Költészet

Ma megkérdezte tőlem az egyik tanítványom, hogy szerintem hogyan tudna ő jó verseket írni. A múltkor ugyanis mutatott párat, amik az apja elvesztéséről szóltak (válás), de nem voltak túl jók, inkább csak érzelmesek és számára fontosak, ámde tök egyszerűek. Nem akartam megbántani, ezért nem mondtam meg neki túl direkt, hogy mi a helyzet, hanem kissé körbefutottam, beszéltem a nézőpontokról, arról, hogy én is írtam verseket, de mégsem lettem költő, arról, hogy milyen fontos verseket írni, stb. Meg hogy egyáltalán milyen fontos írni.
Azóta azzal zrikál, hogy de most akkor tetszenek a versei vagy nem. És hogy hogyan lehetne jó költő.

Valahogy szóba került a napirendje is, hogy délután 1-2-től a gép előtt ül, fél kilenctől valami leckét talán, és 10-kor kell kikapcsolnia a gépet (?!), mondtam, hogy hát, a facebooktól még senki nem lett jó költő.

Azt is csinálja, hogy hirtelen, gyorsan ír pár verset az irodalomórán (az első padban ül), majd az orrom alá tolja, hogy mit szólok, hát nem szólok semmit.

De tudjátok, mit kéne neki mondanom a sokszáz oldalas szentenciák helyett, amiket leírtam neki? Azt, hogy hát Zs., kapcsolja ki azt a rohad komjútert, ha már másra nem tudja használni, csak baromságokra, vegyen a kezébe néhány könyvet. Ne csak Petőfit. Mert csak azt ismeri. Holott már három éve lököm nekik a kortársakat mondjuk. Azt azért megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e megváltozni, azt mondta, szerinte nem tudna. Vagy ha megváltozna, megutálná magát.

Erre mondtam neki, hogy írjon egy szonettet. Ó, önjelölt koszorús költők!