Busók

Bahtyin a Rabelais and his World-ben (a magyar címe most nagyon hosszú, bocsánat, hogy nem írom ki) a hivatásos irodalomra/kultúrára nagy hatást tevő népi nevetéskultúra három alapformáját határozza meg, úgymint 1) szertartások, színpadi formák 2) komikus nyelvi alkotások 3) a familiáris beszéd különböző formái és műfajai (pl. a káromkodás). Ezek közül a karnevál-típusú ünnepségek az első kategóriába tartoznak, és olyan színpadias (azaz dramatizált) alkalmakat jelölnek, amikor a résztvevők nem színészek ugyan, de jelmezt öltenek, és annak megfelelően, hogy egyszerűen fogalmazzunk, magukat másnak kiadva játszanak el egy csak alapjaiban megadott forgatókönyvet, és tarkítják azt sok-sok improvizatív elemmel, rögtönzéssel.

A busójárás ebbe a sémába illeszkedik, ráadásul a témája a télűzés, akárcsak a középkori karneváloknak. S mint ilyenre (azaz konkrétan farsangszerű eseményre), igaz rá az összes karnivalisztikus jellemző: a meglévő világrend felforgatása, a rend és rendszerek semmibe vétele, a hierarchia iránti teljes tiszteletlenség. A karnevál ugyanis -- mondja Bahtyin -- a művészet és az élet mezsgyéjén helyezkedik el, össznépi jelenség, nemcsak nézzük, hanem megéljük, bevonódunk. Az elmúlással, a pusztulással (vö. télbúcsúztatás) egy időben tematizálja az újjászületést is, egyszerre örömteli és csúfos-gúnyolódó, ünnepi és profán.

A maszk pedig személytelenít és eltakar, azaz a használata révén minden lehetségessé és megengedetté válik, hiszen a valódi identitásra nem derül fény - de ugyanakkor ez az az állapot, amikor felszínre kerülhetnek a valós, felszabadult, őszinte és autentikus, nyers-erős személyiségjegyek és vonások. Az arc elszemélytelenítése a figyelmet egyértelműen a testre irányítja, arra a testre, ami elnagyolt, valótlanul óriási, groteszk és formátlan.

Ezek az alkalmak nemcsak a hosszú télbe való belefásultságot oldják, de megteremthetik -- nézőnek és jelmezesnek egyaránt -- annak a közösségi élménynek az átélését, amit annak idején (illetve bizonyos társadalmakban ma is) a rítusok adhattak meg, és amit a nyugati kultúra időről időre újult erővel keres és próbál beemelni a művészetébe és/vagy a társadalmi aktusaiba. Ez az, amit sokak szerint nem talál a színház vagy a pedagógia, de a saját egyszeri életében az egyszeri ember sem.

Dhaka over - Orsi levele

Kaptam...

"Búcsúzkodom Dhakától, és mivel elképesztő mennyiségű élményt és tapasztalatot kaptam, már-már nosztalgikus vagyok. Mondjuk, ahogy most gyorsan átszalad a szemem az ablaktalan szobámon és hirtelenjében 3 csótányt számolok, és az utcai dudák tülkölése gyakorlatilag a dobhártyámat veri füldugó nélkül, sírni talán mégsem fogok. Szerda az utolsó napon a Centerben, csütörtökön irány Kalkutta, amiről azért, mert pusztán 200 km-rel arrébb van, nincsenek habos elképzeléseim; a hindukban bízom kicsit.

A terveim szerint hétfőig maradok Kalkuttában és környékén majd onnan Katmanduba, Nepálba repülök, ahol egy monostorban részt fogok venni valami meditációs kurzus-féleségen, ahol annyi biztos, hogy én is a békét fogom keresni az elképesztő dhakai celeb éltem és Kalkutta szuper zsúfoltsága után. Kisimult idegekkel és végre oxigénnel feltöltődött tüdővel várom majd Micket, aki a kurzus végére meg is érkezik.

Az utolsó hetemen fantasztikus dolog történt Bangladessel. A Bengáli Tigrisek sikeresen megverték Írországot, így nem esetek ki rögtön a VB második hetében. Legutóbb, amikor sikerült, az egyébként igen erős pakisztáni csapatot megverniük, akikkel ugye nem is olyan rég még egy ország voltak, a miniszterelnök asszony a győzelmet történelmi mérföldkőnek nevezte és a Tigriseket a saját vállán hozta haza a nemzet Idegenből. Az Írek ellen vívott 7 órás meccs helyszíne a szállodánktól látótávolságban lévő stadion volt. A győzelem után 26 ezer éneklő, könnyező ember igyekezett kifelé a stadionból, ahová viszont a nyomornegyedekből már-már ámokfutóként rohanó, mindent legyaluló hadsereg képét festő tízezres tömeg indult meg méteres bangladesi zászlókat feszítve az úttest fölé, hogy együtt ünnepeljen a nemzet. A győzelem divatot is teremett egyben, meg valószínű egész életre szóló áldást is jelent az egy év alattiaknak. Másnap reggel az összes karon ülő csecsemő homlokát Banglades színeiben pompázó kétujjnyi fejpánt díszítette, ami engem menthetetlenül a Macskafogó Pokyo partjánál tanyázó macskájára emlékeztetett.

A meccshez én igen érzékenyen kötődöm. Mert mit kerteljek, százharminc fős családi ebédmeghívásomra Mohammedékhez, melyen a részvételem a családfőnek és nekem egyforma megtiszteltetést jelentett, a-béke-nagyassszonya-stílusban készültem. Hullasápadt bőrszínem garancia is volt jó belépőhöz. És ekkor a Bengáli Tigrisek elhajították első krikett labdájukat Írország ellen. Négy óra hosszán keresztül szerényen meghúzódva ültem a rokonságból egy 15 éves, igen túlsúlyos kislány mellett, aki teljes rózsaszínben és gyémántcsillogású kövekben pompázott, és először részletesen elmondta, hogy miként néz ki egy bengáli muszlim esküvő majd vizsgáztatóbiztos szigorságával ellenőrizte Hollywoodi filmeken alapuló tudását a nyugati esküvőről, különösen sokat időztünk az új asszonnyá válás és éjfélkor történő átöltözés vallási és ideológiai háttere felett. Értettem én, hogy ez okoz némi zavart, mert ugye MI lehetünk együtt a Férjünkkel, meg nem csak azzal, a házasság előtt is, de nagyon nehezen lavíroztam ezen az intim terepen. Amúgy meg, eszembe jutottak az angol bajnokság vasárnapi meccsei vagy egy jó foci vb, amikor is legkevesebb, hogy csenddel fejezzük ki a tiszteletünket az erősebbik nem iránt. Nem igaz? Rend van a világban errefelé is és ez megnyugtató.

Hétfőn ülésezett a Grameen Bank ügyvezetősége. Volt nagy izgalom, meg fennforgás, hogy mi lesz Yunus bácsival. Mi, hátunk mögött tudva a PR kommunikációs krízis csapatot, ültünk a csörgő telefonok mellet, és nem vettük fel. Nem nyilatkozunk. Másnap reggel, amikor katonai sorfal, frissen felállított mágnes kapu és motozás fogadott egy pillanatig nem gondoltam, hogy ez nem Yunusnak szól. Pedig csak az angliai Anna hercegnő érkezett jótékonykodni. Mondjuk, azt itt éppen lehet. Yunus bácsi meg még van, és mi drukkolunk neki.

A Világ legélhetetlenebb városában - ez hivatalos, megmondta az Economist is - 13 millió ember zsúfolódik össze, sokaknak semmijük nincs; még a riksa sem az övék, amit napi 20 órában hajtanak. A többség ott alszik, ahol épp az álom éri. A város káoszában naponta 3.2 millió munkaóra veszik el; ezt nevezik itt közlekedési dugónak. Ez éves szinten 1.4 milliárd dollár kiesést jelent, ami a totálisan kimerült nemzet fejlesztési költségvetésének harmada. És hogy én hova keveredtem? Hétfőn éjszaka együtt mulattam azokkal, akik sikeresen halásznak zavarosban.

Amikor behuppantam a krémszínű bőrüléses luxus dzsipbe és Lady Gagát hallgatva átszáguldottunk a nyomornegyedek felett a karácsonyfa-izzókban úszó város hirtelen már nem is tűnt olyan szánalmasnak. Dhaka legelitebb szállodájának 23. emeleti lift ajtajának túlsó oldalán olasz pizzéria, koktél bár és 70 négyzetméteres panoráma terasz fogadott márványborításban, szoborcsoportokkal, pontfogásos üvegekkel, mértékletes személyzettel, akik tegnap látott ismerősként köszöntötték vendéglátóinkat. A két építészmérnökkel Chittagongban szerzett újdonsült ismeretségünket ünnepeltük itt brazil kollégámmal, no és persze engem búcsúztattunk Dhakától. Ez egy amolyan zárt klub, ahová a dhakai szürkegazdaság jár mulatozni és a nyugat-gyönyöreit élvezni, ami számukra ivászatot és könnyűvérű nőket jelent. A vallási alkoholtilalom kellős közepén itt csak úgy szakadtak ki a dugók a MUM pezsgőspalackokból, jégen szolgálták a Jack Daniel’s-t és gyöngyözött a Heineken a csapolóból. A szálloda szuper kortárs dizájnjáról még annyit, hogy én a harmadik pisilésem alkalmával sem jöttem rá, hogyan kell lehúzni a WC-t. Az olasz pizza felett, amikor is a mini bangla pincérünk felém állt a vele egyméretű firssenőrlő bosszóróval azért már kezdett mosolyra gördülni a szám, különösen, mikor Akmal nyugati jártasságát fitogtatva Tabasco szószt is rendelt. És a kulturális mix itt vette csak igazán kezdetét. Három thai ruganyos húsú hölgyemény pattant fel a dobogóra kezükben mikrofonnal engem egyedüli nőként hagyva az immáron közönséggé vált férfitömegben. Karaoke jelleggel csendült fel az első lassú tempójú nóta a Roxette-től, Listen to Your Heart, majd Beyonce If I Were a Boy lírai eposza következett. A lányok dekoltázsa gyakorlatilag a csípőcsontot épp fedő szoknyájukig ért, amit aluról a comb középig erő bőrcsizma igyekezett megtámogatni, és ahogy hajladoztak és a magas hangoknál óriásira tátott szájjal markolták a szívük felett a levegőt, és ujjaik pedig csak úgy csiklandozták a mikrofonállványt, nem hittem el többé, hogy ők híres előadóművészek. A bemelegítő számok után A-pörgős-blokk következett. Shakira-csípőmozgás, akár csak a videoklipekben. A Bony M Babylon-ját már összekapaszkodva énekeltem a helyi vállalkozókkal, és azt hiszem Bony Taylor-nál sem okoztam csalódást. De azt már elmondani nem tudom mit érzetem, amikor a Bangles Walk Like an Egyptian slágerére a három thai lány, Dahkában, egy valószínűtlen luxus hotel teraszán egyiptomi táncot járt. Látva önfeledt állapotomat, jött is hozzám a pincér papírral és tollal, hogy kérjek számot, de ekkor felcsendült Bon Jovi It’s My Life-ja, amely igazán méltó távozást ígért."

[...]

Szocio

Az egyetemen remek tanáraim voltak, akikre máig büszke vagyok. Ott van példának okáért Kontra Miklós, akit Nádasdy Ádám mellett az egyik legzseniálisabb mai magyar nyelvésznek tartok annak ellenére, hogy kettesre kollokváltam nála, a mai napig nem értem, miért. Nagy lelkesedéssel vettem részt a kb. 8-10 főt számláló szociolingvisztika előadásán, mindent megtanultam és el is olvastam, aztán a vizsgadolgozatot sosem láttam viszont... kettes.
Arra is nagyon lelkesen emlékszem vissza, amikor az Örkény-szemináriumra a tanárunk meghívta a PhD-konzulensét, Sándor Klárát, aki, már nem emlékszem pontosan, miről beszélt, de arra igen, hogy leesett állal hallgattam (és az most teljesen mellékes, hogy mit gondolok S. K. személyéről egyébként, vagy hogy hogyan viszonyulok a hamvában holt politikai pályafutásához....)

Az iskolai nyelvtan tanítással (azon túl, hogy utálom) az a legnagyobb problémám, hogy deskriptív grammatikát kell tanítani, amit még én sem mindig tudok. Na nem azért, a magyar szakon remek strukturalista nyelvész professzoraim voltak, a mondattant is négyesre megtanultam M-né bugyirózsaszín 150 oldalas életművéből... sőt, generatív grammatikát is tanultam Keneseitől, és mondhatom, majdnem nyelvész lettem. De, nyilván politikai érdeklődésem folytán legjobban a szociolingvisztika érdekelt.

Ezért aztán a nyelvtan órákon ezt igyekszem továbbadni, mert ha van valami értelme a magyar nyelvtannak, akkor az az, hogy össze tudjuk kapcsolni a nyelvhez való viszonyunkat a világlátásunkkal, akár az ún. magyarság- és nemzettudattal (ami sok gyerekünknek valóban fontos, hiszen a csapból is ez folyik/otthon is ezt hallják). Mindez természetesen nem része a kurrikulumnak, úgyhogy csalok. A középiskolai nyelvtan tananyag kb. három oldalon emlékezik meg a nyelvművelésről (meglehetősen "elkenős" stílusban"), meg még három oldalon a nyelvjárásokról. Úgyhogy múltkor bevittem egy Kultúrházas videót, ahol Kontra Miklós és Zsadon Béla beszélgetnek a "helyes" magyar beszédről.

A reakciók (a magyarázat és a beszélgetés után/közben) eléggé diffúzak voltak. Azok szemében, akik hallgattak, azt láttam, hogy igen, ebben van valami (zömében vidékiek voltak egyébként). A jól szituált, városi gyerekek álláspontja az volt, hogy az ilyesfajta hozzáállás elrontja, bemocskolja a nyelvet, aztán pillanatokon belül ott tartottunk, hogy pl. aki itt született és itt tanult, az nem menjen külföldre dolgozni, mert kiviszi a szellemi tőkét, pedig a haza mennyit fordított az ő oktatására.
Azt is erőteljes felhorkanás kísérte, amikor azt mondtam, szerintem a magyarság nem szenvedett el több sorscsapást, mint más nemzetek, csak épp a mi nézőpontunk erre a közép-kelet-európai régióra korlátozódik.

Nem tudom, nem megyek-e túl messzire akkor, amikor az iskola apolitikusságát sokan úgy értelmezik, hogy az életünkben zajló eseményekről szót sem lehet ejteni. Vagy amikor nem lehet szóba hozni Szapphót, Verlaine-t, Rimbaud-ot vagy Pilinszkyt anélkül, hogy ne huhognának jelentős létszámban. Amikor a helyi Jobbikos polgármesterjelölt - iskolánk tanára mellesleg - a munkahelyén hordhatja a Jobbikos kitűzőt, és ezért nem szól rá a főnökség, vagy amikor kollégák szerint azért megy a végző évfolyam minden évben Krakkóba és Auschwitzba, mert a munkaközösség-vezető kolléga zsidó... mennénk inkább sítáborba ehelyett.
Nem tudom, hogy lehet-e széllel szemben próbálkozni. A kijelentéseimmel gyakran vélt vagy valós fiatal önérzetekbe gázolok bele, és csak remélni merem, hogy ennek ellenére (vagy pont azért) hatok valahogy. Hogy legalább a gyűlölködés kimúljon. De nagyon nehéz és fárasztó, mert mintha az egész világ az ember ellen dolgozna. Mégis csak ennek látom értelmét. És ezért lehet, hogy mennem kell.

Fekete hattyú; nem hivatalos kritika

Mindenképpen akartam írni róla valamit, mert nagyon tetszett, de most már, hogy a negatív véleményeket is meghallgattam (nem volt sok), meg nálam sokkal jobbakat írtak róla, azt kell mondjam, hogy mégis a Pankrátor jobb film egy fokkal. Az ugyanis tényleg a legaljáról szól, arról, hogy hogyan látható meg a kommerszben, a szemétben a mocsokban valami emberi, valami művészi, valami szép.

A Fekete hattyú világa meg eleve a művészet, a színpad, ami nem baj, de így a kontrasztok nem tudnak annyira kiélesedni, a képi megoldások is sokkal - hogy úgy mondjam - művészibbek, mintha a férfi és a női lélekről valami teljesen szokványos dichotómiában gondolkodnánk: a durva férfikülső mögött megkerestetik a lélek, a női szépség mögül pedig előbújik a pszichopata. A Hattyúhoz képest a Pankrátor amatőrebb, realistább, nyersebb, élet közelibb, direktebb.

Mégis, nekem tetszett a film, számomra fájdalom és törekvés volt benne, a túllőtt cél, az állandó megfelelni akarás, az "ez most az enyém, én csinálom, megcsinálom" görcse. Rá lehet húzni mindenféle pszichoanalitikus értelmezéseket, de én nem akarok, Winona Ryder döbbenetes, Natalie Portman is remek, végig jelen van a feszültség, az erotika, az izgalom, a szépség, a zene, mi kell több.

Elb.

Kib. szar napom van, az a helyzet. Szinte törvényszerű. Három órára írtak ki helyettesíteni ma, abból egy szívességi, ráadásul rászervezték az órapótlásra, tehát két helyen kellett volna lennem egyszerre. Az én hibám, arra sem tartom méltónak az iskolavezetést, hogy a pótlandó óráimról tájékoztassam őket.
A kettős jelenlétet fele-fele arányban oldottam meg, ezért a biztonsági kamerán világosan látható volt, ahogy egyik helyről átcaplatok a másikra. Notórius késő és szabályszegő lett belőlem, értekezleti-intézeti példa, lebuktam. De legalább név nélkül aláztak...
A kreténeket pedig nem küldhetem ki óráról, mert jogaik vannak, én nem mehetek ki, mert jogaik vannak, meg mert felvesz a kamera. Pofán nem vághatom, mert jogai vannak. Nyilván én csinálok rosszul valamit.
Az értekezleten ma dicséreteket osztogattak, papír és pénz alapon. Én nem kaptam. Kapott viszont a tantestület legalkalmatlanabb pedagógusa, meg az összes pályakezdő, gondolom seggnyalásból, motivációs céllal, hogy lehessen rájuk építeni, és ne disszidáljanak fél éven belül.
Szombaton dolgoztam, vasárnap is, meg ma is. Menjen a picsába mindenki. Én meg hadd utazzak el egy időre, mondjuk vissza, a Cricklewood Broadway-ra.

Gondolatrendőrség/Madeleine

Ma úrizáltam. Erről a kifejezésről egyébként mindig a néhai nagyapám jut eszembe, aki szerint az élet bizonyos dolgai úri dolgok, mások meg nem; vagyis ő volt az, aki az életet úri - nem úri jelenségek distinkciójában látta. A tenisz például szerinte úri sport volt, a ping-pong pedig például nem. Hanem kommunista dobozolás. Gondolom én.
De ennek ellenére mondjuk mindkettőt nézte a tévében.

