A rendszerek, struktúrák, a tudatosság tökéletesen működött. Igazi
hiteles megtévesztés volt, eredetinek tűnő és őszintén gondolt. Bé
boldog volt az önmagukat senki máshoz nem hasonlítók elégedettségével.
Irányított.
Megbocsátott mindenkinek, aki valaha bármi rosszat is tett ellene. Nem
érezte magát egyedül. Helyet talált magának a világban, az emberek
között, és a saját fejében is. És mindig és mindig többre akarta vinni,
nem a munkában, hanem a rendszerezésben, az alaposságban, és a
tökéletességben. Általában nem érzett tehernek semmit és senkit.
De Bé észrevétlenül falakat vont maga köré. Habár több
közösségnek is központi eleme, mozgatórugója, lelke és prófétája volt,
valójában nem volt jelen sehol. Minden körülötte és vele történt, de
igazából nem szólt róla semmi - és Bé ezt nem hiányolta, nem sérelmezte,
nem neheztelt miatta, mégcsak észre sem vette.
Aztán egyszer csak történt vele valami.
Egy napon egyszer csak nem kelt fel kora reggel, ahogy szokott. Ágyban
maradt, nézte az ablakon át a felhőket, és hagyta, hogy csörögjenek a
telefonok. Aztán később felkelt, evett - mást, mint amit szokott - és
elment dolgozni is, de aznap nem végezte ugyanúgy a munkáját, mert bár
addig bármit is csinált, koncentrált, megszervezett és összeszedett
volt, onnantól kezdve ezeknek a fogalmaknak a jelentései megváltoztak
számára. Semmi sem volt ugyanaz többé, mint azelőtt, és Bének ez
tulajdonképpen tetszett, mert elkezdett szagolni, érezni, sírni, éhezni,
és fázni. És elkezdett szenvedni is, nem úgy, ahogy azelőtt, hanem
igazi, mély, megtépázó kínokkal kezdett fájni mindene. Képlékennyé vált a
teste és a lelke. Nem törődött azzal, hogy körülötte mindenhonnan
hirtelen hullani kezdett a vakolat és mindenhol hullámozni a padló.
Egyik mosolygós-józan pillanatában legnagyobb sikerének azt könyvelte
el, hogy dühében összetört egy vadonatúj kávéskészletet.
Narancssárga-halványzöld csíkosat.
Bének a környezete és a társasága is megváltozott
némileg. Sötét, harsány, nagyhangú alakokkal kezdett barátkozni, akik
sokat kiabáltak, sokat ittak és örömükben egymás hátát lapogatták,
bánatukban pedig nevettek, bakancsban jártak, pofozkodtak, és kevés volt
bennük az önmérséklet. Nem törődtek a vérrel, a pénzzel, a betűvel,
csak a kimondott szóval és a megtörtént érintéssel. Egy Bé
számára fordított világban éltek, amiben a rendetlenség volt a rend, a
kiabálás volt a suttogás, és a tett volt a szó. És a szemétben, igazi
szemétben turkáltak életjelek után.
Bé pedig megtanulta az átrendeződést. Nehezére esett, de mégis
valami ellenállhatatlanul vonzotta az új, a más felé. Sokszor csak
faltól falig csapódott, amikor megpróbálta végigjárni ugyanazt az utat
vagy megtenni ugyanazt a cselekvéssort, amit korábban gyorsan, hamar és
könnyedén megtett. És hamarosan már szívből, a saját szívéből örült
minden természetes veszteségnek, minden őrületnek, és minden
könnycseppnek. Mert lepattogzott róla a zománc. Az ereiben már
természetesen folyt a vér. Látszott rajta a munka verítéke,
és káromkodott, ha megütötte magát. Ki tudta mondani azt a szót, hogy
"enyém". És hogy "utálom". És hogy "dögölj meg". És azt is, hogy "nem".
Azt is hogy "nem". És egy idő után már nem is ugrott össze a gyomra a
"nem"-ek miatt.
Némelyek szerint Bé megváltozott, koszos lett és otromba. Mások
szerint elégedett lett és egészséges. Megint mások szerint elemelkedett a
földtől.
Nos, nem tudhatjuk, mert Bé nem nyilatkozik magáról, legtöbbször csak
mosolyog, vagy éppen sír. Mostmár legtöbbször csak azon igyekszik, hogy
azt tegye, amihez kedve van. Dühös, őrjöngő, féltékeny, boldog,
euforikus, harsány, és kacagós is, mint sokan mások. Teszi a dolgát,
ahogy más, és sok olyasmit is tesz, amit más nem. Átalakulásának,
változásának okairól pedig hallgat, vagy csak annyit mond, ez nem
átalakulás, nem változás, és nem emlékszik semmiféle fordulópontra, mert
mindig is ez volt, és mindig is így volt jól, ahogy most van. Bének sok
haragosa is van ezért. Erre pedig azt mondja, hálisten,
végre. Hálisten, végre.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése