Emó

A múltkori költészet napja, és egy érdekes beszélgetés eredményeképpen mondhatom, hogy szerintem megfejtettem az emó-jelenséget. Végtelenül egyszerű. Azokon túl persze, hogy a fiatalok stílusok és ízlések útvesztőjén át keresik a saját útjukat - ami egyébként teljesen helyénvaló.

Történt, hogy az egyik osztályban vagy egy minden szempontból magára a figyelmet felhívni kívánó lány, az osztályfőnöke sajnos elég gyökér, nem nagyon vevő az extrém gondolkodásra, de még csak nem is különösebben elfogadó. A nyilvános beszéd elvevezésű órán én pedig megengedtem, hogy mindenki szabadon választott témáról tartson előadást.
Nevezett leány -- állítólag többször meggyűlt a baja ofővel, szülővel az emó miatt, mert pl. vagdosta magát egy időben, de rájöttek, és "megtiltották", stb. stb. -- az emó kultúrát választotta, amit én megengedtem (szemben a pornóval és a szexszel, na nem azért, mert prűd vagyok, hanem mert még a 'pisi' is heves izgalmakat okoz a fiatalkorúaknál, nemhogy a karcosabb témák...), de a közösség persze heves pfújolással fogadta. Ezután hetekig azzal próbált sokkolni, hogy olyanokat kérdezett, miszerint betehet-e magát vagdosó tinédzsert a ppt-be, vagy csókolózó fiúkat; ezeket én rendre azzal védtem ki, hogy a feladat része az, hogy megítéljük, mi való nyilvánosság elé ilyen körülmények között, és mi nem.

Summa summárum, becsültem a bátorságát, hogy ki mert állni, mert az emók persze rosszabbak, mint a buzik... de azért szeretjük őket... ütni.
Elmondta az amúgy közepes prezentációt, utána persze nekiestek. Némi agyalással tisztáztunk aztán (és igen, ex catedra ki merem jelenteni, hogy a lányok ebben a korban ezerszer toleránsabbak, mint a fiúk), hogy mindenkinek fontos a különböző csoportokhoz való tartozás, ahogy stílusunk is van, és a legkevésbé kell, hogy érdekeljen minket, hogy az kinek tetszik és kinek nem, amennyiben nem sértünk-bántunk másokat vele.

No, de a lényeg a vagdosásnál jött ki, amit ugye azért követnek el az emók, mert "annyira fáj belül, hogy azt egy külső fájdalommal akarják elfedni". Hát, ez akármennyire is internetes meg wikis szöveg, itt a lényeg, kérem.
Ugyanis a kölykök sehol sem találják az érzelmeket. Mert az ciki, buzis, nyálas, gejl, gáz, tré. Otthon apu hallgat, anyu titokban sír, a kortárs közösségben pedig simán kiközösítik azt, aki nem "kemény" vagy nem elég macsó. Vagy még gyerek. Pedig hát azok, mind.
Kell tehát egy kommuna, ahol a stílus mögé bújva lehetnek érzelgősek, írhatnak verseket, fogdoshatják egymás kezét, könnyezhetnek, szomorkodhatnak, sírhatnak, érzékenykedhetnek kedvükre. Lehet, és egyszerűbb ezt egy póznak álcázni, egy felvett sztájlnak, amire mindenki úgyis azt mondja, hogy majd el fog múlni. És ha eljátsszák, akkor talán nem derül ki, hogy valójában is ilyenek: sérülékenyek, félénkek, érzelgősek. Ebben a szar világban, szar felnőttek között.

Mindezt remekül alá lehet támasztani azzal a közvetlen tapasztalattal, hogy az informális költészetnapon nem azért toporogtak zavartan és hallgattak, meg nem akartak (szabadon választott) verset felolvasni a kamaszok, mert nem tudnak olvasni vagy mert nem volt mit. Hanem mert nem akartak kitárulkozni. Egy picit sem.
A világnak nagy a pofája. Nekik is az, mondanak mindent, ami eszükbe jut. Borzolják a felszínt, de mélyebbre nem mernek menni. Miért is mernének, a felnőttek körülöttük sem mennek. Ők sem mernek ugyanis.

(Itthon is lesz egy beszélgetésem az emókról, az olyannyira utált Justin Bieberről, SP-ről, a "buzikról", meg mindenről és mindenkiről, akikről persze azt sem tudjuk, kicsodák, csak azt, hogy "rúgnivaló a fejük"....)