Csak ami jól esik

El tudnék viselni még egy ilyen hetet, amikor fél nyolc és nyolc között kell csak felkelni (nem kell, hanem csak úgy), szépen komótosan elkészülni, saját tempóban tenni a tennivalókat, nem konfrontálódni mindenféle barmokkal és baromságokkal, főzni, tanítgatni, tanulni, készülni, délután esetleg szunyókálni, satöbbi. Kérem, hogy mindenki higgye el nekem, hogy nem lazsálok akkor sem, ha nem megyek dolgozni, sőt. Kérem, hogy mindenki higgye el azt is, hogy ez az effektíve őszi szünet, ez nekem csak négy nap volt, mint más 'normális' embernek, mert a hét első felében még dolgoztam. És a hátam borsózik attól, hogy holnaptól megint napi kb. kilenc órában nyomom, minimum három helyen.

Az utolsó (szünet előtti) iskolai hét pokoli volt a szombati munkanappal és a rendezvényekkel együtt, köztük a híres-nevezetes Halloween, amit már mindenki halálra un, de mégis meg kellett szervezni. A nemzetközi szakmai hét végeztével persze kaptam hideget-meleget, hogy miért így és miért most, és egyáltalán minek, de -- és ez az életemben elég ritkán fordult eddig elő -- simán fel tudtam venni a pléhpofát, és mindenkinek megmondani, hogy nem érdekel. A különböző versenyszámok eredményei azóta is az asztalomon a kupac alatt lapulnak, bele sem néztem, majd talán holnap. A dolgozatokba se néztem bele. Ha bármi tanulsága van egy infarktusnak, akkor az az: csak ami jól esik. És amikor jól esik. (Most nyugodtan lehet köpködni, de tényleg rájön az ember, hogy telis-tele az élete ostoba és felesleges dolgokkal, nyűgként viselt felelősséggel olyan dolgok iránt, amikhez valójában semmi köze nem kellene, hogy legyen, és olyan dolgok iránt is, amik a legkevésbé sem érintik.) Hiszen végül is egy olyan helyen dolgozom, ahol egyre kevésbé számít az érték és a tudás (ezt metaforikusan érthetném az országra is, ahol élek, hiszen az update-elt intelligencia cseppet sem számít, csak valami múzeumszerű ismerethalmazt definiálunk tudásként), ahová úgy csábítják a gyerekeket, hogy "gyertek, jó buli lesz ez, menedzsment-szellemű vezetés, sok színes program, haverok, buli, Fanta". Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a kilencedikesek őszintén el vannak képedve (november elején!) például azon, hogy tanulni kell. És így válik az ember (meg az ember tanórája) szigetté, ahol szép lassan előröl kezdjük, mi is az a humánum, egymás tisztelete, az értékrend, az alázat és a teljesítményre való büszke rátekintés.

Így esett, hogy bele sem néztem semmilyen munkahelyi dologba. Szépen korrektúrázom a doktorimat, ami az értelem és a valamirevalóság utolsó mentsvára nekem, az önbecsülésem legfontosabb darabja, a kapaszkodó még akkor is (vagy annak ellenére), hogy a világon senkit nem érdekel, hogy (mikor) lesz(-e) kész. Gondolatban a könyvborítót tervezgetem és tiszteletpéldányt küldök szét a könyvváltozatból a barátaimnak meg a nagymamámnak, hogy felvihesse az emeleti szomszédnak dicsekedni. És baromira szarok rá, hogy praktikusan ennek milyen hozadékai lesznek, egyszerűen elhiszem, hogy majd lesz egy jobb munkahely, aztán lesz egy jobb ország is, meg lesz házunk, eljutunk Olaszországba és Görögországba,  és minden telemet a Balatonnál töltöm, meg ilyenek.

Tényleg, erre jó egy infarktus. Hogy elhatározzuk, hogy nem kapunk agyf*szt máskor, ha nem muszáj. (Ez a szinonima egyébként nem is rossz, most, ahogy haladok az év vége felé és az orvosok nem találnak semmit, egyre inkább azt gondolom, hogy csak szimplán besokalltam júliusban, hogy megálljt parancsolt nekem a jó dolgom, és figyelmeztetett arra, hogy ilyeneket -- mint amiket most leírok -- átgondoljak.)
Szombaton egyébként érettségiztetni megyek. Az év hátralévő részében még legalább két szombati munkanap van. Hét hét van a téli szünetig hátra. Ha minden jól megy, az idén fityiszt mutatok a munkahelyemnek. A tavalyi tanévben is ezt gondoltam, de ha most nem ezt gondolnám, holnap reggel fel sem kelnék.