A bejegyéseim mostanában legtöbbször teljesen
magánjellegűek - ha egyáltalán meg vannak szövegezve - gondolkodtam
rajta, miért, és arra jutottam, hogy azért, mert csak erre van idő, a
hétköznapok megélésére, apró-cseprő problémákra, vackokra, mini
konfliktusokra, az általános nyomorra-boldogságra és a "sallangra". De
komolyan, semmi magasröptű nem foglalkoztat mostanában, teljesen
elbulvárosodtam magamban, csak a privát érdekel magamban is, és másokban
is. Olvasom a lineast, Malvinát, az óvodát, meg néha megnézem Perlát
is, a közoldalakon is a bulvár érdekel főleg (a hét legnagyobb eseménye
számomra az volt, hogy Mulder és Scully összejönnek végre a második X-akták filmben,
na, ez ifjúkorom egyik nagy rajongása, az X-akták, imádom most is, alig
várom a DVD-t meg hogy végre megint lássam a sorozatot, az ezer
videószalagra rögzített sok-sok részt ugyanis már egy költözéskor
kidobtam... én barom. Hja, akkor más volt fontos.)
Szóval tobzódom a bulvárban, a magaméban
és a máséban, fáradt vagyok, és csak ez köt le, teszek az intellektuális
hőzöngésre, teszek a közéletre, teszek a sznobokra és a hiúságra is.
Legfontosabb gondolatom perpillanat, hogy vajon itt ülni jobb-e, vagy
inkább menjek Harry Pottert olvasni (The Deadly Hollows, végre leszakadt róla a kölök...), és hogy de jó lesz holnap uszodába menni (igen, végre rászántam magam).
Az csak néha, de nagyon ritkán jut most
éppen eszembe, hogy emelkedettebb, fontosabb, közérdeklődésre jobban
számot tartó dolgokról kellene írni, mondjuk a vasárnapi népszavazásról,
az oktatási helyzetről, okoskodni kéne a készülő két konferencia
kapcsán, netán verselni vagy ilyesmi. De nem. Iszom a sört most így
pénteken, írom a posztot, hallom a mordori csatazajt a háttérben, és a
mobilom is csörgött az előbb, de meg se néztem, ki az.
Ma reggel a buszon eszembe jutott az
anyám, akinek jövő héten lesz a születésnapja - elvileg ez eltölthetett
volna szomorúsággal is, de a következő pillanatban arra koncentráltam,
hogy el ne felejtsem valahogy megszervezni, hogy a tetemes mennyiségű
könyveimet hogyan hozom majd el abból a házból... aztán
később beugrottam valaki helyett a melóban, de ahelyett, hogy
kötelességtudó lettem volna, bambán csak annyit kérdeztem, egyedül
akarják vagy együtt? Egyedül - mondták. És én bambultam tovább...
Valahol máshol járok, Bé-re gondolok, aztán a pénzre, aztán a macskára. Harry Potterre
gondolok, Mulder és Scully ügynökökre, majd a macskámra. Aztán a
haragra gondolok, majd pedig a mámorra, a szerelemre, szöveg nélküli
dalokra, a média mocskára, aztán Angliára, majd az apámra, utána a
vízre, és a billentyűkre, a betűkre. És mindig csak gondolok valamit.
Valamire.
2008. március 27., csütörtök
Atro-city
Napok óta téma nálunk (gondolom máshol is) ez az idős fizikatanárt ért atrocitás, és nem is éppen nyugodt hangnemben vitázunk arról, hogy most akkor ki is a hibás ebben.
Namármost én már elég sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, saját magam meg a mások bőrén is. Nem lehet rám mondani, hogy elfogult lennék tanárral, iskolával, kölyökkel, vagy saját magammal szemben akár. Tudom nagyon jól, hogy nehéz a kölöknek, a pedagógusnak, nehéz a szülőnek is. Nem gondolom továbbá, hogy egyetlen felelőse létezik az ilyesfajta ügyeknek. Azt sem gondolom, hogy bűnbakot kell keresni, de nálam is borult már ki a bili, nem is egyszer. Hogy feltegyem a pontot az i-re, márcsak azért sem érzem magam 1000%-osan tanárként érintve a témában, mert tudom, hogy én alapvetően NEM a középiskolás korosztályra vagyok szavatolva -- más dolog persze, hogy a helyzet éppen aktuálisan hogy hozza vagy hogy az élet hova sodor(t).
