományi) hátterével meg a történetével is, de fontos tudatosítani, hogy ennek a művelés adja az értelmét. Mind a narratív pszichológia, mind az olvasástudomány tök fontos dolgok, de ezek szerintem nem teszik akadémikus tudománnyá ezt a dolgot.   

Szóval összességében azt gondolom, ez valami olyasminek a felfedezése, amit már régóta tudunk, csak az utóbbi időben nem jut eszünkbe. Hogy olvasni és írni jó, segít lelassulni és gyógyító hatású. Én nagyjából ebben látom az értelmét, a gyakorlati hasznát, hiszen már alig beszélgetünk, alig találkozunk, csak pötyögtetjük a gépet meg a telefont, rohanunk, az életünk meg egy merő stressz. Azt pedig sajnos elfelejtettük, milyen jó könyvekről meg önmagunkról beszélgetni másokkal, vagy csak úgy néha kiírni valamit egy fehér papírra.

Ha érdekel benneteket a téma, ez a podcast nagyon jól összefoglalja a lényeget (kb. a 21. perctől, 1:12:30-nál pedig még rólam is szó esik röviden). Nyáron pedig ezt és ezt fogom elsőként olvasni.  

[Utóbbi]

Az utóbbi hetekben sikerült minden munkát letudni, befejezni, megcsinálni - olyan irdatlan mennyiségek voltak, hogy az, hogy már "csak" szóbeli vizsgák vannak, igazán semmiségnek tűnik.

Most május vége óta csak olvasok és filmet nézek. 

Előtte kijavítottam egy rakás dolgozatot, összeszedtem egy lumbágót (vagy isiászt, igazából sose tudom, melyik melyik), előtte hosszú hetekig köhögőrohamaim voltak - szóval kicsináltam magam, na. 

Az ülőideg-gyulladás menete az volt, hogy nem tudtam ülni, viszont muszáj volt, hiszen javítottam, aztán nem tudtam felállni és járni. Orvoshoz nem mentem, mert nyomtak a határidők, a háziorvosom pedig nem nagyon vágja, mivel jár egy tanárnak a tanév vége, úgyhogy mindenféle kivizsgálásokra elküldött volna, ami az újabb terminek miatt csak még nyomasztóbb lett volna.

Így aztán magamat kúráltam: gyulladáscsökkentő, kencék, gerinctorna itthon, relaxálás.

Sok sírás. 

Így nyomtam végig az írásbeli érettségiket, az egyetemi záróvizsgát és az emelt érettségik első napját is.

Rendesen sportolni nem tudtam, mert csak még rosszabb lett tőle.

Most már jól vagyok, igaza lehetett azoknak, akik azt mondták, hogy csak kell egy kis tehermentesítés, és jobb lesz. 

Azóta kiolvastam három könyvet, megnéztem négy filmet és két minisorozatot, a múltkor itt volt a klímaszerelő, és az egész délelőttöt az erkélyen töltöttem.

Az iskolát leszarom.

Megcsináltuk a TÉR-értékeléseket, marhára nem érdekel, hogy csak negyedik vagyok a kilencfős munkaközösségben, és hogy az időhiányra hivatkozva frontálisan tanító kolléga 98%-ra értékelte magát, a szakvezetők gyöngye pedig 99-re. A meglévő jegyek alapján lezártam mindenkit, az X,5-öket lefelé kerekítettem, hacsak az illető nem tepert nagyon, akkor adtam még egy esélyt - szóban.

A nem hivatalos értékeléseim jók lettek - továbbra is reklamálnak néhányan, hogy nem lehet mindent bemagolni és hogy nem dolgozok ki komplett anyagokat. Mások azért, hogy a leszakadókkal is foglalkozom. Mindenki figyelmét felhívom az egyéni felelősségre.

Némi vigasztalás és empatizálás után ugyanígy tettem az emelt vizsgázóimmal - hiába, no, nem lehet mindent megtanítani. Ha valaki az elégiát sem tudja, vagy nem fogadja el, hogy rémes a helyesírása, azzal nem lehet mit tenni. Egyáltalán: a megfelelő énkép és önértékelés hiányával nem lehet mit tenni. Muszáj lenne ismerni a képességeink és a tudásunk határait.

Holnap még lesz egy vizsga, csütörtökön konferenciák, a pedagógusnapi programot kihagyom. Pénteken a diáknapon tartok egy kis irodalomterápiát, hétfőn és kedden osztálykirándulok sajnos (a Balatonon, így viszek 2-3 könyvet), szerdától pedig beülök néhány érettségi bizottságba pár vizsgázó miatt. A bankettekre elmegyek majd, és a vacsora végéig maradok.

Ezek a nagy tervek.

És hogy írok még a képzésről, valamint az iskolai teljesítménykényszerről és a közösségimédia-élményeimről is.

[Nagyon kimerítő]

Nagyon kimerítő hónapokon vagyok túl.

Egyrészt megjelent a könyvünk, amivel az utolsó pillanatig rengeteg munka volt, aztán a megjelenés után volt (lesz) néhány szereplés, amik (bár örülök és örültem) szintén munkával járnak. 

Aztán itt vagyunk a beiskolázás présének kellős közepén, ami számomra semmi kreatív tevékenységet vagy érzelmi pluszt nem hoz, rengeteg adminisztráció, levelezés, értekezlet, megbeszélés, javítás, ponthatárok, szóbeli felvételiztetés satöbbi. Teljesen hidegen hagy, de másokat (érthető okokból) nem, úgyhogy hallgatom, meghallgatom, megcsinálom, amit kell.

A NAT vizsgát szerencsére még a téli szünet előtt hirtelen felindulásból egy reggel megcsináltam, de aztán január óta csak záporoznak a közoktatást érintő gázabbnál gázabb hírek és rendelkezések (a közéletről nem is beszélve) - ezeket nem is érdemes kommentálni, ha az ember épeszű akar maradni.

Az egyik év eleji értekezleten gyakorlatilag parancsba kaptuk, hogy aki teljes óraszámban tanít, annak is el kell vállalnia a tanárszakos hallgatókat, akikből egyre több van - lassan jönnek majd a hentesek, katonák, vadakat terelő juhászok is magyarszakra. Az én jelenlegi új hallgatóim közül az egyik latin szakos (!), aki Szegeden él, de a kecskeméti piaristáknál tanít, a másik gyakorlatát Szegeden végzi, a magyarszakot levelezőn pedig Pécsen, szóval nálam kell gyakorolnia. A másik itt él ugyan, de 40 órás munkaviszonya van, a másik gyakorlatát Mohácson csinálja. Ez egy ún. társas gyakorlat, ahol végig együtt kell (kellene!) haladniuk.

Nem tudom, mit képzel felnőtt emberek időbeosztásáról az, aki ezt a rendszert kitalálta. Miután nagy nehezen találtunk három lyukat a hármunk időbeosztásában, kiderült, hogy az egyik nap a kompetenciamérés időpontja, mely napon gyakorlatilag nem lesz órám. Hát így.

Közben küzdünk a tantárgyfelosztással, mert lám, lám a nagyobb iskolákat is elérte a tanárhiány, de a főnökünk időközben meg akar szabadulni a visszadolgozó nyugdíjasoktól, ami érthető, csak kicsit nehézkes, ha az egyetem nem ad státuszt a fiataloknak. Még előttem áll egy csata, amit az fog kiváltani, hogy az elküldött nyugi helyett egy kétszakos fiatalt vesznek fel egy 20 éve ott tanító félállású helyére, ami szintén érthető. Ügyes, okos, lelkes, mindjárt férjhez megy... A többi tudható, egy nagy sakkjátszma lesz az életünk. Alapvetően rugalmas vagyok, a fülembe sápítozó vészbanyákat viselem rosszul.

A nyugdíjba menő nyugit lelkiismeretesen elbúcsúztatjuk majd, de jön helyette másik károgó, akinek már most probléma minden, bele akar halni a munkamennyiségbe (12 óra + hallgatók), és nem érti, hogy amikor nincs órája, miért elvárás, hogy bent tartózkodjon a munkahelyén. A legtöbb munkája természetesen neki van, de a kezdődő hosszúhétvégénket már szerda délelőtt megkezdte, mivel csak reggel van órája. Mikor a sirámaira a körülötte lévőktől a hallatás a válasz, akkor elmeséli, hogy már reggel 4 óra óta dolgozatokat javít rendszerint. Ilyenek.

Az egyetlen dolog, amit tényleg élvezek, a szakdolgozatírás, bár azt már most világosan látom, hogy nem fogom tudni belerakni a maximumot (nem baj). A csoport is remek volt, cukik és lelkesek, tegnap kaptam egy üzenetet az egyik anyukától, hogy nagyon hálás, hogy a gyereke járhatott. (Gondolom, a hétvégére jutottak el a mesélésig, a családi beszélgetésig arról, mi volt az előző napokban.) Egyelőre el se tudom képzelni, mi lesz akkor, ha véget ér ez a képzés, ami tényleg olyan volt (havonta egyszer kb.), mint egy pohár tiszta víz. Gondolom, további csoportokat csinálok majd, mert ha már nekem nem is fér bele az életembe egy kiadós terápia (pedig nagyon rám férne), csinálok én másoknak, az is valami. 

No, de ne keseregjünk hülyeségeken, itt a tavasz, süt a nap, abbahagyhatjuk magunk ostorozását, újra megkísérelhetünk felhagyni a rossz stresszkezelési technikákkal és jobbakat találni helyettük, szóval kitartást.

(Ezt a bejegyzést azért tudtam megírni, mert a macskagyökeres tea miatt jól aludtam végre, és mert elmarad a mai 5 órám a felvételi miatt.)

Kép: Claudia Leite