Két okból kezdtem el két éve: egyrészt nagyon szerettem volna még tanulni, és úgy gondoltam, ez jó módszer lesz a tanári (és egyéb) kiégés ellen. Másrészt szerettem volna még valamilyen pénzkereseti lehetőséget, hiszen a tanári fizetés vacak, a tankönyvírás éppen kifutott, cikkekből és kritikákból meg nem lehet megélni. A kezdetek óta már tudom, hogy volt egy harmadik ok is: szükségem volt valamiféle terápiára nekem is.
Ez utóbbi igény szerintem a mostani pillanatig is fennáll, jó lenne eljárni valakihez. És miközben markáns véleményem van azokról, akik a saját elakadásaik miatt akarnak terapeuták lenni (ezért van olyan sok pszichológushallgató manapság), nálam is részben ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy némileg vastagabb önismerettel és önreflexióval kezelem ezt, és az általam vezetett terápiák, foglalkozások vagy az egész tevékenység végül nem rólam fog szólni. Viszont ha minden jól megy, a szupervíziókon majd kaphatok valamit, ami nekem is hasznos.
Szóval a képzés. Ezzel a típusú képzéssel most már bárhol lehet találkozni, de annak, amit én végeztem, a szakmai része szerintem nagyon erős, főleg az önismereti csomag. Ha jól tudom, sehol máshol nincs ez a száz órás folyamat, pedig valóban nagy szükség volna. rá. A mi esetünkben a létszám már elég magas volt (20+ fő), ezért nem mondom, hogy mindenki ki tudott bontakozni, de arra mindenképp jó volt, hogy megismertük egymást, megtanultunk csoport előtt beszélni, szóval hogy összességében kipróbálták rajtunk (kipróbáltuk), mi az, amit majd csinálni fogunk. Tartottunk egymásnak foglalkozásokat is, elég erős módszertani alapokat és ötleteket kaptunk.
A másik két fontos modul a pszichológiai és az irodalmi képzés. Az elsőt (és a másodikat is) helyi oktatók látták el jobb-rosszabb színvonalon. A pszichológiához nem értek, de azt azért fel tudtam mérni, mennyire kevéssé hasznos az, amikor az oktató (online) személyes anekdotákat oszt meg velünk a praxisából vagy képtelen házi feladatokat ad rövid határidővel. A szakirodalom-ajánlás mindenesetre jó volt, összeszedtem egy csomó könyvet, már csak idő kell, hogy mindent elolvassak. A fő irány pl. Yalom és Rogers voltak, a magyarok közül Rudas János meg Tringer László.
Az irodalmi rész slendriánsága nyilván sokkal jobban idegesített, főleg az az oktató, aki mind a négy féléven végigkísért bennünket, de nem mondott semmit, viszont (30+ éves oktatói tapasztalatával) gyakorlatilag egy normális kurzusleírást is képtelen volt összerakni. Amikor jobb kedvem volt, ezen sokat röhögtem, máskor meg bosszankodtam, hogy ezzel mennek el a szombatok, mert persze az élő órához mindig ragaszkodott. Az ún. alkalmazott irodalomtudomány képviselője, ami esetében azt jelenti, hogy bűntelenül szidhat minden elméletet, beszélhet parttalan marhaságokat órákig arról, mennyire bántja, ha a hallgatóinak nem ugyanazok a kedvenc olvasmányai, mint neki. (A nagy baráti lazaság után aztán gátlástalanul szívathatja meg azokat a záróvizsgán, akik okosabbak és reflektáltabbak nála.)
Értem egyébként, hogy miért pont ő a képzés irodalmi arca - kell a pozíció és az elismertség, ehhez pedig (egy irodalom tanszéken) magas rangú irodalmárt kellett megnyerni. A képzésen volna egyébként értelme jó szövegelemzős órákat tartani vagy irodalomterápiás - önismereti szempontból együtt olvasni, de ez minden volt, csak az nem. Vagy a fent említett blöffölés ment, vagy szigorúan elméleti megközelítésű elemzések (állítólag ez folyik a tanárképzésen, szóval most már nem csodálkozom, miért nem tudnak a hallgatók értően hozzányúlni egy vershez, majd azt középiskolásoknak kiközvetíteni).
Szóval összességében a legnagyobb élmény az volt, hogy a csoport megismerte egymás munkáját, végigkísértük egymás vizsgafolyamatait, szakdolgozatait. Sok érdekes dolog volt: külföldi magyarok online csoportja, függők, kamaszok, mellrákos nők, LMBTQ-csoport, női csoportok, kistérségiek, gyászfolyamatban lévők, stb. Az én csoportom is nagyon sikeres volt, élveztem írni a szakdogát is, komoly folytatást tervezek a dolognak, remélem, összejön.
Amin még sokat gondolkodom (és a képzésvezető is sokat beszélt róla), az a dolog akadémiai elfogadottsága, tudományszerűsége, helye az egyetemen. Én azt láttam, ezzel nem kevés frusztráció jár együtt, aminek az oka egyrészt az, hogy ez a terület félig pszichológia, félig irodalom, ezért mindkét diszciplina mintha kiközösítené. Itt a mi városunkban végül az irodalom tanszéken kapott helyet a képzés, de ezt az ottaniak nem nézik túl jó szemmel. Viszonylag sok ismerősöm oktat ott, és én is számtalanszor kaptam gúnyos megjegyzéseket a folyosón az "olvasunk és gyógyulunk szakkörrel" kapcsolatban, ami ráadásul drága pénzért kínál diplomát, micsoda hülyeség ez.
Erről azt gondolom, hogy egyrészt jó lenne lejjebb adni az elitizmusból, ha még sokáig szeretnének magyar szakos hallgatókat (már nem sok van), másrészt teljesen világos, hogy ez a dolog nem a szó szoros értelmében vett akadémikus tudomány, hanem inkább egy segítő gyakorlat. Lehet foglalkozni az elméleti (pszichológiai, irodalomtudományi) hátterével meg a történetével is, de fontos tudatosítani, hogy ennek a művelés adja az értelmét. Mind a narratív pszichológia, mind az olvasástudomány tök fontos dolgok, de ezek szerintem nem teszik akadémikus tudománnyá ezt a dolgot.
Szóval összességében azt gondolom, ez valami olyasminek a felfedezése, amit már régóta tudunk, csak az utóbbi időben nem jut eszünkbe. Hogy olvasni és írni jó, segít lelassulni és gyógyító hatású. Én nagyjából ebben látom az értelmét, a gyakorlati hasznát, hiszen már alig beszélgetünk, alig találkozunk, csak pötyögtetjük a gépet meg a telefont, rohanunk, az életünk meg egy merő stressz. Azt pedig sajnos elfelejtettük, milyen jó könyvekről meg önmagunkról beszélgetni másokkal, vagy csak úgy néha kiírni valamit egy fehér papírra.
Ha érdekel benneteket a téma, ez a podcast nagyon jól összefoglalja a lényeget (kb. a 21. perctől, 1:12:30-nál pedig még rólam is szó esik röviden). Nyáron pedig ezt és ezt fogom elsőként olvasni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése