Diócica szerint a világ #3

Diócica a héten megszökött, simán, észrevétlenül. Éppen esett aznap este az eső, és ő, mint annyiszor, kedvenc szórakozásának hódolván a kisszoba ablakát közelítette meg, hogy a szellőztetési rituálét kihasználva tüdejébe szippantson egy kis friss levegőt.
Ilyenkor vagy csak az orrát dugja közel az ablaknyíláshoz, vagy átkapaszkodik a párkányra, és kijjebb merészkedik. Van, amikor egészen kimászik, és a bádogon végigsétálva kívülről néz befelé, mintha az lenne a lakhelye, a szabad, és mi lennénk az ő körén kívül esők, az idegenek, akiket leshet titokban.
        Talán az eső illata csábíthatta, mert a ezen a napon teljesen kimászott az ablakba. Aztán nem tudom, hogy a lendületet vétette-e el, vagy megcsúszott a nedves és lejtős felületen - mindenesetre másfél emelettel lejjebb, a sötét esti udvar vizes füvében landolt. Senki nem vette észre és senki nem hallotta meg.
        Bennem megvan az a belső késztetés, hogy időről időre ellenőrizzem, megvannak-e még a szeretteim, s ha megvannak, mit csinálnak. Ez többmindenkit borzasztóan tud idegesíteni, de nálam ez a napi rendszeres "leltár" hozzátartozik a törődéshez, érdeklődésnek nevezem, fontosnak tartom. Csak annyi az egész, hogy bekukkantok a másik szobába, vagy ránézek az illetőre, és nem is kell hogy visszanézzen vagy hogy reagáljon, én kipipálom magamban a "jóllétét" és a jelenlétét. 
        Diócicát pediglen nem találtam. Sem a kosarában, sem az ágy alatt, sem a ruhásszekrényben, de a kuka mellett sem a konyhakredencben. Nem volt a fürdőszobában, senki nem zárta be a vécébe, és a növények között sem lapult meg, mint valami csíkosarcú maugli. És akkor már sejtettem, hogy már megint leesett a sötétbe... Feszült lettem a gondolattól, hogy ezúttal nem találom meg az udvaron (nyáron egyszer már leesett, de a ház előtti lépcsőről nem mert elmozdulni, és hangos-panaszosan ott nyivákolt), mert az utcai lámpák odalenn mind kiégtek, és koromsötét volt. Az járt a fejemben, hogy annyira megijedt, hogy még szólni sem lesz mersze majd, hogy merre van. És az is, hogy ebben az időben sokan sétáltatják mifelénk a kutyákat is.
        Cipőt húztam, a mezítlábamra, és mivel zseblámpám nincs, magamhoz vettem a telefonomat, hogy azzal világítsak be az autók alá, ha kell.
        Lementem, és elkezdtem hívogatni, de semmi válasz. Néhány méterrel odébb láttam a westie-párt sétáltató szomszédokat.
        És akkor megláttam a sötét vizes fűben egy még sötétebb rémült foltot, ami akkor sem mozdult meg, amikor közelebb léptem. Csak kiadott magából egy éppencsak hallható, nagyon panaszos, vékony, a fű mélyéről jövő kurta nyávogást. 
 
        Aztán felvittem, és kapott exkluzív cicakaját, amit a születésnapjára tartogattam... Én pedig fél óra múlva, amikor már az ágykarfán horkolt, azon tűnődtem, hogy a macskáknak van-e emlékezetük.

H

Csukás István: Ülj ide mellém

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

 

Már régóta ébren vagyok, volt egy kis fennforgás, visszaaludhattam volna, de nem sikerült, pedig ezt a hétvégén is legalább annyira vártam, mint a múltkorit. A mostani hetek valahogy extrán lestrapálnak, nem tudom, hogy a télvége-e az oka vagy a hétfő-szerdai egész napos "intenzív" (reggel 7-8-tól este negyed 9-ig plusz mindenféle futkosás), vagy netán az, hogy egyfolytában egy csomó kolléga hiányzik és hülyébbnél hülyébb időpocsékolásokba kell bocsátkozni a munkahelyen.
        
Közben meg persze felhalmozódnak a teendők mindenhol: vár rám két konferenciaelőadás (legalább az előkészületek), a vizsgáztatói teendők elintézése, levélírás a barátoknak (kettő is Angliába szakadt hirtelen), egy recenzió egy nemisolyanérdekes könyvről, meg mindenféle önépítő jellegű dolgok, például egészségügyi célzatú úszás. Ezen kívül leckekikérdezés, macskasimogatás, meg más házi teendők.
        
Pár hete elhatároztam, hogy megpróbálom visszaépíteni az 1. intellektuális önbecsülésemet, azaz olvasok és írok majd, mindenféléket 2. a testi épségemet is, azaz odafigyelek végre a hátamra meg a gerincemre, hogy az erőnlétemről ne is beszéljek. Háháháát... Annyi történt nagyjából mindkét ügyben, hogy elmentem a könyvesboltba, és vettem én is két Doris Lessing-könyvet (de még ki sem nyitottam egyiket sem... Ulicskajaban tartok ott, hogy végre tán kibontakozik az érzelmi szál, mert Surik végre azzal a nővel hált, akibe majd beleszeret, gondolom én), meg a Bovarynét DVD-n. BBC-s kiadás, biztos jó melankolikus. (Emlékszem még az egyetemen, amikor F. tanár úr felvezette, hogy van benne egy húsz oldalas szeretkezés, ami a világirodalom leghosszabb erotikus jelenete, mindenki vadul nekiállt olvasni.)
        
Ma kirándulni akartunk megint, de most (6.59 AM) tiszta fekete az ég, és ahogy itt iszom a kávét, és hallgatom a háttérben a tv2 matinét, egy maratoni Gyűrűk ura-session valószinűbbnek tűnik. (...)
        
A héten egyébként rengeteg ötletem volt, hogy miről lehetne posztolni, de mire idáig jutottam, hogy ide leülök, kiment a fejemből az összes. Lehet, hogy blogbarátosnéim is így állnak a dologgal, mert vagy idéznek, vagy egyszerűen törlődtek... na azért én öngyi persze nem leszek, legfeljebb megint megállapítom, hogy éppen üres a fejem. De hát az is valami, és minden könyv megíródik egyszer. 
_{Este pedig még szerintem én is visszatérek agyalni, mert amíg nem ér haza, úgysem tudok elaludni.}

A nő kétszer

Baromira nincs kedvem bejegyzést írni mostanában, sokkal inkább másokat olvasgatok, már ha egyáltalán van időm rá. Perla Blue-t, ami kicsit olyan, mint egy Bridget Jones-regény, csak kicsit vulgárisabb, kevésbé ostoba, és sokkal de sokkal szenvelgősebb. Néha némileg még pornográf is, úgyhogy lehet hogy Catherine M. szexuális élete jobb párhuzam lenne... (Ez az a könyv, amit több másikkal együtt az öcsém úgy kölcsönvett tőlem, hogy azóta sincs meg...) Néha tényleg olyan, mintha egy gyengébb eresztésből vett tipikusan Ulpius-kiadós könyvet olvasnék, valami olyasmit, amit botránykeltés, kánonrombolás, polgárpukkasztás céljából adtak volna ki azt gondolván, hogy ez (manapság még) felháborít valakit... Az ilyen könyvek jellemző témái a nimfománia, baszás, a depresszió, a lelki szemetesláda borogatás, a szuicid szenvedés és hasonlók. Rendes kis női nyavalygás az intellektuális fajtából, tudok rajta vigyorogni is egyébként, és tisztában vagyok a szellemi értékeivel is... Ez a Perla érdekes csaj lehet (vagy pont az ellenkezője!) - miközben arra vetemedem, hogy teljes mértékben önéletrajzinak/-an olvasom a blogját, elgondolkodom, hogy vajon meddig bírnám vele egy fedél alatt... nem tudom, sokszor kifejezetten vonzanak a végletes személyiségek. A blogból mindenesetre egy nimfomán, depressziós, fetrengős, hisztérikus, érzékeny állat rajzolódik ki, az Üvöltő szelek Catherine-jének kései, korhoz szabott rokona.
       
Egyébként hogy egyszerűen fogalmazzam meg a rövid véleményem, kurvajól ír szerintem. Körülbelül olyan üdítő olvasni ezt a pattogós, ideges, feszes, vibráló stílust, mint mikor az ember Csehov után a kezébe veszi Tasnádit. Emlékszem, két héttel ezelőtt naponta legalább tízszer rákerestem, hogy a február eleji bejegyzés után írt-e már végre valami újat. Valami olyat, ami pattanásig feszíti az agyamat meg az érzékeimet. 
       
A másik a lineas blog, ami az előzőek szöges ellentéte lelkületben, hangulatban, mondandóban és minden másban... Ez Turi Timi anyukájának blogja. Nem tudom, kinek mond ez a név még valamit, én még emlékszem Turi Timire, az ország csodagyerekére, a kis költőpalántára, akiről cikkek és riportok garmadája született, és/mert egy egész iskola (meg persze az anyukája) dolgozott azon, hogy az óvodás, majd később a kisiskolás verseit kötetbe rendezze. A kötet meg is jelent, a maga nemében és idejében kb. akkora szenzáció volt, mint az első Varró Dani. Emlékszem a koravén bölcselkedő nyilatkozatokra, az elragadtatott gyerekversíró-társakra, a kortárs irodalmi dicséretekre. Akkor jöttem rá (én is még iskolásként) és gondolkodtam el életemben először azon, hogy nem egészen értem, mitől gondolódik, hogy egyesek jobban írnak, mint mások. Hogy nem értem, ki szabja meg, ki és mi a "jó"...
       
Úgy tűnik, Timi mostanában inkább egy hagyományos egyetemista ott, ahova én is jártam, emlékszem, jártunk is közösen egy szemináriumra (én jártam, ő meg annyira nem), én mint aki fél lábbal már feljebb van, ő meg, mint aki még nagyon is benne... Arisztotelészről szólt a szeminárium és a Poétikáról... mindegy is. Timi most újságot ír-szerkeszt, néha prózázik, az anyukája pedig a blogban dokumentálja életének minden mozzanatát. Még most is. A fizikai távolság megnőtt, de az elszakadás szakadozik-akadozik, erről szól aliz2 blogja.
       
Olyan, mint valami lassú női regény, egy Kafka Margit vagy egy Szabó Magda, csak itt éppen nem történik semmi különös a végtelenül  egyszerű hétköznapi szöszmötölésen kívül. Szakadozott sorok, kisbetűk, töredékes, lassú, koros-poros gondolatmenet, hosszú-végtelen elgondolkodás, ábrándok, emlékek, öreg lakás illata. Az eleresztésre való képtelenség, öreges szomorúság, elhagyatottság, magányos intellektusba zárkózás. És könyvek meg versek véget nem érő sora. Lassú, nyugodalmas, mégis valamiért érdekes olvasmány.

Hát ezekkel töltöm az időm mostanság - magam helyett. Ebben a skizofrén virtualitásban tobzódom. Azért mert.

A szarság anatómiája (How to Build the 'ShitWreck')

Drága jó mesterem, KA szerint mindennek van anatómiája, ami nemcsak a szerves/szervetlen összetételt jelenti, hanem a működést befolyásoló cirkalmakat, folyamatokat meg magát a működést is. Hát hozzájárulok én is kicsit a szartaposáshoz. És nem, ez nem válasz Malvinának, csak egy variáció a nemes témára.
        
Hát az ember szerintem az a fajta csodálatos állat, aki még a relatíve jóban is képes megtalálni a rosszat, és aztán képes azt a barna trutymót elkavargatni akármeddig, jó sokáig. És a dolog lassan bomlik-oszlik, de tényleg. És jó tapadós-süppedős is, egyetlen előnye, hogy langyos, és azért van az úgy, hogy nem is annyira akarunk kijönni belőle.
        
Vegyünk például engem. Nálam aktuálisan egyébként minden tökrendben van. Csak épp az nem, hogy ez valahogy sosem tetszik igazán. Ilyen vagyok. Mindenki (talán nemcsak én) valamiféle statikus beállított jót keres, de közben meg olyan nincs, tényleg nincs, tapicskolás van, ingoványos a talaj, jövünk-megyünk-változnak a dolgok. És úgy néz ki, sajnos, hogy mindent a maga relativitásában kell elfogadni. Pl.: oké, oké, egy trágyadomb a munkám, de legalább van. Oké, oké, szemtelen a gyerek és visszapofázik, de legalább nem gátlásos velem szemben, és demokratikus a légkörünk, mert "mer rossz lenni". Oké, oké, már megint felébresztett a macska reggel 5-kor, de legalább van időm csöndben magamra (igaz, úúúgy aludnék még).
Hát ez az én személyes "naaagy tragédiám", ez a relativitás. Ezt néha egyszerűen KATTasztrófikusan tudom megélni, holott közben nagyképűen hirdetem, hogy hát persze, ez a természetes. De nagyon-nagyon nehezemre is esik elfogadni. Ugyanúgy, ahogy nem bírom a következetlenséget, meg a rendetlenséget sem. És pont ezért vonz is. De meg tudok tőle őrülni! Égnek áll tőle a hajam, komolyan!! 

Na hát, az elmúlt pár napban az történt, hogy miután átmentem már irgalmasnővérbe, én is megkaptam a vírust (és, valljam be, finomított formában azt is, hogy "nanelegyélmármártírmertutálom"... pedig nem direkt vagyok az, tényleg, és igyekszem leszokni, néha-néha borul is a bili, rám, magamra, de még mindig nem elégszer... kis idő elteltével egyébként nagyon jól viselem a pofánverést [mármint ha igazságos, és ez esetek többségében az], és attól, aki szeret, na attól meg kell is...). Hánytam, feküdtem a láztól, közben meg próbáltam fel-felállni, de az visszanyomott, hogy "kushadás!" Évtizedek óta nem voltam beteg, gondolom, azért, mert úgy véltem, nem engedhetem meg magamnak, most pedig már igen. Ez jó. Tényleg jó (leszámítva a hányásos éjszakát meg a lázas napot), mert most még orvoshoz is elmentem, aki kiírt, NÉGY EGÉSZ NAPRA. Közte a hétvége. És ilyen meg aztán még soha nem volt, HOGY PONT AKKOR jött egy kis pihenő (alibivel!), amikor már kezdtem triplán látni a kimerültségtől. Lelki-fizikai-zsigeri-(rossz értelemben vett) szellemi és minden. Most meg itthon dekkolok. :)
        
Elhatároztam hát (megint, sokadszor, ez a hobbim, a nagy elhatározások), hogy rendberakom az életem a fejemben. Ezt időről-időre jól kitalálom, még akkor is, ha nincs is mit épp rendberakni. A rendszerek a mániáim, a struktúrák, a tervezés, nem is értem, miért nem lettem valami mérnökféle, de legalábbis matektanár. Régen, még azelőtt elég szigorú "beosztás" szerint éltem a napokat, a heteket, aztán arra épültek a hónapok, meg az év maga. A szünetek, a hétvégék, minden. És MŰKÖDÖTT! Sikerült jól megtapasztani az anyagot, állt a zászló is. Sportoltam, olvastam (sokat mindkettőből) és televolt a határidőnaplóm... 
        
Mostanában meg azon vagyok, hogy az időközben bekövetkezett (és elismerem, jó, külső szemmel nézve magamat szükséges) anomáliákat, minikáoszokat a maguk toldozott-foldozott állapotában a rendszerem részévé tegyem. Azon, hogy magamból és valami/valaki másból is építkezzek. (És natessék, ezazbazmeg, hogy nem tudok leszakadni erről a kurva strukturalista hozzáállásról, még szóhasználatomban sem...) S egyensúlyozás közben kurvára azt nyomozgatom, hogy mindeközben mi marad belőlem.
        
Ezek a napok jól teltek (leszámítva azt a néhány zöngét, amit Malvinánál már emlegettem), elolvastam a könyvet végre, Alessandro Baricco City, hát kurvajó, mondanom se kelljen. Pont olyan, amilyen most kellett nekem. Egy zseni gyerekről szól, Gouldról, akinek képzeletbeli barátai vannak (Poomerang és Diesel, egy óriás és egy néma - aki azért beszél) és képzeletbeli néma házvezetőnője egészen addig, amíg fel nem veszi Shatzy-t, egy könyvkiadó telefonoskiasszonyát. Shatzy-nak a westerncsinálás a hobbija, hogy film vagy könyv, az mindegy, s azért rúgták ki az előző munkahelyéről, mert Goulddal telefonált órákig ahelyett, hogy azt a közvéleménykutatást végezte volna, ami arról szólt, hogy MEGHALJON-E MAMI JANE, Ballon Mac szuperkalandhős anyja a sikersorozatban. ("Ballon Mac egy vak szuperhős volt, nappal fogorvos, míg éjjel - nyála rendkívüli képességénék köszönhetően - a Gonosz ellen harcolt. Mami Jane az ő anyja volt. Az olvasók, az esetek többségében igen megkedvelték: öreg indiánok skalpjait gyűjtötte, és esténként, mint basszusgitáros, egy kizárólag feketékből álló blueszenekarban lépett fel. Ő maga fehér volt.") Gould ezen kívül fejben bokszmeccseket hallgat, amikor a fürdőszobában tölti az időt, és hetente egyszer beszél telefonon az apjával, aki ezredes egy távoli katonai támaszponton. A történet három szálon fut: 1. Gouldék 2. Shatzy westernjei, középpontban a Dolphin nővérekkel, akik ikrek egy városban, ahol megállt az idő 3. a bokszmeccsek. A regény végén Gould, ahelyett, hogy egy újabb zseniiskolába menne, vécésfiú lesz egy bevásárlóközpontban. Műszak után Poomerang és Diesel várja az utca túloldalán. Zseniális könyv! Tényleg.
Most Ulickaja következik és az Odaadó hívetek, Surik.
        
Aztán moziztam is, megnéztem a Szezont, A szavak titkos életét, és a Moulin Rouge-t (azt kicsit töredékben).
        
A barátnőm, akinek romokban áll a konyhája, egy alföldi városból végre elküldte e-mailen azt a két tanulmányát, amit már ezer éve ígér. A másik barátnőm, aki meg ma költözik Angliába, végre megkapta a búcsúajándékot, amit már két hete csináltam neki. (Na, a baráti köröm, az egy másik típusú levestészta... majd egyszer.)
        
Aztán a héten újabb elhatározásokat tettem az egészségemre - testi-lelki vonatkozásban is, miszerint kevesebb (passzív) dohányzás, több sport (értsd, újrakezdem, mert mindenem fáj, és magamon kívül másra nem számíthatok, a fenébe is), elolvasok ezt meg azt, beiratkozom ebbe meg abba a könyvtárba, és többet blogolok értelmes dolgokról, valamint nemcsak Malvinát meg _mesi_t olvasom, hanem még sok-sok hasonló kellemes-tartalmas blogot. ::)) És majd rendszeresen írok leveleket.
        
Így állnak a dolgok. Így áll a tapicskolás. És ja, elég sok minden nem tetszik... de most meg megyek egyiptomos könyvet venni, mert most az a mánia minálunk.
 

Nyavalygás II.

Tulajdonképpen LÁTOM az értelmét annak, hogy megörökítsük akár a legnegatívabb gondolatainkat is, nem feltétlenül az utókornak (de miért is ne), hanem saját magunknak, hogy később tudjuk vagy eszünkbe jusson, hogy igen, ilyen is van, ilyenek is tudunk lenni, és ilyeneket is tudunk gondolni meg érezni.
        Van az úgy, hogy az ember a saját élete rabszolgájának érzi magát érzelmileg és gyakorlatilag is, valahogy semmi sem sikerül, semmi nem jön össze, a tavasz közeledte egyre tolódik, az éjszakák túl rövidek és nagyrészt álmatlanok, és ha néha esetleg felmerül a kikapcsolódás lehetősége, a MÁST CSINÁLÁS esélye, akkor naná, hogy dugába dől az egész. Mindezközben persze tudjuk, hogy ez egy öngerjesztő folyamat (vagy önbeteljesítő jóslat is), ergo az embert egy idő után annyira a hatalmába keríti a keserűség-szomorúság (meg az önsajnálat), hogy már-már saját magát fosztja meg attól, hogy jobban érezze magát. Arról persze mindig van elképzelése, hogy mi lenne jó, mi segítene... és hát a pszichológusok meg a segíts-magadon típusú könyvek is azt tanácsolják, hogy önjutalmazás és önkényeztetés kell ilyenkor, azaz szakítsunk időt magunkra, szakítsunk időt valamire, ami kibillent, ami örömforrás, ami feltétlenül jó.
        Jah, de hát ha egyszer mégse megy... Mert elvileg mindenki totálisan rendelkezik a saját idejével, "arra van időd, amire szakítasz magadnak" és különben is "az unalom a vég..." meg hasonló bölcsességek... A világ pedig makacs, végtelenül makacs és reménytelenül megváltoztathatatlan. Az akarat pedig... na hagyjuk. Tegyük tehát magunkévá a világ makacsságát.
        És hát van egyébként, akinek a társa(s)ság a szabadság biztosítéka, van, akinek pedig a - nagyrészt elméletben kreált - egyedüllét enyhítése, és hát mihez kezdjünk, amikor (egy idő elteltével már) a másik sem kíváncsi arra, hogy mi gomolyog a füstös fejünkben. Mert már kicsit unalmasak vagyunk. És kitárulkozottak. És elég az, ha csak úgy vagyunk, hacsak úgy ott vagyunk. És a dolgok olyan hihetetlen módon szeret-nem szeret alapon működnek.
        Ilyenkor aztán a legjobb tanács tényleg talán az, hogy csináljuk csak tovább azt a megszokott napi rutint, ami miatt a hétvége tökugyanaz, mint a hétköznap vagy az ünnep, hiszen ezt úgysem fogja helyettünk senki más megcsinálni, és úgysem lesz más vagy jobb vagy izgalmasabb, mert ez is rajtunk áll, a dolgok izgalmi foka, az is CSAK RAJTUNK múlik. És a hogylétünk is. Meg mi magunk is. Csak rajtunk. Ámen.