De azzal maximálisan nem értek egyet, hogy a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete csakis és kizárólagosan az iskolákat és a tanárokat teszi felelőssé a gyerekek és a fiatalok viselkedése miatt. Na ezt ne. A gyerek, mégha csak tíz éves is, már egy gondolkodó lény, aki többé-kevésbé kell hogy tudja, hogy a tetteinek meg a mondatainak következményei vannak. Már csak azért is tudja, mert a saját bőrén is érzi - és fokozottan igaz ez a középiskolai korosztályra. No, ott már általában akkora az öntudat meg az énkép, mint a bécsi kapu, és ha az ember nincs résen, tényleg, még a gyereket is képesek kibeszélni a hasából. Frankón tudatosíttuk bennük ugyanis, hogy nekik jogaik és választási lehetőségeik vannak, ami rendben is lenne, ha nem gondolnák, hogy minden, de minden egyes helyzetben ez az az aduász, amit kijátszhatnak.
Szeretek fiatalokkal lenni egyébként, liberálisnak mondanak, és sok olyan helyzet volt már, hogy olyanokban is megláttam a szikrát, akikről már mindenki lemondott. De nagyon is jól tudom, hogy a többség alapvetően motiváltatlan, lusta, nagypofájú, mástól várja el a munkát, és nem érdekli semmi. Mondok egy példát: emlékszem magunkra, amikor középiskolások voltunk, na, a lyukasórákat, amiknek persze baromira örültünk, vagy tanulással vagy dumálással töltöttük. Nálunk most a zsugázás a divat. Póker, zsír, csapdlecsacsi, pirosozás, 21-ezés, mikor mi. Meg az mp3 lejátszó (imádom a zenét, és nekem is van fülbekütyüm, de fenetudja, baromi maradi vagyok biztos, mert azé' ha valakivel beszélgetek, kikapcsolom).
Sokszor töltettem már ki kérdőíveket is, csak úgy, amiben olyan hihetetlenül bonyolult kérdéseket tettem fel, hogy mi érdekel, mit szeretsz, mit nem szeretsz, mi a kedvenc filmed, stb. (Én annak idejét szerettem az ilyen kérdéseket, mert azt éreztem, kíváncsiak rám...) A leggyakoribb válasz a nemt'om. Aztán tizenkilenc évesek zaklatnak hetek óta, hogy jááááccunk órán, kérdezem, mit játsszunk, erre azt mondják, há'aztmagatudja. Legkreatívabb ötletük aztán az akasztófázás, de feladványt senki sem akar kitalálni, mert én csak betűt találgatni szeretek... Ilyenek.
Nem vagyok panaszkodós, meg jajmivélettavilág-típusú csaj, ezek miatt sem szoktam hisztizni soha, csak érdeklődve konstatálom a változásokat a világban. Nem sopánkodom, és nem kárhoztatok ezért senkit, hanem a lehetőségekhez mérten próbálok alkalmazkodni. No de kérem, a kölök is a világ része, és pláne, ha már elmúlt 14, igenis tudnia kell, hogy nagyjából hogy is van a világ. Ezzel együtt azt is tudom, hogy rengeteg, de rengetek pályára alkalmatlan tanár van, aminek (mármint az alkalmasságnak) a mércéje NEM a tárgyi-lexikális tudás mennyiségén van, hanem sok minden máson. És nemcsak a pofám nagy, a saját korlátaimat is tudom. Hibát is követtem már el, nem is egyet, tanultam is belőle. Ezen kívül nagyon sok a vezetőnek alkalmatlan igazgató is.
Azt gondolom, ebben a helyzetben teljesen mindegy, hogy a fizikatanár hány éves, unalmas vagy érdekes órákat tart-e, vannak-e "módszertani hiányosságai" (istenem, ezt a szót is annyira imádjuk, csak tudnám, mit takar pontosan), vagy hogy a gyerek tehetséges színjátszó, magamutogató, netán hiperaktív-e vagy országgyűlési képviselő-e az apja mondjuk. Tekintsünk el a tanár-diák vagy a felnőtt-fiatal distinkciótól is. Volt egy helyzet, abban két ember, és az egyik szándékosan, brahiból, gonoszul és szemét módon alázta a másikat. És ez elfogadhatatlan. Ember embert szándékosan kezdeményezve ne bántson! Pláne fizikailag! Hatalmi, netán fizikai erőbeli fölényét ne használja senki senki ellen, mert ez nemcsak gonosz, de undorító és kisstílű is. És azt, hogy az igazgatója nem állt ki a kollégáért, nem azért tartom szomorúnak, mert hiszek valamiféle ostoba tanári, kölkök elleni, összekacsintós, kollegialitásban. Hanem mert a másik, a bántott, adott esetben gyengébb emberért való kiállásban hiszek.
