Nagy részvétel

Kép forrása: ITT

A múltkor beültünk egy helyre egy órácskára, és a szomszéd asztalnál egy jóvágású család vacsorázott éppen. Apa, anya, 18-20 év körüli fiú. Láthatóan jól szituáltak voltak, trendi kaját ettek, csak apuka sörözött, a többiek vigyáztak a vonalaikra. Ruhájuk elegáns (nem Háda Fashion), arcuk szép, bőrük ránctalan.

Politizáltak.

Konkrétan a nemrég elfogadott ún. "pedofiltörvényt", illetve az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárását taglalták. Már épp menni készültünk, de azért még 20 percet sikerült hallani az egészből: a fiú azon az állásponton volt, hogy a Fidesz/kormány politikai öngyilkosságot követett el a törvénnyel, mert az emberek most majd ellene fordulnak, és akár a választást is elveszíthetik. Apuka szerint ez nem így van, mert "nyerni fogunk", az emberek nem dőlnek be az LMBTQIA lobbinak, az EU pedig agresszív, nyomul, és erőszakosan próbálja ránk kényszeríteni az ideológiáját, a kormány viszont "faszagyerek", és ezt nem hagyja. A fiú egyetértett azzal, hogy a meleglobbi nagyon sok pénzt hoz a cégeknek, és ha majd más lesz a trend, abból is pénzt csinálnak; aztán azt is mondta, hogy az LMBTQ-sok mindig a szélsőségekkel jönnek, pl. meleg fiatalok öngyilkossága, és ez érzékenyen érinti az embereket, ezzel kellene valamit csinálni. Meg hát mondjuk azért ez mégiscsak gáz, ezt szerinte azért a kormánynak is figyelembe kellene vennie. Apuka erre nem mond semmit. Anyuka pedig az egész vita alatt hallgat, piszkálgatja a salátáját, belekortyol a limonádéjába. A férfiak vitája ez, politika, okosság, komoly dolgok, ugye.  

Ezen a ponton eljöttünk.

Az jutott eszembe, hogy a kormányunk tényleg nagyon sikeresen harcol az ún. érzékenyítés ellen. Itt ez a család, láthatóan jól élnek, apa biztos vállakozó vagy valami multinál van, "Fidesz korú", kihasználja az adódó lehetőségeket és pénzeket. A srác jó suliba jár, ahol nyilvánvalóan vannak azért kisebbségi problémákkal küszködő társai is, illetve a tanárai között talán vannak olvasottak, tájékozottak, gondolkodók. Benne van az digitális világban szügyig, követi a közösségi médiát, beszél angolul, nem hagyja érintetlenül a populáris kultúra és a különböző oldalakra húzó véleményvezérek, ideológiák, ért belőle valamit, persze nem túl reflektív vagy kritikus. 

Apa ezekkel nem foglalkozik, mert ő a családfenntartó, keresi a pénzt, van szép kocsi, évi két külföldi nyaralás, étterem, szép ház, stb. Olvasni nem olvas, csak pörgeti a Facebookot, esetleg az Instát, jelen van ezeken a boomer felületeken, elkapja a szalagcímeket, a gyors tweeteket, szlogeneket, jelszavakat. Becsületére legyen mondva, a vitában végighallgatja a fiát, de az álláspontjaik persze nem közelednek. Mondjuk annyira nem is állnak távol egymástól.

Szóval a nagy találmány az, hogy ennek a rétegnek központilag meg kell adni mindent, ami az anyagi boldogulásához szükséges, és akkor minek is érdekelje őt más baja. Ki nem szarja le, hogy a szomszéd panelban megfagy vagy éhenhal egy kisnyugdíjas télen, hogy mi van Borsodban meg az Ormánságban, hogy kiket önt ki az árvíz, melyik rajtam kívül álló rétegnek milyen problémái vannak. 

Magyarán: a szolidaritás hiánya.

Tudom, erről már sok szó esett máshol is, meg azt is tudom, hogy egy húsz perces beszélgetésből spekulálok itten dolgokra, de hát alapvetően ez van, tényleg ez van. Valószínűsítem, hogy a rezsim ezért fog megint nyerni, mert ki az a hülye, aki ellenszavaz egy olyan kormánynak, ami nem gázol az ő érdekeibe, sőt, ezüsttálcán nyújtja a lehetőségeket "úgyamúgy". És vajon mi kell ahhoz, hogy egy ilyen helyre született fiatalban pl. feltámadjon az együttérzés, az empátia, a segíteni akarás. Vajon mi kell ahhoz, hogy kibújjon a burokból? Miért tenné, amikor a rögvalóság olyan kellemetlen és kényelmetlen, miért kockáztatná a saját jólétét azzal, hogy ellentart a hatalomnak, ami a társadalom jelentős részének inkább csak árt. 

Akkor már tényleg egyszerűbb befogadni a lebutított üzeneteket, és a biztonsági háló mögül mutogatni azokra, akik "pattognak" és elégedetlenkednek. Engem nem vitt el az árvíz, az én anyám nem kisnyugdíjas, a gyerekem nem meleg, a számlákat is ki tudom fizetni, mit érdekel engem más baja? 

Valami Arany János mondott fontos dolgokat a közönyös világról. Hogy tudta, és milyen igaza volt. 

   

Dzsungel #2

Most mondja nekem valaki, hogy nincs karma, avagy ornitológiai tanulmányaim folytatódnak.

A minap jól összeszidtam a városi maradakat, de ahogy még egy keveset kutakodtam, egész komoly dráma kezd itt kibontakozni, kérem.

Először is hallgassátok meg, hogy amire éjszakánként bosszankodva felriadtok, az voltaképp a szüleiket hívó fiatal baglyok hangja. Aztán azt is, hogy amit én foglyul ejtett csivavaugatásként aposztrofáltam, az valójában riasztóhang. 

Az persze azóta sem derült ki, mi volt a fő veszélyforrás, gyanítom, nem is fog, de itt a gettóban láttam én már nyestet, kóbor macskát, szerintem rókát is. Vércse is van persze.

Nem tudom, ki fenyeget vagy ki eszik meg kit (azt olvastam, hogy a városokban akár karvalyok is élhetnek már), mindenesetre a bagolylak szomszédságában van egy másik fészek is; ha jól sejtem, ők nem ellenségek, hiszen egymás mellett laknak.

Az éjszakai ramazuriból kiindulva viszont valami komoly fennforgás lehetett, mert a fenti hangok után hajnalig néma csönd, majd reggel a parkoló kocsi melletti bokorban baglyocskára bukkantunk.

[saját fotó]

A baglyocska nem volt pici, de nagy sem, és azt sejtettük, hogy nem tud repülni. Feljöttünk, de ahogy az ominózus erkélyről tovább figyeltem, láttam, ahogy kikászálódik a bokorból, és ügyetlen ugrálással megindul az autók alatt a parkolóban. (Szép, bokros-fás rozzant parkoló.) Bebújt a bunkó ügyvédgyerek óriási BMW-je alá, erre lementem, és megpróbáltam kicsalogatni. 

Pont ilyen nagy, ijedős, sárga szemekkel nézett, mint ezen a képen. 

Egy galamb közelített felénk, nem tudtam, hogy fenyeget, vagy segíteni akar. A BMW után a kisbagoly a parkoló másik oldalát szemelte ki, mire én hősiesen keresztbe álltam az úton (gondoltam, ha megint annyival jön itt valaki, amennyivel szokott, engem hamarabb észrevesz, aztán ha még meg is tud állni, mázlim van). 

Fogalmam sem volt, hogy kell maradat fogni, de persze mire jó a kiskorban sokat nézett Discovery Channel. Törölköző, kesztyű, papírdoboz. A doboz jól le kellett rögzíteni, mert a kicsike persze rettegett. Megeresztettem három telefont, mondjuk elképesztő, hogy egy ekkora nagyságú városban, régióba egy darab faszi van, aki ért ehhez, és persze történetesen pont az ország másik végén tartózkodott.

Úgyhogy a madarat az állatmenhelyre vittük (ami egyébként kétségbeejtően rossz állapotban van, ami nyilván nem az ő szégyenük), ahol először azt javasolták, tegyük vissza a fészekbe (??). Mondtam nekik, hogy ez kizárt, egyrészt képtelenség, másrészt a hely veszélyes, és hát szépek az elvek, de ha megint leesik, biztosan elüti egy autó vagy egy kóbor macska.