A tökéletesség receptje

                            
Csíkszentmihályi Mihály A fejlődés útjai - A harmadik évezred pszichológiája című könyvét azért vettem a kezembe, mert az előzménye (Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája.) annak idején újdonságként és forradalmilag hatott rám. Legalább annyira nem voltam azonban kibékülve ennek a másodiknak a szerkesztésével, a mondandójával, az utopisztikusságával. A professzor úgy beszél a könyvében, mintha megbízást kapott volna valami propagandagépezet irányítójától arra, hogy mondja meg, hogyan legyünk ezentúl jobb emberek, s hogyan teremthetünk ezáltal magunknak egy élhető, szépséges, virágzó, gyöngyörű világot. Ez a profétikusság nemcsak felettébb irritáló, de a gondolatmenet egyes tételeit és elképzeléseit kifejezetten diszkriminatívnak, demagógnak és közveszélyesnek tartom.
        A könyv alapgondolata az, hogy a flow, azaz az áramlat, ami alapvetően egy személyesen (vagy kisebb közösségben) megélhető koncentrált boldogságélmény, társadalmi szintre emelhető, és alapján képezheti egy újfajta társadalom kialakításának. Más szóval a világban eluralkodott káosz, az entrópia legyőzhető, és az evolúcióba való közvetett beavatkozással kialakítható a társadalmak és az ő tevékenységeik üdvös komplexitása. Mindenki egyénileg felelős tehát azért a világért, amelyben élünk.
        Ezzel alapvetően még ki is lennék békülve. A flow gondolata kifejezetten tetszett mindig is, mert közérthetően és bíztatóan írja le azt az öröm-folyamatot, amit az ember összpontosítással és munkával magában kialakíthat. A fogalom remekül alkalmas mind a művészetek, mind a szórakozás, és a munka fogalmainak a hasznosság elvének mentén történő összehasonlítására. Azaz mind egyénileg, mind közösségileg hasznos tevékenység lehet olyasmi is, amit egyébként könnyű és haszontalan szórakozásnak gondolnánk. Például ha a gyerek elektromos gitározik naphosszat, vagy programokat gyárt a számítógépen.
        Amit sok szempontból problematikusnak és önkényesnek látok, az a flow történelmi és társadalmi kontextusba helyezése. Az ugyanis mindenki számára világos, hogy az ideális cél a "jó társadalom" kialakítása lenne, ami "mindenkinek lehetőséget biztosít a cselekvésre: a sportolónak, a költőnek, a kereskedőnek, és a tudósnak egyaránt. Lehetővé teszi, hogy mindenki kifejlessze azokat a képességeit, amelyek segítségével társadalmilag is hasznos tevékenység által flow-állapotba juthat. Közben pedig állandó végelmet nyújt az ellen, hogy az egyik ember a saját érdekében kizsákmányolhassa a másik pszichikus energiáját. A jó társadalomban nem tudnak érvényesülni az elnyomók és az élősködők" (329. o.). 
        Mindez annyira szép és annyira jószándékú, hogy az összevont szemöldökű, morcos, cinikus kritikusok is csak meghatódhatnak rajta. Legyen mindenki jó, és jobb lesz a világ is. Kezdjünk alulról, az egyén szintjéről építkezni, úgynevezett "evolúciós sejteket" alkotni, és ezek hatására majd átalakulnak a nagyobb közösségek is, és egyszercsak hopp, egy jó élet kellős közepén találjuk majd magunkat.
        Csíkszentmihályinak érdekes példái vannak a közösségi szinten megvalósult és társadalmilag hasznos flow-élmények elterjedésére, amelyek - szerinte - az adott korban hátráltatták vagy megállították az entrópia (káosz) jelenségét. Mohamed próféta vallásalapító tevékenysége vagy Loyola puritán-jezsuita rendszere szerinte mind alkalmas volt arra, hogy kiutat mutassanak a romlásból. Hogy az ilyen és hasonló ideológiák közül aztán melyik válik (végül) kártékonnyá, diktatórikussá, autoriterré vagy radikálissá, az a szerző szerint csupán választás kérdése. Azaz "a mi választásunktól függ", melyik a helyes megoldás, és milyen úton halad majd az evolúció. Fel sem merül, hogy az általában csak egy nézőpontból bemutatott üdvös fejlődést hozó történelmi-társadalmi jelenségek más nézőpontból kártékonynak és elnyomónak bizonyultak az idők során. Hogy ugyanaz a történet/történelem legalább két, de inkább több szemszögből is megírható. Hogy például a születésszabályozás egy jól kidolgozott rendszere, ami Csíkszentmihályi szerint hatásos módja lehet a társadalom testén parazitaként élősködők ellen, más szemszögből a diszkrimináció, az emberi jogok, de legalábbis az emberi méltóság kérdéskörébe tartozik, hiszen hogyan lehet egységes és objektív szempontrendszerrel megállapítani azt, hogy kinek van elegendő és/vagy évekre előre megjósolható pszichikus energiája vagy jövedelme ahhoz, hogy gyereket vállalhasson. (A konkrét példa afrikai és csendes-óceáni szigeteki példákat említ arra, hogy a házasság, a szüzesség és a gyerekvállalás lehetőségét egy szűkebb közösség határozata alapján anyagi helyzethez kötötték [142. o.]).  
        A kategorikusságot elkerülendő, a könyvben minden fejezet végén találtunk egy kérdéssort és némi üres helyet, hogy mi, az olvasók, saját gondolatainkkal járuljunk hozzá a jobb világ megteremtésének lelki/eszmei megalapozásához. Ön, mélyen tisztelt olvasó, "meg tud-e barátkozni azzal a gondolattal, hogy a jövő alakulása attól függ, hogy mire fordítja jelenleg a pszichikus energiáját?" A kérdés igazán csak egy icipicit irányított, mert azt feltételezi, hogy a könyv alapfeltevései IGAZAK, a mi feladatunk tehát az, hogy igen, ha lassan is, de higgyük csak szépen el, hogy itt az ideje elkezdeni a születésszabályozás gondolatával foglalkozni, aktívan politizálni (nemcsak mert az egy lehetséges flow-élmény, hanem mert az egyénnek a szerző szerint döntési helyzetet biztosít), egyszóval minden szempontból gatyába rázni az életünket.
        A fejlődés útjai ehhez kíván segítséget nyújtani. Egy help-yourself típusú könyv, ami nem fárasztja az olvasóját azzal - bár egy terjedelmes bibliográfiát és a könyv végén egy szedett-vedett jegyzetapparátust azért hozzávág - hogy a temérdek irodalmi-szakirodalmi idézet forrásait lábjegyzetekben lehivatkozza. (Gondolom, éppen ezért a fordító sem fáradt azzal, hogy más szerzők idézett műveinek magyar hozzáférhetőségét megadja.) Csak ha már tanácsot kapunk, éppen az marad el, ami a legfontosabb lenne. A könyv elolvasása után ugyanis még mindig nem tudjuk, hogy (Csíkszentmihályi szerint) milyen fogódzók mentén különböztessük meg az egyénileg/társadalmilag károsat és hasznosat. Milyen szempontok alapján menjünk pártokra és elnökjelöltekre szavazni vagy válasszunk műsort a (veszélyesen entrópiaforrásként funkciónáló) tévében.
        Szóval Önök, ott kint, akik azt gondolják, hogy hozzávetőleg mindent elértek az életben, és netán nagyjából elégedettek is, tévednek! A java még hátravan! Fel a világmegváltásra!