2010. február 19., péntek

Megint

A nyilvánosság, kérem szépen, erő. Akármennyire is úgy látszik néha, hogy nem az. Olyan erő és inspiráció, ami mindig de mindig megmozgat valamit, még ha ez kevésbé látványos is.

A nyilvánosság egy objektiváció, amit vagy arra használunk, hogy tegyünk-hassunk valamit, vagy arra, hogy nyilvánosan éljünk nemi életet. Bármelyik döntés az ember szíve joga. Viszont ha nyilvánosan akar koitálni, ne csodálkozzon, ha megdobálják és/vagy beszállnak mások is. (Én sem csodálkozom soha, valahányszor kirakatszexre vetemedem...)

Az énünk pedig, attól még, hogy sokszínű lehet, jobb esetben integris. Önazonos. A bal kéz vállalja, a jobb által adott pofont. A jobb kéz vállalja a bal kéz simogatását. Blognevek, nicknevek, ki kicsoda - teljesen mindegy. Mind én vagyok, mégha nem is ugyanazt szánom a nyilvánosságnak, amit a spanjaimnak. Tudok hülye barom is lenni - na és. A baromságaim nem visszavetnek a békanyál és pocsolya-létbe, hanem előrevisznek. Az önsajnálat nem kenyerem. A sajnálat sem. A világ legegyszerűbb dolga a projektálás - szarul vagyok, szar vagyok, te vagy az oka.
Nem vállalok semminemű dajkaszerepet.

Én királylány vagyok, bár sárkányokkal szeretek barátkozni. Igazi, vérmes, harapós sárkányokkal, mert a királylányok uncsik. Tudom, mert én is az vagyok. Hétfejűek RuleZ. Annál nem adom alább.

2010. február 17., szerda

Bulvarizálódás

Verebes István Ornél című regényét olvasom.

És még mindig olvasom, mert kitartó vagyok, meg arra szocializáltak, hogy fiam, ha valamit elkezdesz, azt illik be is fejezni, így nevelkedtem, nincs mit tenni. Úgyhogy udvariasságból és tisztelettudatból olvasom még mindig - nem a könyv vagy a szerző iránti tisztelet ez, hanem a Nagy Egész mítoszának tisztelete, azaz hogy legyen minden feladat kerek, legyen kezdő- és végpontja, ámen.

Igazából valami könnyed, szórakoztató intellektusra vágytam, érthető módon, hiszen József Attilával, Kölcseyvel, Adyval, Bánkkal és Radnótival teltek az utóbbi hetek - ezek szomorú költészetek, bánatos értelmezési hagyományok, unott diákok számára. Emberi mélység, lélekbugyrok, meditáció, bűn és bűnhődés, halál és átok, utolsó utak, elmúlás. Ebbe egy magamfajta melankóliára hajlamos némber pláne elfárad. Már gondoltam arra, javasolni fogom a T. minisztériumban, hogy vidámítsák a tananyagot egy kicsikét. Nem csoda, ha senkit nem érdekel az irodalom, ha az ifjúság nem olvas egy kanyi betűt sem - írnám a hivatalos levélben - ha elődeink tankönyves interpretációiból csak a bánat ömlik. Az egyszeri oktató pedig profanizálni kényszerül, de ez nem könnyű feladat. Pofa kell, hogy szemberöhögjük Radnóti halálmenetét és József Attila mélyzuhanásait, mert hát hiszen ők sem tették.

Summa summárum, levettem a polcról Ornélt. A 105-ik oldalon tartok. Jobban is választhattam volna, de hát már mindegy, hajt a kötelességtudat és az illendőség, hogy a mű teljes ismeretében posztuláljam a problémáimat. Igen, hiányzik belőlem az a bölcsész lezserség, ami megengedi, sőt, megköveteli, hogy úgy hányjak karaktert karakterre a papíron (monitoron), hogy a könyvbe épp hogy belelapoztam.

Szóval az Ornél nagyon merész és korszerűen abszurd akar lenni, de az a helyzet, hogy sajnos nem megy neki. A sorokat olvasva megcsap az Örkény és Parti Nagy iránti tiszetelet, tán rajongás, de hát ha az olvasó erre éhezik, olvasson Örkényt és Parti Nagyot. Vagy mindkettőt, egymás után.

Az Ornél posztmodern és hétköznapi is akar lenni egyszerre, olyan nyelvezetet használ, amit a kabarék és paródiák közönsége kedvel igazán, azt a szókincset és fordulatokat, amiket nehéz elrontani és máshogy érteni, ami megfelelően direkt ahhoz, hogy bizonyos közönség gurgulázva röhögjön, és ahhoz, hogy egy másik közönség egyáltalán ne találja viccesnek. Olyasfajta nyelvi humor ez, ami nem elég mély ahhoz, hogy a rádöbbenés és szórakozás kettős hatását váltsa ki, hogy ironikusan szembesítsen; ez a humor egész egyszerűen nem működik. Olvasom, olvasom, már századik oldala, és n e m  t ö r t é n i k  s e m m i.
Csalódott vagyok. Egy kiábrándult olvasó. Egyrészt, mert oda a szórakozásom és a megdöbbenésem, nem elégül ki az iróniaéhségem, másrészt pedig mert, mint afféle önreflexív lélek, keresem a hibát magamban. Hogy hogyhogy nem értem. Hogyhogy nem röhögök. Hogyhogy nem fog meg a kor- és emberrajz, és hogyhogy nem érzem, hogy na most aztán lerántották a leplet a király mezítelen hátsójáról, sőt mi több, férfiasságáról!
Pedig aztán van itt orális és anális utalás elég.
Lássuk csak a korrajzot.

Gondolj bele, hogy csak a fekáliák erjedésének is hányféle zefírjét ismerjük zöldellő mezők széleiről, vonatszerelvények félhomályos végéből, vagy nyári hőségben az utcákra lélegző csatornákból. A kisvárosok sötét sikátoraiban gyűlő megannyi különféle széklet megülepedett kupacainak kipárolgása például egészen más hangulatú, mint a falusi ámbitusok körül terjengő zsenge disznóganéjszag könnyed légiessége. Amiképpen máshogy hat az emésztőgödrökben megszappanosodott családi ürülékek patinája is, főleg amikor azokat szippantó kocsikból keskeny folyókba, csillogó tengerszemekbe csorgatják, hogy aztán azokból - szövetségben a rothadó hínárral - ismerős elegyű mocsárgáz támadjon ránk kíméletlenül. Végül ne felejtsd ki az elfekvőben haldokló nagyszülők alatt bűzölgő utolsó ürítések kegyetlen fanyarságát sem, amelyek nemcsak múltat, de a jövőt is idéznek. Szülőföldünk legkülönfélébb terein bódítja hazánk fiait a Pannon Szarszag számtalan változata, amelyekből nemzeti öntudatunk, ha reményt nem is, de legalább felismeréseket meríthetnek.

Sajnálatos, hogy az ORNÉLodnál később születettek már hiába szimatolnak bele az innen-onnan előtörő, bonyolult légáramlatokba. [...] Ők az ismeretlen bűzöket már a közelmúlt társadalomkutatásának feladatkörébe utalják. [...] A fiatalok orrára tehát nem számíthatsz. Ahhoz, hogy lelküket is megérintse egy-egy régi-régi bűz, élni kellett eredeti forrásának környezetében.

Ahogy a kiemelt részek mutatják, érezhető a metaforika kimunkáltsága. Van itt Ady-féle tiszta nagybetűs szimbólum, a múlt és a jövendő romantikus összevetése, a korabeli, szemmel látható (bocsánat, orral szaglászható) hitelességre való hivatkozás és a fiatalságban való írói bizalmatlanság. Csak az olvassa könyvemet, ki... legalább annyira nyakig. Vagy még jobban. Nesze neked képzelet, nesze neked fantázia szabadsága.

Bátor rész. Ugyanúgy, ahogy az első száz oldalban a továbbiakban is gyakorta előfordul a 'nyald ki a seggem', a 'kurva', a 'szar' és más testtermékek és -tájak sűrű emlegetése ugyanúgy, ahogy az olyan és hasonló fura szókapcsolatok, mint 'fancsali indulat', 'zabolátlan tudatkettősség', 'esővert kabátszövetek kipárolgásai', 'tétovaság milliós láncolata' és a többi. Hiába, mitől lesz író az író; az eredeti szókapcsolatoktól, a merész, szókimondó képektől és a lezser laza, mégis elegánsan humoros stílustól. Mint például a tulajdonnevekben. Pöstyén Pisti, Tincs Gitta, Pilisi Manyi, Leveleki Gyuri, Fedor Laca, és hát a főhős, Benede Kornél, azaz ORNÉL. Így, irritálóan csupa nagybetűvel, még akkor is, ha ragos alakban szerepel, hiszen mégis csak ő a főhős, és a nagy betűk ordítóan tolják a pofámba a tényt, hogy ez az ORNÉL egy béna, kisstílű alak, és nehogy komolyan vegyem az ő média általi felemelkedését, helló, mert hát ez egy groteszk, egy budapesti Csicsikov szerencsétlenkedése, akinek még a neve is béna és a gúny tárgya. Vegyem észre, hogy ahogy Nemecseket a kis kezdőbetűvel nagy hőssé emelte Molnár Ferenc, úgy ORNÉLt a csupa nagy betűvel kis nímanddá degradálta az ő szerzője, Verebes. Köszi, hogy szólok, így legalább világos.

Persze az is lehet, hogy azért kell ez az arcbatolós arcoskodás, mert hogy nem értem. Hiszen a korszellem, ugye. Meg a média világa, ugye. Meg a pesties összekacsingatás. Egyik sem érintett még meg soha. Nem vagyok se pesti gyerek, se felülről/kívülről szemlélődő médiaszemélyiség, ráadásul a hetvenes évek végén születtem. Úgyhogy a Pannon Szarszag részese is csak hátsó, nem pedig orr irányból lehetek. Ez meg már gogoli dilemma.

Munkaméreg

A héten már körülbelül háromszor kaptam célzást arra, hogy nem töltök elég időt a munkahelyemen. Még mielőtt félreértés esnék, a célzás félreértelmezésének jogát fenntartom, ráadásul belátom, hogy ez a bejegyzés sem született, születhetett volna talán, ha egy jól célzott tökönrúgás kíséretében megkérdezem az illetőt, hogy mi a nyavalya baja is van velem...

Lényeg a lényeg, a tököm televan már ezzel a köcsög, kisstílű mentalitással, ami a magyar munkahelyek túlnyomó többségét jellemzi (és akkor most lehet köpködni a demagógia miatt), hogy a munkának egyszerűen nem a minőségét, hanem a mennyiségét nézik, jelesül nem akkor vagy fasza, ha megfelelős hatásfokkal és maradandóan, értelemmel, józan belátással és a körülményeket mérlegelve lelkiismeretesen teszed a dolgod, hanem akkor, ha még este hétkor is a munkahelyeden rohadsz. Na nem.

Be kellene már látni, hogy a munkahelyére az ember -- jó esetben -- nem azért jár be, mert szeretne egy olyan helyet, ahol folyamatosan baszogatják és a kötelességére emlékeztetik. A munkáját az ember azért vállalja és végzi, mert 1) pénzt kell keresni 2) alapvetően szeret hasznosnak és alkotónak mutatkozni, szeret letenni valamit az asztalra, ami esetleg maradandó, de legalábbis az adott időintervallumban értékes és értékelhető. Figyelem, ez itt most nem fontossági sorrend volt! És mondom, ez az ideális eset.
Én kijelentem, én szeretem a munkám, annak ellenére, hogy sohasem tagadtam abbéli véleményemet, hogy a magyar közoktatás egy fos, valamint azt, hogy ez a munkahely, ez a pozíció csak parkolópálya, mert másra vágyom.
Még mindig jobb ezt így bevallani, mint úgy tenni, mintha én lennék az közoktatásban az isten ostora, a felkent uralkodó, aki felsőbbrendűségi előjogokat oszt ki magának a magasságostól és a munkáltatójától kapott hatalmánál fogva. Nem.