Nem volt túl jó érzés otthagyni, de biztosan gondoskodnak róla.

A történetből (az előzményeket tekintve) mindenki vonja le a megfelelő tanulságot, én mindenesetre kicsit nagyobb érdeklődéssel és még több empátiával várom a következő éjszaka történéseit. 

Dzsungel

Amatőr ornitológiai témájú bejegyzés következik.

A meleg miatt nagyon rosszul alszom, biztos öregszem, vagy mi. 

Légkondink nincs (amit mellesleg nem bánok), ventillátorunk van, kettő is, de azt az éjszaka egy bizonyos pontján nyilván kikapcsolom.

Most, hogy legfőbb nyári programom megint a fogyókúra (surprise, surprise), arra is megfelelő időt és energiát fordítok, hogy kellően elfáradjak estére. Kevés digitáliát használok, ez az év pont elég volt.

Vége az esti filmnek, az olvasásnak, az akárminek, lekapcsolom a lámpát, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, azonnal felpattan a szemem.

Aztán amikor a második Valeriana Night után végre picit elszenderedem, akkor jönnek a dzsungelhangok.

Főút és egy forgalmas kereszteződés mellett lakunk, ami eleve kurv@ nagy szívás (nem tudom, hogy lehetett elődeinknek annyi esze, hogy ide vettek lakást), mert a forgalom hangja is iszonyú--ó, az áldott kijárási tilalom, amikor este 8 után csak néhány kóbor busz...--, ehhez pedig újabban jönnek a...

... madarak.

(Kép forrása: ITT)

Én szeretem a madarakat meg amúgy minden állatot, de amikor hajnali fél 4-kor iszonyatos rikácsolásra ébredsz, és nem tudod, hogy a Veszprém Zoo-ban vagy-e vagy az amazonasi dzsungelben, az nem annyira jó érzés. Többek közt azért, mert, mint mondtam, amúgy sem tudok aludni.

A napokban legalább három vérfagyasztó élményem volt (és itt jön a spéci ornitológiai rész): az egyik fán baglyok laknak. Az a fajta, amelyik nem huhog, hanem vijjog. Korábban már írtam baglyokról, akkor a belső udvarban laktak, és nem tudom, mi történt, de most kiköltöztek az utcafrontra. Már nem félnek, vagy mi. Szóval ahogy az éktelen vijjogásra felébredek, és kinézek, látom, hogy a szinte karnyújtásnyira lévő fa tetején ül, és néz befelé. Sehol semmi zaj, csak a hangos vijjogás. Pici, cuki állat volt, gyönyörű is, de jó lett volna, ha elhúz a p*csába, és hagy aludni.

A második trauma szintén hajnali fél 4-kor ért, akkora hangzavar volt, hogy még a macska is bejött az erkélyről ijedtségében. Először azt hittem, bagzó macskák, aztán kiderült, hogy mutáns madarak (?) eshettek egymásnak ezen a csecsemőüvöltést és hangos vernyogást mixelő hangon. Percekig tartott, mintha riasztás lett volna, talán a bagolyfészek lehetett veszélyben, persze szintén az ablak alatt.

A harmadik és egyben legmegfejthetetlenebb hang csivavaugatáshoz hasonlít.

Persze most mondhatjátok, hogy valami szadista biztos kizárta éjszakára a csivaváját az erkélyre, és az ő kétségbeesését visszhangozza a proli lakótelep, de esküszöm, hogy nem. Vagy hát hajnali 3-kor ki sétáltatna csivavát a gettóban, ugye. 

Ez a hang amúgy annyira vérfagyasztó, hogy még a baglyok is elhallgatnak.

Hát így.

Reggel aztán gyűrötten felkelek (a buszokra meg a szirénázó mentőkre, persze), picit csodálkozom, hogy szarul vagyok, és a facebookon megnézegetem, ki milyen szép tengerparti és/vagy békés, csöndes helyen nyaral, közben pedig azon tűnődöm, én mikor léphetek le innen a francba végre. 