Namármost én már elég sok mindent láttam, hallottam, tapasztaltam, saját magam meg a mások bőrén is. Nem lehet rám mondani, hogy elfogult lennék tanárral, iskolával, kölyökkel, vagy saját magammal szemben akár. Tudom nagyon jól, hogy nehéz a kölöknek, a pedagógusnak, nehéz a szülőnek is. Nem gondolom továbbá, hogy egyetlen felelőse létezik az ilyesfajta ügyeknek. Azt sem gondolom, hogy bűnbakot kell keresni, de nálam is borult már ki a bili, nem is egyszer. Hogy feltegyem a pontot az i-re, márcsak azért sem érzem magam 1000%-osan tanárként érintve a témában, mert tudom, hogy én alapvetően NEM a középiskolás korosztályra vagyok szavatolva -- más dolog persze, hogy a helyzet éppen aktuálisan hogy hozza vagy hogy az élet hova sodor(t).
De azzal maximálisan nem értek egyet, hogy a Magyarországi Szülők Országos Egyesülete csakis és kizárólagosan az iskolákat és a tanárokat teszi felelőssé a gyerekek és a fiatalok viselkedése miatt. Na ezt ne. A gyerek, mégha csak tíz éves is, már egy gondolkodó lény, aki többé-kevésbé kell hogy tudja, hogy a tetteinek meg a mondatainak következményei vannak. Már csak azért is tudja, mert a saját bőrén is érzi - és fokozottan igaz ez a középiskolai korosztályra. No, ott már általában akkora az öntudat meg az énkép, mint a bécsi kapu, és ha az ember nincs résen, tényleg, még a gyereket is képesek kibeszélni a hasából. Frankón tudatosíttuk bennük ugyanis, hogy nekik jogaik és választási lehetőségeik vannak, ami rendben is lenne, ha nem gondolnák, hogy minden, de minden egyes helyzetben ez az az aduász, amit kijátszhatnak.
Szeretek fiatalokkal lenni egyébként, liberálisnak mondanak, és sok olyan helyzet volt már, hogy olyanokban is megláttam a szikrát, akikről már mindenki lemondott. De nagyon is jól tudom, hogy a többség alapvetően motiváltatlan, lusta, nagypofájú, mástól várja el a munkát, és nem érdekli semmi. Mondok egy példát: emlékszem magunkra, amikor középiskolások voltunk, na, a lyukasórákat, amiknek persze baromira örültünk, vagy tanulással vagy dumálással töltöttük. Nálunk most a zsugázás a divat. Póker, zsír, csapdlecsacsi, pirosozás, 21-ezés, mikor mi. Meg az mp3 lejátszó (imádom a zenét, és nekem is van fülbekütyüm, de fenetudja, baromi maradi vagyok biztos, mert azé' ha valakivel beszélgetek, kikapcsolom).
Sokszor töltettem már ki kérdőíveket is, csak úgy, amiben olyan hihetetlenül bonyolult kérdéseket tettem fel, hogy mi érdekel, mit szeretsz, mit nem szeretsz, mi a kedvenc filmed, stb. (Én annak idejét szerettem az ilyen kérdéseket, mert azt éreztem, kíváncsiak rám...) A leggyakoribb válasz a nemt'om. Aztán tizenkilenc évesek zaklatnak hetek óta, hogy jááááccunk órán, kérdezem, mit játsszunk, erre azt mondják, há'aztmagatudja. Legkreatívabb ötletük aztán az akasztófázás, de feladványt senki sem akar kitalálni, mert én csak betűt találgatni szeretek... Ilyenek.
Nem vagyok panaszkodós, meg jajmivélettavilág-típusú csaj, ezek miatt sem szoktam hisztizni soha, csak érdeklődve konstatálom a változásokat a világban. Nem sopánkodom, és nem kárhoztatok ezért senkit, hanem a lehetőségekhez mérten próbálok alkalmazkodni. No de kérem, a kölök is a világ része, és pláne, ha már elmúlt 14, igenis tudnia kell, hogy nagyjából hogy is van a világ. Ezzel együtt azt is tudom, hogy rengeteg, de rengetek pályára alkalmatlan tanár van, aminek (mármint az alkalmasságnak) a mércéje NEM a tárgyi-lexikális tudás mennyiségén van, hanem sok minden máson. És nemcsak a pofám nagy, a saját korlátaimat is tudom. Hibát is követtem már el, nem is egyet, tanultam is belőle. Ezen kívül nagyon sok a vezetőnek alkalmatlan igazgató is.
Azt gondolom, ebben a helyzetben teljesen mindegy, hogy a fizikatanár hány éves, unalmas vagy érdekes órákat tart-e, vannak-e "módszertani hiányosságai" (istenem, ezt a szót is annyira imádjuk, csak tudnám, mit takar pontosan), vagy hogy a gyerek tehetséges színjátszó, magamutogató, netán hiperaktív-e vagy országgyűlési képviselő-e az apja mondjuk. Tekintsünk el a tanár-diák vagy a felnőtt-fiatal distinkciótól is. Volt egy helyzet, abban két ember, és az egyik szándékosan, brahiból, gonoszul és szemét módon alázta a másikat. És ez elfogadhatatlan. Ember embert szándékosan kezdeményezve ne bántson! Pláne fizikailag! Hatalmi, netán fizikai erőbeli fölényét ne használja senki senki ellen, mert ez nemcsak gonosz, de undorító és kisstílű is. És azt, hogy az igazgatója nem állt ki a kollégáért, nem azért tartom szomorúnak, mert hiszek valamiféle ostoba tanári, kölkök elleni, összekacsintós, kollegialitásban. Hanem mert a másik, a bántott, adott esetben gyengébb emberért való kiállásban hiszek.
2008. március 14., péntek
Bók
- Kérdezhetek valamit? Egy indiszkrét kérdést? Ha nem akar, nem kell válaszolni!
- Kérdezzen.
- Maga tanárnak készült?
- (ühüm...)
- Csak mert olyan más, mint a többiek. Na nem rosszból mondom!
(röhögés)
- Kérdezzen.
- Maga tanárnak készült?
- (ühüm...)
- Csak mert olyan más, mint a többiek. Na nem rosszból mondom!
(röhögés)
Diócica szerint a világ #3
Diócica a héten megszökött, simán, észrevétlenül. Éppen esett aznap
este az eső, és ő, mint annyiszor, kedvenc szórakozásának hódolván a
kisszoba ablakát közelítette meg, hogy a szellőztetési rituálét
kihasználva tüdejébe szippantson egy kis friss levegőt.
Ilyenkor vagy csak az orrát dugja közel az ablaknyíláshoz, vagy átkapaszkodik a párkányra, és kijjebb merészkedik. Van, amikor egészen kimászik, és a bádogon végigsétálva kívülről néz befelé, mintha az lenne a lakhelye, a szabad, és mi lennénk az ő körén kívül esők, az idegenek, akiket leshet titokban.
Talán az eső illata csábíthatta, mert a ezen a napon teljesen kimászott az ablakba. Aztán nem tudom, hogy a lendületet vétette-e el, vagy megcsúszott a nedves és lejtős felületen - mindenesetre másfél emelettel lejjebb, a sötét esti udvar vizes füvében landolt. Senki nem vette észre és senki nem hallotta meg.
Bennem megvan az a belső késztetés, hogy időről időre ellenőrizzem, megvannak-e még a szeretteim, s ha megvannak, mit csinálnak. Ez többmindenkit borzasztóan tud idegesíteni, de nálam ez a napi rendszeres "leltár" hozzátartozik a törődéshez, érdeklődésnek nevezem, fontosnak tartom. Csak annyi az egész, hogy bekukkantok a másik szobába, vagy ránézek az illetőre, és nem is kell hogy visszanézzen vagy hogy reagáljon, én kipipálom magamban a "jóllétét" és a jelenlétét.
Diócicát pediglen nem találtam. Sem a kosarában, sem az ágy alatt, sem a ruhásszekrényben, de a kuka mellett sem a konyhakredencben. Nem volt a fürdőszobában, senki nem zárta be a vécébe, és a növények között sem lapult meg, mint valami csíkosarcú maugli. És akkor már sejtettem, hogy már megint leesett a sötétbe... Feszült lettem a gondolattól, hogy ezúttal nem találom meg az udvaron (nyáron egyszer már leesett, de a ház előtti lépcsőről nem mert elmozdulni, és hangos-panaszosan ott nyivákolt), mert az utcai lámpák odalenn mind kiégtek, és koromsötét volt. Az járt a fejemben, hogy annyira megijedt, hogy még szólni sem lesz mersze majd, hogy merre van. És az is, hogy ebben az időben sokan sétáltatják mifelénk a kutyákat is.