Szóval ma úrizáltam. Vettem ebédre egy camembert-es szendvicset meg egy meggyes sütit a délután matekverseny felügyelet elé (másfél óra!), meg még egy Magyar Narancsot is. Most a Takács Gábor- interjú miatt. Múlt héten az Alföldi-interjú miatt vettem meg, hát tehetek én róla, hogy mindig olyanok vannak a MANCS-ban, amik érdekelnek engem...?

És erről pedig eszembe jutott, hogy nem is olyan régen az volt a hét fénypontja, hogy pénteken a munkából hazafelé vettem egy MANCS-ot, egy 168 órát meg egy ÉS-t, otthon bekapcsoltam a tévét vagy kávét főztem (vagy mindkettő), aztán sorban elolvastam mind a hármat, és közben este lett. Vagy más hétvégéken ugyanezekkel a lapokkal felpakolva felszálltam valami vonatra, ami hazavitt. Aztán otthon hagytam a paksamétát a nevelőatyámnak, akit anno még én világosítottam fel (ui. nagy szoci az öreg), hogy a MANCS már rég nem Fidesz-orgánum...

Nem hiszem, hogy mindez az azóta történtek miatt változott volna meg...

Versenyfelügyeletek alkalmával (akárcsak az érettségin) egyébként mindig felhívják a figyelmet, hogy felügyelő tanárként semmit nem csinálhatunk. Se munka, se könyv, se újság. Határozottan emlékszem azokra az időkre, amikor az engem felügyelő tanárok márpedig könyvet olvastak, példatárakat, feladatgyűjteményeket nézegettek, mégsem dőlt össze a rendszer.

Tavaly matematika érettségin tőlem is elkobozott a főnököm egy kis méretű kockás spirálfüzetet, amibe az engem akkor foglalkoztató problémakör kapcsán a gondolataimat jegyzetelgettem... azóta is azon tűnődöm, vajon belenézett-e....
És most, ahogy ezeket a sorokat írom, egyrészt az jut eszembe, hogy milyen rémes is másféle óra semmittevésre kárhoztatni valakit... másrészt pedig jómagam teljesen eszköztelenül is úgy el tudok kalandozni, hogy azt se tudom, hol vagyok. Robotizálnak minket, mert hagyjuk, ez van. Ami fontos, az fontos.

Jobb napjaimon egyébként felettébb szórakoztatónak találom az ilyen kicsinyes szabályokat, ahogy azt is, hogy az Antigoné egy szerelmi tragédia, a görögök vándorszínészek voltak, vagy hogy Shakespeare francia volt, és latinul írt verseket (dehogy még mit, azt nem tudjuk). [Heti érettségi termés...] Rosszabb esetben pedig arra gondolok -- manapság egyre gyakrabban visszatérően -- hogy nincs kedvem erről a posztról kimozdítani senkit. Aki szerint a latin a realista (sic!) műveltség alapnyelve, a Bánk bán pedig az 1848. márc. 15-i eseményeket dolgozza fel, hát maradjon úgy.

Echo

http://korim.freeblog.hu/archives/2011/02/12/5747228/

"Van az, amikor sírnod kell minden ok nélkül. A fizikai szomorúság ez, ami valószínűleg abból fakad, hogy annyira krónikusan alultáplált a lelked az éveken át tartó megfeszített munkától, hogy már az öröm receptorai is megszűntek létezni benne. Mintha veseelégtelensége lenne a pszichédnek, és a vidámság lenne a pisa, ami most már soha többet nem jön ki, legfeljebb műtéti úton, valami katéteren át, de akkor is csak mint valami beteg és veszélyes folyadék."
korim // 0:13