Morál

A következő történt velem: jelentkeztem egy nemzetközi szemináriumra (nagyon jó lesz, nagyon izgulok, kb. mint valami első szerelem), küldtem önéletrajzot, motivációs levelet, és nagy nehezen, késve ugyan, de értesítettek, hogy oké, MEHETEK! Hurrá voltam, örültem, pláne, hogy az adott fesztivál szervezői arra is megkértek hirtelen, hogy fordítsam le a programot a honlapra, na meg majd később a programfüzetet is. Előzetesen nem ismertük egymást, csak megnézték az önéletrajzom.  

Mondanom sem kell persze, hogy mint ilyenkor általában, az infók csúszásban vannak, a honlap lassan frissül, hát megsürgettek. Rendezvény a hónap végén. Volt program, mindenféle nemzetközi fellépőkkel, intézményekkel, színdarabokkal. Jó kis cucc ez! Lefordítottam két nap alatt, vissza is küldtem. Vártam, vártam, majd rájuk szóltam, mert aznapra ígértek választ. Amikor már rájuk szóltam, akkor írtak, megköszönték, mondták, van benne pár hiba, nyilván némi tapasztalatlanságból fakad, máskor jobban nézzek utána itt és itt, így és így. Amúgy meg küldik a műsorfüzetet, az a nagyobb munka, de majd azzal jön a szerződés is. [Jah, ugyanis belógattak nekem 100-150 ezret, ami hát nem sok, de én erre alapoztam a karácsonyt, ugyi.]
       
No, hát erre kapok ma egy e-mailt, hogy nem, mégsem én vagyok az, mert egy team átnézte az egészét, és MÉG volt benne hiba. Ami többségében NYILVÁN abból fakad, hogy nem olvasok elég idegen nyelvű szakirodalmat illetve hogy nem kutakodok eleget a neten. Így hát a sürgető idő miatt úgy döntöttek tehát, hogy másnak adják a melót. Mert hogy az ilyen hibákat még a legtökéletesebb nyelvtudással SEM lehet kiküszöbölni - és okulásomra, elküldték a javított programot (egy táblázat amúgy, négy oldal).
       
Hibák (nem teljes lista): A "troop" át lett javítva "army"-ra. Amennyiben az 56-os magyar forradalmárok "army"-nak számítottak, akkor ez persze jogos. Az "insane" át lett javítva "mad"-re. Gondolom, mert az utóbbi szót többen ismerik. A Keresők c. "Seekers" változata át lett javítva "Finders"-re.  Gondolom, mert az adott darabban, a keresők végül megtalálják azt, amit keresnek. Azaz végül is "találók". Az "appearance" (magyar megfelelője a fordítandó szövegben "megjelenés" volt) át lett írva "look"-ra. (A "megjelenés" szóban szerintem több van, mint a "kinézet"-ben. Mást jelent némileg.) ÉS MÉG HASONLÓK.
       
Visszaírtam egy emailt, hogy köszönöm az építő kritikát, és örvendetes, hogy ilyen jól működik náluk a csoportos lektorálás. Azám  hazám! És hogy igen, némi tájékozatlanságot elismerek, de a történetnek semmi köze nincsen a szakirodalomban való jártasságomhoz. Mert a szakirodalom szerint akkor valószínűleg az "előadás" "bemutató" és "darab" összes verziója "show"-nak fordítandó.
Az elvégzett munkát szépen köszönték szépen. Ennyit a karácsonyról. :)
       
Nomármost egy jól menő kreatív ügynökség nyilván azért keresett kulimunkást, mert a szakmailag rendkívül felkészült és angolul remekül tudó kollégák között mindenkinek snassz egy ilyen hátgörnyesztő meló. "Kirúgásom" indoka mellesleg az volt, hogy sürgősen kell a fordítás, mert fel akarják tenni a honlapra, stb. no persze nálam gyorsabban aztán senki nem dolgozik, az viszont elgondolkodtató, hogy a lektorálás végterméke csak ma (eltelt kb. két hét) került a kezembe. Úgyhogy várom a honlapot, várom a műsorfüzetet rapid. De valahogy nem akarnak frissülni a dolgok.
       
Azt a cseppnyi iróniát, amivel a válaszlevélben eredményes munkát és magamnál jobb fordítókat kívántam, persze senki nem érzékelte. Válaszoltak, hogy "Kedves Ildikó, köszönjük."*
 
* naná, hogy nem így hívnak.... :)
 

"Ki mit nem szeret ma"-verseny

1) nem szeretem, amikor a kollégáim mérgesek rám, mert félállású vagyok, és csak fele annyit kell bent lennem, mint nekik (ti. az időm másik felét kb. ezer helyen töltöm)
2) amikor mindenki csak síránkozik, hogy milyen sok a munka, és meg lehet gebedni
3) amikor azt hiszik, hogy mivel nincs a nevem előtt semmi előtag, az "aranyifjak" gondtalan életét élem
4) amikor azt hiszik, többek és okosabbak meg tapasztaltabbak nálam, csak mert 10-20 évvel idősebbek - sőőőt, emiatt jogot formálnak ahhoz, hogy kioktassanak
5) amikor buziznak, zsidóznak, kommunistáznak, csak úgy ártatlanul, könnyedén bele a levegőbe
6) amikor azt hiszik, hogy én még soha életemben sehol nem dolgoztam
7) amikor 16-nak néznek, csak mert nem pingálom a pofám
8) amikor az értetlenséget és az érdektelenséget mentegetik
9) nem szeretem, hogy nem tudják, és nem is érdekli őket, hogy ki vagyok
10) utálom, hogy azt hiszik, rajtuk kívül senki sem lehet jó az adott munkában.
Meg még egy csomó mindent éppen utálok. :)

Az elmélet relativitása 2.

A rendszerek, struktúrák, a tudatosság tökéletesen működött. Igazi hiteles megtévesztés volt, eredetinek tűnő és őszintén gondolt. Bé boldog volt az önmagukat senki máshoz nem hasonlítók elégedettségével. Irányított.

 Megbocsátott mindenkinek, aki valaha bármi rosszat is tett ellene. Nem érezte magát egyedül. Helyet talált magának a világban, az emberek között, és a saját fejében is. És mindig és mindig többre akarta vinni, nem a munkában, hanem a rendszerezésben, az alaposságban, és a tökéletességben. Általában nem érzett tehernek semmit és senkit.

De Bé észrevétlenül falakat vont maga köré. Habár több közösségnek is központi eleme, mozgatórugója, lelke és prófétája volt, valójában nem volt jelen sehol. Minden körülötte és vele történt, de igazából nem szólt róla semmi - és Bé ezt nem hiányolta, nem sérelmezte, nem neheztelt miatta, mégcsak észre sem vette.

Aztán egyszer csak történt vele valami. Egy napon egyszer csak nem kelt fel kora reggel, ahogy szokott. Ágyban maradt, nézte az ablakon át a felhőket, és hagyta, hogy csörögjenek a telefonok. Aztán később felkelt, evett - mást, mint amit szokott - és elment dolgozni is, de aznap nem végezte ugyanúgy a munkáját, mert bár addig bármit is csinált, koncentrált, megszervezett és összeszedett volt, onnantól kezdve ezeknek a fogalmaknak a jelentései megváltoztak számára. Semmi sem volt ugyanaz többé, mint azelőtt, és Bének ez tulajdonképpen tetszett, mert elkezdett szagolni, érezni, sírni, éhezni, és fázni. És elkezdett szenvedni is, nem úgy, ahogy azelőtt, hanem igazi, mély, megtépázó kínokkal kezdett fájni mindene. Képlékennyé vált a teste és a lelke. Nem törődött azzal, hogy körülötte mindenhonnan hirtelen hullani kezdett a vakolat és mindenhol hullámozni a padló. Egyik mosolygós-józan pillanatában legnagyobb sikerének azt könyvelte el, hogy dühében összetört egy vadonatúj kávéskészletet. Narancssárga-halványzöld csíkosat.

Bének a környezete és a társasága is megváltozott némileg. Sötét, harsány, nagyhangú alakokkal kezdett barátkozni, akik sokat kiabáltak, sokat ittak és örömükben egymás hátát lapogatták, bánatukban pedig nevettek, bakancsban jártak, pofozkodtak, és kevés volt bennük az önmérséklet. Nem törődtek a vérrel, a pénzzel, a betűvel, csak a kimondott szóval és a megtörtént érintéssel. Egy Bé számára fordított világban éltek, amiben a rendetlenség volt a rend, a kiabálás volt a suttogás, és a tett volt a szó. És a szemétben, igazi szemétben turkáltak életjelek után.

Bé pedig megtanulta az átrendeződést. Nehezére esett, de mégis valami ellenállhatatlanul vonzotta az új, a más felé. Sokszor csak faltól falig csapódott, amikor megpróbálta végigjárni ugyanazt az utat vagy megtenni ugyanazt a cselekvéssort, amit korábban gyorsan, hamar és könnyedén megtett. És hamarosan már szívből, a saját szívéből örült minden természetes veszteségnek, minden őrületnek, és minden könnycseppnek. Mert lepattogzott róla a zománc. Az ereiben már természetesen folyt a vér. Látszott rajta a munka verítéke, és káromkodott, ha megütötte magát. Ki tudta mondani azt a szót, hogy "enyém". És hogy "utálom". És hogy "dögölj meg". És azt is, hogy "nem". Azt is hogy "nem". És egy idő után már nem is ugrott össze a gyomra a "nem"-ek miatt.
       
Némelyek szerint Bé megváltozott, koszos lett és otromba. Mások szerint elégedett lett és egészséges. Megint mások szerint elemelkedett a földtől.

Nos, nem tudhatjuk, mert Bé nem nyilatkozik magáról, legtöbbször csak mosolyog, vagy éppen sír. Mostmár legtöbbször csak azon igyekszik, hogy azt tegye, amihez kedve van. Dühös, őrjöngő, féltékeny, boldog, euforikus, harsány, és kacagós is, mint sokan mások. Teszi a dolgát, ahogy más, és sok olyasmit is tesz, amit más nem. Átalakulásának, változásának okairól pedig hallgat, vagy csak annyit mond, ez nem átalakulás, nem változás, és nem emlékszik semmiféle fordulópontra, mert mindig is ez volt, és mindig is így volt jól, ahogy most van. Bének sok haragosa is van ezért. Erre pedig azt mondja, hálisten, végre. Hálisten, végre.

Az elmélet relativitása

Bének nehezen múló, keserű gyerekkora volt. No, nem a legszerencsétlenebb gyerekmolesztálós, erőszakoskodós, a szó szoros értelmében vett szülői hatalomfitogtatással megnyomorított gyerekkor, mint sokmillió gyereknek ebben az univerzumban - de éppen elég rossz ahhoz, hogy hosszútávon is nyomokat hagyjon.

Bé ezért nem szeretett gyerek lenni, és ki is lógott mindenfajta kiskorú közösségből. Akárhányszor olyanokat mondtak neki, hogy "addig örülj, amíg gyerek vagy", meg hogy "örülj a jó dolgodnak" a sokat tudó tizenévesek mély nézésével és bölcsességével összevonta a szemöldökét. Furcsa gyerek volt. Szabaidejében neki szimpatikus, képzeletben mindenféle jótulajdonságokkal felruházott felnőtteket követett, öngyilkos verseket olvasott, és ha nagyon begurult, kioktatta a szüleit. Amiért persze megkapta a magáét - szóban és tettben. Legtöbbször olyanokat mondtak neki, hogy "te még ezt nem tudhatod", "azt sem tudod, miről beszélsz" és hogy "te ehhez nem értesz" és "nem jól emlékszel". Bének legtöbbször nem volt kedve vagy ereje vitatkozni ezeken a dolgokon, inkább kényszerűen végighallgatta a szentenciákat, aztán bezárkózott. Magába, a könyvekbe, a szobájába, vagy sétálni ment a kutyájával. Vagy felhívott valakit telefonon, de aztán nem szólt a kagylóba. Esetleg naplót vagy képzeletbeli leveleket írt fiktív barátoknak.

A körülötte lévő gyerekek szerint Bé megjátszotta magát. Úgy látták, hogy nem tud örülni, általában semmiben sem vesz részt, és szerintük ez azért volt, mert túl sokra tartotta magát, és lenézte a környezetét. Szabadidejében inkább olvasott vagy a belső hangokra figyelt, írogatott, megfigyelt, vagy fényképeket és újságcikkeket rendezgetett. Figyelte a felnőtteket, és stratégiákat talált ki a túlélésre. Éjszakánként történeteket írt a fejében, és úgy képzelte, hogy ha majd híres író lesz, eladja őket filmsorozatnak, annyira szentimentálisak és egyszerűek. Vagy videóklippeket talált ki dalokhoz. Esetleg forgatókönyvtervet musical-ekhez.

És tanult is, rengeteget. Egyrészt érdekelte őt más emberek élete, akié jobb volt, azért, akié rosszabb volt, azért. Másrészt úgy gondolta, a tanulás megteremtheti a fejében a gyerekkor átvészeléséhez szükséges rendszereket. Strultúrált, építkezett, organizált fejben, racionalizált és minden életében felbukkanó személyt és megtörtént eseményt megtámogatott jobbról, balról, előről és hátulról.
_____________________________________
Bé komolyan hitt abban, hogy a rossz élet is jobbá tehető, pedig az ilyesfajta optimizmus nem is volt divatos a környezetében. Abban is hitt, hogy ha rendet tart a fejében és maga körül, akkor áthidalható a káosz és megteremthető a rend meg az azzal járó béke. Mindezt az olvasmányai - köztük sok pszichológiai irodalom - is alátámasztották. Úgy gondolta, hogy a gyerekkor csak egy szükségszerű és átmeneti állapot, és ha ügyesen, energiákat és erőt tartalékolva túléli az ember, akkor megszűnik a kiszolgáltatottság, és végre a maga sorsának irányíthatója lehet.

A szüleivel lefolytatott néhány értelmetlen vitát leszámítva nem nagyon voltak konfliktusai más emberekkel. Ha valaki rákiabált vagy veszekedett vele, makacs csenddel vagy éppen összehúzott szemöldökkel tűrte, és azt firtatta, vajon mi lehet az indulatok vagy az esetleges dühkitörések mögött. Csak nagyon ritkán sírt, és akkor is csak dühében. Még ritkábban emelte fel a hangját. Sosem patáliázott, cirkuszolt, hisztizett, vagy követelőzött, mert úgy gondolta, az indulatosság a gyengék ismertetőjele. Ezerszer látta ezt felnőtteken, olyan felnőtteken, akiknél bölcsebb és okosabb, belátóbb, és engedékenyebb akart lenni. Valahányszor ez nem sikerült, bűntudata támadt. Minél megbocsátóbb és megértőbb akart lenni másokkal, és annál kíméletlenebb volt magával. Volt benne valami görcsös bizonyítási vágy, amivel igazolni akarta azokat a mesés axiómákat, hogy "jótett helyében jót várhatsz", hogy "azok vagyunk, amivé tesszük magunkat", hogy "minden jó, ha vége jó", és hasonlók. Hogy a jóindulat jóindulatot szül. És hogy a másoknak nyújtott segítség lehetséges. 

És Bé nemhiába várt. Elmúltak a muszáj-évek, és megszűnt jónéhány gyűlölt kötöttség. A stratégiákat, amiket addig sikeresen működtetett, átigazolta az új, felnőtt életének egyéb területeire. Sikeres és megbízható ember lett belőle. Olvasott volt, intelligens, hozzáértő. Egy idő után többé-kevésbé a gondolatai csigaházából is kibújt, és elkezdett beszélni az emberekhez. Mert hogy sokan voltak körülötte: idősebbek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek, csalágtagok, rokonok, ismerősök. Végre érezhette a választási lehetőségek szabadságát, és boldog volt, hogy már nem tartozik elszámolással vagy hálával senkinek. 

A héten visszataláltam a szakmába, ami már önmagában is nagy hír. Összeszedtem magam, mint fénykoromban, és elmentem két szakmai beszélgetésre is, hogy táguljon az agyam, de hogy legalábbis megnézzem, hogy milyenek is az itteni kékharisnya bölcsészlányok... (hehe, vannak, mondhatom, nem sznobizmusból - én is kértem már autogrammot életemben...).
Nade: Az Alföldi nem okozott csalódást. Évekig keresgéltem egy olyan színházast, aki ért hozzá, és ennek ellenére el tudja mondani, hogy mihez is ért és mit is akar. Aki színészként "nem esik bele magába és aztán mellé", mert kellő intelligenciával, rálátással és távolságtartással kezeli magát és a szakmát is (ettől még elhivatott persze). Aki nem törekszik arra, hogy művész legyen, és pont ettől az.
És végre ki lett mondva egy-két dolog: pl. hogy a kortárs szövegek nagy része "machinált plasztik", és egyetlen lényegük, hogy minél érthetetlenebbek legyenek és minél modernebben hassanak. És hogy a kortárs SZÍNHÁZszerzők közül a legtöbbnek fogalma sincs a színházról - beül a próbára, hogy védhesse a mundért, és nem tudja, de nem is akarja elvágni a szövegtől a köldökzsinórt. Hogy igen, a színházra is és minden más szakmára is születni kell, és hiába a sok iskola, a sok agytágítás és a sok pénz, ha az a bizonyos félrekapcsolás az agyban nincs meg. No de mennyire. És ja igen, én sem jönnék el a POSZT-ra szakácskodni, amikor ilyen állapotban van a szakma...
Na és aztán megvolt az első PNTT és Nagy József is itt volt... Ennek is megvan persze a maga haszna: legalább tudom végre, hogy hogy néz ki a fickó... Csak azt nem értem, hogy ha már szakma és szakmaiság, akkor miért nem ilyesmiről volt szó, és miért a Vajdaságból elszármazott szegény művészek sorsán keseregtünk (akiket persze szeretünk, sajnálunk, és életetünk, de mégis...).
Ismét megtudtam, hogy egy purgatóriumban élek, hogy a politikusok bezsebelik a nagy pénzeket s közben parlagon hagyják a kultúrát meg a művészetet, na és a hazát is. Revelációként hatott továbbá, hogy JÉ, a szabadban is lehet színházat csinálni, lehet táncolni a Magyarkanizsa melletti puszta közepén, és mezítláb tapodni a sarat. De lehet ám! Magunkra is lehet kenni.
NJ jó táncos egyébként. Amennyire tökéletesen leköt, ahogy mozog, annyira tökéletesen nem köt le az, amikor beszél. Nem azért, mert keresi a szavakat és sokat nyög, hanem mert a mozdulatai nélkül semmit nem tud közölni. Szóban nem tud gesztikulálni. (Beszélőpartneréről nem is beszélve - akinek talán meg kellett volna írnia ezt az egészet, és kiszögezni minden fára... meg alá is írni, hogy tudjam, ki ő.)
Megnéztük két filmjét is - na, DK mesterem mondta egyszer, hogy baromira elege van az olyan az olyan alternatív színházból, ahol sötét öltönyös fickók ülnek a színpadon és némán isszák a vizet. Közben meg hegedűnyikorgás hallatszik. És itt pedig falhordás volt és vakolatbontás, ami nyilván sokszorosan rétegezett, megkövült, analizálásra váró életünket szimbolizálva - a málló vakolat, hú de nagy nóvum... hát megint valami iszonyú érdekeset és újszerűt tudtam meg a mi tyúkszaros életünkről.
Ejha. Józsit legközelebb csak táncolni nézem, de még az sem biztos.

