Nyavalygás II.

Tulajdonképpen LÁTOM az értelmét annak, hogy megörökítsük akár a legnegatívabb gondolatainkat is, nem feltétlenül az utókornak (de miért is ne), hanem saját magunknak, hogy később tudjuk vagy eszünkbe jusson, hogy igen, ilyen is van, ilyenek is tudunk lenni, és ilyeneket is tudunk gondolni meg érezni.
        Van az úgy, hogy az ember a saját élete rabszolgájának érzi magát érzelmileg és gyakorlatilag is, valahogy semmi sem sikerül, semmi nem jön össze, a tavasz közeledte egyre tolódik, az éjszakák túl rövidek és nagyrészt álmatlanok, és ha néha esetleg felmerül a kikapcsolódás lehetősége, a MÁST CSINÁLÁS esélye, akkor naná, hogy dugába dől az egész. Mindezközben persze tudjuk, hogy ez egy öngerjesztő folyamat (vagy önbeteljesítő jóslat is), ergo az embert egy idő után annyira a hatalmába keríti a keserűség-szomorúság (meg az önsajnálat), hogy már-már saját magát fosztja meg attól, hogy jobban érezze magát. Arról persze mindig van elképzelése, hogy mi lenne jó, mi segítene... és hát a pszichológusok meg a segíts-magadon típusú könyvek is azt tanácsolják, hogy önjutalmazás és önkényeztetés kell ilyenkor, azaz szakítsunk időt magunkra, szakítsunk időt valamire, ami kibillent, ami örömforrás, ami feltétlenül jó.
        Jah, de hát ha egyszer mégse megy... Mert elvileg mindenki totálisan rendelkezik a saját idejével, "arra van időd, amire szakítasz magadnak" és különben is "az unalom a vég..." meg hasonló bölcsességek... A világ pedig makacs, végtelenül makacs és reménytelenül megváltoztathatatlan. Az akarat pedig... na hagyjuk. Tegyük tehát magunkévá a világ makacsságát.
        És hát van egyébként, akinek a társa(s)ság a szabadság biztosítéka, van, akinek pedig a - nagyrészt elméletben kreált - egyedüllét enyhítése, és hát mihez kezdjünk, amikor (egy idő elteltével már) a másik sem kíváncsi arra, hogy mi gomolyog a füstös fejünkben. Mert már kicsit unalmasak vagyunk. És kitárulkozottak. És elég az, ha csak úgy vagyunk, hacsak úgy ott vagyunk. És a dolgok olyan hihetetlen módon szeret-nem szeret alapon működnek.
        Ilyenkor aztán a legjobb tanács tényleg talán az, hogy csináljuk csak tovább azt a megszokott napi rutint, ami miatt a hétvége tökugyanaz, mint a hétköznap vagy az ünnep, hiszen ezt úgysem fogja helyettünk senki más megcsinálni, és úgysem lesz más vagy jobb vagy izgalmasabb, mert ez is rajtunk áll, a dolgok izgalmi foka, az is CSAK RAJTUNK múlik. És a hogylétünk is. Meg mi magunk is. Csak rajtunk. Ámen.