Elsivatagosodás

Ma történelem OKTV-n ügyeltem. A gyerekek másfél óra alatt befejezték a három órás tesztet, állítólag nem is szoktak többet ülni fölötte nagyon.
A feladatlapok leadásakor rövid polémiába keveredtünk az igazgatóhelyettessel (volt ebben némi hazabeszélés és sok-sok általánosítás is részéről, meg persze a polémia is túlzás, mivel én inkább hallgattam), mivel nincs túl jó véleménnyel a humán tantárgyak információdömpingjéről. Azt mondta, a humán tárgyak szerinte túlreprezentáltak a vizsgákon, a törit választható érettségi tárggyá tenné, szóval két válaszható vizsgatárgy lenne ildomos, míg a matek, magyar, idegen nyelv lehetne kötelező.
Azt mondta, ő nagyon pragmatikus ember, célratörő, és azt a szemléletes példát hozta fel, miszerint mivel járunk jobban egyedül a sivatagban: az analitikus-algoritmusos készségekkel vagy ha jól tudunk Goethét elemezni.

Megígértem, hogy elgondolkodom rajta, és el is gondolkodtam.

Egyrészt nyilván a humán tudományok iránti tipikus előítéletek szóltak belőle, amin azért nem csodálkozom annyira, mert ebben az iskolában a humán tudományok művelői (akár nők, akár pasik) legtöbbször csak nyafognak, dacolnak vagy mindkettő. Másrészt sajnos sokakban tévhitként él az, hogy adatokat és évszámokat tanítunk; a saját diákjaimat sem bírom leszoktatni arról, hogy évszámostul tanulják meg az életrajzokat, vagy hogy kritikátlanul minden tetsszen nekik, csak mert az kötelező. (Engem Jókai például halálra idegesít, ezt rendszeresen el is mondom, múltkor pedig Petőfi Minek nevezzelek? című verséből toltam egy akkora trollságot, hogy a fal adta a másikat... szegény hősszerelmes Sándor...)
Szóval erről az egész vitáról eszembe jutott a mostani nemzeti konzultációs kérdőív, és annak uszkve 18 soros kérdései/állításai, amiket, mire az egyszeri ember végigolvas és érzelmez, inkább nyom egy igent, csak hogy hagyják már békén. Az érthetetlenség és kuszaság persze csak az egyik baj, a másik a totál reflektálatlanság és félremagyarázás, értsd: látszólag jó móka Soros angol nyelvű írásaira hivatkozni dátummal (!), ha csak a mondatok felét idézzük be, azok még igaznak is tekinthetők, ám ha valaki elolvassa a 'de' és az 'ám' utáni részeket is (angolul, ugye, ami szintén humán tárgynak mondható az iskolai oktatásban), mindjárt kiderül, hogy a kérdőív/állítássor egy jó nagy humbug. Ennyire utánajárni persze senki nem fog, hagyjon minket mindenki békén.
Ahhoz is egy cizelláltabb gondolkodásmód kell, hogy rákérdezzünk arra: tényleg egy ekkora és ilyen jól fizetett kormánystáb kell ahhoz, hogy egy ennyire stilisztikailag és nyelvileg is silány vackot toljanak le az emberek torkán?

(A kérdés persze költői.)

Fordítva

Az ifjúsági regény, amit fordítottam az első lesz az adott szerzőtől, ami megjelenik nálunk.
Azon kezdtem el gondolkodni, kinek a felelőssége, mi kerül a srácok kezébe -- mármint azokéba, akik egyáltalán olvasnak. Az is eszembe jutott, tulajdonképpen nem is csodálkozom, hogy egy csomóan már nem olvasnak (vagy mást olvasnak!), hiszen a korosztály számára hozzáférhető könnyedebbnek, szórakoztatóbbnak számító könyvválaszték elég gyér.
A környezetemben lévő tizenévesek, főleg a srácok, keveset olvasnak. A lányok tapasztalatom szerint többet, de az, hogy milyen az ízlésük (surprise, surprise), sokban múlik a környezetükön. Az előző suliban volt olyan tanítványom, aki falta ezeket a vámpírszerelmes izéket (nem, nem azért vagyok ilyen slendrián a fogalomhasználattal, mert lenézem a műfajt, hanem mert kicsit sem vagyok tapasztalt ezekben, és nem akarnék úgy tenni, mintha az lennék), a fiúk meg, akik olvastak, Glukhovskyt preferálták (őt én is bírom). Az új munkahelyemen eddig csak egy srác kezében láttam könyvet, az valami norvég krimi volt.

Ahogy haladtam a fordítással, két dologban lettem egyre bizonyosabb: 1) ez a könyv a fiatal lányokra nézvést kifejezetten káros 2) mennyire érdekes már, hogy a fordítás az igazi close reading -- tökéletesen ki lehet ismerni egy szöveg minden csínját-bínját. Mert hogy nem mindig tudod megfogalmazni, mitől rossz egy könyv, de ha végigfordítasz egyet, rájössz. 

Az első ponttal kapcsolatban az van, hogy, amikor megpróbáltam összegyűjteni, mitől vonzódhatnék ehhez a könyvhöz arra jutottam, hogy egyrészt a mottó szerint ez a félénk, visszahúzódó, bátortalan tiniknek nyújtana afféle közös lelki élményt, hát, mondom, okés, végre. A főszereplő viszont ehhez képest persze hogy nem egy pattanásos és csúnyácska (vagy legalább is magát annak gondoló) kamaszlány, hanem egy amúgy már (gondolom, a PC szexjelenet érdekében) nagykorúnak számító majdnem nő, akinek (bár persze szűz) volt már palija, ráadásul az a mániája, hogy 40-es, 50-es évekbeli filmsztárokat majmol, Audrey Hepburnt meg Lana Turnert. Ez a Lana Turner-haj visszatérő motívum a könyvben, na nem mintha a művésznőnek ne lett volna számtalan hajviselete, de oké, legyen ez egy kulturális referencia itten. Nos, ez a lány a neten megismerkedik egy fiúval, akivel nem mer a való életben is kapcsolatba kerülni, ellenben megpróbálja lenyomozni és kilesni, közben pedig találkozik egy kockás hasú (!), vállig érő hajú (!!) szörfössel (!!!), akit persze eleinte a velejéig utál, de aztán -- spoiler alert! -- összejönnek. Naná, hogy a második adandó alkalommal levetkőzik előtte, majd, miután nettó négy percben megbeszélik az élete nagy traumáját is (azt, amitől egyébként ilyen kurvára introvertált), megvan a szex is, ami persze földöntúli, érzéki, csodálatos, az ég a földdel összeér, a világ darabokra hullik, stb. Csak azért nem angolul idézem, hogy tényleg mindenki érzékelje a frenetikát -- tapasztaltam kollégák mondták, hogy erre persze megvannak az angolban bejáratott jelzők, hát én is simán alkalmaztam a Júlia-Romána regényújságokból tanult körítést. Minden csodálatos, öt perc múlva a kiscsaj már a második kotont keresi a szörfös furgon elsősegélydobozában, de aztán szerencsére talál egy ülések közé szorult cápafogat, nagyon izgi, majd meglátjátok.  
Szóval köszi, remélem, a félénk lányok összes problémája megoldódott, rohan mindenki Lana Turnert bodoríttatni, és ebből a szépen felépített narratívából az is kiderül, hogy nem baj, ha félénk vagy, ha a sminked tökéletes, a rucid meg vintage, biztos akad egy szörfös csávó.
Arról most nem is beszélek, hogy az, ami a könyv kb. 20. oldalától nyilvánvaló az olvasónak, azt a mi főhősinánknak csak a 390. oldal körül esik le, nem baj, sok dolga volt a gyerekkori traumák, a Lana Turner-hairstyle meg a srác közelében érzett folyamatos bizsergés miatt.

Ami még imponált, az a fejezetek elején lévő filmes mottók, elkezdtem régi Hitchcockokat nézni, Cary Grantre meg Montgomery Cliffre guglizni, aztán ahogy haladtunk előre, egyre erősödött bennem a gyanú, hogy a Pitch Perfect, a Harry Potter meg a Star Wars már nem kifejezetten vintage (igen, ez egy közkedvelt jelző a könyvben) filmek, sőt, a mi szerzőnk vagy az első, vagy az utolsó öt percet nézte csak meg. Azért persze hálás vagyok, hogy így újranéztem pl. a Ponyvaregényt (aminek szarkazmusából a filmben persze egy fél dekányi sincs), de meg kellett, hogy állapítsam, hogy a kultúrbeetetésként használt filmes metatext egy nagy kamu. A mottóknak semmi köze nincs a fejezetekhez.

Ami meg a close readinget illeti, nos, életemben ennyi 'says', 'murmur', 'grunt', 'raising brows', 'growling' nem jött még velem szembe egyetlen angol nyelvű könyvből sem, úgyhogy komolyan elgondolkodtam azon, feladata-e a fordítónak az, hogy stilisztikailag jobb eredményt hozzon-e létre, mint az eredeti. Ha a szöveghűség jegyében az összes szóismétlést lefordítom, az nekem is fáj, úgyhogy egy idő után hagytam a fejébe. A másik pedig, amit komolyan nem értek: mi a fenének kell minden egyes ráncbecsípődést verbalizálnia a narrátornak? Kit érdekel, hogy a vetkőzős jelenet közepén hogy mossa le a tengervíz a szikláról a moszatokat meg hogy sirályok vijjognak az épp szexelni készülő delikvensek feje fölött? Ez valami überrealista omnipotens pozícióból működtetett prózapoétika (haha, hogy kedvenc kollégámat idézzem)?

Közben persze, mivel autodidakta vagyok, vettem pár leckét, és megtudtam, hogy ezen remek szerzők zöme fanfiction szerzőként indult, aztán a jó sorsuk kiadót kormányozott a seggük alá. (Nem olvastam a fanfictiont sosem, nem sznobizmusból, hanem mert ennyire nem rajongtam soha semmiért, de azért vannak, akinek elhiszem, hogy a fanfic szerzők közül sokan jobb sorsra érdemesek -- nem, a mi szerzőnk nyilván nem tartozik közéjük).

Na, a lényeg, hogy a munkát persze fel- és elvállalom. Érdekes és tanulságos volt, mert sok minden lejött azzal kapcsolatban, hogy milyen regényt nem szabad írni, meg hogy hogyan lehet rávilágítani arra, hogy valami mind cselekményét, mind stílusát tekintve übergáz. És igen, talán a pénzügyi szempontokon túl lehetnének más megfontolnivalók is, bár komolyan kétlem, hogy ez a könyv nem a 300 forintos polcon végzi-e belátható időn belül. Akkor meg minek.
    

Öregek

A Szabó Magda-verseny, Marton és Sárosdi szexuális zaklatás-ügye, a most látott Mészáros Márta-film, valamint Törőcsik Mari kórházi kezelése valami furcsa összefonódó olvasattá álltak össze bennem.
(Pedig nem is erről akartam írni, hanem a fordítási munkáról.)

Amikor megkérdezték, hogy tetszett a film, azt mondtam, hát, olyan Mészáros Mártás lett. Nem igazán lepődtem meg semmin, voltak szép és mély, hosszú pillanatok, nagy csendek. Kicsit túl sok ordítás. A történet jól össze van rakva, talán még izgalmas is, de amikor a gyerekek megkérdezték, miért van ennyi indokolatlan meztelenkedés meg szexjelenet, nem tudtam válaszolni. Illetve először azt válaszoltam, szerintem miattuk, de ekkor értetlenül néztek rám.
Aztán megnéztem az ATV-s beszélgetést a rendezőnővel, és sokakkal ellentétben nem háborodtam fel rajta. Nem tudom pontosan megmagyarázni, miért nem, a bűn relativizálása vagy az áldozathibáztatás nem okés, mégis valahogy érteni vélem, hogy mindenki csak a saját perspektívájából, a saját történelmi-kulturális kontextusából tudja értelmezni a történteket. És mindent.
A filmben fontos komponens a (háborús) nemi erőszak, aminek sok fontos lélektani következményét szerintem sikerül is megmutatni (és arról most nem beszélek, most, hogy gáz van, mennyire méltatlan, hogy bárkit, aki a filmes vagy a színházi világból a médiába csöppen, arra próbálnak meglehetősen arrogánsan rávenni, hogy foglaljon állást ebben az ügyben), de azt hiszem, nem lehet egy általános perspektívát megszabni, bármennyire súlyos is ez az egész ügy.

Ugyanez a helyzet a Szabó Magda kapcsán, akiről a versenyen nagyon lelkesen beszélt minden résztvevő, a felkért hozzászólók, egyetemi oktatók is (nyilván semmi fontosat, korszakalkotót vagy bátrat nem hallottunk, mert az ilyesmi túl kockázatos). Arról viszont éppen hogy nem beszél senki, hogy ez a néni milyen szép és optimista regényeket írt pl. a második világháború időszakáról, hogy bárcsak így, ilyen simán, ilyen burokban és gyorsan megoldódóan történt volna mindent, mint az Abigélben. Olvasom-hallgatom a rám szabott regényt (még mindig, mert most már végigmegyek rajta még egyszer), és egyre jobban idegesít a főszereplő nyafkasága, a világ iránti érdektelensége, az értelmiségi elzárkózásba bújtatott nemtörődömsége, önzése. Egyszerűen bosszant, még akkor is, amikor a másik karakter (az alteregó) talán pont azt hivatott képviselni, hogy ezt a finnyás, kisujjat eltartó arisztokratikus gőgöt ellensúlyozza, hogy az évtizedes be- és fel nem vállalás miatti lelkifurdalást kompenzálja. Bosszantó, hát el kéne mondani, de nem tesszük.
Amúgy ironikus, hogy pont egy olyan tanulmányi versenyen kell ezt olvasni, ahol (társadalmi szolidaritásból) előre le vannak zsírozva a helyezések, és tizenéves kamaszoknak kell azzal szembesülnie, hogy nem a teljesítmény számít, hanem hogy még ha jobbak is, át kell adni a helyezést a "trianoni árváknak". Ez most részvétlenül hangzik, de attól még rémes. Mert nem hiszem, hogy a fiataloknak bármelyik "oldalon" ezt kéne megtanítanunk -- sem a regény, sem ez az egész versenyhelyzet nem hordoz jó üzenetet.

Nehéz dolog ez a társadalmi felelősségvállalás és annak a valahogy való megtanítása. És mi imádunk mindenkit felelősségre vonni: itt természetesen nem a szexuális zaklatás (még két éve is aktív!) elkövetőjére gondolok, hanem mindenki másra, akit ebben a történeti pillanatban megpróbálunk a véleménye kategorikus kinyilvánítására rábírni. Egy csomó olyan helyzet van, amikor az embernek egy csomóféle véleménye lehet anélkül, hogy köpönyegforgatónak minősülne. A mi történelmünk nem nagyon kecsegtetett soha azzal minket, hogy az önálló, karakán erkölcsi pozíció kifizetődő, sőt. Hát hiszen ez van, nem? Nem számít ki vagy, mit gondolsz, az számít kit ismersz és kivel vagy jóban. Móricz ezer éve megírta a Rokonokban. Semmi nem változott. Mégis imádunk cseszegetni mindenkit, akiről úgy véljük, hogy egy kicsit megingott (főleg ha "nagy öregként" pont az ellenkező lenne a dolga), de aztán mi sem küldjük el a főnökünket a picsába, nem jelentjük fel a zaklatónkat, nem mondunk fel a munkahelyünkön, és -- állítólag a gyerek érdekében -- nem borítjuk rá az asztalt a zsarnok tanítónénire. Nem megyünk el már tüntetni október 23-án.     
Aztán néha mégis úgy teszünk, mintha tökösebbek lennénk, mint a többiek, de a magunk ilyesfajta megnyugtatása is csak ideig-óráig áltathat minket.

Amikor pár éve azt írtam, a halál lehet, hogy azt is jelenti, hogy egyszer csak elegünk van már mindebből, megkaptam a magamét sokaktól. De még mindig így gondolom; iszonyatosan melós és fárasztó hűnek maradni saját magunkhoz ebben a világban. Amikor alig akadnak olyanok, akik ezt egyáltalán megpróbálják.
És nem vagyok optimista ebben sem.
Ma megnéztem a vukovári tömegsírokat.
Olyan közel van ez az egész.
És nem, nem művészet.

Mítoszrombolók

Ma Petőfi kapcsán arról beszélgettünk a diákokkal, hogy miben áll az irodalmi kultusz meg imázsépítés, hogyan születnek az irodalmi legendák és mi tartja őket életben.
Erről már múltkori is volt szó velük, mert a nyolcadik órában, amikor tökre ki voltak bukva már, Barguzinról meg arról az őrült vállalkozóról, Morvairól, mutogattam nekik videókat, meséltem kicsit a túlidealizált költői szerelmekről és múzsákról, bemutattam az "igazi" Szendrey Júliát, és megnéztük Sándor 5-6 portréját a kis helyre szakállával. Azt is megbeszéltük, hogy nemcsak a népiességet, de az útszéli mocskos beszédet is bevitte a költészetbe -- ma biztos remek hiphopsztár lenne. Egy kicst meglepődtek, miközben én az irodalmi mítoszrombolásban dagonyáztam, gondolom, nem ehhez vannak hozzászokva.

Ez a dolog több ponton is aktuális, mert épp egy jó nevű magyar írónő a legújabb, és idei nagyszabású irodalmi versenynek a témája (a nevét csak azért nem írom ide, hogy ne legyek beguglizható, de idén lenne 100 éves). Ez egy hatalmas, határokon átívelő verseny, a határon túliak már egy éve készülnek, mi csak három hete (ne kérdezzétek, miért, belecsöppentem, de a háttérben nyilván orbitális bénázások és sértődések lehettek, aztán a gyakorlóiskola presztízse meg a nagy állami pénzek miatt már nem lehetett belőle kiszállni), úgyhogy úgy állítottam versenyzőt (kötelező jelleggel), hogy megkértem le kellett fizetnem három beígért ötössel.
Szegény, most a Für Elisét olvassa, amit én is újrahallgatok hangoskönyvben, és már az első fejezetnél dobtam egy hátast, hogy egy tizenhét éves lányt vajon mennyire csigáz fel, hogy húsz percen keresztül hallgatja Dódika szüleinek sivár (aka szexmentes) házasélete. 

Amúgy a múltkori rendhagyó órán Szilágyi Zsófia beszélt a szerzőről, rögtön a szívembe zártam, ez a beszélgetés sokat segített abban, hogy valami mosolygós megbocsátással, idős emberek iránt érzett együttérző szeretettől vezérelve tovább olvassam hallgassam ezt a regényt. (Szegény diákomat ez nem hatotta meg, a cselekménytelen, nagyon egocentrikus szószátyár prózától szenved, mint a kutya.)
Elhangzott többek között, hogy ilyen direkt módon saját életből dolgozni olcsó megoldás, de nincs más, mint erről beszélni, hiszen sem a prózai eljárások, sem a soft eseményesség/cselekményesség nem ér meg többet. A társadalmi kontextusról nem is beszélve. A néni szépen megélt az életéből, a nagy műveltségéből, a szövegszerkesztési/retorikai tapasztalatából, mindemellett imádta a figyelmet, és egy percig sem engedte kicsúszni a kezéből a dolgokat. Azt pedig meglehetősen rosszul viselte, hogy komolyabb szakértők nem foglalkoztak vele, őket megátkozta. (Becsszó!)

Szilágyi Zsófia meg Kiss Noémi megközelítésében is az tetszik nagyon, hogy mernek odamondani -- felettébb érdekes, hogy ez csak most, a szerző halála után X évvel történhet meg, persze ezt betudhatjuk annak is, hogy egyszerűen szóra sem méltatták bizonyos; ami érdekes, mert a népszerűsége hihetetlen és töretlen. Ha innen nézzük, elérte, amit akart. Én is olvastam őt, de a mostani viszolygásom jó példa arra, hogy megértsük az olvasási módozatok változását, ahogy az ember maga is alakul meg öregszik (vö. mi a fenét csíptem én ebben annyira?!).
És igen, ki kell mondani, hogy voltak és vannak sokkal jelentősebb szerző(nő)k, akiket nem sikerült ennyire kanonizálni, pedig sokkal bátrabban bántak magukkal, a hőseikkel, a szöveggel és a körülöttük lévő társadalmi-történeti-kulturális kontextussal is.

Na, miután ezeket szépen elmondtam a diákoknak, a ponyvairodalom kapcsán is kitértünk a titokzatos irodalomformáló erők mibenlétére (erről majd a következő posztban esik szó), és beszéltük egy kicsit a (szerintem) túlértékelt szerzőkről is.
Örülök, mert idén az egyetemista csoportjaim elég haloványak, ott a kultúra mibenlétéről van szó éppen, és úgy tűnik, lassan-lassan lecsurran és csöppen, hogy sok helyzetben mekkora orbitális méretű összeesküvés és manipuláció áldozatai vagyunk akkor, amikor már az óvodások is arról beszélnek, hogy a Sátánt Soros Györgynek hívják.

Biztos nagyon...

Biztos nagyon izgalmas lesz ez a gimnázium a sok okos és tehetséges gyerekkel... majd amikor egyszer már találkozom velük.
Nem tudom egyébként, várjam-e ezt, mert ha már jönnek, az azt jelenti, hogy visszafordíthatatlanul elindult a tanév, és nem lesz időm a) olvasni b) írni c) gondolkodni d) edzésre járni e) élni, f) pontpontpont, egyszóval semmire, ami feldob. Jó, rendben, ez most pesszimista hozzáállás.

Egyelőre csak értekezletek vannak, kicsik, közepesek, nagyok, mondjuk azt az ember örömmel látja, hogy a saját szakterülete is kap némi dicsfényt, meg hát egészen örömteli ének- és művészettanárokkal találkozni egy iskolában (hogy aztán később jól megváltoztassuk erről a véleményünket, persze).
Én nem vagyok hiú különösebben, nem törekszem a tanárságban hírnévre, úgyhogy eléggé idegesítenek a gőgös megjegyzések, és hát lássuk be, a legvonzóbb helyeken is vannak csontvázak a szekrényben, amik lehet, hogy már az első találkozáskor falkában dőlnek ki onnan.
Itt van például ez az iskola meg a díjnyertes színpadvezetője, akinek a sikereire SZÜKSÉG VAN, még akkor is, ha század eleji módszerekkel tanít szavalni (!), amit versmondásnak hív egyébként (!!), a színházról meg úgy gondolkodik, mint az ük-ükanyám, öregem, megnéztem a youtobe-on, a korszerű színjátszás a fekete streccsruha, lassú sétálás a színpadon és a deklamálás. Komolyan, megrémültem.

A magyartanárok persze fújnak és őrjöngenek, de nem azért, mert tizenéves gyerekek azt hiszik, a művészet egyenlő a hosszú, elnyújtott agóniával fekete pólóban, hanem mert ezek a srácok egyfolytában próbára járnak, a színpadvezetőnek meg akkora vonzereje van (szerintük), mint valami szektavezérnek.
Van ebben egyébként valami, ilyen ez a kis ország, bennfentes. Kapcsolati háló, elöregedett művészet, nyomulás, az elvtársam elvtársának az elvtársa. Nem vitatom, szépen színpadibeszélnek ezek a gyerekek, de valaki esetleg megmondhatná itt mindenkinek, hogy eltelt egy kis idő, és a színház nem az irodalom szolgálóleánya többé. Felszabadították a forradalmárok. Meg Grotowski. Meg a fizikai színház. Meg az élet, maga, a társadalomtudatosság, ami nemcsak a pofázásban nyilvánul meg. Satöbbi, satöbbi.

Jó, persze, nékem ebben egyelőre semmi részem sincsen (majd belerángatnak!), ám azt is meg kell jegyezzem, hogy EZ MOST KOMOLY, hogy a gimnáziumokban máig azok a tanulmányi versenyek mennek humán vonalon, amik MÁR ENGEM IS UNTATTAK?! Vegyük például a most aktuális őszi regionális irodalmi versenyt, ahol Pécs témakörben kellett regényeket megnevezni, hogy abból majd feladatokat állítsunk össze...
... hát, biztosan egy tuskó vagyok, de sem a Török tükör címűt, sem a P. Horváth Tamás egyik regényét sem olvastam. Ez persze nem jelent semmit, lehetnek ezek ettől még nagyszerű és fontos regények, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a középiskolás korosztály nem fog tőlük ujjongani, úgyhogy az ötletgazdák megint szépen majd újratermelik saját magukat, csak kicsiben - és ez egy végtelenül szomorú történet. A maradék pedig még a könyvtár közelébe sem megy.
Meg különben is: nem lehetne már, hogy erről a városról a törökökön meg a Zsolnaykon kívül más is eszünkbe jut?!

Szóval hát itt is a(z irodalom)politika működik, kérem szépen. Te elismersz engem az ország legjobb magyartanárának, én elismerlek téged értékes és minőségi írónak, és dagonyázunk egy jót a regényvilágodban, amit ugyan mindenki utált és letett, de erről nem beszélünk. Minden és mindenki más meg le van szarva. Aztán még elmegyünk négy szavalóversenyre, három édes anyanyelvünk versenyre, öt szépkiejtésire, persze mindegyikhez tartunk hat fordulós előválogatót, hogy kirakassuk, aki egy kicsit selypít.

Na jó. Hogy mit fogok én itt csinálni, még nem tudom. De hogy kiskosztümöt és klumpát (meg lila vagy bordó szemhéjpúdert!) nem húzok, az tuti.

Birodalmi cirkálók

Az etyeki látogatás ötlete úgy jött, hogy tanév közben az egyik kollégám lelkesen mesélte, milyen érdekes dolog volt meglátogatni a filmstúdiót, van vezetés, lehet sétálni a díszletvárosokban, nagyon jópofa az egész. A problémám nem volt több, mint hogy nem szerettem volna odáig elvezetni, ezért megfűztem lelkes antibékemenetes szomszédomat, hogy az ő kocsijával menjünk, kicsit habozott, de miután mondtam neki, hogy természetesen Felcsútra is benézünk, rögtön belement a dologba.

Hát, le is foglaltam az időpontunkat (elég drága mulatság egyébként, hétvégén még drágább, egy felnőtt jegy 3100 forint, maximum a családi jegy éri meg, de erről a későbbiekben még esik szó), és nekivágtunk.
Az egész komplexum nincs nyitva folyamatosan, a megadott időpontokra lehet túrákra bejelentkezni, mi persze túl korán odaértünk, úgyhogy a mogorva biztonsági őr bizalmatlanul méregetett minket. A haverom mondta, szerinte nem lenne feltűnő, ha behajtanánk a kocsival, hogy ő Brúszvilisz és jött dolgozni, de mondtam, hogy a pali kicsit jobban néz ki annak ellenére, hogy minimum hússzal több nálunk. (Attól még a hasonlóság persze megtévesztő.) Szóval akkor átszaladtunk gyorsan Zsámbékra, ahol volt bruttó 10 percünk, akkora volt a forgalom.

Visszaérvén már megérkeztek a látogatók, besoroltunk szépen, sőt, a sorban még kaptunk valami bónuszjegyet is egy házaspártól, úgyhogy Tesco gazdaságosan be is tudtunk menni. A benti épület bejáratánál (bár komolyan azt hittem, valamelyik csarnokban kezdünk) elénk is pattant a mi kis idegenvezetőnk, nevezzük mondjuk Gegének, mert ezek olyan modern fiatal gyerekek, ezek a filmgyáros idegenvezetők, mindenkit ismernek és a becenevükön kell őket szólítani. Szóval ő mondta, hogy itt nagyon szigorú szabályok vannak, nem szabad fényképezni, csak ha ő mondja, és előremutatott egy nagy füves pusztára, hogy amíg elérünk az első díszletvárosig, elő se vegyük a telefonunkat, mert ötvenezre a bírság, hacsak le nem lő minket a szekuriti (haha, ez vicc volt, de amúgy tényleg minden be volt kamerázva).

Ez a bejárat

A nem fotózható rész egyébként egy homokos placc volt néhány műsziklával meg zöld háttérrel, ez valami Mars-áldokumentumfilm díszlete (hehe, díszlet), ami egyébként veszteséges, de azért még tolnak belőle egy évadot. Na, de ezen nem volt idő szomorkodni, mert meg is érkeztünk az első díszletvárosba, a Nyú Jork nevűbe, aminek a neve csak egy címke, ugyanis itt a nagyvárosi jeleneteket forgatják a filmekben. Amúgy régi amerikai városnak néz ki, de mondta a srác (a mi Gegénk), hogy ezt ám mindig a megfelelő városra átépítik. Fel is sorolt gyorsan néhány filmet és jelenetet, amit itt vettek fel, persze mi a haverommal egyet sem ismertünk (na jó, talán a Hellboy 2-t hallomásból), mert mi Tarr Bélán szocializálódtunk (na jó, nem, de majdnem).

Viccet félretéve, érdekes volt egyébként, sosem láttam díszletvárost, olyan, mint a szociális háló, elölről és az egyik oldalról nagyon jól néz ki, hátul meg csak alumíniumcsövek tartják, ezért aztán nem is lehetett felmenni sehova, csak messziről fotózni. Mondta ez a Gege, hogy a színészek se mennek fel a díszletre (belül/hátul üres, ugyebár), csak körülötte futkorásznak, aztán mennek a stúdiókba, szóval azokba a bazi nagy hangárokba, ahova sajnos nem lehetett bemenni, mert nem volt rá túraengedély.
Egyébként ez a gyerek végig csak ilyeneket tudott mondani, meg még, amikor látta, hogy lankad a figyelem, benyomott néhány sztárpletykát, amit egyébként a Blikkben is el lehet olvasni, hogy Madonna hisztis, a Kovács Ákos egy felfújt hólyag meg hogy Charlize Theronnak milyen hosszú a combja, meg hogy a férfi színészek élőben nem olyan jóképűek ám, mint a filmvásznon (váó, gondoltam, és akkor eszembe jutott a belépőjegy ára, ami nyilván ezt a szakértő idegenvezetést is magába foglalja). Mondta még, hogy ők nem mondhatnának amúgy rosszat senkire, úgyhogy a Fluor Tomi milyen jó fej, meg hogy Jeremy Irons a személyzettel ebédelt minden nap.

Na, ekkor visszaindultunk, mert a hangárok között nem lehetett átvágni (nem volt rá engedély, ugye), fényképezőket megint elrakni, jön a Marsfelszín, fotózni tilos.
A másik díszletvárost, amit láttunk, Rómának vagy középkori díszletvárosnak hívják, itt forgatják a Borgiákat pl. (ez amúgy is a stúdiónak a nagy sikere, minden Borgia-plakáttal van tele). Itt nem aluváz tartotta a házakat, de mondta Gege, hogy lehetőleg ne másszunk fel sehova, mert minden hungarocell meg funér, még a végén beszakad. Elmondta azt is, hogy a nagykapun kívül látható kukoricaföldön forgatták a Valami Amerika 2 világhíres jelenetét (ezt se láttam), meg hogy ne lepődjünk meg, hogy minden ilyen picinek és jelentéktelennek tűnik, a filmvásznon minden teljesen más (!).

Ezután tíz perc pihenő következett a kantinban, ami egyszerre volt ajándékbolt meg vécélejáró is, itt lehetett ajándékokat venni. Ekkor meglepődve tapasztaltam, hogy a kasszás csaj és a mi Gegénk a giftshopos és a büfés is egyben, elkezdtem gondolkodni, kik lehetnek ezek a gyerekek: talán elsőéves filmszakos hallgatók, akik élvezik, hogy mindenesek lehetnek egy hétvégén teljesen kihalt filmstúdióban (portás nem számít), és hollywoodi karrierről álmodnak közben.
A már majdnem másfél órás vezetésből még egy rész volt hátra, a benti kiállítás megtekintése. Egy másfél szobás lakásnyi teret kell elképzelni, ahol a  kiállításberendezők megpróbáltak némi filmtörténeti/-tudományi nyomot hagyni a látogatóban. Az mondjuk nem derült ki, milyen kultúrkörre fókuszáltak, mert szó volt kicsit a Korda-fivérekről (oké, róluk nevezték el a helyet), voltak eredeti Vuk-rajzok (?), sok-sok Borgia plakát, meg néhány ismert filmes trükköt imitáló szerkezet és masina (zöld háttér, fordított szoba, tükörszoba, plasztik hulla, stb.).
Na, itt már mindenki unta kicsit a banánt, miközben szegény Gege olyanokkal próbált brillírozni, hogy a reklámokban nem igaziból habos ám a sör! nem igazi fagyit nyalnak ám! nem forró a Nescafé! (a tampon és hüvelygombagyógyszer-reklámokról nem mondott sajnos semmit) - mert hogy ezeket már mind tudjuk a Spektrum csatornáról. Ez van, lemaradt a múzeumi tudomány.
Búcsúzóul még vetettünk egy pillantást a két fejre, ami állítólag díszlet a Prometheusban (nem tudom hol van, de esküszöm, megnézem újra UPDATE: rágugliztam és megvan!), aztán távoztunk, hellósziasztok, mondták az idegenvezetők, ilyen fiatalosan amcsi ez a filmstúdió.

Egyébként egyszer mindenképpen érdemes megnézni, az adatokat/méreteket kicsit szkeptikusan kezelni, nem elhinni a promóciós videót, hogy majd szinkronstúdiót, kaszkadőrshowt meg ilyeneket is lehet látni, de azért tök menő átmenni azon a kapun (ja, nem ott mentünk át), ami A marsi című film NASA-bejárata is.
---
És hát közel van a miniszterelnök faluja, Felcsút (ami lehet, hogy község persze), mintegy tizenöt kilométer, ahogy közelítesz, már érzed, hogy a levegő is más...
Trollkodásból doktorált útitársaim persze meg akartak állni a kisvasútnál is, ahol sokat fotózkodtak és menetrendet loptak, mondtam is nekik, figyeljétek meg, a stadionnál már ott fog várni minket a TEK.

Vajon kik fociznak a Balmazújvárosi Kamilla Gyógyfürdő színeiben....?

De nem várt ott senki, csak egy csapat turista, akik szintén A STADIONT akarták megnézni (köztük egy szlovák rendszámmal rendelkező határon túli hazafi sasmadaras brifkóval, bőszen fotózta a főnök házát), és akkor legmegdöbbentőbb felfedezésben volt részem: ez a kurva stadion tényleg a ház végében van. Echt. Konkrétan átmész a keskeny utcán, és ott. (Ezt nem fotóztam le, féltem a terrorelhárítástól.)
A ház egyébként szép, nem hivalkodó, a nagyzolást jól láthatóan az arénába feccölte a főnök. Mert az óriási, díszes és biztonságosan körbeépített. Bekamerázott.
Az én legtrollabb haverom persze focizott egyet egy citrommal a fociakadémia nyitott pályarészén (ó, az a szép zöld gyep), sőt, a Felcsút táblánál is meg kellett állni, hogy a citromkákat (narancsot nem árult a Spar így augusztusban) a férfias kis mellkasához szorítva pózoljon egy sort. A felvételek bizalmasak, mint mondtam, félünk a TEK-től. (A jó hír, hogy még mindig megvan mindannyiunk állása, ki tudja, mit hoz a szeptember persze...)

Hát, ez Felcsút, visszafelé azon gondolkodtam, milyen lehet itt élni egyszerű polgárként (hát még pláne, ha valaki nem is az!), mert a két percenként elhúzó hatalmas kormányközeli vállalkozói BMW-k jelenléte nem volt annyira megnyugtató.

A többi képet itt lehet megnézni >>>> KATT.

Hiperlinkes

Tudományos munkásságomról annyit (ld. előző poszt), hogy elkezdtünk tinifilmeket nézni, hogy lefordítsuk a fejezetek eleji mottókat. Megvolt már a Pitch Perfect, a Mean Girls és az Easy A, ahogy nézem, a következők rég nem látott klasszikusok lesznek a Chinatown, a Jaws, és a The Postman Always Rings Twice. Szerencsére a szöveg könnyű, még jól is szórakozom is rajta, arra meg majd később gondolok, mi lesz ezzel az egésszel munka mellett. Mindenesetre minden tinilány ismerősöm vendégem egy kötetre, ha majd egyszer ebből lesz valami.

Megvolt a fesztivál is, ami nagyon jó volt, persze mindig van egy mélypont, amikor már nem akarok vezetni, nem akarok menni sehova, nem akarok napon lenni és nem akarok több kulturális impulzust. De aztán mindig megyünk tovább, és mindig jó a vége. Persze a beszámolókból nem csak ez fog majd kiderülni, hanem néhány kritikus dolog is, mint például hogy néhány helyszín eléggé el lett hanyagolva, és hát az ilyen nagy múltú rendezvényeken mindig van valami, ami kívánnivalót hagy maga után. Nem baj. Azt nem írtam le, hogy úgy tűnik, öregszem, mert úgy bedagadt a lábam a melegben, ahogy még soha (vö. tuskólábú néni), szóval ez teljesen új élmény volt, ahogy az is, hogy bár a homlokom nem gyöngyözik, de a tarkómon a hajamból váratlanul a hátamra csöpög a víz... hát ilyen esztétikai élményekről tudok még beszámolni. (És a melegben dagadó láb effektusról és gyógymódjairól is kérdezzetek bátran.)

Holnap elmegyünk az etyeki filmstúdióba poénból (és persze útba ejtjük Felcsútot is), szóval remélhetőleg több élményem lesz, illetve többet lesz kedvem írni róla ebben a hőségben.

Fotók