Ugyanis az az állandó zaj, amit észre sem veszel, hogy 0-24-ben hallgatsz, szép lassan felőrli az idegeidet, és bár azt hiszed, tök jól vagy, nyár van, pihensz, stb., egyszer csak fogsz indokolatlan bőgésben törsz ki magad sem tudod, hogy mitől. 

Ennyit a madaras idillről. 

Persze örüljek, hogy nem vaddisznók meg medvék dézsmálják a kertemet.

Örüljek annak is, hogy vannak körülöttem fák.

És félreértés ne essék, őket legalább annyira sajnálom, mint magamat, hogy (egyelőre) nem tudok máshol lakni, mint egy mocskos-romos parkoló fölött. Ahol egyébként fák is vannak.

Na, megyek, be is kapcsolom a youtobe-ot, hátha van valami kellemes tengermorajlás vagy csicsergéses-búzasuhogásos rét.

Ti meg hallgassatok jó fej maradakat.

Törvény

Kép forrása: ITT.

Megpróbáltam megvárni, hogy minden "hírverés" elüljön az amúgy is megszavazott "pedofiltörvényről", aztán, gondoltam, elmondom én is, mit gondolok. 

A "hírverés" szerencsére nem ült el.

Ez meg itt egy egyszerű, rövid és személyes vélemény lesz anélkül, hogy citálnék bármilyen eddig megjelent hírt vagy magát a törvényszöveget, hiszen már mindenki olvasott mindent, és mind a kormányoldal, mind az ellenzék bőven beleállt abba, hogy ebből az amúgy tök egyszerű kérdésből politikai csatározást csináljon, természetesen.

Nincsenek illúzióim persze, minden politika. Ez eddig is így volt, eztán is így lesz. (Tessék, itt egy videó, ami közérhetően elég sok mindent megvilágít.) Pont most néztem meg a Dick Cheney alelnökről szóló életrajzi filmet (a címe Vice), ami szerintem egyébként nem volt túl jó, mindenesetre érzékletesen kitér a két Cheney-lány, Liz és Mary viszonyára. Liz ugyanis 2013-ban republikánius szenátorjelöltként kinyilatkoztatta, hogy ellenzi a melegházasságot, ami kisebb családon belüli válságot illetve törést okozott. (Annak már nem néztem utána, hogy a két nővér viszonya azóta rendeződött-e.)

Nekünk is megvannak persze a magunk kis contradictory botrányaink a témában, de én most nem erről akarok beszélni, hanem az ún. szexuális propaganda tiltásáról, például az iskolákban.

A minap olvastam ezt az interjút Tobi anyukájával, Tuza Évával (film: Tobi színei), és tanárként egészen komolyan elszégyelltem magam. Mondjuk ki, rengeteg homofób, kirekesztő tanár van, miért is pont ők ne reprezentálnák a magyar társadalom átlag gondolkodását etekintetben. 

Most mondhatnánk, hogy oké, akkor legyenek képzések (az 'érzékenyítés' szót direkt kerülöm), ahol elmagyarázzák Kovács Béláné 35 éve tanító magyar-történelem szakos pedagógusnak Mátészalkán (ha netán magától, emberi és tanári mivoltából kifolyólag nem tudná), hogy gyereket nem rugdosunk csak azért, mert nem értjük a viselkedését vagy hogy ő kicsoda. Csak hát ugye az van, hogy pont ezeket a magyarázó alkalmakat tiltják meg mostantól, tehát sem pl. az Emberség Erejével, sem az Amnesty, sem pedig a Háttér Társaság be nem teheti a lábát iskolába többé.

Nálunk a tanév vége előtt volt pl. egy nagyon remek diáknap, a gyerekek szervezték. Egy szót sem szólhatok, mert bár voltak sejtéseim, végül simán és viszonylag botránymentesen lezajlott (a poszton mondjuk van egy dislike, ha megnézitek), de azért a háttérben elhangzott pár megjegyzés, hogy olyan szervezet jött, akit a tudjukki pénzel, stb.

Ezek a sunyi háttérben suttogások egyszerűen borzalmasak. Én, miután több Emberség Erejével és Amnesty szervezte ifjúsági programon vettem részt, bátran kijelenthetem, hogy ezek a szervezetek az ilyen rendezvényeken egyáltalán nem politizálnak. Megismétlem: nem szidják Orbán Viktort, a kormányt, a Fideszt és Magyarországot sem. A gyerekeket érintő kérdésekről beszélnek világosan, tisztán, barátságosan. Válaszolnak olyan kérdésekre, amikre egy tanár nem tud vagy nem akar, mert nincs információja vagy mert zavarba jön. 

Csodálatos lesz, amikor majd csak olyan listázott szervezetek jöhenek, amik arról fognak beszélni, hogy a szex célja a gyereknemzés és a fajfenntartás, vagy arról, hogy mi a női princípium. Kíváncsian várom, vajon mely szervezetek lesznek ezek. Pl. a katolikus egyház? Maga Rétvári Bence?

Borzalmas belegondolni, mi lesz 1) azoknak a gyerekeknek a fejében, akik most majd úgy érzik, senkivel sem beszélhetnek magukról, mert ez "törvénybe ütközik"; 2) meg úgy általában, a többieké is, akik nem tudják majd, hogy kitől mit kérdezhetnek.

Most azt mondjátok, ez marhaság, kérdezni fognak, ahogy eddig is. Igen, biztosan, és csak remélni merem, hogy az arra alkalmas tanárok nem fognak betojni attól, hogy válaszoljanak nekik.

Nálunk a jelen diákönkormányzat amúgy évek óta a legtevékenyebb és legaktívabb. De mivel mi egy nagy szervezet vagyunk (és bár a közvetlen főnökünk elfogadó és nyitott), félek belegondolni, mi lesz a jövőbeli terveik sorsa. 

A háttér ecsetelését tovább folytathatnám olyan hírekkel, mint hogy a Pest Megyei Kormányhivatalnak nincs jobb dolga, mint könyvforgalmazókat megbírságolni, vagy hogy az amúgy is sok helyen rémséges tanárképzést még jobban lebutítják törvényileg (azaz pl. a hozzám kerülő tanárhallgatókat jobb, ha nem viszem rendhagyó irodalomórára pl. Erdős Virággal).  

De, hátha van időtök olvasgatni, inkább ideteszek három régebbi bejegyzést (mostanában úgysem írok sem sokat, sem jókat) arról, hogy mennyi dolgunk van és miért aggódom annyira.

• Itt van egy az identitásról 2014-ből.
• A vitakultúráról és érdeklődési körökről (2017).
• A pc-ről és a hitelességről, ami azóta is örökzöld téma (2019).

Hát, lezártuk...

... ezt az elátkozott tanévet is.

A jelenléti oktatás örömére (máj. 10-től) is akartam írni valamit, de sok-sok hónap után az akkora kultúrsokk volt (szerintem mindenkinek), hogy az a poszt elmaradt. Másrészt azt hiszem, az is tök érthető, hogy az ember mindenfélére vágyott, csak éppen monitorra nem. Az én helyzetemet ráadásul súlyosbította egy elvárásokkal terhelt (digitális) iskolaújság, egy ambíciókkal teli írópalánta (nyert is valamit, ne röhögjetek!), és végül, de nem utolsó sorban, egy rémségesen giccses második világháborús románc. 

Immár mindnek vége egy időre, de ettől még nem lett jobb kedvem.

Ami a jelenlétit illeti, tudtam jól, hogy ez egy mentálhigénés hónap lesz, nem is írattam dolgozatot, csak egyet, és igyekeztem türelmesen viszonyulni az osztálytermekben (igen, tanórákon is) uralkodó karneváli hangulathoz (nem, fegyelmezni sosem tudtam). Nem mondom, egyszerű menet az ilyesmi, pláne, hogy nekem is arra lett volna szükségem, hogy valakikkel karneválozzak, de hát egyrészt a külső nyomás, másrészt én vagyok a felnőtt, ugye, harmadrészt meg mégis csak el kell evickélni legalább szegény Vörösmartyig. Gondolatok a könyvtárban -- képzelhetitek, mekkora sikerem volt vele. 

És azóta sem karneváloztam.

Voltam viszont különféle búcsúztatókon, ballagásokon, amik valahogy lementek, de hát az van, hogy a személyesség megkopott, valahogy mindenki megszokta a monitorfejeket. Kaptam persze csokit (amit mindig is utáltam kapni) és csokit, meg még csokit.

Voltam kirándulni is egy csodás, Trianon 100 éves évfordulójának alkalmából kiírt pályázat keretében. Utunk a Nagy-Magyarország Parkba vezetett (kötelező helyszín!): hát, ha nem látom a saját szememmel, hogy ez a hely létezik, biztos nem hiszem el. Sok mindent gondoltam eddig is a rossz ízlés + sok lóvé kombóról, de sosem képzeltem, hogy ezt ilyen mértékben ki lehet maxolni. 

Az ofőtársam hozzám hasonlóan szerencsére szintén egy libernyák asszonyság, úgyhogy elegánsan kimentettük magunkat és a gyerekeket a Park idegenvezetőjének karmai közül, és elmentünk túrázni a Bakonyba. Igazán vidám kis menet volt a hat hónapra bezárt gyereksereget végiterelni a lankákon, miközben túravezetőnk, az 190 magas Viktor (!)--aki egyébként matektanár és lelkes lokálpatrióta--irgalmatlan tempót diktált. Így esett, hogy a Keleti-Bakonyból végül semmit nem láttam, mert már lelkesen edzettem itthon a lockdown alatt, a lábaim nem lettek hosszabbak. 

Másnap itthon még (kötelező iskolán kívüli program keretében) kihajtottuk őket a tóhoz, amivel legalább rágyalogoltunk/bicikliztünk az izomlázra, aztán 48 perc kártyázás és/vagy bluetooth zenehallgatás után szépen hazamentünk.

Örülök egyébként, hogy be lehet járni az iskolába, bár ma például 37 fok van árnyékban, de azt határozottan éreztem, hogy a felnőtt társaság hiányzik. Mások óhatatlanul is bezombultak, szeretnének online záróértekezletet, de nem lehet. Lesz közös tanári vacsi is, ami nagyjából az egyetlen anyagi áldozat, amit a fenntartónk hajlandó meghozni értünk. 

Lezártuk az évet munkaközösségileg is, az éves beszámolót hallgatva (nem annyira) megdöbbenten hallgattam, hogy minden másfeledik program mellett az én nevem van, bizony. Dicsérgettek is a kollégák, pedig hát csak munkával kompenzáltam ezt a kib@szott nihilt. Némelyek annyira lelkesek voltak, hogy felterjesztettek volna mindenféle díjakra (megjegyzem, 15 éves pályafutásom alatt intézményi szinten soha semmit nem kaptam), úgyhogy némi várakozással mentem az évzáróra.

De hát pénz, ugyebár, nincs, viszont kaptam egy szál sárga rózsát, ami valószínűleg sokáig dekkolt a napon, mert mire hazaértem, elhervadt. Lehetne ez a munkahelyi lelkesedés szimbóluma. A lekonyult sárga rózsa. 

Azért az vicces volt, mikor megkérdezték, örülök-e, hogy a gyerekek kaptak az alapítványtól könyvutalványt, mert ez biztos életben tartja majd a lelkesedésüket. Hát, persze, hogy örülök, mondtam én, az engedelmes altruista.

Ha most valaki megkérdezni, mire vágyom, a következőt mondanám: szeretnék két hetet, amikor nem kell azzal törödnöm, hogy: 1) van-e itthon kaja 2) van-e itthon főtt kaja 3) tiszta ruha 4) jó-e az internetkapcsolat 5) kinek milyen adminisztratív/lelki/testi szükségletei vannak körülöttem. Ne kelljen bevárásolni járni, és a nekem küldött szövegeket olvasgatni (semmi, de semmi szöveget nem akarok!). Ne kelljen senkit sehova fuvarozni, senki helyett gondolkodni, problémákat megoldani.

Gyereket sem akarok látni. Akárhány évest sem. Tudom jól, milyen méltatlan vagyok a pedagógus diplomámhoz, a többiről nem is beszélve, de hát ez van.

Eső

A héten a szokásosál is passzívabb vagyok (*ez csak retorikai fogás, nem is vagyok passzív), és üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy nézzem, mikor áll már el az eső. Mintha ennek innen a szobából lenne bármi jelentősége.

Jelentősége legfeljebb csak annyiban van, hogy azt mondják, vannak lélekben/pszichében lezajló dolgok, amiket rá lehet fogni az időjárásra, hogy tök okés néha szenvedni, semmit sem csinálni, a túlélésre játszani akár napokig. Hetekig. (?) Csak hát én nem ilyen vagyok. Ha a lényemnek van is ilyen része, azt előszeretettel letagadom. 

Nem volt ez mindig így, volt időszak, amikor előszeretettel dagonyáztam az önsajnálatban, kiválóan megmagyaráztam, hogy miért nekem a legrosszabb, hogy a világnak miben kéne változnia ahhoz, hogy nekem sokkal, sokkal jobb legyen, de hát nem változik, ugyebár. Same old shit.

Azt hiszem, mindettől voltaképpen az mentett meg, hogy pár ember, aki igazán fontos volt nekem, jól lebaszott, és ekkor megrettentem, hogy az ő szeretetük nélkül aztán tényleg igazán még szarabb lenne. És hogy voltaképpen elég érdekes vagyok én az úgynevezett problémáim nélkül is, úgyhogy hagyjuk már ezt az önzést.

Tudom, ez végzetesen leegyszerűsítőnek és empátiátlannak hangzik (pszichológusok sikítva csapják rám az ajtót), úgyhogy gyorsan mindenkit megnyugtatok, hogy ez ennyire persze nem volt egyszerű, és egyáltalán nem tartom banálisnak a régi problémáimat, csupán nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam olyanokkal, akik tudtak segíteni, és hogy volt elég erőm ahhoz, hogy változtassak.

Úgyhogy most nem is erről van szó, csupán napok óta esik az eső, rosszak a járványügyi adatok, minden közösségi média oldal lelombozó hírekkel van tele. A kommunikációs csatornáim beszűkültek. Körülöttem mindenki nyavalyog (pejoratív, tudom), ami érthető, és jelenleg egyáltalán nincs kedvem erőt sugározni senki felé. De nyavalyogni se, ezért inkább hallgatok.

És üveges szemmel bámulok ki az ablakon, hogy mikor áll már el az eső.

Tegnap egyébként voltam kint: elmentünk szőnyeget venni meg más kacatokat, láttam egy szuper íróasztalt, ami, úgy érzem, remekül fel tudna dobni.

Ha jól számolom, 10+ éve nincs rendes íróasztalom. Vagy még több. 

Igen, igen, ettől az íróasztaltól határozottan embernek érezném most magam. Money can buy you happyness.

Úgy érzem, az egész életből hónapokra kiiratkoztunk most már. A legerősebbek is bukdácsolnak a csúszós domboldalon felfelé, beleragad a lábuk a sárba. 

Csak a kormánypropagandából ömlik mérték nélkül a hurráoptimizmus, én meg nem tudom eldönteni, hogy ennyire hazugok, vagy ennyire hülyék.

 

Rendszerellenes oltakozás

Kép forrása: pinterest

Múltkor pont a visszható igéket tanítottam, hát az van a tankönyvben, hogy: "az alany végzi a cselekvést, és a cselekvés tárgy is saját maga", illetve "a visszaható ige rokona a kölcsönös visszaható ige, ahol több cselekvő cselekvése kölcsönösen egymásra irányul". Természetesen pont az oltakozás szó lett a példám, de hát ők még túl picit, hogy minden rendszerkritikus megjegyzésemen röhögjenek, meg különben is onlájn van, úgyhogy max. annyi érzelmi reakciót látok, hogy valaki a Jokerarcot Barbie-ra cseréli a profilképben. 

Már azok sem szólnak hozzám, akik eddig szóltak. Nem működnek a poénjaim, sem az érdekességek a boszorkányperekről, a vámpírregényekről vagy az Anyegini szenvedésről.

És akkor ma hozzánk vágták még azt a plusz egy hónapot.

Az igazság az, hogy egyébként eléggé megszoktam már itthon, lassan elengedem a dolog érzelmi részét is (ez ilyen kiégés, vagy mifene), de persze tudom, hogy nem lehet, mert hát ki tartsa a felszín felett ezeket a gyerekeket, ha nem pont én (...). 

A mai döntés okán írtam egy hosszú posztot a Facebookra, hogy mennyire igazságtalannak tartom, hogy csak úgy mellékesen bejelentik, hogy nem lesznek szóbelik az érettségin. Nem vagyok járványtagadó, sem oltásellenes, de ha már a felkészülés minőségére hivatkozunk, én pont azt gondolom, hogy azt a szóbelin sokkal jobban lehetne kompenzálni, mint az írásbelin. Ráadásul az általános iskolákat és az óvodákat kinyitják április 19-én, de a június végi szóbeliket nem lehet megtartani, érted? Miért nem lehet arra tekintettel lenni, hogy sokaknak igenis a szóbeli részvizsga a húzó, és miért nem lehet ezen okból válaszhatnóvá tenni ezt az opciót (ezt egyébként a diákszervezetek már hetekkel ezelőtt javasoltak)? 

Most arról megint nem beszélek, hány munkaórát öltem a szóbeli felkészítésbe (mert hogy hónapokig azt hallgattuk, hogy lesz szóbeli), meg arról sem, mennyi pénzt kibasztam az ablakon különböző felkészítő könyvekre, mert megint új a tételsor. Inkább tényleg amiatt az átlagdiák miatt aggódom (nem a jól olvasó, jól fogalmazó elitgimnazistáról beszélek), aki eleve 10 pontot veszít, mert balkezes/rondán ír/vacak a helyesírása, és mert képtelen megírni egy műelemzést ismeretlen szövegből. Két éve ilyenkor azt mondogattuk: nem baj, hogy szemét a teszt, nem baj, hogy rosszabbul sikerült, majd a szóbelin! Ott ugyanis én dirigálok. Az én tételsorom, az én vizsgám, az én pontozásom. Most ezt nem mondhatjuk, már megint. 

Az idén egyébként nincs vizsgázóm (sok év óta először, a nagyság átka, ugye, ehehe), de itt a közelben van egy, és ezért nagyon aggódom. Igyekszem arra gondolni, hogy az a közoktatásban (legalább is középfokon) eltöltött utolsó éve, és innen már hátha csak jobb lesz. (Vagy nem, lásd a "feka ribancozó" urat a Szegedi Egyetemről.)     

Az oltásom meg úgy volt, hogy csak nem kaptam meg azt a kib. sms-t, hiába vagyok kb. 15 éve az összes pedagógusrendszerben regisztrálva (KIR, DARI, és tudok még ilyen betűszavakat), csak vártam és vártam. Majd miután az összes főnököm szabadságra ment húsvét alkalmával, magamba szívtam némi zent, és gondoltam, várok jövő hétig, hátha a második körben értesítenek.

Aztán V. kolléganőm, aki nálam sokkal agilisebb, nagypéntek reggelére felszívta magát, és körbetelefonált, majd némi kontaktváltás árán eljutott a Honvéd kórház főnénijéhez, aki a beosztásokat intézi, bizonyos Attiláné. Na, Attiláné mondta, hogy egyrészt senkinek se adjuk tovább a telefonszámát, másrészt majd hívjuk újra 10-kor. 10-kor persze azonnal kellett menni, mentünk is. Az első két körön simán átjutottunk, aztán a doki még problémázott kicsit, hogy miért vagyunk itt, nem vagyunk a listán. Ennek ellenére beoltottak, amin őszintén csodákoztam, mert sehol sem kellett igazolni, hogy ott dolgozunk, ahol. Szerintem csakis az hatott, hogy V. mindenhol Attilánét emlegette, és ehhez hozzátette, hogy amúgy mi a gyakorlóban tanítunk. Privilégiumok. A következő héten más intézményből érkező sms-telen kollégát elküldtek a francba. Szóval a rendszer siklik, ahogy kell.

Sms-t egyébként azóta sem kaptam, de a háziorvos sem hívott még. Papírom van, hogy krónikus beteg vagyok, még ha ezt nem is annyira vesszük komolyan, ő tud róla. Csak hát ki tudja, az ő listáján mi látszik. Ez van, listaéletünk lett.