Az ünnepi műsor alatt megkérdezte tőlem az egyik diák, ilyenkor büszkének tetszik lenni a munkahelyére? Ugyanis piros, fehér és zöld papírlapokat kellett az égbe emelgetni, aztán lengetni meg integetni vele, miközben szólt a Tolcsvay-féle Nemzeti dal.
Nem válaszoltam, viszont elmeséltem, hogy én kétszer szerveztem ebben az iskolában ünnepi műsort. Végül is mindkettő aktualizálni próbált, a forradalom jelszavainak a frissítésére koncentrálni, kicsikarni azt, hogy a fiatalok mit gondolnak erről az egészről. Az elsőt még megdicsérték, a másodikra már teljesen érzéketlenek maradtak.
Igaz, mindkét esetben meg kellett küzdenem a Himnusszal, a Kossuth-nótákkal meg a magyarok istenével.
Tanulság: egyedül nem lehet forradalmat csinálni.
De hatni sem. Vagy csak nagyon nehezen.
Idén nem lesz semmilyen tüntetés, társadalmi megmozdulás, politikai akció sem, pedig most az idő is szép. Higgadtan és közönyösen lenyeltük, hogy megint megválasztották senki jánost (ahogy anyám mondta tegnap a telefonban), szépen itthon maradunk, de nem nézzük a tévét, hanem beteszünk valami sorozatot. Ebédet főzünk, alszunk délután.
A gyereknek egyébként azt válaszoltam, nem olyan könnyű ám kitalálni azt, hogyan lehetne az ő generációját felrázni. Abbéli véleményemet nem mondtam el, hogy a műsort készítő kolléga darabra letudta ("műsorunkban igyekszünk ötvözni a hagyományokat és megújítani azokat, blablabla...."), de arra sem reflektáltam, ahogy a kollégáim is offolták az egész rendezvényt a sorok között. Viszont megígértem neki, hogy később még beszélgetünk erről, mert most persze mindenki rohan a hosszú hétvége miatt.
Nem tudom, ér-e valamit az, ha beszélgetek velük. Ha csak én beszélgetek velük. Múltkor már leírtam a kabátot és sálat húzó lány esetét a nyelvtanórán, aki menni készül, mert "nem akarja tovább hallgatni a faszságokat".
Egy nagy rakás passzív fiatalt látok magam előtt (erről már írtam a tanulás kapcsán, de most inkább az érzelmi intelligencia hiánya tűnik fel), akiket semmi nem érdekel, csak hogy hazamenjenek, és azon gondolkodom, mit rontottunk el. Nem, nem azzal van a baj, hogy ki akarnak menni az iskolából (én is folyton ki akarok menni), hanem hogy rengeteg dologra totálisan érzéketlenek. Valahogy a barátságaik meg az érzelmi kapcsolataik sem az igaziak, gyorsan cserélgetik egymást, nem tudják szétválasztani a kritikát a személyeskedéstől, nagyon hamar megbántják a másikat, ám ezt nem veszik észre, azt viszont igen, ha őket megbántja valaki. Hetekig őrizgetik a sérelmeiket, nem tudnak semmit megbeszélni, csak üvöltöznek egymás szavába vágva. Engem is megbántanak, pedig tudom, hogy kedvelnek.
Mondjuk nincs min csodálkozni, valószínűleg elég kevés a hiteles felnőtt példa az életükben, és nincs ötletük, hogyan fejlődjenek, sőt, ez a lehetőség eszükbe sem jut. A körülöttük lévő felnőttek zömét csak a túlélés érdekli. A szüleiket is, a tanáraikat is. Ezért aztán őket is. Egy csomó hiteltelen arc veszi őket körül a mikro- és a makrokörnyezetükben egyaránt.
Szóval arra jutottam, hogy a háttér számít, persze, de nem igazán az, hogy hány könyv van otthon meg hogy van-e lehetőség színházba járni és utazni, hanem inkább a törődés, a beszélgetések, hogy valakinek fontos-e, hogy ők mit gondolnak magukról, hogy hogy látják magukat, vagy hogy egyáltalán szoktak-e magukról gondolkodni.
Nem szoktak. Valahányszor feljön ez a téma vagy utalok rá: néma csönd. Persze az is lehet, hogy talán nem akarják elmondani, de a kiscsoportos beszélgetéseknél is az derül ki inkább, hogy menekülnek önmaguk elől. "Nem akarok gondolkodni" - mondják, és lebutulnak valami számítógépes játékban vagy bulikában.
Legjellemzőbb cselekvési formájuk pedig az alvás. A jótékony szundi. Az asztalra borulás. A felejtés. Nem, nem fáradtságból alszanak, hanem unalomból.
Ezért aztán sokszor beszélgetni is nehéz velük, de még nehezebb őket gondolkodásra bírni.
Még a legintelligensebbeken is valami koravén kiégettséget látok.
Ezért aztán soha nem lesz forradalom, mert az valahol belül kezdődik.
Valahol azt olvastam (vagy valaki azt mondta, nem tudom), hogy a forradalom a szabadság megértésével és belső megélésével kezdődik, és jelenleg fogalmam sincs, hogy lehet az ilyesmit átadni.
(Múltkor adtam egy interjút egy online rádiónak, a hallgatóság kommentálhatott egy csetvonalon. Azt mondták túl bonyolult vagyok... hát így.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése