[Úgy képzeltem]

Úgy képzeltem, hogy lesz egy nyugodt hetem, amikor csak olvasok, írok, megnézek pár filmet, főzök, várom haza a többieket, satöbbi, aztán azt történt, hogy...

...hétfő délelőtt, a napi teendők elvégzése után, miközben a napfényes teraszon a legnagyobb nyugalommal műveltem a tudományt, egyszer csak jött egy sms, hogy letiltották a bankkártyámat.

A családban és az ismerősi körben ez többekkel megtörtént már (ismeretlen eredetű dubaji vásárlásindítás, egyebek), szóval megpróbáltam felhívni a számot, ami nem jelentkezett, úgyhogy beslattyogtam a legközelebbi bankfiókba. Ismeretlen eredetű kaliforniai vásárlásindítás. 

A hölgy nagyon kedvesen elmondta, hogy a kártyát bármilyen gyanús tranzakció esetén azonnal tiltják (el is képzeltem fejhallgatós banki alkalmazottakat egy nagy teremben, amint egész nap monitorokat bámulnak, ahol az teljes magyar lakosság bankkártyadatai futnak). Ha később kiderül, hogy a tranzakciót az ügyfél indította, akkor oké, ha pedig nem, akkor új kártya. Mindez csak azért nagyon kellemetlen, mert jövő héten megyek nyaralni, úgyhogy lehet, hogy egy hétig kitartott leszek.

Tanulság: mindig tartsatok magatoknál megfelelő mennyiségű készpénzt!

Szóval ez volt az az esemény, amivel a heti pechszéria beindult. Miután a rajtam lévő gyöngyös karkötő is ripityára szakadt a bankban, azért még türelmesen végighallgattam a megtakarítási és befektetési lehetőségeket (a tanári fizetésemből kellene mindenre IS félretenni, miközben a független sajtót meg a demokráciát is támogatom), megígértem, hogy a (az ezévi ösztöndíj miatt kivételesen) számlámon lévő számottevő összegből lekötök valamennyit, aztán kiléptem a bankból, és megláttam a viharfelhőket.

Arról most nem szólok, hogy itt is mekkora viharkárok keletkeztek, de két napig (kisebb megszakításokkal) folyamatosan ömlött az eső, ezért szerdáig nem jutottam el az autószerelőhöz, aki az évi rendes nyaralás miatt átnézné a kocsit.

Helyette elmentem (elúsztam) a közeli bankautomatához, mivel szerencsére van egy másik bankkártyám. Az automatát éppen töltötték, ezért vártam, majd magamhoz vettem némi készpénzt, amiből majd ki tudom fizetni az autót, valamint tudok biztosítást kötni a nyaralásra. Ez végre megnyugtatóan hatott rám.

Cserébe viszont eltört egy cső a vécében, az illetékes szerv pedig két napig nem tudta eldönteni, hogy melyik vízóra kinek a feladata, ezért a cucc türelmesen csöpögött egy dobozba, mígnem tegnap este hétkor végre ideért az ismerős vízvezetékszerelő, és fixálta.

A héten még kellemes baráti összejövetelen voltam, ahol megtudtam, hogy volt kollégánk, aki a fiatal lányok iránt erős rajongást táplált, nyugdíjba vonulása után végre be tudta fejezni 630 oldalas erotikus regényét, amelyet természetesen saját élményei ihlettek. Volt könyvbemutató, dedikálás a könyvhéten, minden csuda, a szerző természetesen névtelen, de azért, ha valaki ismeri, jól beazonosítható.

Kedvem lenne kicsit hekkerkedni, és a megfelelő linkeket elküldeni néhány volt diákomnak, akiket mindig az osztály előtt köszöntött fel puszival a névnapjukon, vagy akiknek a szerelmi életéről faggatózott töriórán. 

Utánaolvastam a vén kujonnak egyébként (és emlékszem is, hogy anno folyton azzal jött, hogy íródik a nagy mű). Fő ihletforrása a Veszedelmes viszonyok, a regénye főhőse természetesen egy őt megtestesítő francia(!)tanár (Valmont), aki barátjának, Tivadarnak írt leveleiben számol be szerelmi kalandjairól. Sőt, a regény a tanári pályához kapcsolódó társadalmi kérdésekkel is foglalkozik (kiégés), valamint páratlan módon tárgyalja az irodalomban oly elhanyagolt tanár-diák szerelem témáját. Hétköznapi (és romantizált) pedofília, ugye. (Az új regény is készül, amelyben a főhős és barátai a covid idején történetekkel szórakoztatják egymást egy balatoni nyaralóban. Igen, ez a Dekameron, de sebaj, kellenek a nagy elődök, a téma Boccaccio nyomán itt is garantált.)

A fenti opusz (és az aktuális olvasmányaim) kapcsán egyébként egész héten azon gondolkodtam, hogy vajon én öregedtem-e meg és váltam válogatóssá, vagy tényleg ennyire megnőtt az igénytelen minősésű szövegek száma. Hol vannak a szerkesztők, lektorok, korrektorok, szövegjavító munkások? Ha még vannak, a szerzők miért nem hallgatnak rájuk?

Én már nagyon régóta nem gondolok arra, hogy bármilyen irodalmi jellegű szöveget publikáljak, viszont az iskolában észrevétlenül afféle hozzáértő lettem a témában, vagyis viszonylag sok diákírást kapok ismeretlenektől is annak ellenére, hogy szerintem elég keményen megmondom, ha valami szar. Ez régen is így volt, elég sok diákot megbántottam, voltak, akik nem álltak szóba velem többet.
A módszerem idő közben annyit finomodott, hogy először tisztázzuk, ki a célközönség, mert ha az illető csak magának ír, akkor oké a bármi is. Ha viszont olvasókat szeretne, azzal jár bizonyos felelősség, és hát muszáj valamiféle minőséget felmutatni, közben meg tanulni, gyakorolni, olvasni. Ez az a mondat, ahol a legtöbben otthagynak, mert pl. olvasni egyáltalán nem szeretnének. Akik viszont maradnak, azokkal azért jókat lehet dumálni irodalomról, könyvekről, írókról.

Hát ez van most, várom, hogy esetleg a héten még megjöjjön az új bankkártyám, és várom a további csapásokat is, hogy ne a nyaralásra jusson belőlük.

(Mai terv: elolvasom Bíró Zsombor Aurélt, és megnézem a Vanyát Andrew Scottal, mielőtt a bankártyacsere miatt kidob az NT előfizetés.)

[nem a mi teraszunk, de az is szép]