Ez akár az előző poszt folytatása is lehetne.
Perpillanat mélyen elszomorít az, hogy 2012-ben advent első
vasárnapján a nácizmus ellen kell tüntetni. Elszomorít az is, hogy az
emberek egy része szerint ez fölösleges, hiszen az egész ominózus beszéd
csak elszólás volt. Ezt el is hiszik.
Elszomorít, hogy elmennek a barátaim más országokba annak ellenére,
hogy nem akarnak, annak ellenére, hogy itt akarnának élni, azért, mert
még a szándék legapróbb jelét sem érzékelik annak sehonnan, hogy itt
kellenének. Szomorúak köztük sokan, és szomorú vagyok én is velük meg
miattuk.
Hogy naponta olvasok olyan híreket (nem tudom, minek is olvasok),
amiktől leesik az állam, vagy azt gondolom, hogy ez csak valami vicc
lehet. Legutóbb például ezt. Lassan
úgy érzem magam, mintha egy sci-fiben élnék, és minden pillanatban
várnám, hogy megjön az öntudatára ébred hős, és felrobbantja a
falansztert.
Hogy intézményeket és értelmiségi köröket taszítanak lassan a teljes
kétségbeesésbe. Hogy diplomás meg doktori fokozattal rendelkező
ismerőseimnek nincs állása. (Nem, nem azt mondom, hogy az ilyen címek
feltétlenül szakértelemmel járnak együtt, sőt.) Hogy azok, akinek van,
lassan a teljes apátiába süllyednek, nem kommunikálnak a világgal, az
ezotériába menekülnek. Hogy még állással és pozícióval rendelkező
emberek egyszerűen feladják, hogy küzdjenek a náluk "kisebbekért". Hogy a
saját kis kezecskéiket melengetik a saját kis hordótüzeik felett,
közben meg persze lehet, hogy már nem bírnak a tükörbe sem belenézni.
Mélységes közönyt látok, amit sértésnek érzek az ambiciózus, a
törekvéseiket még fel nem adó emberekkel szemben. Mert a közöny azt
sugallja, hogy semminek nincs semmi értelme, ráadásul ragályos, nehezen
múló, és mélyre ránt. A nemtörődömség súlyosabb formáit hozza elő, amik
aztán hazudozáshoz meg takargatáshoz vezetnek.
Néha úgy érzem én is, hogy nem tudok mit mondani, és ez akkor keserít
el leginkább, amikor gyerekekkel kerülök szembe. Mit lehet a
gyerekeknek mondani? Persze tudom, hogy mit lehetne és kellene mondani,
de hogy mondjam, amikor sokszor én sem érzem? Vagy amikor azt
tapasztalom, hogy mindenhol máshol pont az ellenkezőjét mondják,
mutatják, láttatják nekik/velük? Meddig tart a hit, és ha elveszik,
hogyan jön vissza? Hogyan lehet szembe menni ezzel a mérhetetlen
érdektelenséggel úgy, hogy az ember közben nem tántorodik meg, és nem
fordul vissza ő maga is?
Ex nihilo nihil.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése