Indiában, hol éjjel a vadak...

Indiában, hol éjjel a vadak várnak, ott minden napszakra jut egy madár.
Úgy kezdődött, hogy kivágták a mellettünk lévő fasort, mert épült a területre egy Penny Market.
Erre az ott tanyázó varjak áttelepültek a házunk elé, és mivel négykor kelnek minden nap, eléggé vészjósló hangon hívják fel a figyelmet arra, hogy megint eljött egy kibaszott nap reggele, és ez sem lesz jobb, mint a többi.
Már az újságok is megírták őket, de nem tágítanak, egyre többen vannak és egyre hangosabbak.
Azt vizionálom, hogy beszállnak az erkélyre, és véres csatába elegyednek a macskával, aki, mivel konzerven és száraz tápon él, elfut a gecibe.

Aztán a minap, ahogy melegedett éjszaka is az idő, a másik oldalon éktelen nyikorgásra-vijjogára lehetett figyelmes az ember. Olyan a hang, mintha a játszótéri hinta nyikorogna éjjel, mert szellemgyerekek veszik használatba, amikor már senki sem látja. Ráadásul egyszerre többet is, mivel más és más zenei hangokon hallani a kísérteties zajt (mélyebb, magasabb). Először azt hittük, denevérek, aztán kiderült, éjszakai baglyok. Több fán ülnek, és egymással beszélgetnek. Gyanítom, az aznap elrabolt lelkeket számolják.
Egészen sajátos élmény beállni a fa alá az elhagyott játszótéren, és felvilágítani mobillal. A bagoly elhallgat, lenéz, forgatja a fejét, szinte száznyolcvan fokban és pislog. Nem vijjog olyankor.

Az életünk egy kibaszott jelenet a Mad Maxből.
Délután a szomszéd kiscsaj homoki quadja berreg a betonon, aztán jönnek a baglyok, majd a varjak.
Tényleg csak az elnyújtott szájharmonika-szólam hiányzik.

Relativity

A viszonylagosság nálam úgy működik, hogy általában észre sem veszem, mekkora terhek és felelősségek nyomják a vállam. Amiket egyébként én vállaltam, csak nem mérlegeltem, mert nem tudtam vagy nem akartam. Ennyire fasza gyerek vagyok. Mit nekem.

Ha mások rám szólnak, lecsitítom őket, hogy á, dehogy. Aztán egyszer csak -- mint amikor rádobnak valakire két cementes zsákot -- nagyon hirtelen megérzem. Kellemetlen, ahogy hirtelen megérzem, hogy ez milyen kibaszott nehéz. Súly, teher, nyomás, mázsák, tonnák. Szar. Ilyenkor általában csak az üvöltő rockzene segít. Sok gitár. Aztán később majd cizellált és filozofikus mondatokban kinyilvánítok.

 

 

 

Várfal

2017. június 14. szerda 9 óra 58 perc

Ülök a várfalon, és kicsit úgy érzem magam, mint Lisbeth Salander, amikor a kórházi ágyon a kis kütyüjén világméretű összeesküvéseket hozott éppen nyilvánosságra (vagy arra készülődött).
A hatodik napja vizsgáztatok különféle vizsgákon, egész nap vagy fél nap.
Közben színházi fesztivál van, ami rend szerint éjszakába nyúlik (nem tudom, miért kezdenek 210 perces előadásokat este 9-kor).
A folytonos üléstől beálltak az izmaim, ezért múlt reggel felkeltem ötkor, és elmentem a hat órakor kezdődő edzésre.
Utána bementem dolgozni, ahol megkérdezték, részt vettem-e az éjszakai sportprogramon (nem), mert olyan álmosnak nézek ki.

Szóval ülök a várfalon, ami alapvetően jó, mert reggel 9 óra van, és nincs itt senki. Ne, ne kérdezzétek, miért kell várlátogatást és kultúrprogramot reggel 9-re 8-ra szervezni, amikor semmi nincs nyitva. Később persze kinyitnak ezek, a kultúrfőváros megtelik turistákkal, osztálykirándulókkal és dologtalan jómódú középkorú értelmiségikkel.... de most még nem.
Ülök a várfalon, van nálam két könyv, egy mp4 lejátszó (fejhallgatóval), egy tanári notesz, egy kis termosz tea, egy megvásárolt víz (a behűtött uborkás vizemet a mélyhűtőben felejtettem, mert éjjel fél 12-re értem haza a Bűn és bűnhődés első felvonásáról, és reggel nem voltam teljesen magamnál) és egy nagyon rövid, netről kinyomtatott guide a várfalról.
Beugró vagyok ugyanis.
Ez itt, kérem, a kisgyerekeknek szervezett kultúrprogram, ami lehetőleg reggel nyolckor kezdődik, hogy még jobban utálják, és amiben négy órát kell gyalogolni a tűző napon, hogy még annál is jobban. Tizenöt perces programok hatvan percre vannak kalibrálva, hogy az időérzéküket is elveszítsék, de azt nem sikerül, illetve már korábban elveszett (vö. "menjünk haza aludni").
Nem voltam ugyan beosztva erre a programra, dolgozom én eleget, vizsgáztatok, naplót írok, értekezek, érettségit, bankettet készítek elő, konzultálok, a felmondásomat tervezgetem gondosan, de hát mit lehet tenni, ha a beosztott kolléganő előre tervezett módon pont erre a két napra hasmenést kapott. Biztosan a hőség... A lényeg, hogy ezt is megoldottuk (pipa), szóltunk egy ráérő kollégának (pipa), aki ugyan nem tud semmit az egészről, mert éppen öt napig nem tartózkodott a munkahelyén a vizsgák miatt. Nem baj, hogy nem tudja a diákok nevét (a kollégákat csak felismeri a téren), de az sem, hogy anyagot sem kapott a helyszínről - alapvető pedagógiai kompetencia ugyanis, hogy utánanézzen az interneten, és önállóan rendelkezzen a diákok kaja- és pisiszünetéről a belvárosban. Vagy inkább arról, hogy a feszült érdeklődéstől se éhesek ne legyenek, se pisilniük ne kelljen.

Itt ülök a várfalon tehát, az első csoportot még megtaláltam, megnéztük a várfalat; a második annyira felpörgette az idő malomkerekét, hogy elhussantak előlem fel a várfalra (idő előtt húsz perccel), bottal üthettem a nyomukat. Jó, mondjuk nem ütöttem, elmentem kávéért (Bűn és bűnhődés, ugye), aztán kerestem egy nyilvános mosdót, amit pont akkor nyitott ki a vécés néni, és bár épp egy ismerőssel tárgyalt ("Jáááj, egyem a zuzádat, nem ismersz meg? Há' gyerekkorodbó' ismerlek, nem mondod, hogy most itt dógozó', így megnőtté'?! Tudod, én vagyok az unokatesód nagybáttyának, a Gázsinak az unokahuga, a Jóska vót az e'eső férjem!"), de azért bemehettem. Száz forintért.
Utána visszamentem a várfalra, lelkiismeretből.
Közben arra gondolok, jó dolog megszervezni ilyen diákprogramokat, szépen, gyorsan kipipálni azokat, aztán nem gondolni arra, hogy adtunk egy tockost a kultúrának. Később jól nevelten és tanárosan ingatni a fejünket, hogy micsoda érdektelenek ezek a gyerekek.

Jó hely ez a várfal, arra gondolok, ha egyszer lógnék a munkából, ide jönnék. Ülnék a fűben vagy a falon, ne jár itt senki, főleg ilyenkor, kora délelőtt, olvasnék egy könyvet, és úgy tennék, mint aki turistacsoportra vár. De az soha nem jön el.

Vanitatum vanitas

A hetekben túlestem néhány határidős munkán.
Leadtam például az érettségi-dolgozatokat, amik mérhetetlen csalódást okoztak, de erről most nem fogok írni, mert végül is a ballagás meg az utolsó pár hét már túllendített ezeken az érzéseken. A javítás körül történtek sokkal nagyobb csalódást okoztak, de most erről sem fogok írni, mert már nem érzem magaménak ezt a problémát. Ezt sem. Sőt, a munkát sem érzem annyira fontosnak, hogy tovább problémáznak rajta. Valahol bosszantó persze, hogy az iszonyatos megfeleléskényszerrel legitimáljuk azt a sok baromságot, amit ránk nyomnak. Én nem akarok ebben élni, nem akarom ezt csinálni. Nincs ekkora fontosságtudatom.

A mai dolgozatmegtekintést is (a tetőtéri terem kb. negyven fokos hőmérséklete ellenére) hűvösen tudtam kezelni. Mindenki ott lesz a szóbelin, lesz sok nyökögés, dadogás, de legalább gyűlnek majd a poénok is. 
Az emelt vizsgákkal is végeztem, valahogy egyre lazábban csinálom azt is. Ha tripla időm lenne, akkor persze biztosan nem így lenne.
A két javítás között nem volt nagy hangulati eltérés, az utóbbin a javításvezető majd egy hetet kért a felüljavításra; amikor én találkoztam vele, már olyanok voltak a szemei, mint Tomnak a Tom és Jerryből, amikor átmulatott néhány éjszakát. Megcsináltam, amit kért, aludjon nyugodtan.

Az egyetemen is lezártam a félévet, és az sem volt energizáló vagy inspiráló - orbitális baromságokat olvastam, amikből még idézni sem volt kedvem. Az egyik óra végén odajött egy srác (vitaképes és nagyszájú volt, bár kicsit hebrencs), hogy köszöni az órát, de ő azért csalódott, mert itt az embereket nem érdekli semmi. Helyeseltem, hogy valóban nem. Azt mondta, ő azon van a legjobban kiakadva, hogy a tanár szakosok a leghülyébbek (első éves óráról beszélünk). Mondtam, hogy szerintem is, és ez tragikus... Azt kérdezte, mi lesz ebből a világból, ha ilyen emberek lesznek a tanárok, ő pont azért nem szeretne tanár lenni, mert szétszórt, nincs benne respekt és távolságtartás, hirtelen ember és nagyon lelkes.... mondtam neki, pedig jobb lett volna, ha inkább ő jelentkezik tanárak. Nem lesz tanár. Elmegy külföldre. Remélem.

Aztán voltam egy próbatanításon. Nem túl lelkesen tartottam egy sokadik Kölcsey-órát a hazáról, tele van már vele a bánatos bugyrom. Szubvertálni kellett volna az egészet meg dekonstruálni durván, de hát azt mégsem tettem... majd egyszer.
Felvettek. Oda fogok menni dolgozni ősztől.
Annyira kiégettnek érzem magam, hogy nem is ujjongtam, pedig örülök, hogy megszabadulok fél mázsa elmebajtól, és végre békén hagynak kicsit. Hogy legalább nem egy olyan helyen kell majd dolgoznom, ahol nem bíznak a lelkiismeretemben, ezért folyton ellenőrizni akarnak.
Örömömben elmondtam ugyan pár embernek, de hivatalosan még nem mondtam fel.
Az sem érdekel igazán, ha kiszivárog, bár tudom, hogy azzal nem járnék valami jól.
Aztán meg higgye mindenki csak azt, hogy azért vagyok hallgatag, mert fáj a szívem.
Hát nem fáj.
Szerintem mindenkinek menni kéne.
Gondolkodtam ezen, és tényleg, a jó kollektívához valamiféle önazonosság, önbecsülés, kevesebb félelem és több bátorság kellene.

Végre megírtam a recenziómat egy nálam fiatalabb lány doktorijából készült könyvéről, és ezen is elgondolkodtam... mert ez is mire jó. Mármint nem, nem a recenzió, hanem a tudományos blabla hulla egyszerű dolgokról. Ne értsetek félre, fontos a tudomány (nekem is), de amíg csak ilyen lányok írnak monográfiákat, mindenki azt fogja gondolni, hogy ez a tudomány. Hát pedig szerintem nem. És ilyenkor megint felötlik bennem, hogy lennének fontosabb dolgaim is.... Mondjuk nem tudom, azoknak rajta kívül ki venné hasznát.... most, hogy a huszonévesek wikipédiás forrásokból írnak diplomamunkákat, az oktatók meg nem szólnak egy szót sem. Én (meg még néhányan) persze szólok, és mindezt mérhetetlen értetlenség övezi.

Visszamenőleg elolvastam a híreket (elküldöm magamnak e-mailben, és összegyűjtöm), így bukkantam néhány hátborzongató dologra családpolitika témában.... Egy félelmetes sorozatot nézünk (a regényt is elolvasom a nyáron, és tévedésből az egész estét verziót néztem meg először, ami szintén nagyon frusztráló, nem is értem, hogy maradt ez eddig ki), ami ijesztően rímel erre az egészre, és komolyan elkezdtem gondolkodni, mi lesz majd, ha elindul a begyűjtés... Hogy a gyarmatokra nem megyek, az biztos.
Olvasok inkább most Eve Enslert, nagyon refreshing, ki is találtam, hogy csinálok belőle drámaórát jövőre. (És itt egy film is....)
Meg voltam a Drávánál, nézzétek.

Megérett

Megérett az idő a változásra. Én már nem leszek más. És nem szabad elvárnom, hogy más másmilyen legyen.

Úgy érzem, régebben még az érettségi bakik is intelligensebbek voltak. Nem is beszélve minden másról, ami az érettségit körülveszi.

Volt nálam Joli, a szaktanácsadó, aki semmi különöset nem csinált, ezért hát poszt se lett belőle. A világhírnév elkerüli örökre, annyira jelentéktelen az alkalom is, a személyek is, még csak egy poénra sem futotta. Minden jó volt neki, nem tudtam meg magamról semmit, de róla sem. Csak hogy minden jól van úgy, ahogy van.

Sokszor úgy érzem, magányos ellenállók vagyunk mind. Néha találkozunk, az pillanatnyilag feldob mindenkit, aztán elmúlik. Mintha semminek nem lenne már súlya.
Akartam írni több hosszú posztot mindenféle keserűségről, de szóra sem érdemesek.
Nagyjából az a legjobb érzés, amikor az edzőteremben kiabál a zene, és mechanikusan megyek előre.

Voltunk a nyitott Művészeti Karon, a Zsolnay Piknik alkalmából, ahogy tavaly is, nézzétek meg a képeket.

Fotók

Készenlét

A munka nem látszik fogyni, és van az az állapot, amikor az ember már az itthoni teendőket is csak egy újabb feladatnak tekinti. Takarítás, mosás, zoknigombócolás, főzés, olvasás, írás, edzés, macska, menetelés ide és oda. Amint leteszek valamit, mindig terem a helyébe kettő; talán ki kellene találni valamilyen új interpretációs keretet, amivel nem fogok fel mindent feladatnak.

Nem panaszképpen mondom egyébként ezt az egészet, a feladatokat én vállaltam. De mire a kötelezők után eljutnék odáig, hogy az örömmel végzett munkának nekiálljak, már elfogy a lelkesedés. Öregszem, szerintem. Nem is tudok semmilyen lelkesítő, motiváló dolgot kitalálni már magamnak, mert egy film/edzés/séta/egy két két és fél pohár bor után ugyanolyan szar visszaülni a kulimunka mellé.

A bizonyítványokat két nap alatt megírtam, nem volt semmi gond, csak azonnal kialakult a szokásos vizsgaidőszak betegségem, magyarán beállt a derekam, de legalább a héten még sportolni se volt időm (de kedvem se). Maradt a fájdalomcsillapító meg a lóbalzsam, két bizonyítványt persze elrontottam, a ballagást elmosta az eső, pár diák elég botrányosan viselkedett, többüket az egész nem érdekelte, viszont írtam egy szép beszédet, amivel legalább magamat meghatottam.
Nem vagyok egy ajándék- és virágfetisiszta, szerintem hiú sem, de azért néhányuktól jól esett volna egy köszönöm vagy egy szál virág (például azoktól, akiket minden jobb meggyőződésem ellenére átengedtem kettessel év végén, holott nem kellett volna). Az osztályban tanítóknak szép, kreatív és egyedi ajándékokat vettek, nálam valószínűleg elfogyhatott a lelkesedés. Viszont csinosak voltak, és még ha nem is túl okosak, azért többen ki fognak tenni magukért a vizsgákon.
Mire a vizsgák eljönnek, túl leszek minden apró csalódáson, és az év végi hajtás fáradtságán is, úgyhogy objektíven és higgadtan fogok tudni majd pontozni - mert hát a pozícióm sokuk szerint mégis csak egy alkalmazotti viszony ezek szerint. Az iskola szolgáltat, ők pedig a megrendelők.
Volt abban valami visszataszító egyébként, ahogy pont az a 2-3 anyuka ült a második sorban az orrom előtt nagyon büszkén, akiket kilencedik óta nem láttam, viszont a telefont sem vették fel és sokat üzengettek azzal kapcsolatban, hogy mit miért nem hajlandóak befizetni, elintézni vagy megtenni.
A szülők közül is csak egyetlen egy jött oda a végén.
Persze az egész tutira az én hibám is, nem vagyok egy nagy smúzer, nem is tegeződöm a szülőkkel, pedig hát ez kell nekik, legalább a tanár udvarolja körül a hiúságukat, ha más nem is teszi.

Egyszóval úgy éreztem magam, mint egy önmegvalósító anyuka, aki a saját érdekeire, céljaira is koncentrál, mert ettől érzi magát teljes embernek - és ezért a gyerekei kicsit megbüntetik néha. (Vagy ő, ki tudja miért, büntetésnek érez néhány gesztust) - Anyák napi kitérőnket olvashatták.

Az egyetemen egyre kevesebb a hallgató, még azok sem járnak be, akik ott vannak a névsorban. A prezentációk hetei mennek, szeretem, mert mindig képbe kerülök kicsit, mi érdekli a fiatalokat és milyen mélységben. Az idén a feminizmus, a számítógépes játékok és a tömegmédia a kedvenc témák - azzal, hogy az humán tudományok miért is vannak válságban, nem tudtak mit kezdeni.
De nem ez az, amit nem értek, hanem hogy miért értékelik baromi sok ponttal az amúgy vacak prezentációkat (ui. egymást is értékelik, így szeretnék kritikus hozzáállást elérni) még akkor is, ha az a követelmények minimumának se felel meg. Néhány esetben rájöttem: annyira tojnak az egészre, hogy végigmobilozzák az órát a pad alatt, aztán meg behúzkodják az öt pontokat mindenhová. (Én pedig pazarlom a papírt.)

A héten rádöbbentem, hogy még hátravan a szaktanácsadói látogatás, amit a főnököm varrt az iskola legjobb magyartanára és az én nyakamba (kettőnkhöz jön). Az ismerőseim szerint szaktanácsadót pályakezdőhöz vagy problémás pedagógushoz hívnak. Én egyik sem vagyok, meglátásom szerint, csak perpillanat egy végzős osztály kimerült osztályfőnöke, aki épp hogy leadta a nőtörténeti kutatási témájú tanulmányát, és most gyorsan színikritikát kell írnia, valamint egy recenziót a hónap végére egy könyvről, amit még el sem olvasott, aztán várja 15 emelt angolos dolgozat, 3 szóbeli, 24 magyaros dolgozat, ugyanennyi szóbeli.
Mókás a dolog, mert most a ballagás után nettó egy osztályom maradt, akiket megnézhet Jolika, a szaktanácsadó (ezzel a névvel mire számítsak, de most komolyan....), a tizedikesek, egy rakás hormontúltengéses fiú, informatika szakosok. Általában nem vezetik a füzetüket, viszont mindenhol ciciket látnak meg dzsangát, jó a humoruk (az enyém is az, ha róluk van szó), de hát pont Kölcsey Himnuszát fogom venni azon a bizonyos órán. Hááát...... mit is várjak, mit is mondjak. A haverom szerint (a már sokat emlegetett szocmunkás, gyerekvédelmi gyám, akivel együtt szoktuk örvendezni a kormány legújabb szociális- és oktatáspolitikai intézkedései felett) feltétlenül említsem meg, hogy Kölcsey esetleg meleg volt, így adhatunk az életműnek egy gender- és queer perspektívájú olvasatot is, ami biztos felkelti majd az érdeklődést a klasszikusok iránt, és mint tudjuk, ez nehéz feladat manapság.
Szóval Jolika, WELCOME! Én készen állok az utolsó rohamra.

A pusztítás hangja (Milo Rau: Hate Radio)

Milo Raut eddig nem ismertem sajnos, honnan is ismertem volna, nem járok nemzetközi színházi fesztiválokra. Sajnos, teszem hozzá, jó lenne, ha járnék.
Rau svájci születésű rendező, esszéista, oktató, kutató újságíró. Tzvetan Todorovnál és Pierre Bourdieu-nél tanult.
2007-ben megalapítja az International Institute of Political Murder nevű csapatot, első projektjük a Ceausescu házaspár utolsó óráit dokumentálta. A román diktátor fia később beperelte őket. A társulat ezután politikai gyilkosságok és népirtások témáiban csinált előadásokat, de foglalkozott többek között a Pussy Riot moszkvai perével is.

A Hate Radio a ruandai népirtás történetét dolgozza fel, illetve a feldolgozás szó talán túlzás: inkább korhű és konkrét dokumentumok segítségével azt a rádióadást mutatja be, aminek segítségével a kormányhű média, az RTML a (csótányokként aposztrofált) tuszik kivégzésére buzdítja a hutu lakosságot. (Erről szól többek között a Hotel Ruanda című film is.) A főszereplő a három rádiós, Georges Ruggiu (ma már szabadlábon), Valérie Bemeriki (életfogytiglani börtönbüntetését tölti) és Kantano Habimana (már nem él). Az előadás nem magát a népirtást mutatja be (azt csak közvetve), hanem a médiát (azaz a rádiót) mint propagandagépezetet. A betelefonálós műsor ugyanis a helyiek egyetlen tájékozódási lehetősége volt 1994-ben, az ott beolvasott híreket, felszólításokat a hallgatók elhitték, tényként kezelték. A zenével, poénkodással, sztorizással, rádiós kvízzel előkészített és fűszerezett népirtás pedig show-jellegűvé tette a 90-es évek legnagyobb emberiség elleni bűncselekményét. A három rádiós pedig istenként, kotrollerként egy üvegkalitkából felülről asszisztál az eseményekhez. Miután bemondták a bujkáló és menekülő tuszik elérhetőségét és nevét, szerepük a népirtásban megkérdőjelezhetetlen.  

Miközben néztem, azon tűnődtem, ez az erős anyag miért nem működik színházként számomra. Nyilvánvaló, hogy a saját történelmünkben is megtalálhatóak ennek a tragédiának a párhuzamai, és talán másképp hat egy olyan nézőre ez az egész, akinek a kulturális-történeti közegében, múltjában nem történt ilyen. Talán ezért is maradtam viszonylag érzéketlen, itt, most, minálunk. Másrészt a szövegmondós színházzal mindig is voltak fenntartásaim: az, hogy 45 percig kivetített túlélők monológjait hallgatom (filmről), majd 60 percig egy zárt üvegkalitkát nézek, ahol alig van mozgás, miközben a fülhallgatómon hallgatom a rádióadást (eredeti szöveg! történeti dokumentumokat adaptáltak színpadra!) számomra nem elég performatív. Jelentéses, erős, de nem kell hozzá színház.
Persze, színház ez is, hiszen teátrális keretbe helyeznek egy történelmi eseményt, megidézik szöveghűen, de a borzasztó sok szöveget befogadni majd két órán keresztül (pláne történelmi fogódzók nélkül) nagyon nehéz. Az ilyesmihez talán azért választja valaki a színházi előadás formát (és nem mondjuk a filmet), mert a nézők szimpátiájára akar apellálni a közvetlen fizikalitással, vagy mert tisztában van vele, hogy a dokumentumokat (bár hozzáférhetők nyilvánosan) úgysem olvassa el senki.
De ki lehetett a célközönség? A "művelt" Európa? A tétlen nemzetközi szervezetek örökösei? A fiatalok? 

Van abban persze valami mellbevágó, hogy itt nem a nagy fehér többségi társadalom öldökli a fekete kisebbséget, hanem ők egymást ölik, miközben mi (itt is akkor) végignézzük azzal az attitűddel, hogy nekünk ehhez semmi közünk. Mint ahogy az a három ott a rádióstúdióban végighallgatta. Az társadalmi emlékezés funkcióját is értem az előadásnak, sőt, azt is, hogy technika itt az (akárcsak az Orgia c. regényben), hogy a bűnösöket nevezik néven, nem az áldozatokat.
Ami miatt ráadásul még beugrott Zoltán Gábor regénye, az az, hogy mintha a sok szöveg meg a hiperrealista (nem naturalista, hisz nem látunk egy csepp vért sem) ábrázolás érzéketlenné tenné az embert egy idő után. De tényleg. Nem éreztem semmi különöset, próbáltam befogadni a sok információt, küzdöttem a fejhallgató zsinórjával meg a zörejekkel. A videós technika (a túlélők monológjai) mintha jobban működtek volna, mint a rádióadásos rész, de lehet, hogy csak a face-to-face kommunikáció miatt.
Arra is gondoltam, hogy ez a szenvtelen, kommentármentes tálalás valamiféle új módszer a borzalmak tálalásához, a sokkolás újfajta eszköze, hiszen a sírós romantikára már immunisak vagyunk. De mintha valahogy ez sem működne mindig, akármennyire is tartja magát az ember társadalmi-történeti problémákra érzékenynek és tájékozottnak. Valahol rémes, hogy itt tartok. Hogy itt tartunk.

Nem biztos, hogy ezek az észrevételek népszerűek lesznek, mindenesetre nem bántam meg, hogy megnéztem. (Olvassatok az egészről többet itt és itt.)