Szeretem a munkámat, és még azt is ki merem jelenteni, hogy a fenntartásokkal és a végesség tudatával együtt is jobban és lelkiismeretesebben elvégzem, mint sokan mások, akiknek viszont életében eszébe sem fog jutni soha, hogy talán váltaniuk kéne, ha nem akarják letapadt gennycsomóként végezni.

Az én munkám, ugyebár, rugalmas munkaidejű. Ez azt jelenti, hogy heti leosztásban simán kijön a nyolc óra, azaz a heti negyven óra, sőt. Elvileg minden tanórához ugyanannyi felkészülési időt számítunk (eredetileg ez volt ugyebár a kötelező óraszám alapja), mindez azt jelenti, hogy máris 46 óránál tartok. Tudjuk, a heti negyven órás munkahét irányadó, de ez nagyjából sehol, semmilyen munkahelyen nem valósul meg.

Tudom persze, hogy a felkészülés például már nem olyan divatos dolog, hiszen például van, akinek mindegy, napi négyszer vagy hatszor mondja-e el ugyanazt... Azt is tudom, hogy a tanítás sokak számára tanárközpontú - azaz ki a faszt érdekel, kik ülnek szemben, leadom az anyagot, és kész. Hát igen, (a mi pályánkon is) van az a fajta munkamorál, ami darabra hajt, meg van az a fajta, ami minőségre. Az utóbbiba az ember igenis belefáradt - az előbbibe nem, mert az utóbbi erőfeszítéseket is tesz, az előbbi meg nagyjából csak tépi a száját.
Igen, ismerek olyat, aki pénteken is ugyanolyan vehemenciával és nemtörődömséggel dudorászik, mint hétfőn reggel. Nem irigylem, nem is vetem meg, egyszerűen azt gondolom róla, hogy reakcióképtelen és érzéketlen a körülötte folyó dolgokra, mert olyan egyszerűen nem létezik, hogy az ember kétszer ugyanúgy kel fel reggel.

Na, de vissza az eredeti felvetéshez.
Fogalmam sincs mennyi időbe fog telni a hazában még az, hogy a munkavállalókról elhiggyék azt, hogy elvégzik a tetves munkájukat. Fogalmam sincs, mikor következik el az az idő, amikor a felettesi pozíció nem a dirigálás és a szívatás előjogával lesz egyenlő, hanem a dolgokra való rálátással, emberismerettel és koordináló szereppel. Nem tudom, mikor fognak az intézményszerű munkahelyek besúgórendszerből közösséggé (vissza?)alakulni.
A helyzet szar - ez kurvára nem nagy újdonság. Mindenki boldogul, ahogy tud, ahogy idejéből, erejéből meg a lehetőségeiből telik. Van, aki jól házasodik, van, aki több műszakot vállal, és van, aki jobban osztja be, amije van. De ez a legteljesebb mértékben szuverén magánügy, senkinek semmi köze hozzá.
Tudom, a főállású munkáltatótól engedélyt kell kérni más irányú állás- vagy munkavállalásra. Részemről egyáltalán nem helyeslem, hogy az esti és/vagy hétvégi elfoglaltságaimat egy másik ember írásos engedélyétől kell függővé tennem. De hát ez van, ez a szabály, elfogadom. Elfogadom azt is, hogy ez egy olyan munkahely, ahol nem egyszer, nem kétszer fordul az elő, hogy a különféle programok délutánba, estébe, hétvégébe nyúlnak. Hogy vannak több napos elfoglaltságok, ottalvós osztálykirándulások, diáknapok és rendezvények. Nincs is ezzel bajom.

A bajom a vég nélküli idegtépéssel van, a végeláthatatlan és fölösleges értekezéssel, megbeszélésekkel, amik mindig a "csak legyünk rajta túl" attitűdjével körüllengve csakis és kizárólag az adminisztrációs kötelezettségekről szólnak. Ez az egy értelmük van. Hogy legyen még több papír, még több írásos nyom, hogy csináltunk valamit. Hogy dolgoztunk. Hogy bizonyítsuk, hogy dolgoztunk. Már megint ez a bizonyítás, mintha folytonos kényszerben élnénk, mert senki nem hisz nekünk, csak mi hiszünk magunknak, hogy most megint jó sokat dolgoztunk.

És a bajom még azzal van, hogy egy adott munkahelyen az azonos beosztásban lévők igenis egyenrangúak. A vezetői döntéshozatal és feladatkiosztás szintjén az nem munkajogi kategória, hogy "van gyereke" meg hogy "de hát családja van", hogy "egyedül van, ráér, senkije sincs" vagy hogy "van elég baja"... Annál is inkább, mert a családi/szociális körülmények, élethelyzetek bevallása és bevállalása megintcsak az egyéni szuverén szabadsága.
Van gyereknap és van táppénz a gyerekkel - jól van. A állam meg a munkahely 'honorálja', ha valakinek gyereke van, illetve bocsánat, ha valaki gyereket szült! Azt nem honorálja, ha idős vagy beteg hozzátartozója van, aki ápolásra szorul, azt sem, ha háziállatot tart, de azt sem, ha netán egyedül él, és nehezen gondoskodik magáról.

Igenis fontos és szükséges a magánélet és a munkahelyi létezés szétválasztása. A vállalt kötelességek teljesítése mellett meg kell, hogy tudjuk húzni a vonalat.
Még egyszer mondom, mindenki úgy boldogul, ahogy tud, a saját fontossági listája alapján. És van, akinek a minőség vagy a lelkesültség van a lista alján, van akinek a saját gyereke, van, akinek meg a fölösleges udvariassági gesztusok, a mártírszerep és a seggnyalás. Értékrend! bazmeg. Értékrend!
Hát ez van, feleim.

[A posztot kultúráltra és illedelmesre terveztem. Ennek meg nem valósítása a kudarcaim számát növeli...]

2010. február 15., hétfő

Gyerekek

Ma reggel végignéztem, ahogy egy kisfiú csőre töltötte a fegyverét a buszmegállóban.

Játékpisztoly volt, persze, de nagyon élethű - tárral, lőszerrel, ki is kellett biztosítani, kattant, mint a filmekben. A fiú arra készült, hogy ha majd megjön a barátja, akit várt a megállóban, hogy - feltételezem - együtt menjenek iskolába, lelője őt.

Le is lőtte. A szemem láttára.

A fiúnak, bár gyerekarca volt (és mosolygott is rám, mert miután megkérdezte, elment-e már a busz, láttam, mire készül), tükröződött valami férfias-felnőttes keménység is a tekintetében.

Arra gondoltam, mit szólna a látványhoz egy hasonló korú, de jól szituált, rendezett családból származó, világosabb bőrszínű fiú.

Hát... utálná. A megvetésének az oka pedig az lenne, hogy irigyelné a játékpisztolyért, amit neki, a liberális-pacifista szülei soha nem fognak megvenni, mert mélyen ellenzik a férfiasság maroklőfegyverek által való reprezentálását.

Gyerekek...

Vajon hogyan szorult belénk ennyi irigység, ennyi utálat és a fegyver iránti vágy. A vágy, hogy mindannyian a világ urai legyünk.
Nemrégiben megkérdezte tőlem valaki, mit tegyen a tíz év körüli gyerekével, aki otthon cigányozik, zsidózik és buzizik. Az iskolából hozza - mondja - otthon ilyet nem hall. Már mindent megpróbált, magyarázatot, kérlelést, szigort, észérveket.

Nem tudom. Túl sokszor hiszem, hogy a gyűlölet az erősebb...

2010. február 14., vasárnap

Idő

Nem akar elengedni. Olyan már, mintha hosszú órák óta ülnénk az asztalnál.

Nem beszélünk, pedig látom rajta, hogy ezt rosszallja. Úgy gondolja, beszélgetni lenne illő. Magamban tiltakozom csak, és nem szólok.

Olyan a szeme, mint a mindentudó öregeké - ráncos, szigorú, szürke, parancsoló.

Mennék. Magamban számolok. A körmömmel zajtalanul kocogtatok a vastagfalú üvegpoháron. Egy-kettő-három-négy...

Nem tudom, mit tegyek, mit tehetnék. A várakozáskényszer olyan, mint a gennyes seben feszülő bőr. Duzzad, vöröslik, aztán egyszer felszakad, és az ideges, hányássárga, gusztustalan váladék lassan lecsorog. Igaz, ezen a ponton legalább a fájdalom alábbhagy.

Szóval csak ülünk, ülünk, és nem múlik az idő... Kibírhatatlan.

2010. február 9., kedd

Sikoly

Ma azt mondta nekem valaki, büszke rám, mert 'ilyeneket' csinálok.

Hogy törődöm, pedig semmi kézzel foghatót nem kapok cserébe. Nem jár haszonnal nekem a törődés. Tarthatnék inkább kutyát...

Ha ezért manapság büszkének kell lenni (magamra, másra), akkor hol tartunk...?

Azt is mondta az illető, hogy a törődésvágy veszi rá az embereket arra, hogy nagyokat hallgassanak vagy hogy, pont ellenkezőleg, nagyokat rúgjanak másokba. Persze csak szigorúan didaktikus alapon. De inkább az előbbi, mint az utóbbi.

Az ilyesfajta beszélgetések úgy hatnak, mint a februári hideg, amikor a sejtek iszonytató energiafelhasználással arra koncentrálnak, hogy hőt termeljenek a mínuszok ellenében. Így aztán a test, még ha semmi konkrétan megterhelőt nem is csinál, pár óra múltán halálosan kimerül. Már csak a lélekmelegítők és a műszőrme muffok örülnek a februári hónak.

Ha ez így folytatódik, végleg elhallgatok. Ráfagy a hajnali dér a hangszálaimra. És soha többé meg nem szólalok. Beszéljenek ők, mindenkinek jobb lesz úgy.

2010. február 8., hétfő

Egy borg naplója

A Borg királynő mindent elkövet, hogy rendes egyenborgot faragjon belőlem...

Múlt hétfőn 240 perces egyeztetést tartottunk, majd szerdán, szűkebb körben, egy újabb 60 perceset, ahol megegyeztünk, hogy e hét csütörtökön újabb 240 perces megbeszélést tartunk. Mindezt (az időintervallumokat, témákat, stb.) egy mai, 45 perces értekezleten véglegesítettük.

Mivel szűkebb brigádunknak a csütörtöki 240 perces - némely tagok igazolt távolléte miatt - valószínűleg érdemben felesleges lesz, ezért a lemaradást egy jövő szerdai 60 perces értekezleten fogjuk pótolni. Ebbéli szándékunkat a jövő hétfői 45 perces megbeszélésen fogjuk megerősíteni.

És figyelem. A többesszám első személy ez esetben nem a feltétel nélkül való önszándékú azonosulást fejezi ki. Ez talán már az asszimiláció jele. Jelenleg a primér asszimiliáció fázisában tarthatok, azaz talán már be is injektálták a nanoszondát. Hamarosan következik a szekunder fázis. Hamarosan holografikus látórendszert és bionikus karokat kapok, hogy összekapaszkodhassak megannyi millió borgtársammal.

Álmomban is ezt hallom. "Mi vagyunk a Borg. Kapcsolják ki pajzsukat és állítsák le a hajtóerőművet. Biológiai és technológiai sajátosságaikat a miénkhez adjuk. Kulturájukat a saját szolgálatunkba állítjuk. Minden ellenállás hasztalan."
És akkor vége.
És akkor majd bánhatom, hogy nem vigyáztam jobban a békés kis vulkáni életemre.