Cipőt húztam, a mezítlábamra, és mivel zseblámpám nincs, magamhoz vettem a telefonomat, hogy azzal világítsak be az autók alá, ha kell.
Lementem, és elkezdtem hívogatni, de semmi válasz. Néhány méterrel odébb láttam a westie-párt sétáltató szomszédokat.
És akkor megláttam a sötét vizes fűben egy még sötétebb rémült foltot, ami akkor sem mozdult meg, amikor közelebb léptem. Csak kiadott magából egy éppencsak hallható, nagyon panaszos, vékony, a fű mélyéről jövő kurta nyávogást.
Aztán felvittem, és kapott exkluzív cicakaját, amit a születésnapjára tartogattam... Én pedig fél óra múlva, amikor már az ágykarfán horkolt, azon tűnődtem, hogy a macskáknak van-e emlékezetük.
Ilyenkor vagy csak az orrát dugja közel az ablaknyíláshoz, vagy átkapaszkodik a párkányra, és kijjebb merészkedik. Van, amikor egészen kimászik, és a bádogon végigsétálva kívülről néz befelé, mintha az lenne a lakhelye, a szabad, és mi lennénk az ő körén kívül esők, az idegenek, akiket leshet titokban.
Talán az eső illata csábíthatta, mert a ezen a napon teljesen kimászott az ablakba. Aztán nem tudom, hogy a lendületet vétette-e el, vagy megcsúszott a nedves és lejtős felületen - mindenesetre másfél emelettel lejjebb, a sötét esti udvar vizes füvében landolt. Senki nem vette észre és senki nem hallotta meg.
Bennem megvan az a belső késztetés, hogy időről időre ellenőrizzem, megvannak-e még a szeretteim, s ha megvannak, mit csinálnak. Ez többmindenkit borzasztóan tud idegesíteni, de nálam ez a napi rendszeres "leltár" hozzátartozik a törődéshez, érdeklődésnek nevezem, fontosnak tartom. Csak annyi az egész, hogy bekukkantok a másik szobába, vagy ránézek az illetőre, és nem is kell hogy visszanézzen vagy hogy reagáljon, én kipipálom magamban a "jóllétét" és a jelenlétét.
Diócicát pediglen nem találtam. Sem a kosarában, sem az ágy alatt, sem a ruhásszekrényben, de a kuka mellett sem a konyhakredencben. Nem volt a fürdőszobában, senki nem zárta be a vécébe, és a növények között sem lapult meg, mint valami csíkosarcú maugli. És akkor már sejtettem, hogy már megint leesett a sötétbe... Feszült lettem a gondolattól, hogy ezúttal nem találom meg az udvaron (nyáron egyszer már leesett, de a ház előtti lépcsőről nem mert elmozdulni, és hangos-panaszosan ott nyivákolt), mert az utcai lámpák odalenn mind kiégtek, és koromsötét volt. Az járt a fejemben, hogy annyira megijedt, hogy még szólni sem lesz mersze majd, hogy merre van. És az is, hogy ebben az időben sokan sétáltatják mifelénk a kutyákat is.
Cipőt húztam, a mezítlábamra, és mivel zseblámpám nincs, magamhoz vettem a telefonomat, hogy azzal világítsak be az autók alá, ha kell.
Lementem, és elkezdtem hívogatni, de semmi válasz. Néhány méterrel odébb láttam a westie-párt sétáltató szomszédokat.
És akkor megláttam a sötét vizes fűben egy még sötétebb rémült foltot, ami akkor sem mozdult meg, amikor közelebb léptem. Csak kiadott magából egy éppencsak hallható, nagyon panaszos, vékony, a fű mélyéről jövő kurta nyávogást.
Aztán felvittem, és kapott exkluzív cicakaját, amit a születésnapjára tartogattam... Én pedig fél óra múlva, amikor már az ágykarfán horkolt, azon tűnődtem, hogy a macskáknak van-e emlékezetük.
2008. március 4., kedd
H
Csukás István: Ülj ide mellém
Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.
Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.
2008. március 1., szombat
Már régóta ébren vagyok, volt egy kis
fennforgás, visszaaludhattam volna, de nem sikerült, pedig ezt a
hétvégén is legalább annyira vártam, mint a múltkorit. A mostani hetek
valahogy extrán lestrapálnak, nem tudom, hogy a télvége-e az oka vagy a
hétfő-szerdai egész napos "intenzív" (reggel 7-8-tól este negyed 9-ig
plusz mindenféle futkosás), vagy netán az, hogy egyfolytában egy csomó
kolléga hiányzik és hülyébbnél hülyébb időpocsékolásokba kell
bocsátkozni a munkahelyen.
Közben meg persze felhalmozódnak a teendők mindenhol: vár rám két konferenciaelőadás (legalább az előkészületek), a vizsgáztatói teendők elintézése, levélírás a barátoknak (kettő is Angliába szakadt hirtelen), egy recenzió egy nemisolyanérdekes könyvről, meg mindenféle önépítő jellegű dolgok, például egészségügyi célzatú úszás. Ezen kívül leckekikérdezés, macskasimogatás, meg más házi teendők.
Pár hete elhatároztam, hogy megpróbálom visszaépíteni az 1. intellektuális önbecsülésemet, azaz olvasok és írok majd, mindenféléket 2. a testi épségemet is, azaz odafigyelek végre a hátamra meg a gerincemre, hogy az erőnlétemről ne is beszéljek. Háháháát... Annyi történt nagyjából mindkét ügyben, hogy elmentem a könyvesboltba, és vettem én is két Doris Lessing-könyvet (de még ki sem nyitottam egyiket sem... Ulicskajaban tartok ott, hogy végre tán kibontakozik az érzelmi szál, mert Surik végre azzal a nővel hált, akibe majd beleszeret, gondolom én), meg a Bovarynét DVD-n. BBC-s kiadás, biztos jó melankolikus. (Emlékszem még az egyetemen, amikor F. tanár úr felvezette, hogy van benne egy húsz oldalas szeretkezés, ami a világirodalom leghosszabb erotikus jelenete, mindenki vadul nekiállt olvasni.)
Ma kirándulni akartunk megint, de most (6.59 AM) tiszta fekete az ég, és ahogy itt iszom a kávét, és hallgatom a háttérben a tv2 matinét, egy maratoni Gyűrűk ura-session valószinűbbnek tűnik. (...)
A héten egyébként rengeteg ötletem volt, hogy miről lehetne posztolni, de mire idáig jutottam, hogy ide leülök, kiment a fejemből az összes. Lehet, hogy blogbarátosnéim is így állnak a dologgal, mert vagy idéznek, vagy egyszerűen törlődtek... na azért én öngyi persze nem leszek, legfeljebb megint megállapítom, hogy éppen üres a fejem. De hát az is valami, és minden könyv megíródik egyszer.
Este pedig még szerintem én is visszatérek agyalni, mert amíg nem ér haza, úgysem tudok elaludni.
Közben meg persze felhalmozódnak a teendők mindenhol: vár rám két konferenciaelőadás (legalább az előkészületek), a vizsgáztatói teendők elintézése, levélírás a barátoknak (kettő is Angliába szakadt hirtelen), egy recenzió egy nemisolyanérdekes könyvről, meg mindenféle önépítő jellegű dolgok, például egészségügyi célzatú úszás. Ezen kívül leckekikérdezés, macskasimogatás, meg más házi teendők.
Pár hete elhatároztam, hogy megpróbálom visszaépíteni az 1. intellektuális önbecsülésemet, azaz olvasok és írok majd, mindenféléket 2. a testi épségemet is, azaz odafigyelek végre a hátamra meg a gerincemre, hogy az erőnlétemről ne is beszéljek. Háháháát... Annyi történt nagyjából mindkét ügyben, hogy elmentem a könyvesboltba, és vettem én is két Doris Lessing-könyvet (de még ki sem nyitottam egyiket sem... Ulicskajaban tartok ott, hogy végre tán kibontakozik az érzelmi szál, mert Surik végre azzal a nővel hált, akibe majd beleszeret, gondolom én), meg a Bovarynét DVD-n. BBC-s kiadás, biztos jó melankolikus. (Emlékszem még az egyetemen, amikor F. tanár úr felvezette, hogy van benne egy húsz oldalas szeretkezés, ami a világirodalom leghosszabb erotikus jelenete, mindenki vadul nekiállt olvasni.)
Ma kirándulni akartunk megint, de most (6.59 AM) tiszta fekete az ég, és ahogy itt iszom a kávét, és hallgatom a háttérben a tv2 matinét, egy maratoni Gyűrűk ura-session valószinűbbnek tűnik. (...)
A héten egyébként rengeteg ötletem volt, hogy miről lehetne posztolni, de mire idáig jutottam, hogy ide leülök, kiment a fejemből az összes. Lehet, hogy blogbarátosnéim is így állnak a dologgal, mert vagy idéznek, vagy egyszerűen törlődtek... na azért én öngyi persze nem leszek, legfeljebb megint megállapítom, hogy éppen üres a fejem. De hát az is valami, és minden könyv megíródik egyszer.
Este pedig még szerintem én is visszatérek agyalni, mert amíg nem ér haza, úgysem tudok elaludni.
2008. február 22., péntek
A nő kétszer
Baromira nincs kedvem bejegyzést írni mostanában, sokkal inkább másokat olvasgatok, már ha egyáltalán van időm rá. Perla Blue-t,
ami kicsit olyan, mint egy Bridget Jones-regény, csak kicsit
vulgárisabb, kevésbé ostoba, és sokkal de sokkal szenvelgősebb. Néha
némileg még pornográf is, úgyhogy lehet hogy Catherine M. szexuális élete jobb
párhuzam lenne... (Ez az a könyv, amit több másikkal együtt az öcsém
úgy kölcsönvett tőlem, hogy azóta sincs meg...) Néha tényleg olyan,
mintha egy gyengébb eresztésből vett tipikusan Ulpius-kiadós könyvet
olvasnék, valami olyasmit, amit botránykeltés, kánonrombolás,
polgárpukkasztás céljából adtak volna ki azt gondolván, hogy ez
(manapság még) felháborít valakit... Az ilyen könyvek jellemző témái a
nimfománia, baszás, a depresszió, a lelki szemetesláda borogatás, a
szuicid szenvedés és hasonlók. Rendes kis női nyavalygás az
intellektuális fajtából, tudok rajta vigyorogni is egyébként, és
tisztában vagyok a szellemi értékeivel is... Ez a Perla érdekes csaj
lehet (vagy pont az ellenkezője!) - miközben arra vetemedem, hogy teljes
mértékben önéletrajzinak/-an olvasom a blogját, elgondolkodom, hogy
vajon meddig bírnám vele egy fedél alatt... nem tudom, sokszor
kifejezetten vonzanak a végletes személyiségek. A blogból mindenesetre
egy nimfomán, depressziós, fetrengős, hisztérikus, érzékeny állat
rajzolódik ki, az Üvöltő szelek Catherine-jének kései, korhoz szabott rokona.
Egyébként hogy egyszerűen fogalmazzam meg a rövid véleményem, kurvajól ír szerintem. Körülbelül olyan üdítő olvasni ezt a pattogós, ideges, feszes, vibráló stílust, mint mikor az ember Csehov után a kezébe veszi Tasnádit. Emlékszem, két héttel ezelőtt naponta legalább tízszer rákerestem, hogy a február eleji bejegyzés után írt-e már végre valami újat. Valami olyat, ami pattanásig feszíti az agyamat meg az érzékeimet.
A másik a lineas blog, ami az előzőek szöges ellentéte lelkületben, hangulatban, mondandóban és minden másban... Ez Turi Timi anyukájának blogja. Nem tudom, kinek mond ez a név még valamit, én még emlékszem Turi Timire, az ország csodagyerekére, a kis költőpalántára, akiről cikkek és riportok garmadája született, és/mert egy egész iskola (meg persze az anyukája) dolgozott azon, hogy az óvodás, majd később a kisiskolás verseit kötetbe rendezze. A kötet meg is jelent, a maga nemében és idejében kb. akkora szenzáció volt, mint az első Varró Dani. Emlékszem a koravén bölcselkedő nyilatkozatokra, az elragadtatott gyerekversíró-társakra, a kortárs irodalmi dicséretekre. Akkor jöttem rá (én is még iskolásként) és gondolkodtam el életemben először azon, hogy nem egészen értem, mitől gondolódik, hogy egyesek jobban írnak, mint mások. Hogy nem értem, ki szabja meg, ki és mi a "jó"...
Úgy tűnik, Timi mostanában inkább egy hagyományos egyetemista ott, ahova én is jártam, emlékszem, jártunk is közösen egy szemináriumra (én jártam, ő meg annyira nem), én mint aki fél lábbal már feljebb van, ő meg, mint aki még nagyon is benne... Arisztotelészről szólt a szeminárium és a Poétikáról... mindegy is. Timi most újságot ír-szerkeszt, néha prózázik, az anyukája pedig a blogban dokumentálja életének minden mozzanatát. Még most is. A fizikai távolság megnőtt, de az elszakadás szakadozik-akadozik, erről szól aliz2 blogja.
Olyan, mint valami lassú női regény, egy Kafka Margit vagy egy Szabó Magda, csak itt éppen nem történik semmi különös a végtelenül egyszerű hétköznapi szöszmötölésen kívül. Szakadozott sorok, kisbetűk, töredékes, lassú, koros-poros gondolatmenet, hosszú-végtelen elgondolkodás, ábrándok, emlékek, öreg lakás illata. Az eleresztésre való képtelenség, öreges szomorúság, elhagyatottság, magányos intellektusba zárkózás. És könyvek meg versek véget nem érő sora. Lassú, nyugodalmas, mégis valamiért érdekes olvasmány.
Hát ezekkel töltöm az időm mostanság - magam helyett. Ebben a skizofrén virtualitásban tobzódom. Azért mert.
Egyébként hogy egyszerűen fogalmazzam meg a rövid véleményem, kurvajól ír szerintem. Körülbelül olyan üdítő olvasni ezt a pattogós, ideges, feszes, vibráló stílust, mint mikor az ember Csehov után a kezébe veszi Tasnádit. Emlékszem, két héttel ezelőtt naponta legalább tízszer rákerestem, hogy a február eleji bejegyzés után írt-e már végre valami újat. Valami olyat, ami pattanásig feszíti az agyamat meg az érzékeimet.
A másik a lineas blog, ami az előzőek szöges ellentéte lelkületben, hangulatban, mondandóban és minden másban... Ez Turi Timi anyukájának blogja. Nem tudom, kinek mond ez a név még valamit, én még emlékszem Turi Timire, az ország csodagyerekére, a kis költőpalántára, akiről cikkek és riportok garmadája született, és/mert egy egész iskola (meg persze az anyukája) dolgozott azon, hogy az óvodás, majd később a kisiskolás verseit kötetbe rendezze. A kötet meg is jelent, a maga nemében és idejében kb. akkora szenzáció volt, mint az első Varró Dani. Emlékszem a koravén bölcselkedő nyilatkozatokra, az elragadtatott gyerekversíró-társakra, a kortárs irodalmi dicséretekre. Akkor jöttem rá (én is még iskolásként) és gondolkodtam el életemben először azon, hogy nem egészen értem, mitől gondolódik, hogy egyesek jobban írnak, mint mások. Hogy nem értem, ki szabja meg, ki és mi a "jó"...
Úgy tűnik, Timi mostanában inkább egy hagyományos egyetemista ott, ahova én is jártam, emlékszem, jártunk is közösen egy szemináriumra (én jártam, ő meg annyira nem), én mint aki fél lábbal már feljebb van, ő meg, mint aki még nagyon is benne... Arisztotelészről szólt a szeminárium és a Poétikáról... mindegy is. Timi most újságot ír-szerkeszt, néha prózázik, az anyukája pedig a blogban dokumentálja életének minden mozzanatát. Még most is. A fizikai távolság megnőtt, de az elszakadás szakadozik-akadozik, erről szól aliz2 blogja.
Olyan, mint valami lassú női regény, egy Kafka Margit vagy egy Szabó Magda, csak itt éppen nem történik semmi különös a végtelenül egyszerű hétköznapi szöszmötölésen kívül. Szakadozott sorok, kisbetűk, töredékes, lassú, koros-poros gondolatmenet, hosszú-végtelen elgondolkodás, ábrándok, emlékek, öreg lakás illata. Az eleresztésre való képtelenség, öreges szomorúság, elhagyatottság, magányos intellektusba zárkózás. És könyvek meg versek véget nem érő sora. Lassú, nyugodalmas, mégis valamiért érdekes olvasmány.
Hát ezekkel töltöm az időm mostanság - magam helyett. Ebben a skizofrén virtualitásban tobzódom. Azért mert.
Feliratkozás:
Megjegyzések
(
Atom
)