[Alig hiszem]

Alig hiszem, hogy erre a tanévre szinte vége mindennek.

Oké, még van adminisztráció, beszámolók (pont leszarom mindet), millió e-mail, könyvírás, iskolai rendrakás, meg amit akartok.

De az valami egészen új, amikor nem kell 4.50-kor kipattannom az ágyból, és délelőtt a kényelmes kávézás után nekiállok az aznapi írói penzumomnak (egyelőre semmi kreatív persze). Amikor megunom, lemegyek a boltba, aztán ebédelek, később sportolok, majd dolgozok ismét.

Most úgy beszélek erről, mintha hetek óta tartana, pedig ez tulajdonképpen egyetlen nap eddig. De pont olyan észrevétlen, mint a múlt hét, amikor két feszített vizsgap után harmadnap osztó, aztán bankett. Tartani a frontot osztályfőnök nélkül, aki hirtelen betegség miatt kiesett, képben lenni, nyugodtnak maradni, hogy minden rendben legyen, tudatosítani, hogy ez nem a vége, még sok dolog van. Kívül és belül.

Holnap megírok még egy valamit, aztán végre levágatom a hajam, mert a vizsgákat kb. úgy nyomtam végig, mint a 26 év múlvai Alan Parrish a Jumanjiból, aztán szerdán évzáró, projektegyeztetés, munkaközösségi (én a sajátunkat már megtartottam, menő vagyok), de ezeket már strandpapucsban fogom végignyomni szerintem. (Nincs is strandpapucsom.) A pénteki tanári bulivacsorát pedig úgy kihagyom, mint a szél.

Utána jöhet a tankönyv, a korrektúrázás, a szétfolyás a 40 fokos panellakásban, a forró levegőt kavaró ventillátorok meg a könyvkupac.

kép: pbs.org