Javíthatatlan tehetségkutatónakálcázott médiaszarfogyasztó vagyok;
egyrészt mert a zene az életem (áh!), másrészt pedig mert
fáradhatatlanul keresem a kuriózumot, az egyéniséget, Az Előadót - hogy
olyanokat lássak, mint mondjuk a Póka Angéla vagy az Oláh Ibolya annak
idején (a körítés és amik azóta történtek, az most tényleg mellékes),
hogy megforduljon velem a világ, hogy kiforduljon a négy sarkából, a
hamleti kizökkent időt keresem, amit nem is akarok helyretolni...
Manapság rá kellett jönnöm, hogy más indíttatásból is nézem ezeket:
segítenek kilökni magamból a héten felgyülemlett salakot, jót lehet
anyázni, szidalmazni, káromkodni, hőbörögni, olyan lehet ez, mint a
fasziknak a focimeccs. Isszuk a sört, szidjuk foci-metaforikába
bújtatott életet.
Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez réges régen nem a
tehetségről szól. Mégis nézem, és mégis fel tudok háborodni, hogy
ostobábbnál ostobább zsűri és résztvevők vannak, akik már egy összetett
mondatot sem tudnak kinyögni, csak annyit hogy "én jól éreztem magam a
színpadon" meg hogy "az érzésre koncentráltam" meg hogy "szerintem
átjött/nem jött át". Figyelem a kínt, ahogy keresik a szavakat, de nem
találják, és arra gondolok, amikor még intellektusokat ültettek a
székekbe; egy cseppet sem csodálkozom, hogy nem vállalták a sokadik
remake-et.
De egyébként félelmetes, hogy a csillivillivel mi mindent próbálnak lenyomni a képzetlen néző torkán. Hogy a Megasztárban tízből csak kétszer nincs hamis hang, viszont tízből tízszer nincs karizma, egyéniség. Hogy az X-faktor
kapcsán most szombaton komolyan kételkedni kezdtem, hogy a múlt heti
műsor nem volt-e elejétől végéig playback. (Persze lehet, hogy csak
bejött az a jóslatom, miszerint könnyű úgy az első élő adásra
felkészülni, hogy hetek állnak rendelkezésre -- a korábbi adások ui.
felvételről mentek -- de most csak egy hét volt arra, hogy összekapják
magukat a t. aspiránsok.) Ami egyébként kiemelendő tény, hogy az X-faktorban tessenek figyelmezni, hogy a live
felirat időnként eltűnik, és a közös számok ill. a vendégelőadó
csakitt, csakmost, csakönöknek produkciója gyanúsan steril, vagyis
minden valószínűséggel stúdiómunka. Átverés.
Az összes zsűri is az idegeimre megy egyébként. Pressernek, gyanítom,
elfogyott a jogdíjakból szerzett pénze meg az ihlete, Eszenyinek
úgyszintén. Friderikusznak szerintem túl sok szabadideje van, a Nagy
Feró biztosítani szeretné a nyugdíjas éveit, a Gesztinek meg gyereke
született, és kezd elkurvulni. Vicces, ahogy műmájerkedéssel vádolják
X-et, miközben tökéletesen kiviláglik az ő összes előre megírt manírjuk.
Akit egyébként érdekel, annak elmondom, hogy a Megasztárban
az általam jelölt zenei potentátok száma nulla. Senki nem érdekel.
Világosan látom, hogy most is meg akarják teremteni a prototípusokat (a
gyereksztár, a duci macsós mackó, a lelki sérült negyvenes -- hazánk
Susan Boyle-ja), de ez már unalmas és szánalmas is. Az X-faktorban
ugyanez. Néhány kimunkált hangú, középszerű figura, akiben meg van egy
kis egyéniség, azt is szét fogják forgácsolni. Van, akit le akarnak bohócisítani, az általam itthon hallott eddigi legjobb férfivokalista együttesnek is csak szurkolni tudok, hogy ne hagyják magukat. Az agresszív-nyomulós női erőszakot pedig szintén fel kellett volna ismerni időben, de hát...
Mindegy, azt mondják, aki folyton foglalkozik valamivel, még ha az arra nem is érdemes, az tovább él...
2010. október 24., vasárnap
2010. október 21., csütörtök
[cím nélkül]
Egyszer már írtam egy bejegyzést arról, hogy mennyire káros hatásúnak
tartom az ostoba és unalmas iskolai ünnepségeket, jó nagy felháborodás
lett belőle, mondták, hogy kicsinyes vagyok meg nagyképű, stb. De az a
helyzet, hogy nem, csak ifjúságpárti vagyok, vagyis nem, inkább ember-
és tisztességpárti, és nagyjából belebetegszem, amikor olyasmit kell
mellszélességgel támogatnom vagy olyasmiről kell szolidárisan
hallgatnom, amit orbitális nagy baromságnak tartok, és amivel én sem
értek egyet.
Itt van például az iskolai egyenruha kérdése. Egyszerűen nevetséges lenne, ha olyasmi szaladna ki a számon, hogy "márpedig a lányok ünnepi viselete a szoknya", vagyis nem fér bele még a csinosan szabott fekete nadrág sem. Nevetséges, mivel szinte soha nem hordok szoknyát, egyszerűen utálom. Hogy most ma mégis felvettem, az kizárólag annak köszönhető, hogy nincs ünnepi nadrágom. De egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy egyetértéssel védelmezzem azt a teljességgel autoriter és ostoba utasítást, hogy minden lány húzzon szoknyát. Már csak azért is, mert egyrészt szerintem igenis jól körülhatárolható az ünnepi viselet fogalma. Másrészt a t. kollégák sem húznak szoknyát, ami teljesen jogos észrevétel a diákság részéről. Harmadrészt ez is kiszúrás a lányokkal, mert ugyanis azért nem jár bünti, ha egy fiú húz bazinagy edzőcipőt az öltönyéhez, a nadrágos lányok viszont befenyíttettek egy osztályfőnöki intővel.
Mivel a srácok nem hülyék, a kérdéseiket persze felteszik. Nekem pedig fontosabb, hogy önnön hitelességemet ne hazudtoljam meg, ezért azt mondtam, döntsék el, osztályfőnöki vállalása vagy elvtelen behódolás. És óva intettem őket, hogy ez legyen életük legnagyobb problémája.
A másik teljesen jogos felvetés az iskolai megemlékezés ebben a formában való szükségessége és értelme -- amiből mellesleg egyenesen következik az előző kérdés (vö. érdemes-e egyáltalán kiöltözni, sőt, érdemes-e egyáltalán elmenni).
