Hiperlinkes

Tudományos munkásságomról annyit (ld. előző poszt), hogy elkezdtünk tinifilmeket nézni, hogy lefordítsuk a fejezetek eleji mottókat. Megvolt már a Pitch Perfect, a Mean Girls és az Easy A, ahogy nézem, a következők rég nem látott klasszikusok lesznek a Chinatown, a Jaws, és a The Postman Always Rings Twice. Szerencsére a szöveg könnyű, még jól is szórakozom is rajta, arra meg majd később gondolok, mi lesz ezzel az egésszel munka mellett. Mindenesetre minden tinilány ismerősöm vendégem egy kötetre, ha majd egyszer ebből lesz valami.

Megvolt a fesztivál is, ami nagyon jó volt, persze mindig van egy mélypont, amikor már nem akarok vezetni, nem akarok menni sehova, nem akarok napon lenni és nem akarok több kulturális impulzust. De aztán mindig megyünk tovább, és mindig jó a vége. Persze a beszámolókból nem csak ez fog majd kiderülni, hanem néhány kritikus dolog is, mint például hogy néhány helyszín eléggé el lett hanyagolva, és hát az ilyen nagy múltú rendezvényeken mindig van valami, ami kívánnivalót hagy maga után. Nem baj. Azt nem írtam le, hogy úgy tűnik, öregszem, mert úgy bedagadt a lábam a melegben, ahogy még soha (vö. tuskólábú néni), szóval ez teljesen új élmény volt, ahogy az is, hogy bár a homlokom nem gyöngyözik, de a tarkómon a hajamból váratlanul a hátamra csöpög a víz... hát ilyen esztétikai élményekről tudok még beszámolni. (És a melegben dagadó láb effektusról és gyógymódjairól is kérdezzetek bátran.)

Holnap elmegyünk az etyeki filmstúdióba poénból (és persze útba ejtjük Felcsútot is), szóval remélhetőleg több élményem lesz, illetve többet lesz kedvem írni róla ebben a hőségben.

Fotók

Az úgy kezdődött...

... hogy lerobbant az autó. A város közepén.
Elég sokat mentem vele, nyekergett és nyikorgott, pont terveztem, hogy beviszem egy szervizre, aztán -- ahogy mondani szokták -- bevitette magát. Megállt egy belvárosi utcában, ráadásul engedélyköteles parkolóhelyen.
Jó fej volt a szerelőm, a három napos nyaralásból telefonálva hívott egy autómentőt, aki elvitt a műhelybe.
A pali jó fej volt, olyan hatvanas szakállas rokkerhobó. Ráadásul még sosem láttam kisautót feldobni a trekkre, nagyon izgi volt. Legjobban azt irigyeltem, ahogy hanyagul továbbintette a Merdzsókat, akik nem tudtak tőle bejönni az egyirányú szűk utcába.
Az úton a műhelybe megbeszéltük, hogy tök mindegy, milyen autót veszel, mindegyik szívás, látott ő már három hónapos luxuskocsit látszólag ok nélkül lemerült aksival.
A fiúk aztán bevették az autót, kiderült, hogy a gyújtásnál eltört valami csavar, a nyekergés meg valami gömbizé, amit megolajoztak, aztán majd egyszer kicserélik, ha lesz pénzem.
Ilyenek ezek a szerelőfiúk, figyelnek a pénztárcámra. Közben persze folyton poénkodnak a piros versenyautón, amibe ha beszállnak, elfogja őket a cifra remegés... Még jó, hogy a trekkerre való várakozás közben kiszedtem a macskás kormányvédőt (oké, a szürke virágos szőnyegek bent maradtak)....

Szóval délutánra kész lett, úgyhogy az egy órás városbeli bolyongás (amikor is megállapítottam, hogy a Kormányhivatal hétfő délután 2-kor már nem dolgozik) után mentem is érte a jó kis vihar utáni szaunában - busszal.
Imádom ezt a kocsit, mindent kibír, olyan, mint én. Lehet, hogy még fizimiskára is hasonlítunk. Persze az is lehet, hogy nagymama vigyáz ránk odafentről, ezért nem a bakonyi szerpentinen vagy a pozsonyi csúcsforgalomban krepált be a gyújtás, hanem a trip utáni első nap délelőttjén.

Ma pedig elmentem tűz- és munkavédelmi oktatásra, mert minden évben végig kell hallgatni, hogyan ne gyújtsunk fel egy diákot (vö. ha pedig meggyulladt, oltsuk el), hát, sokkal szórakoztatóbb volt, mint XY úrral szeptember elején. A csajnak volt humora, főleg saját sztorikat mesélt, dögös volt a haja és a végén nem kérdezett semmit, csak aláírt. Ezt persze megelőzte a munkavédelmi foglalkozás-egészségügyi orvos, aki sajnos alkalmasnak nyilvánított, viszont szerencsére az asszisztens közben átvitte a tavasszal már megállapított eredményeimet a saját gépébe (nem, nem változott semmi). Hihetetlen, nem? Két szomszédos rendelőről beszélünk, közös számítógépes rendszerről, de be kell menni, hogy egy vén doki (aki mellesleg legalább nem vetkőztetett melltartóra, hogy megvizsgálja a szemem) feltegyen két kérdést. Tiszta szerencse, hogy ezentúl nem kell rendelőkbe járkálnom (legalább is ilyenekbe), mert majd házhoz jönnek - komolyan!

Hát így telnek a napok, egy nyommer tiniregényt kaptam fordításra, hogy ne unatkozzak, de a tudományos munkásságomról majd a következő posztban írok.

 

Nyaras

Nagy híve vagyok a nyárnak is, meg a fesztiváloknak is, meg amúgy is úgy gondolom, hogy pihenni csak úgy lehet, ha az ember nem otthon van. Ha otthon van, csak dolgozik, tesz-vesz, pakol, rendet rak, mindig kitalál valamit.
Na nem mintha a nyár nem a nagy kitalálások időszaka lenne.
Szerintem leírtam már, hogy ez az év (tanév persze) elég fárasztó volt, és ezt a fárasztóságot/fáradtságot sokszor rossz eszközökkel vezettem le... úgyhogy az első kitalálásom az volt, hogy többet sportolok és sokat megyek ki a zöldbe. Na, ebből eddig csak az első valósult meg, mert (nyár lévén) lelkesen fel tudok kelni a reggel 6-kor kezdődő edzésekre, és vígan tekerek a magyar hip-hop színe-javára a klimaxos ötvenesekkel, akiknek délután már túl meleg van... Berreg a ventilátor, énekeljük a Red Bull Pilvakert, és minden fasza.

Elkezdtem rendet is rakni, ami félbe maradt, lévén hogy tapétacsíkok és festékes vödrök között kell lavíroznom átmenetileg, de lassan már ez is helyre áll. A szoba renoválás miatti átrendezése miatt a macska nem tud felmenni a megszokott bútordarabjaira, ezért hisztizik (meg amúgy is, mert már öreg, és mos éppen nem tátott szájjal hanyatt fekve piheg, mert 40 fok van a szobában). Ez eszembe juttatta azt a nyári kitalálást is, hogy elviszem a cicadokihoz, ahova egyébként minden évben rendes mamaként. Ha ez megvolt, akkor rendbe teszem a biciklimet, és jöhet a természetbe menetel, persze csak megfelelő klíma esetén.

Idei első fesztiválunk amúgy a VeszprémFest volt, ami idén különösen mókásra sikeredett. Nem volt jegyünk egyetlen nagykoncertre sem, mivel egyrészt tavaly óta kétszeresére emelkedtek az árak, másrészt pedig popkoncertre nem adok ki egy kisebb vagyont, megnézem inkább a youtobe-on.
Szomorú ez egyébként, hogy a régi jó kis dzsesszfesztiválok hangulatát (vö. történelmi városok, köves utcák, közvetlenség, és jó zene!) felváltotta valamiféle üzleties szemlélet. Egyrészt áthelyezték a rendezvényhelyszínt az Óváros térről a História kertbe, ahol felhúztak egy csomó sátrat, mint valami burzsuj esküvőre. Felállítottak egy ocsmány kék mobilnézőteret, persze hagytak állóhelyeket is (tombolni, haha), és teletáblázták a várost, merre kell menni és hol lehet parkolni.
Ami ebben jó volt, hogy a lezárt vár területeit is meg tudtuk végre nézni, kisétáltunk a Kálvária-dombra, és megnéztük a vár alatt található kis utcákat is. 

És most jön a poén: este visszasétáltunk, és tökéletes akusztikával lehetett hallani a(z egyébként rémesen kommersz) Heather Small-koncertet, sőt, egy erősebb távcsővel, gyanítom, még végig is lehetett nézni.
Na igen, Heather.... A délutáni séta alkalmával a próbát is hallottuk, nem nyűgözött le. Persze egyébként sem értem, hogy egy fesztiválra, ahol Dee Dee Bridgewater, Diana Krall meg Marcus Miller játszott valaha, miért a New Power Generation (Prince ex-zenekara, akik remekül élnek az életműből, úgy látom) és Tom Jones a sztárvendég. (A rajongók persze már kiposztolták a videókat a Sexbombról meg a Delilah-ról.... az ötletet pedig, hogy főleg álló jegyeket adjanak el, nyilván a tavalyi Jamie Cullum-koncertből nyerték, ahol a közönség spontán felállt a székből...)

Na szóval végül kiröhögtük Heathert, megírtunk (fejben) egy kritikát, ahogy szoktunk, aztán elmentünk a Rozé, Rizling és Dzsessz Jazz Napokra, ahol hatszáz forint volt egy deci bor, de legalább ingyen volt a zene.
Direkt Falusi Mariannra voltunk kíváncsiak, akit én személy szerint nagyon bírok, és amíg sorban álltunk sörért, el is énekelt egy remek kis Gershwint. Aztán sajnos, amint letettem a fenekem, már ABBA meg Michael Jackson-dalok jöttek, szegény Marcsa nyilván látta, hogy senki nem elég részeg még ahhoz, hogy sztenderdekre bulikázzon. Így aztán maradtak a Demjén Rózsi-slágerek (persze lényegesen minőségibb kivitelezésben).

Azon tűnődtem egyébként, hogy készülnek-e az ilyesfajta koncertekre az ilyen profi énekesek, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy kész repertoárt mozgat. Előtte volt a kis tabletje (nem, nem kotta ám!), és ott pörgette a dalszövegeket, mi kell a népnek.
Egy ponton oda akartam menni a színpad elé szólni neki, hogy bazmeg, hagyd ezt abba, de aztán a Time After Time-ra jól elbuliztam egy filippínó párral, akiknek szerintem fogalmuk sem volt, hova csöppentek (viszont sok szekszárdi bort ittak), és végre hallottak egy nemzetközi slágert.

Hát így telt eddig.
Legközelebb viszont csak Jamiroquai-koncertre vagyok hajlandó menni, ha már nemzetközi és drága. (Miközben ezeket a sorokat írom, épp egy live streamet nézek a facebookon, 18 perce tolják a fankit, Jay Kay fölött kicsit eljárt az idő, kicsit izzad az űrsapija alatt, de minden tökéletes.)

Utolsó

Nagyon intenzívek voltak az utolsó napok az iskolában, nem is volt időm írni minderről.
Összességében is elmondható, hogy iszonyú fárasztó évet zártunk minden szempontból, jól kimerültem, egy hete nagyjából csak filmeket bámulok, illetve végre kiolvastam a január óta magamnál tartott nagy, rózsaszín regényt, ami egyáltalán nem érte meg, de, mivel karácsonyra kaptam, megfogadtam, hogy kivégzem (lehet, hogy később még írok róla).

Három emelt vizsgám volt, két nyelvvizsgám, rengeteg értekezletem, egy három napos osztályérettségim, sok-sok agybaj, egy bankett, egy tanári buli és egy felmondás, egy osztálytalálkozó. Közben dolgozatok, egyetemi évzárás, a diákoktól meg nem tudtam elbúcsúzni, amit nagyon sajnálok, és majd megpróbálom valahogy megoldani. (Bár ha az érettségizőkre gondolok, felesleges felhajtás az egész, úgyis a jótékony feledés a vége.)
Közben amúgy nem volt érzékelhető sem a tempó, sem a súly, aztán a végén csak azt vettem észre, hogy teljesen kiégtem.

... pedig egyébként eufóriát kéne éreznem, hiszen munkahelyet váltok, ami alapvetően jó. Ma pont kiválogattam a cuccaimat, félretettem minden angolos tananyagot, hiszen azt most egy darabig nem fogok tanítani.
De nem érzek eufóriát, lezártságérzésem sincs, csak azt érzem, hogy itt a szabadság, és ma nagyon tudatosan rákoncentráltam arra, hogy holnaptól szabadságon vagyok.

Az új hellyel az első tapasztalatom az, hogy a normális emberi dolgokat természetesnek veszik. Én persze óvatosan közelítek, sokat kérdezek, és nem értik, miért. Gyanakvó vagyok, ezt szintén nem értik, talán a mással való kiszúrás nem olyan természetes mindenhol. Augusztus végén már majd biztos kíváncsi is leszek, egyelőre azt érzem, hogy nem akarok tanterem közelébe menni...

Az utolsó napok minden hülyeség ellenére könnyedén zajlottak, de ez sem volt különösebben más, mint máskor, hiszen a vizsgák után már két rendrakás és három javítóvizsga-dolgozat összeállítása közben inkább kávézunk meg dumálunk - minden olyasmit csinálunk, amit év közben is kellene.
A felmondásom áthelyezési kérelmem szóbeli bejelentése simán zajlott, a főnök nagyon jól el tudja játszani, hogy egy cseppet sem lepődik meg, és pár nap alatt nagyon csinos fedősztorit rittyentett a publikumnak arról, hogy miért megyek el: kutatótanári ambícióimat neki már nincs lehetősége támogatni, arra csak ez a másik iskolatípus alkalmas, ezért ő nem tarthat vissza.
Ehhez képest az igazgatói irodában zajló megbeszélésen csak arról volt szó, milyen jól emlékszik rá, amikor az engedélye nélkül új tanári asztalt választottam magamnak, amiből ő áááá, nem csinált ügyet, viszont ez szerinte már azt jelezte, hogy megromlott a mi amúgy csodálatosan remek kapcsolatunk (everybody loves Bridget).
Nem rántottam fel magam rajta, ahogy azon sem, hogy a tanévzárón elfelejtett elbúcsúztatni, illetve amikor észrevette, hogy csak két csokor virágot vetetett a kis ölebeivel a két másik távozó kollégának, volt képe az mondani nekem, hogy tanárokat nem szoktak kétszer elbúcsúztatni. (Amúgy persze mást sem.)
Azt egy kicsit sajnálom, hogy nem lesz alkalmam az új harci kutyájával együtt dolgozni (az előttem egy héttel felmondott igazgatóhelyettes pozíciójára ugyanis rögtön kerített egy embert egy másik iskolából), akiről csak annyit mondanék, hogy saját megítélése szerint emberi kapcsolataiban a teljesítményre törekszik (sic!). A tesi szakos kolléga szerint jöhetett volna akár katonaruhában is, bár a tüsi haja, a karika fülbevalója, a vékony szemöldöke és szögletes állkapcsa így is sok mindent sejtet. Igazán kár, hogy nem fogom megismerni.

A záróbulit aztán Orwell Állatfarmján tartottuk, ahol megettük a leölésre ítélt szürke marhákat (elfogyott ugyanis a fenntartásra szánt EU-s pénz), ahol szép ajándékokat kaptam a kollégáimtól, ráadásul nagyon látványosan.
Szomorú egy munkahely ez, mindenki elégedetlen, mint a leölésre szánt szürke marhák (nyelvtannáci olvasóimnak mondom, kétféle helyesírást találtam eme hungarikumra!), de csak az elenyésző kisebbség mer szólni vagy gesztusokat tenni élete kockáztatásával. Vagy legalább protokollellenesen felvenni egy nadrágot szoknya helyett, ünnepségekre. A retorzió ugyanis sosem marad el. 

Ezért aztán amikor a dirinő szomorúan ette a marhapörit egyetlen csatlósa társaságában (akinek már nincs veszteni valója, ugyanis nyugdíjas), nem sikerült megsajnálnom, viszont el sem köszöntem tőle. Ezen biztos megint megsértődött, de annyi baj legyen.
A látványos búcsúkat amúgy utálom, teljesen feleslegesnek tartom, hogy visszamenjek az augusztusi értekezletre, bár híveim szerint igenis vetessek a közalkalmazotti tanács pénzéből (amit én is mérsékelt lelkesedéssel, de befizettem) valami méregdrága könyvet, és küldessem el postán.
A csokor virág is jöhet.
Megköszönni nem kell semmit.

Indiában, hol éjjel a vadak...

Indiában, hol éjjel a vadak várnak, ott minden napszakra jut egy madár.
Úgy kezdődött, hogy kivágták a mellettünk lévő fasort, mert épült a területre egy Penny Market.
Erre az ott tanyázó varjak áttelepültek a házunk elé, és mivel négykor kelnek minden nap, eléggé vészjósló hangon hívják fel a figyelmet arra, hogy megint eljött egy kibaszott nap reggele, és ez sem lesz jobb, mint a többi.
Már az újságok is megírták őket, de nem tágítanak, egyre többen vannak és egyre hangosabbak.
Azt vizionálom, hogy beszállnak az erkélyre, és véres csatába elegyednek a macskával, aki, mivel konzerven és száraz tápon él, elfut a gecibe.

Aztán a minap, ahogy melegedett éjszaka is az idő, a másik oldalon éktelen nyikorgásra-vijjogára lehetett figyelmes az ember. Olyan a hang, mintha a játszótéri hinta nyikorogna éjjel, mert szellemgyerekek veszik használatba, amikor már senki sem látja. Ráadásul egyszerre többet is, mivel más és más zenei hangokon hallani a kísérteties zajt (mélyebb, magasabb). Először azt hittük, denevérek, aztán kiderült, éjszakai baglyok. Több fán ülnek, és egymással beszélgetnek. Gyanítom, az aznap elrabolt lelkeket számolják.
Egészen sajátos élmény beállni a fa alá az elhagyott játszótéren, és felvilágítani mobillal. A bagoly elhallgat, lenéz, forgatja a fejét, szinte száznyolcvan fokban és pislog. Nem vijjog olyankor.

Az életünk egy kibaszott jelenet a Mad Maxből.
Délután a szomszéd kiscsaj homoki quadja berreg a betonon, aztán jönnek a baglyok, majd a varjak.
Tényleg csak az elnyújtott szájharmonika-szólam hiányzik.

Relativity

A viszonylagosság nálam úgy működik, hogy általában észre sem veszem, mekkora terhek és felelősségek nyomják a vállam. Amiket egyébként én vállaltam, csak nem mérlegeltem, mert nem tudtam vagy nem akartam. Ennyire fasza gyerek vagyok. Mit nekem.

Ha mások rám szólnak, lecsitítom őket, hogy á, dehogy. Aztán egyszer csak -- mint amikor rádobnak valakire két cementes zsákot -- nagyon hirtelen megérzem. Kellemetlen, ahogy hirtelen megérzem, hogy ez milyen kibaszott nehéz. Súly, teher, nyomás, mázsák, tonnák. Szar. Ilyenkor általában csak az üvöltő rockzene segít. Sok gitár. Aztán később majd cizellált és filozofikus mondatokban kinyilvánítok.

 

 

 

Várfal

2017. június 14. szerda 9 óra 58 perc

Ülök a várfalon, és kicsit úgy érzem magam, mint Lisbeth Salander, amikor a kórházi ágyon a kis kütyüjén világméretű összeesküvéseket hozott éppen nyilvánosságra (vagy arra készülődött).
A hatodik napja vizsgáztatok különféle vizsgákon, egész nap vagy fél nap.
Közben színházi fesztivál van, ami rend szerint éjszakába nyúlik (nem tudom, miért kezdenek 210 perces előadásokat este 9-kor).
A folytonos üléstől beálltak az izmaim, ezért múlt reggel felkeltem ötkor, és elmentem a hat órakor kezdődő edzésre.
Utána bementem dolgozni, ahol megkérdezték, részt vettem-e az éjszakai sportprogramon (nem), mert olyan álmosnak nézek ki.

Szóval ülök a várfalon, ami alapvetően jó, mert reggel 9 óra van, és nincs itt senki. Ne, ne kérdezzétek, miért kell várlátogatást és kultúrprogramot reggel 9-re 8-ra szervezni, amikor semmi nincs nyitva. Később persze kinyitnak ezek, a kultúrfőváros megtelik turistákkal, osztálykirándulókkal és dologtalan jómódú középkorú értelmiségikkel.... de most még nem.
Ülök a várfalon, van nálam két könyv, egy mp4 lejátszó (fejhallgatóval), egy tanári notesz, egy kis termosz tea, egy megvásárolt víz (a behűtött uborkás vizemet a mélyhűtőben felejtettem, mert éjjel fél 12-re értem haza a Bűn és bűnhődés első felvonásáról, és reggel nem voltam teljesen magamnál) és egy nagyon rövid, netről kinyomtatott guide a várfalról.
Beugró vagyok ugyanis.
Ez itt, kérem, a kisgyerekeknek szervezett kultúrprogram, ami lehetőleg reggel nyolckor kezdődik, hogy még jobban utálják, és amiben négy órát kell gyalogolni a tűző napon, hogy még annál is jobban. Tizenöt perces programok hatvan percre vannak kalibrálva, hogy az időérzéküket is elveszítsék, de azt nem sikerül, illetve már korábban elveszett (vö. "menjünk haza aludni").
Nem voltam ugyan beosztva erre a programra, dolgozom én eleget, vizsgáztatok, naplót írok, értekezek, érettségit, bankettet készítek elő, konzultálok, a felmondásomat tervezgetem gondosan, de hát mit lehet tenni, ha a beosztott kolléganő előre tervezett módon pont erre a két napra hasmenést kapott. Biztosan a hőség... A lényeg, hogy ezt is megoldottuk (pipa), szóltunk egy ráérő kollégának (pipa), aki ugyan nem tud semmit az egészről, mert éppen öt napig nem tartózkodott a munkahelyén a vizsgák miatt. Nem baj, hogy nem tudja a diákok nevét (a kollégákat csak felismeri a téren), de az sem, hogy anyagot sem kapott a helyszínről - alapvető pedagógiai kompetencia ugyanis, hogy utánanézzen az interneten, és önállóan rendelkezzen a diákok kaja- és pisiszünetéről a belvárosban. Vagy inkább arról, hogy a feszült érdeklődéstől se éhesek ne legyenek, se pisilniük ne kelljen.

Itt ülök a várfalon tehát, az első csoportot még megtaláltam, megnéztük a várfalat; a második annyira felpörgette az idő malomkerekét, hogy elhussantak előlem fel a várfalra (idő előtt húsz perccel), bottal üthettem a nyomukat. Jó, mondjuk nem ütöttem, elmentem kávéért (Bűn és bűnhődés, ugye), aztán kerestem egy nyilvános mosdót, amit pont akkor nyitott ki a vécés néni, és bár épp egy ismerőssel tárgyalt ("Jáááj, egyem a zuzádat, nem ismersz meg? Há' gyerekkorodbó' ismerlek, nem mondod, hogy most itt dógozó', így megnőtté'?! Tudod, én vagyok az unokatesód nagybáttyának, a Gázsinak az unokahuga, a Jóska vót az e'eső férjem!"), de azért bemehettem. Száz forintért.
Utána visszamentem a várfalra, lelkiismeretből.
Közben arra gondolok, jó dolog megszervezni ilyen diákprogramokat, szépen, gyorsan kipipálni azokat, aztán nem gondolni arra, hogy adtunk egy tockost a kultúrának. Később jól nevelten és tanárosan ingatni a fejünket, hogy micsoda érdektelenek ezek a gyerekek.

Jó hely ez a várfal, arra gondolok, ha egyszer lógnék a munkából, ide jönnék. Ülnék a fűben vagy a falon, ne jár itt senki, főleg ilyenkor, kora délelőtt, olvasnék egy könyvet, és úgy tennék, mint aki turistacsoportra vár. De az soha nem jön el.