7

Hihetetlen hetem volt. Mint a régi szép időkben.
Először is úgy látszik, állandó lételemem volt és marad a futkosás jobbra-balra. Mobil oktató. Marha jó. Az ember legtöbb energiája a meneteléssel telik meg a buszozással. Nincs fárasztóbb időtöltés, mint a buszozás. És nincs fárasztóbb dolog annál, mint mikor az ember úgy érzi, feleslegesen telik el az ideje.
Namármost. Az ember ugyebár olyan helyen dolgozik szívesen, ahol adottak a munkafeltételek, a jó körülmények, DE LEGALÁBBIS senki nem szól bele, hogy mit hogyan csinál - ha már egyszer nincs különösebb keret ahhoz, hogy meghatározzuk az életteret. A felesleges pofázás idegesít, bosszant, irritál, mert hát hej-hej, tudom én a dolgomat, hadd végezzem már... :)
Kb. egy hónapja úgy telik az idő, hogy nem igazán érzem értelmesnek - na persze ez van, amikor senkinek nem hibája, egyszerűen így állnak a csillagok, ilyen kriksz-krakszban és összevissza. Persze a káoszban is van valami szép, pl. az embernek van ideje elromantikázni, sétafikálni ilyenkor-olyankor lenyisszantott tíz percekben. Vásárolni, enni, meginni egy kávét - néha persze aztán minden összetorlódik és akkor a fejem valahol 50 méterre lemaradva.
Az egyetlen dolog, amit ilyenkor nem lehet: tervezni. Ki tudja, mit hoz a holnap... teszi fel magának az ember ezt az oly költői kérdést minden este úgy 8 és 9 között... Persze ha úgy nézzük, ez baromi izgalmas. Ma megint úgy jöttem be, hogy fogalmam sem volt, mi lesz ma a dolgom. Most éppen tudom, de a holnappal kapcsolatban csak azt tudom, hogy hánykor indul a nap. Nna, az is valami.
(...) A múlt héten egyébként azt mondta nekem valaki, hogy baromi szerencsés vagyok, mert 1. van szakmai tapasztalatom 2. itt-ott eltöltött éveim száma már kielégítő 3. sok mindent csináltam már és sok mindenhez értek 4. hűdejófej vagyok.... És napersze mindebből következően sok a lehetőségem.
Naná hogy minden relatív. Akkor érezném magam szerencsésnek valószínűleg, ha már egyszer minden vagy (najó nelegyeknagyravágyó) legalábbis kábé minden a rendelkezésemre állna ahhoz, hogy már CSINÁLHASSAM. Továbbá azt sem tudom, mikor jön el az az idő, amikor (na nem nekem, hanem úgy általában) nem 3-4 helyen kell dolgozni reggel 7-től este 9-ig (beleszámítva a mobilitást ugyebár... buszok, vonatok, helikopterek, gyaloglás, cars, planes, boots and trains...) ahhoz, hogy az ember annyit összekaparjon, hogy ne kelljen elgondolkodnia, megveheti-e azt az óriás duplatriplasajtos pizzát nagy sörrel, amire egy hete vágyik. És mikor jön el az az idő, amikor már nem azzal kell elaludni, hogy pár hét múlva, a nyáron, stb. lesz-e meló.
mööööörrrrd.......

Souldeep

Emlékszem, egyszer általános iskolában anyák napjára fogalmazást kellett írni az anyákról, és akkor én írtam egy nagyon szépet - az orvosokról. Baromi szép lett, beválogatták az anyák napi műsorba, annyira szép. Én persze nem akartam előadni, mert ki szeret - akár tizenévesen is - bármiféle személyes érzelmekről beszélni nagy nyilvánosság előtt, de a degenerált tanítónéni persze nem vette a lapot. Inkább végigbőgtem a műsort, hogy ne kelljen beszélnem... :)
[...]
A barátnőm mozgásterapeuta. Gyerekeken segít - mozgással és mozgatással. Olyan, mint egy orvos, csak épp több. Képes végeláthatatlanul beszélni egy gyerekhez. És másfél órán keresztül énekelni és mozgatni egyszerre.
Most "örökbe fogadott" kislányt, aki öt éves, és nem tud beszélni és járni. Pedig ez a világ nem is az örökbefogadások világa, hanem a kitagadásoké. Például jól kvalifikált, több diplomás szülők dobnak el gyerekeket, mert rossz tanulók, drogosok, tetováltatnak, vagy mert netán buzik. Mindez csak annyiban különbözik a csecsemő kukába dobásától, hogy kesztyűs kézzel követik el, és nem koszos körömmel (amilyen a szigetlakóknak R. Réka szerint van.... és amivel ugyebár NE ujjazzák az ő leánygyermekét tizenhuszonéves korában).
Pedig a tökéletesség unalmas és egyforma, a 'tökéletlenség' pedig szép. A másmilyenség érdekes, másfajta dolgokat tapasztaltat meg az emberrel, amitől tágul a látótere, a világképe. Olyan ez, mint egy multikulturális városban sétálni. A másmilyenség kifeszegeti a toleranciahatárt. Elfogadóbbá tehet minket - persze csak akkor, ha amúgy is jellemző ránk, hogy a dolgokat több oldalról vizsgáljuk meg. És hogy többet kérdezünk, mint amennyit pofázunk.
...szóval örökbe fogadott, a felelősségébe vett egy gyereket, akinek heti öt napon másfél órán keresztül beszél, énekel, dicsér, mosolyog, simogat. Pedig nem az anyja. És nem ez a munkája. Nem pont ez. 
A gyerek anyja egyébként orvos. Orvos, aki magára hagyta, mert csalódást okozott neki a másmilyenségével, a törődésigényével - és mert a tökéletes családról alkotott tökéletes világképébe nem fért bele a MÁS. A meló. A megérteni akarás. A tettvágy. A hajlandóság az erőfeszítésre, ami nem is erőfeszítés igazán. A másmilyenség elfogadásának akárcsak a szándéka is. A gyereknek most csak nagypapája van. Hetven éves. És mindennap hozza és viszi.
És én nem a meg nem értést és az "adj még egy kis időt" kezdetű mondatokat nem értem, hanem a SZÁNDÉK HIÁNYÁT. Amikor valakik pillanatok alatt tudnak lepöckölni emberi önérzeteket, emberi lényeket csak azért, mert nem építőelemei az őáltaluk elképzelt gépezetnek. Amikor emberi mivoltukban tudnak padlóig sérteni, és könnyedén tudnak megsemmisíteni a sok munkával és erőfeszítéssel felépített viszonylagos lelki épségeket.
Az embert szerintem minősíti a munkája, pontosabban a munkájának a minősége és a munkájához való hozzáállása. És én mostanában nagyon ritkán látok szép dolgokat. Az egyik legszebb pedig, amit valaha láttam, az izgalom, hogy 'vajon jó leszek-e eléggé, hogy jó legyen egy öt éves gyereknek'. Aki se beszélni, se járni nem tud...
És biztosan nagyon gáz az, ha valaki sosem teszi fel magának a 'jó vagyok-e eléggé neki' - kérdést. Még akkor is, ha "csak" a gyereke néz rá az asztal másik oldaláról.