Rockpor

Gróf Zrínyi Miklós (1508-1566)

Egyik tanítványom hosszas unszolására elmentem, és megnéztem egy viszonylag új rockoperát itt, a környékbeli kisvárosban, ahol a várban állították színpadra a darabot pár évvel ezelőtt. A meghívás előzménye egy vita volt, amit a színikritikusok felelősségéről, feladatáról folytattunk. Summázva az volt a véleménye, hogy a kritikusok csak fanyalognak, és nem érzik át azt a fergeteges katarzist, amit egy ilyen produkció kivált az alkotókból. Szóval menjek el, és majd meglátom. Mert aki nem érez semmit, ha ezt megnézi, azzal valami nagy baj van.

Hát, mondanom sem kell, nem éreztem semmit. (Most gyűjtögetem a gondolataimat, hogy mondjam ezt el neki, mert persze véleményt vár.) Volt rockoperás korszakom egyébként gimnazista koromban, sőt, a műfajjal sincs alapvetően semmi bajom. De ezeket az új darabokat mind B-kategóriásnak tartom több okból. Egyrészt vacak a zene, négy negyedes, egyforma "szintipop" közhelyes szövegekkel, kötelezően lírai betétdalokkal, hősies szólamokkal, amik miatt sokszor az az ember érzése, hogy ez már a finálé. Sok a finálé. Aztán vacak a dramaturgia is. Egyszerű jellemek, romantikus-hősies főszereplő, semmi önirónia és humor (itt kb. egy óra után gondoltak arra, hogy kéne pár poén is, akkor előlépett egy szakácsnő, ő volt a "szubrett"). Jelen darabban ráadásul rengeteg szereplő volt (az egész stáb kb. 130 fő), és néhányuknak tényleg csak 1-1 dal jutott, de akkor meg minek.
Aztán persze ezeket - gondolom - eleve úgy írják meg, hogy vesznek egy rockmusicalsztárt, és kitalálják, hogy ő lesz a főszereplő. Írnak neki dalokat, amiket el tud énekelni. El is énekli, meregeti a szemeit, mellé pedig felsorakoztatnak kevésbé ominózus más énekeseket, hogy hősünk kitűnjön. Mindig van szerelmes duett, mindig vannak ismétlődő dallamok, mindig van összkórus és finálédal, amit a meghajlásnál a közönséggel együtt lehet énekelni - háromszor.

Annak idején katartikus műfajnak találtam ezt az egészet. Közösségi élménynek. Ma meg úgy látom, hogy ilyen egyszerűen nincs. Nincsenek hősök, nem lehet arra egy történetet felhúzni, hogy valaki ennyire tuti csávó, rendes a feleségével, önfeláldozó, jó vezető, stb. Ráadásul ez a konkrét történet azt a hülye sztereotípiát erősítette megint, hogy a magyar nép történelme során áldozat, hogy mindig azért szívunk, mert kijátszanak és becsapnak minket, pedig mi mindent megteszünk az ügy érdekében. Szegény, szerencsétlen nép.
Ezt a sztereotípiát felettébb károsnak tartom, viszont az emberek meg imádnak ebben dagonyázni, ahogy Alföldi István a király-rendezése kapcsán ez remekül kiderült. Mert hogy az ugyebár mást sugallt, konkrétan azt, hogy töketlen nép vagyunk, és hát ez sokaknak baromira nem tetszett.

Szóval adott volt egy humortalan, reflektálatlan, önkritika nélküli, nemzeti-népi közhelyeket felvonultató, rossz dalszövegekkel és unalmas zenékkel felszerelt színpadi produkció, ami mintha csak azt a célt szolgálta volna, hogy színpadot adjon a főszereplő talpa alá. Aki maga a magyar őserő, a délceg hagyományőrző, a szittya férfiasság non plus ultrája.

Amikor a darab végén a közösség felállva tapsolta harmadszor vissza a finálét, elgondolkodtam. (Azon is egyébként, hogy négyezer forint a jegy, de láthatólag sokan többedszer látták.) Baj-e, hogy ilyesmiért rajonganak. Mondhatnánk, hogy legalább nem a tévé előtt ülnek, de nem vagyok biztos benne, hogy komoly minőségi és esztétikai különbség lenne mondjuk a Jóban-rosszban és eközött. Másrészt már megint a színház komoly felelősségét (meg a felelősségvállalás hiányát) látom abban, hogy egy picit sem tud árnyaltabb lenni az ízlésünk.