Október 23. alkalmából általában játékfilmeket nézünk a korszakról. Ezek (a Megáll az idő, a Szamárköhögés, az Eldorádó stb.) egyébként remek filmek, de teljesen hidegen hagyják az ifjúságot, ami nem az ő hibájuk: kontextualizálás és magyarázat híján ez teljesen érthető. A filmet megelőző történelmi tényeket ismertető 15 perces beszéd (mappás, zakós, mikrofonos formában) szintén teljesen érdektelen. Ráadásul minden évben ugyanazt a beszédet, ugyanazt a fekete mappát és ugyanazokat a dalokat porolják le...
A mai film kalózváltozatban, rossz minőségben került a vászonra. Ez egyrészt egy darabig derültséget okozott, mert a hang több másodperces csúszással ment a képhez képes; mozgott a szereplők szája, de nem mondtak semmit. Másrészt a képminőség is annyira vacak volt, hogy még én sem tudtam követni az eseményeket, pedig már sokszor láttam ezt a mozit. Így aztán nemcsak hogy illetlenül röhögtek, de tíz perc elteltével megindult a ki-be mászkálás.
Nincs jogom nagyon ítélkezni, én is halálosan untam, maximum a híres jó modorom tartott a fenekemen.
Minálunk is nagyon menő mindenért az ifjúságot hibáztatni: hogy érdektelenek, hogy buták, hogy semmi nem hozza lázba őket. Csak én meg már torkig vagyok azzal, hogy a szart próbáljuk meg lenyomni a torkukon. Képtelen vagyok elszámolni magamban azzal, hogy olyasmit kellene képviselnem, amivel totálisan nem értek egyet. Ezért aztán nem is teszem.
Mert mi az üzenete mindennek? Egyrészt egy egész iskola előtt vált nyilvánvalóvá, hogy szar kalózmásolatú filmet vetítünk nyilvános helyen, nyilvános alkalommal, teljesen illegálisan. Másrészt hülyét csináltunk magunkból megint azzal, hogy egy ócska minőségű és unalmas megemlékezés miatt világra szóló cirkuszt és előzetes fenyegetőzést csaptunk az egyenruha okán. Harmadrészt valószínűleg (mivel nincs hátsó kijárat) mindenki látta azt is, hogy a szigorúan (és különféle intőkkel megfélemlített) visszatartott diáktömegek erős ellensodrásában elsőként az újdonsült igazgatónő távozott a megemlékezésről a film kezdete után kb. fél órával - egyéb iskolai feladatokra hivatkozva. Na most ez már milyen.
Valószínűleg kötöznivaló bolond vagyok, mert kínosan ügyelek arra, hogy hiteles maradjak. A munkában pláne, de egyébként is. Egyébként meg annyira kínosan nem is kell rá ügyelnem, mert például pont ma böktem vissza néhány epés megjegyzésre a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban (miszerint bezzeg az Alkonyat-trilógiát elolvassák), hogy ha hiszik, ha nem, egészen jó eredményeket tudunk felmutatni ebben, aminek a sikerét abban látom, hogy egyszerűen közösen megbeszéljük a vacak tantervi követelmények csínját-bínját... ez bejön.
Szóval nem nagyon örülök a tisztátalan játszmáknak, nem is vagyok alkalmas az ilyesmire, ha ilyet látok, dühöngök, szomorkodom, elképedek, elkeseredem, és sürgősen tervezgetni kezdek... A legnagyobb problémám pedig az, hogy mindez határozottan a politikára emlékeztet: hangzatos szólamok, makulátlan pofátlanság, cinkos hallgatás és az 'úgyis mindenki más hülye' konszenzusa. Már nem sokáig bírom.
Itt van például az iskolai egyenruha kérdése. Egyszerűen nevetséges lenne, ha olyasmi szaladna ki a számon, hogy "márpedig a lányok ünnepi viselete a szoknya", vagyis nem fér bele még a csinosan szabott fekete nadrág sem. Nevetséges, mivel szinte soha nem hordok szoknyát, egyszerűen utálom. Hogy most ma mégis felvettem, az kizárólag annak köszönhető, hogy nincs ünnepi nadrágom. De egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy egyetértéssel védelmezzem azt a teljességgel autoriter és ostoba utasítást, hogy minden lány húzzon szoknyát. Már csak azért is, mert egyrészt szerintem igenis jól körülhatárolható az ünnepi viselet fogalma. Másrészt a t. kollégák sem húznak szoknyát, ami teljesen jogos észrevétel a diákság részéről. Harmadrészt ez is kiszúrás a lányokkal, mert ugyanis azért nem jár bünti, ha egy fiú húz bazinagy edzőcipőt az öltönyéhez, a nadrágos lányok viszont befenyíttettek egy osztályfőnöki intővel.
Mivel a srácok nem hülyék, a kérdéseiket persze felteszik. Nekem pedig fontosabb, hogy önnön hitelességemet ne hazudtoljam meg, ezért azt mondtam, döntsék el, osztályfőnöki vállalása vagy elvtelen behódolás. És óva intettem őket, hogy ez legyen életük legnagyobb problémája.
A másik teljesen jogos felvetés az iskolai megemlékezés ebben a formában való szükségessége és értelme -- amiből mellesleg egyenesen következik az előző kérdés (vö. érdemes-e egyáltalán kiöltözni, sőt, érdemes-e egyáltalán elmenni).
Október 23. alkalmából általában játékfilmeket nézünk a korszakról. Ezek (a Megáll az idő, a Szamárköhögés, az Eldorádó stb.) egyébként remek filmek, de teljesen hidegen hagyják az ifjúságot, ami nem az ő hibájuk: kontextualizálás és magyarázat híján ez teljesen érthető. A filmet megelőző történelmi tényeket ismertető 15 perces beszéd (mappás, zakós, mikrofonos formában) szintén teljesen érdektelen. Ráadásul minden évben ugyanazt a beszédet, ugyanazt a fekete mappát és ugyanazokat a dalokat porolják le...
A mai film kalózváltozatban, rossz minőségben került a vászonra. Ez egyrészt egy darabig derültséget okozott, mert a hang több másodperces csúszással ment a képhez képes; mozgott a szereplők szája, de nem mondtak semmit. Másrészt a képminőség is annyira vacak volt, hogy még én sem tudtam követni az eseményeket, pedig már sokszor láttam ezt a mozit. Így aztán nemcsak hogy illetlenül röhögtek, de tíz perc elteltével megindult a ki-be mászkálás.
Nincs jogom nagyon ítélkezni, én is halálosan untam, maximum a híres jó modorom tartott a fenekemen.
Minálunk is nagyon menő mindenért az ifjúságot hibáztatni: hogy érdektelenek, hogy buták, hogy semmi nem hozza lázba őket. Csak én meg már torkig vagyok azzal, hogy a szart próbáljuk meg lenyomni a torkukon. Képtelen vagyok elszámolni magamban azzal, hogy olyasmit kellene képviselnem, amivel totálisan nem értek egyet. Ezért aztán nem is teszem.
Mert mi az üzenete mindennek? Egyrészt egy egész iskola előtt vált nyilvánvalóvá, hogy szar kalózmásolatú filmet vetítünk nyilvános helyen, nyilvános alkalommal, teljesen illegálisan. Másrészt hülyét csináltunk magunkból megint azzal, hogy egy ócska minőségű és unalmas megemlékezés miatt világra szóló cirkuszt és előzetes fenyegetőzést csaptunk az egyenruha okán. Harmadrészt valószínűleg (mivel nincs hátsó kijárat) mindenki látta azt is, hogy a szigorúan (és különféle intőkkel megfélemlített) visszatartott diáktömegek erős ellensodrásában elsőként az újdonsült igazgatónő távozott a megemlékezésről a film kezdete után kb. fél órával - egyéb iskolai feladatokra hivatkozva. Na most ez már milyen.
Valószínűleg kötöznivaló bolond vagyok, mert kínosan ügyelek arra, hogy hiteles maradjak. A munkában pláne, de egyébként is. Egyébként meg annyira kínosan nem is kell rá ügyelnem, mert például pont ma böktem vissza néhány epés megjegyzésre a kötelező olvasmányokkal kapcsolatban (miszerint bezzeg az Alkonyat-trilógiát elolvassák), hogy ha hiszik, ha nem, egészen jó eredményeket tudunk felmutatni ebben, aminek a sikerét abban látom, hogy egyszerűen közösen megbeszéljük a vacak tantervi követelmények csínját-bínját... ez bejön.
Szóval nem nagyon örülök a tisztátalan játszmáknak, nem is vagyok alkalmas az ilyesmire, ha ilyet látok, dühöngök, szomorkodom, elképedek, elkeseredem, és sürgősen tervezgetni kezdek... A legnagyobb problémám pedig az, hogy mindez határozottan a politikára emlékeztet: hangzatos szólamok, makulátlan pofátlanság, cinkos hallgatás és az 'úgyis mindenki más hülye' konszenzusa. Már nem sokáig bírom.
2010. október 15., péntek
Engedetlenek, elégedetlenek
Elvittem a csoportomat az Engedetlenek című kiállításra a Hattyúház Galériába; ez volt az a kiállítás ugye, aminek a pécsi püspök olyan jó kis reklámot csinált.
Nos, nem értem, mit verte annyira a palávert, de ez mondjuk annyira nem is érdekel. Az sokkal jobban, hogy ha már így, akkor miért nem tudtak egy rendes kiállítást összehozni az amúgy tökre jó kis térben. (Annyira slamposnak tartottam az egészet, hogy még rendes szaki kritikát sincs kedvem írni róla.)
A Hattyúház egy lakásból átalakított kis galéria a Színház térrel szemben egy ház első emeletén. Az -- amúgy csak az ajtón látható -- plakátra tollal ráírták, hogy első emelet, nehogy az ember eltévedjen. A lakás ajtaját kibontották, és beraktak egy fotocellás üvegajtót, bent pedig olyan a hangulat, mintha egy lakásfelújítás előtti állapotban éppen kipakolták volna a szobákat. Ez tetszett egyébként, jó nagy ablakok, tágas, világos belső, és sehol egy lélek, amikor beléptünk. Később (gondolom, a konyharészből), amikor jó harsányan köszöntem, előkerült egy csaj, és azt mondja, hogy ingyenes a kiállítás, majd visszamegy, és az ottlétünk alatt ki se néz többet. A sajtóanyag ingyenes, bár főleg lengyel meg angol nyelvű, de rengeteg alkotásról van benne kép/szó, amik nem tudom, hol vannak. Tulajdonképpen az egész csak 5-6 mű, a legtöbb a falra ragasztott fotó, két film, egy videó meg egy installáció-féleség. Ez utóbbi a sajtót is bejáró fekve fingó guminőt formázó vászonbaba (és most direkt nem nézek utána, melyik lengyel művész alkotta). A fotók között van Walt Disney-féle Hófehérke a szeme alá rajzolt karikákkal, duci meztelen nő zöldségekkel és a hasát karmoló gereblyével (mint csendélet), csomagtartóba zárt szépségkirálynő, dühös pózleszbi tinilányok és egy film, amiben egy meztelen, rongyokkal betekert és bekötött szemű csaj rálő egy házra (ami gondolom, a masszív maszkulin hatalmat szimbolizálja), de aztán ő rogy le holtan.
Elolvastam a promókban, hogy az alkotók mennyire elismert művészek, meg hogy nem titkolt céljuk a Lengyel Anya mítoszának földbe döngölése - oké. De hol a többi cucc? A tájékoztatóban vettem észre ezt a tök vicces alkotást, amikor is a megbámult női fenék jól visszanéz az ő szemével - na, ez a kiállításon nem volt látható. Amit szintén hiányoltam (ha már EKF), hogy lehetett volna legalább egy felkészült művtöri hallgató, aki kicsit eligazítja a gyanútlan látogatót. Mert se feliratok, se útmutatók, se semmi. A katalógus ismertető pedig még véletlenül sem a kiállított alkotásokról/-hoz szólt (hozzá).
No nem baj, utólag is elolvastam a híradásokat, és vicces lehetett, ahogy Páva Zsolt azt mondja, hogy "a kiállítás az életet tükrözi a maga igényes módján"... A magam részéről azt gondolom (és becsszó, nem az antifeminista beszél belőlem, muhaha), hogy ingyenesség ide vagy oda, igényesebben is meg lehetett volna csinálni az egészet még akkor is, ha ideológiájában és gondolatvilágában sem gondolom nagy truvájnak a felhozatalt. Biztos mert épp Simone de Beauvoir-t olvasok.
De persze az is lehet, hogy egyrészt nem kellene a Barbicanhoz viszonyítani, másrészt meg örüljek, hogy előbb leléphettem az iskolából.
A srácok egyébként lehidaltak egyrészt, mert még sosem jártak szobagalériában is (és a színházról is azt hiszik, hogy az a müzikel), másrészt meg mondták, hogy ugye majd elmagyarázom, hogy mi volt ez... Mondtam, hogy nem, de majd megbeszéljük.
Nos, nem értem, mit verte annyira a palávert, de ez mondjuk annyira nem is érdekel. Az sokkal jobban, hogy ha már így, akkor miért nem tudtak egy rendes kiállítást összehozni az amúgy tökre jó kis térben. (Annyira slamposnak tartottam az egészet, hogy még rendes szaki kritikát sincs kedvem írni róla.)
A Hattyúház egy lakásból átalakított kis galéria a Színház térrel szemben egy ház első emeletén. Az -- amúgy csak az ajtón látható -- plakátra tollal ráírták, hogy első emelet, nehogy az ember eltévedjen. A lakás ajtaját kibontották, és beraktak egy fotocellás üvegajtót, bent pedig olyan a hangulat, mintha egy lakásfelújítás előtti állapotban éppen kipakolták volna a szobákat. Ez tetszett egyébként, jó nagy ablakok, tágas, világos belső, és sehol egy lélek, amikor beléptünk. Később (gondolom, a konyharészből), amikor jó harsányan köszöntem, előkerült egy csaj, és azt mondja, hogy ingyenes a kiállítás, majd visszamegy, és az ottlétünk alatt ki se néz többet. A sajtóanyag ingyenes, bár főleg lengyel meg angol nyelvű, de rengeteg alkotásról van benne kép/szó, amik nem tudom, hol vannak. Tulajdonképpen az egész csak 5-6 mű, a legtöbb a falra ragasztott fotó, két film, egy videó meg egy installáció-féleség. Ez utóbbi a sajtót is bejáró fekve fingó guminőt formázó vászonbaba (és most direkt nem nézek utána, melyik lengyel művész alkotta). A fotók között van Walt Disney-féle Hófehérke a szeme alá rajzolt karikákkal, duci meztelen nő zöldségekkel és a hasát karmoló gereblyével (mint csendélet), csomagtartóba zárt szépségkirálynő, dühös pózleszbi tinilányok és egy film, amiben egy meztelen, rongyokkal betekert és bekötött szemű csaj rálő egy házra (ami gondolom, a masszív maszkulin hatalmat szimbolizálja), de aztán ő rogy le holtan.
Elolvastam a promókban, hogy az alkotók mennyire elismert művészek, meg hogy nem titkolt céljuk a Lengyel Anya mítoszának földbe döngölése - oké. De hol a többi cucc? A tájékoztatóban vettem észre ezt a tök vicces alkotást, amikor is a megbámult női fenék jól visszanéz az ő szemével - na, ez a kiállításon nem volt látható. Amit szintén hiányoltam (ha már EKF), hogy lehetett volna legalább egy felkészült művtöri hallgató, aki kicsit eligazítja a gyanútlan látogatót. Mert se feliratok, se útmutatók, se semmi. A katalógus ismertető pedig még véletlenül sem a kiállított alkotásokról/-hoz szólt (hozzá).
No nem baj, utólag is elolvastam a híradásokat, és vicces lehetett, ahogy Páva Zsolt azt mondja, hogy "a kiállítás az életet tükrözi a maga igényes módján"... A magam részéről azt gondolom (és becsszó, nem az antifeminista beszél belőlem, muhaha), hogy ingyenesség ide vagy oda, igényesebben is meg lehetett volna csinálni az egészet még akkor is, ha ideológiájában és gondolatvilágában sem gondolom nagy truvájnak a felhozatalt. Biztos mert épp Simone de Beauvoir-t olvasok.
De persze az is lehet, hogy egyrészt nem kellene a Barbicanhoz viszonyítani, másrészt meg örüljek, hogy előbb leléphettem az iskolából.
A srácok egyébként lehidaltak egyrészt, mert még sosem jártak szobagalériában is (és a színházról is azt hiszik, hogy az a müzikel), másrészt meg mondták, hogy ugye majd elmagyarázom, hogy mi volt ez... Mondtam, hogy nem, de majd megbeszéljük.
2010. október 7., csütörtök
The Kid
Bírom a kölyköt. Ha rossz napom van, de neki jó, akkor mindig sikerül
feldobnia, mert tíz perces séta alatt elmeséli a fél univerzumot.
Persze ha rossz napja van (pláne, ha nekem is), akkor
égszakadás-földindulás. Érzelmeiben indulatos, heves. Rapszodikus.
Később a lányok majd azt mondják rá, szenvedélyes.
Az új iskola óta még újra kreatív is, ez örömteli, mert lassan-lassan már kezdett unalmas fráterré változni. Az a sörhasat növesztő távirányítót a kezéhez tapasztó fajta, csak kiskorúban. Már második nap átvették a művészeti tagozatra, szerintem nem a kiemelkedő képzőművészeti képességei miatt, hanem mert meglátták benne a humánumot és az alkotóerőt, az emberséget, a szívet; azt, hogy jó és fontos a jelenléte. Azóta agyagozik, rajzol, színez, vág, fúr-farag, ötletel. Az egész élete egy nagy ötletelés. Nem didaktika, nem tanulás, nem agytömködés, azt ki nem állhatja. Még olvasni sem szeret igazán. A mások által teremtett világok másodlagosak, unalmasak. Az kell, amit ő alkot meg. Az a legjobb.
Új barátja is van, Bálint, aki gyerekszínész a Sziporkában. A múltkor dalt komponáltak az udvaron ketten, amikor is a lányok megzavarták őket. Basztatták őket, na. Hát elküldte őket ékes magyar nyelven vissza a szülőanyjukba. A tanítónéni persze lehidalt, a szidalom megfogant, az iskolában híre ment, hogy milyen "szakszókincse" van; de ő beelőzött itthon. Kérte nagyon, hogy ne haragudjak, hogy csúnyán beszélt, hiszen a lányok megzavarták az ihletet. Megbocsátottam. Másnap hangszereket vitt, hogy felfejlesszék a dalt - amit azóta sem hallottam.
Máskor suszti (=suszterbogár) kórházat csináltak a Bálinttal az udvaron. Odahordták a beteg bogarakat, majd becsukták a szemüket, és két nagy kő között halálra passzírozták őket. Hogy ne szenvedjenek. Gyorsan, fájdalommentesen. Eutanázia junior. Egészséges és élő bogarakat nem bántottak. A kórházat be is rendezték falevelekkel meg minden. A legfőbb páciens egy (még kimondani is borzalom) beteg darázs volt.
Ismét tervezgeti a jövőt. Bár a nyáron kissé elvadult, most három hete megint fű-fa-bogár-virág-madár jóbarátja. Kiskutyát és kiscicát majd kölyök állapotban egyszerre vásárol, pont olyan fizimiskával, mint rég elgyászolt kedvenceink, hogy őrizze az emléküket. És a kicsik majd együtt nevelkednek, s barátok lesznek.
A szolfézst utálja, a furulyát szereti, s nemsokára zongorát veszünk, ezt alig várja. Többek közt azért, hogy majd megtanítsa a cicát (is) zongorázni. És nyilván, hogy újabb dalokat komponáljon, bele a világba.
Az új iskola óta még újra kreatív is, ez örömteli, mert lassan-lassan már kezdett unalmas fráterré változni. Az a sörhasat növesztő távirányítót a kezéhez tapasztó fajta, csak kiskorúban. Már második nap átvették a művészeti tagozatra, szerintem nem a kiemelkedő képzőművészeti képességei miatt, hanem mert meglátták benne a humánumot és az alkotóerőt, az emberséget, a szívet; azt, hogy jó és fontos a jelenléte. Azóta agyagozik, rajzol, színez, vág, fúr-farag, ötletel. Az egész élete egy nagy ötletelés. Nem didaktika, nem tanulás, nem agytömködés, azt ki nem állhatja. Még olvasni sem szeret igazán. A mások által teremtett világok másodlagosak, unalmasak. Az kell, amit ő alkot meg. Az a legjobb.
Új barátja is van, Bálint, aki gyerekszínész a Sziporkában. A múltkor dalt komponáltak az udvaron ketten, amikor is a lányok megzavarták őket. Basztatták őket, na. Hát elküldte őket ékes magyar nyelven vissza a szülőanyjukba. A tanítónéni persze lehidalt, a szidalom megfogant, az iskolában híre ment, hogy milyen "szakszókincse" van; de ő beelőzött itthon. Kérte nagyon, hogy ne haragudjak, hogy csúnyán beszélt, hiszen a lányok megzavarták az ihletet. Megbocsátottam. Másnap hangszereket vitt, hogy felfejlesszék a dalt - amit azóta sem hallottam.
Máskor suszti (=suszterbogár) kórházat csináltak a Bálinttal az udvaron. Odahordták a beteg bogarakat, majd becsukták a szemüket, és két nagy kő között halálra passzírozták őket. Hogy ne szenvedjenek. Gyorsan, fájdalommentesen. Eutanázia junior. Egészséges és élő bogarakat nem bántottak. A kórházat be is rendezték falevelekkel meg minden. A legfőbb páciens egy (még kimondani is borzalom) beteg darázs volt.
Ismét tervezgeti a jövőt. Bár a nyáron kissé elvadult, most három hete megint fű-fa-bogár-virág-madár jóbarátja. Kiskutyát és kiscicát majd kölyök állapotban egyszerre vásárol, pont olyan fizimiskával, mint rég elgyászolt kedvenceink, hogy őrizze az emléküket. És a kicsik majd együtt nevelkednek, s barátok lesznek.
A szolfézst utálja, a furulyát szereti, s nemsokára zongorát veszünk, ezt alig várja. Többek közt azért, hogy majd megtanítsa a cicát (is) zongorázni. És nyilván, hogy újabb dalokat komponáljon, bele a világba.
2010. szeptember 28., kedd
Életem első...
... repülőútja úgy indult, hogy reggel lekéstem a vonatot a reptérre.
Na persze óvatos és körültekintő vagyok, úgyhogy az a vonat jött újra,
én pedig időben odaértem. Éjjel nem nagyon aludtam a -- rám amúgy nem
jellemző -- parától; nem, nem a repüléstől féltem, hanem a reptéri
hercehurcától és adminisztrációtól.
Luton tényleg pici, és mindent nagyon könnyű megtalálni, a tömeg sodorja magával az embert, ki se lehet hagyni semelyik lépést. És ott már sokan voltak magyarok meg tapasztalt London - Budapest commuterek is. A becsekkolásnál sajnos kiszúrták a bőröndömre erősített hálózsákomat (frankó német múmiahálózsák, bélelt, még egyetemista koromban vettem), és azt visszatartották, mondván, hogy mindenképpen (!!!) elveszne (*kacsint*), de ha rajta is hagyom, sápot kell fizetnem, annyit, amiből kb. két hálózsák kijön... És akkor úgy gondoltam, ha fizetek is, meg még el is veszejtik, akkor inkább hagyom... remélem, valami rászoruló reptéri csövesnek odaadták.
A bőröndöm egyébként nem is volt túlsúlyos, mondjuk a Wizznél a limit most 32 kiló, az enyém meg 26 volt... de persze emiatt is idegeskedtem, mert abszolút semmi, de semmi arányérzékem nincs se súlyban, se hosszúságban (az egy héttel korábban feladott könyveknél is izgultam, hogy több, mint 25, erre csak 13 volt...).
A fapados marha kényelmetlen, kb. mint az IC, szűk a hely és sok az utas, ráadásul mellettem egy túlméretezett hölgyemény ült egy nagyon pici bébivel, aki persze végigbömbölte az utat. Jófej gofri voltam, és sokat segítettem felszedni a cumit meg megfogni a gyereket, amíg anyu kimászott a széksorok közül, cserébe kaptam egy üveg ásványvizet, ami nagyon jól jött, mert nem volt nálam - a security checknél ugyanis elveszik a folyadékot, szóval fogalmam sem volt, hol szerezte mindenki a vizet, nyilván az automatákból. Szóval még mondja valaki, hogy bunkók a magyarok, ez a nő a limitált szókincsével meg az egyszerű gondolatfutamaival végül is tök rendes volt.
Kis késéssel szálltunk fel, az érzés kifejezetten adrenalinserkentő volt, mint mikor a kocsiban az ember rálép a pedálra a lejtőn/emelkedőn; szóval jó. Mivel verőfény volt, mindent láttam, és azt hiszem, még soha sehol nem tapasztaltam még olyan csodás kékséget, mint a felhők felett. Kár, hogy nem kommentálták, mikor hol járunk, úgyhogy csak tippelni tudtam a Rajnára, aztán meg Esztergomra.
Ferihegy 1-en reptéri transzfer várt haza, ami megint nyomorgós volt, heten ültünk benne. Engem vettek fel utoljára, már majdnem elindultam a vonathoz türelmetlenségemben (4-kor keltem ugyanis). Az úton semmi különöset nem éreztem a táj láttán, viszont lekötöttek az útitársak: három holland, egy srác és két Dublinból, valami kongresszusról érkező egészségügyis nő. Na, ez utóbbiak anyáztak a légkondi hiánya, majd a huzat miatt, utána az utakat szidták, közben meg hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak, amit utána aztán alaposan kibeszéltek. Mondjuk én sem örültem, hogy a kertváros felől érkezve nem engem tettek ki először ott, hanem még körbegányoltuk a belvárost, hogy a hollandokat elvigyük a Palatinusba, de eszembe se jutott, hogy ez azért van, mert ők "reklamálnának"... a nénik ellenben sóhajtoztak, forgatták a szemüket, ja, és pofátlanul letegeztek (amire, mint furcsaságra egyébként mindjárt vissza is térek).
Négyre értem vissza, aztán elrohantam az egyik kiskorúért a kisiskolába. Muszáj volt, hiszen előző este pókot talált a fürdőszobában, s félelmei ellenére nem visított, és igen reménykedett, hogy az meghozza a szerencséjét, miszerint én hozom el. Hát, meg is hozta.
Aztán még egy hétig örömködtünk.
---
Most már dolgozom ezen a héten, az iskolában körbenyaltak meg megkérdezték, hol barnultam le (???). Mindenkinek beígértem a "majd mesélek"-et, amiből többségében nyilván nem lesz semmi, mert a három napos csodák hamar lecsengenek. Azt viszont erősen és kissé meglepő módon tapasztalom meg, hogy a gyerekek az iskolában kurvára örülnek nekem. De tényleg. Nem pacsiznak meg ilyesmi, egyszerűen tök könnyű tanítani nekik most. Nyilván jövő héten már másképp lesz, mert minden boldogság viszonylagos.
Lassan-lassan elfelejtem, ami a hazaérkezéskor furcsa volt. Például hogy az utcán magyarul beszélnek, vagy ha valakinek nekimegyek, ne azt mondjam, sorry. A legszembetűnőbb a fentebb említett -- és komolyan mondom, bunkónak érzem -- tegeződés, mert rendben van, hogy egy tízest legalább letagadhatnék (főleg most, hogy csutkára felnyírattam a hajam), de gyűlölöm, amikor valaki, akit távolságtartásból és udvariasságból magázok, letegez. A csendőrpertu pedig kiakaszt. Angliában mindenki tök udvarias mindenkivel, itt meg fű-fa-virág lehellóz, még a bankban is. Anyátok....
Szerdán este egyébként már tanfolyamoztam, most meg már lassan minden olyan, mintha el sem mentem volna. De valami talán mégsem: egyelőre tökre nyugodt vagyok, és nagyjából még semmi nem tudott felcseszni. Kíváncsian várom, meddig tart ez majd.
Luton tényleg pici, és mindent nagyon könnyű megtalálni, a tömeg sodorja magával az embert, ki se lehet hagyni semelyik lépést. És ott már sokan voltak magyarok meg tapasztalt London - Budapest commuterek is. A becsekkolásnál sajnos kiszúrták a bőröndömre erősített hálózsákomat (frankó német múmiahálózsák, bélelt, még egyetemista koromban vettem), és azt visszatartották, mondván, hogy mindenképpen (!!!) elveszne (*kacsint*), de ha rajta is hagyom, sápot kell fizetnem, annyit, amiből kb. két hálózsák kijön... És akkor úgy gondoltam, ha fizetek is, meg még el is veszejtik, akkor inkább hagyom... remélem, valami rászoruló reptéri csövesnek odaadták.
A bőröndöm egyébként nem is volt túlsúlyos, mondjuk a Wizznél a limit most 32 kiló, az enyém meg 26 volt... de persze emiatt is idegeskedtem, mert abszolút semmi, de semmi arányérzékem nincs se súlyban, se hosszúságban (az egy héttel korábban feladott könyveknél is izgultam, hogy több, mint 25, erre csak 13 volt...).
A fapados marha kényelmetlen, kb. mint az IC, szűk a hely és sok az utas, ráadásul mellettem egy túlméretezett hölgyemény ült egy nagyon pici bébivel, aki persze végigbömbölte az utat. Jófej gofri voltam, és sokat segítettem felszedni a cumit meg megfogni a gyereket, amíg anyu kimászott a széksorok közül, cserébe kaptam egy üveg ásványvizet, ami nagyon jól jött, mert nem volt nálam - a security checknél ugyanis elveszik a folyadékot, szóval fogalmam sem volt, hol szerezte mindenki a vizet, nyilván az automatákból. Szóval még mondja valaki, hogy bunkók a magyarok, ez a nő a limitált szókincsével meg az egyszerű gondolatfutamaival végül is tök rendes volt.
Kis késéssel szálltunk fel, az érzés kifejezetten adrenalinserkentő volt, mint mikor a kocsiban az ember rálép a pedálra a lejtőn/emelkedőn; szóval jó. Mivel verőfény volt, mindent láttam, és azt hiszem, még soha sehol nem tapasztaltam még olyan csodás kékséget, mint a felhők felett. Kár, hogy nem kommentálták, mikor hol járunk, úgyhogy csak tippelni tudtam a Rajnára, aztán meg Esztergomra.
Ferihegy 1-en reptéri transzfer várt haza, ami megint nyomorgós volt, heten ültünk benne. Engem vettek fel utoljára, már majdnem elindultam a vonathoz türelmetlenségemben (4-kor keltem ugyanis). Az úton semmi különöset nem éreztem a táj láttán, viszont lekötöttek az útitársak: három holland, egy srác és két Dublinból, valami kongresszusról érkező egészségügyis nő. Na, ez utóbbiak anyáztak a légkondi hiánya, majd a huzat miatt, utána az utakat szidták, közben meg hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak, amit utána aztán alaposan kibeszéltek. Mondjuk én sem örültem, hogy a kertváros felől érkezve nem engem tettek ki először ott, hanem még körbegányoltuk a belvárost, hogy a hollandokat elvigyük a Palatinusba, de eszembe se jutott, hogy ez azért van, mert ők "reklamálnának"... a nénik ellenben sóhajtoztak, forgatták a szemüket, ja, és pofátlanul letegeztek (amire, mint furcsaságra egyébként mindjárt vissza is térek).
Négyre értem vissza, aztán elrohantam az egyik kiskorúért a kisiskolába. Muszáj volt, hiszen előző este pókot talált a fürdőszobában, s félelmei ellenére nem visított, és igen reménykedett, hogy az meghozza a szerencséjét, miszerint én hozom el. Hát, meg is hozta.
Aztán még egy hétig örömködtünk.
---
Most már dolgozom ezen a héten, az iskolában körbenyaltak meg megkérdezték, hol barnultam le (???). Mindenkinek beígértem a "majd mesélek"-et, amiből többségében nyilván nem lesz semmi, mert a három napos csodák hamar lecsengenek. Azt viszont erősen és kissé meglepő módon tapasztalom meg, hogy a gyerekek az iskolában kurvára örülnek nekem. De tényleg. Nem pacsiznak meg ilyesmi, egyszerűen tök könnyű tanítani nekik most. Nyilván jövő héten már másképp lesz, mert minden boldogság viszonylagos.
Lassan-lassan elfelejtem, ami a hazaérkezéskor furcsa volt. Például hogy az utcán magyarul beszélnek, vagy ha valakinek nekimegyek, ne azt mondjam, sorry. A legszembetűnőbb a fentebb említett -- és komolyan mondom, bunkónak érzem -- tegeződés, mert rendben van, hogy egy tízest legalább letagadhatnék (főleg most, hogy csutkára felnyírattam a hajam), de gyűlölöm, amikor valaki, akit távolságtartásból és udvariasságból magázok, letegez. A csendőrpertu pedig kiakaszt. Angliában mindenki tök udvarias mindenkivel, itt meg fű-fa-virág lehellóz, még a bankban is. Anyátok....
Szerdán este egyébként már tanfolyamoztam, most meg már lassan minden olyan, mintha el sem mentem volna. De valami talán mégsem: egyelőre tökre nyugodt vagyok, és nagyjából még semmi nem tudott felcseszni. Kíváncsian várom, meddig tart ez majd.
2010. szeptember 23., csütörtök
Az utolsó...
... napokban eléggé felpörgettem az eseményeket, és több helyen is
jártam, nem utolsósorban azért, mert már nem bírtam megülni a fenekemen.
Az egyik Richmond volt, ez az abszolút előkelő és elit környék a Temze mentén - érdekes volt látni, hogy itt a folyó egészen elkeskenyedik, és olyan, mintha az ember a Tisza partján sétálgatna Szegeden. Ha jól olvasom, nem is annyira régen kapcsolták be a térséget Londonba, ez észrevehető, teljesen olyan, mint egy kisváros. Ráadásul feltűnő, hogy kevés ezen a részen a keleti és déli bevándorló.
A parkot kissé nehezen találtam meg: hát, talán ez lehet a legnagyobb a királyi parkok közül, pont elég nagy ahhoz, hogy már ne is parknak nevezzem, inkább parkerdőnek, és pont elég nagy ahhoz, hogy ne tartsák olyan kínosan karban, mint a belvárosiakat. A Richmond park egyik nevezetessége a szabadon kószáló szarvasok. Három vagy négy út autóknak is van, de amúgy gyalogos bebarangolásra való a hely.
Ezen a környéken található a Kew Gardens is, ahol a királyi botanikus kert van (fotókat itt láthattok; ide sajnos nem mentem be, ezt lehet, hogy még sokáig fogom bánni.
Másnap Kensingtonba mentem, ami egy nem kevésbé puccos környék (ezt előzetesen nem tudtam), itt található a Kensington palota, illetve ezen a környéken lakott Diana is, mielőtt hercegnő lett (és utána is sokszor megfordult itt). Jellegzetesek a nagy, fehér-világos színű házak.
Itt van a Royal Albert Hall, a londoni művészeti akadémia, valamint itt lakott Freddie Mercury.
Ugyanezen a napon még belefért a Tate Modern is. A kiállítások nem nyűgöztek le annyira (talán a Barbicanos szürrealista kiállítás miatti lelkesedés hatására), az épület viszont annál inkább. Régen erőmű volt, és a turbina terem (ami az egész komplexum alapja) ma is szinte eredeti állapotában van meg. Az épület történetéről itt egy cikk, itt pedig egy remek képsor (BBC válogatás).
És végül egy kis celebvadászat... Nagyon szerettem volna megtalálni Chaplin házát valahol Dél-Londonban, de az East Streeten csak egy piac volt, és sehol sem láttam táblát. Az viszont, hogy Charlie sem a jóba született bele, na, az a környéket tekintve most is feltűnő...
A másik sorozat az Abbey Road-i stúdiót ábrázolja, ahol a The Beatles felvette az azonos című lemezét 1969-ben. Ennek a borítóján van az a híres zebrás kép... nos, a zebra (vagy az újrafestett reprója) ma is megvan, át lehet rajta haladni. Bár a stúdió egy házzal odébb költözött, a falat ellepik az üzenetek, amiket nem távolítanak el. Minden nap erre buszoztam, és rengetegen járnak ide fotózkodni. Nem messze, a Cavendish Avenue-n van Paul McCartney londoni otthona egyébként - a környékbe teljesen belesimul, minden extra felhajtás nélkül.
Kensingtonban Freddie Mercury otthona viszont magántulajdon, ezért onnan időről időre leszedik a relikviákat, üzeneteket és szép szavakat. Valamint monumentális magasságú mászásbiztos kerítés veszi körül a házat.
Az egyik Richmond volt, ez az abszolút előkelő és elit környék a Temze mentén - érdekes volt látni, hogy itt a folyó egészen elkeskenyedik, és olyan, mintha az ember a Tisza partján sétálgatna Szegeden. Ha jól olvasom, nem is annyira régen kapcsolták be a térséget Londonba, ez észrevehető, teljesen olyan, mint egy kisváros. Ráadásul feltűnő, hogy kevés ezen a részen a keleti és déli bevándorló.
A parkot kissé nehezen találtam meg: hát, talán ez lehet a legnagyobb a királyi parkok közül, pont elég nagy ahhoz, hogy már ne is parknak nevezzem, inkább parkerdőnek, és pont elég nagy ahhoz, hogy ne tartsák olyan kínosan karban, mint a belvárosiakat. A Richmond park egyik nevezetessége a szabadon kószáló szarvasok. Három vagy négy út autóknak is van, de amúgy gyalogos bebarangolásra való a hely.
Ezen a környéken található a Kew Gardens is, ahol a királyi botanikus kert van (fotókat itt láthattok; ide sajnos nem mentem be, ezt lehet, hogy még sokáig fogom bánni.
Másnap Kensingtonba mentem, ami egy nem kevésbé puccos környék (ezt előzetesen nem tudtam), itt található a Kensington palota, illetve ezen a környéken lakott Diana is, mielőtt hercegnő lett (és utána is sokszor megfordult itt). Jellegzetesek a nagy, fehér-világos színű házak.
Itt van a Royal Albert Hall, a londoni művészeti akadémia, valamint itt lakott Freddie Mercury.
Ugyanezen a napon még belefért a Tate Modern is. A kiállítások nem nyűgöztek le annyira (talán a Barbicanos szürrealista kiállítás miatti lelkesedés hatására), az épület viszont annál inkább. Régen erőmű volt, és a turbina terem (ami az egész komplexum alapja) ma is szinte eredeti állapotában van meg. Az épület történetéről itt egy cikk, itt pedig egy remek képsor (BBC válogatás).
És végül egy kis celebvadászat... Nagyon szerettem volna megtalálni Chaplin házát valahol Dél-Londonban, de az East Streeten csak egy piac volt, és sehol sem láttam táblát. Az viszont, hogy Charlie sem a jóba született bele, na, az a környéket tekintve most is feltűnő...
A másik sorozat az Abbey Road-i stúdiót ábrázolja, ahol a The Beatles felvette az azonos című lemezét 1969-ben. Ennek a borítóján van az a híres zebrás kép... nos, a zebra (vagy az újrafestett reprója) ma is megvan, át lehet rajta haladni. Bár a stúdió egy házzal odébb költözött, a falat ellepik az üzenetek, amiket nem távolítanak el. Minden nap erre buszoztam, és rengetegen járnak ide fotózkodni. Nem messze, a Cavendish Avenue-n van Paul McCartney londoni otthona egyébként - a környékbe teljesen belesimul, minden extra felhajtás nélkül.
Kensingtonban Freddie Mercury otthona viszont magántulajdon, ezért onnan időről időre leszedik a relikviákat, üzeneteket és szép szavakat. Valamint monumentális magasságú mászásbiztos kerítés veszi körül a házat.
2010. szeptember 18., szombat
Westminster, Tower
A Westminsteri apátságba már régi vágyam volt elmenni, amikor pár
(sok) évvel ezelőtt itt jártam a nagynéném énekkarával, akkor a
szervezett túrából ez volt az egyetlen, amit bántam (mert hogy elhagytam
a nyanyacsoportot, és külön útra mentem, a Globe-ba és a Bankside-ra --
egyébként édesek voltak, 55-60 közötti női brancs, egy egész busznyi,
és induláskor már a parkolóban elővették az "unit"...). De aztán
kiderült, hogy zárva volt, és nem tudtak bemenni.
Az apátság természetesen belépős, kivéve, ha istentiszteletre mész, akkor viszont nem lehet körülnézni. Tegnap este a pápa (aki most Nagy-Britanniában tartózkodik, fantázik a királynővel és hülyeségeket beszél) ide vonult esti imádságra, ma pedig, ha jól gondolom, a Hyde parkban fog beszélni. Csak azért gondolom, hogy ott, mert tegnap a buszról láttam, hogy iszonyat nagy erődítményt húztak fel a park közepén.
Na szóval az apátság (magyar link!) csodálatos. Bent persze nem lehet fotózni sajnos. A jegyhez jár telefon alakú audio túravezetés, Jeremy Irons mondja a szöveget, nagyon gazdag anyag, le a kalappal. Az egész épület hatalmas, olyan, mint egy gótikus labirintus és mauzóleum egyszerre. Elég zsúfolt, az itteni múzeumok is eszembe jutottak róla. Az audio guide-dal több, mint egy óra végigjárni. (Ezen a linken találtok még ismertetőt és egy kisebb galériát is.) A legizgalmasabb nyilván az emlékhely mivolta, hogy gyakorlatilag kb. a 11. századtól temetnek ide "nemzeti hősöket" egészen a mai napig. Szellemjárta hely, el se tudom mondani.
Persze, hogy leginkább a Poets' Cornert vártam, egészen egyedi élmény, itt van eltemetve Laurence Olivier, Edmund Spenser, Charles Dickens és még sokan mások (ezen a linken lejjebb meg lehet nézni, hogy kik), másoknak pedig emléktáblát helyeztek el.
A gondos időpontválasztásnak köszönhetően mindenhova be tudtam menni, az apátság kertjébe is (a képeken láttok egy szemtelen sirályt, aki úgy kéreget, mint egy kiskutya), meg a kerengőbe, a fotók ott készültek, valamint a St. Margaret's templomba is (itt esküdött Winston Churchill).
Aztán elbuszoztam a Towerhez, de oda nem mentem be. Most éppen királyi fegyver- és páncélkiállítás van (itt a slidehow-ra kattintva meg lehet nézni, hogy kb. mi minden). A Tower Bridge is mindig lenyűgöz, és azt például nem tudtam, hogy itt van egy lyuk, ahol a sokáig a Temzéből kihalászott hullákat tárolták a lépcső alatt, míg el nem vitték őket eltemetni (Dead Man's Hole, fotó itt, itt és itt.)
Az apátság természetesen belépős, kivéve, ha istentiszteletre mész, akkor viszont nem lehet körülnézni. Tegnap este a pápa (aki most Nagy-Britanniában tartózkodik, fantázik a királynővel és hülyeségeket beszél) ide vonult esti imádságra, ma pedig, ha jól gondolom, a Hyde parkban fog beszélni. Csak azért gondolom, hogy ott, mert tegnap a buszról láttam, hogy iszonyat nagy erődítményt húztak fel a park közepén.
Na szóval az apátság (magyar link!) csodálatos. Bent persze nem lehet fotózni sajnos. A jegyhez jár telefon alakú audio túravezetés, Jeremy Irons mondja a szöveget, nagyon gazdag anyag, le a kalappal. Az egész épület hatalmas, olyan, mint egy gótikus labirintus és mauzóleum egyszerre. Elég zsúfolt, az itteni múzeumok is eszembe jutottak róla. Az audio guide-dal több, mint egy óra végigjárni. (Ezen a linken találtok még ismertetőt és egy kisebb galériát is.) A legizgalmasabb nyilván az emlékhely mivolta, hogy gyakorlatilag kb. a 11. századtól temetnek ide "nemzeti hősöket" egészen a mai napig. Szellemjárta hely, el se tudom mondani.
Persze, hogy leginkább a Poets' Cornert vártam, egészen egyedi élmény, itt van eltemetve Laurence Olivier, Edmund Spenser, Charles Dickens és még sokan mások (ezen a linken lejjebb meg lehet nézni, hogy kik), másoknak pedig emléktáblát helyeztek el.
A gondos időpontválasztásnak köszönhetően mindenhova be tudtam menni, az apátság kertjébe is (a képeken láttok egy szemtelen sirályt, aki úgy kéreget, mint egy kiskutya), meg a kerengőbe, a fotók ott készültek, valamint a St. Margaret's templomba is (itt esküdött Winston Churchill).
Aztán elbuszoztam a Towerhez, de oda nem mentem be. Most éppen királyi fegyver- és páncélkiállítás van (itt a slidehow-ra kattintva meg lehet nézni, hogy kb. mi minden). A Tower Bridge is mindig lenyűgöz, és azt például nem tudtam, hogy itt van egy lyuk, ahol a sokáig a Temzéből kihalászott hullákat tárolták a lépcső alatt, míg el nem vitték őket eltemetni (Dead Man's Hole, fotó itt, itt és itt.)
Címkék:
London
Feliratkozás:
Megjegyzések
(
Atom
)