Elővettem a cikket, olvasgattam, nézegettem, és végül újraírtam, javítgattam, belehúztam, hozzátettem, stb. Új megállapításokra is jutottam, hiszen azóta történt egy s más, olvastam is egyet s mást.
Aztán ahogy közelgett a leadás határideje, elkezdtem kételkedni, hogy helyes dolgot cselekszem-e. Hogy újra lehet-e írni valami régit. Ahogy az olvasmányaimra visszagondoltam, számtalan olyan szerzővel találkoztam, aki itt-ott leközölt könyvfejezeteket a később megjelent könyvéből, és ebből semmilyen etikai aggálya nem támadt, jelölte lábjegyzetben, és kész. Végül belefutottam az önplágium fogalmába, és számtalan írásba, ami ezt legalább akkora morális vétségnek tartja, mint a másoktól való lopkodást.
Annyira elkenődtem, hogy becsuktam a szöveget, és nem küldtem el.
Aztán aludtam rá még egyet, és elküldtem egy rövid e-mail társaságában, amelyben megírtam a szerkesztőknek, hogy mi a helyzet a szöveggel, és azt is, hogy azért tartom ismét publikálásnak érdemesre, mert anno nem kapott elég nagy közönséget, és mert érdekes. Hozzátettem, hogy ha a fentiek okán visszautasítják a cikket, a döntést maximálisan elfogadom.
Hogy miért is döntöttem így.
Gondolkodóba ejtő ez az egész önplágium-dolog. Értem én, hogy a saját ötletek sokszori felhasználása problematikus, de hát ha az ember egy bizonyos témával foglalkozik, ez óhatatlanul előfordul. A szakdolgozatunkban idézünk a korábbi dolgozatainkból, a doktorinkba meg mondjuk beidézzük az egész szakdolgozatunkat. Ja, hogy ezek nem jelennek meg minden esetben. Jó, de a doktorink egyes fejezeteit publikálhatjuk cikkek formájában, majd ha esetleg a doktorit is publikáljuk, ugyanazok a gondolatok ott is ott vannak.
Az én tanáraim közül például többen is ismételték magukat itt-ott. Van, aki minden konferencián ugyanarról beszél. Az nem önplágium?
A másik érv, hogy ártunk a kiadónak, ha máshol is leadjuk ugyanazt (vagy majdnem ugyanazt) a szöveget. Jelen kiadó, ahol az én írásom megjelent, egy -- minden bizonnyal -- senki által nem olvasott kötet. A belső oldalakon nincs is ott, hogy minden jog fenntartva, ráadásul ingyen írtam nekik is, meg ebbe a mostaniba is.
A harmadik érvem pedig az (és ez részben fedi az elsőt), hogy a jónak tűnő gondolatmeneteinket óhatatlanul felhasználjuk és beépítjük később is. Akkor mi a különbség? Az, hogy más mondatokkal "adjuk el" őket?
Volt ez az ügy Slavoj Žižekkel, aki állítólag önmagától plagizált (meg aztán mástól is), de ő az előbbivel kapcsolatban úgy nyilatkozott, nem érti a problémát. Elhiszem neki egyébként, mert az az önplagizálás egy újkeletű para lehet, amit az ilyen élemedett korú és tekintélyes filoszok nem akarnak tudomásul venni. Részben megértem őket, mert az esetükben elég nehéz nem idézni saját magukat. Én meg személyesen úgy gondolom, hogy az ilyen idegeskedés meg körülmények miatt való folyamatos aggodalom az írás örömétől veszi el a kedvet. Azt is gondolom, hogy az ilyesmi azt feltételezi, hogy a szerző a publikációs listája bővítése érdekében akarja duplikálni a munkáját, nem azért, mert még gondol valamit arról a témáról. Pedig az utóbbi is lehetséges, sőt.
Hát, nem tudom. Most várom, mit írt vissza a dániai lapszerkesztő.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése