Egyáltalán nem értem, hogy a David Fincher-féle A tetovált lány
körül mi volt ez az óriási média hype, amikor egyáltalán nem ért
annyit. Sőt, számomra semmivel nem adott többet, mint a svéd film,
viszont azért volt idegesítő, mert a hercehurca miatt az embernek
hatalmas elvárásai támadtak (extra erőszak, akció, látványok, stb.)
De nem. És annyira nem, hogy még rendes, összeszedett írást sem fogok produkálni miatta.
Először is majd minden szereplőről az volt az érzésem, mintha a másik
filmből jött volna át, és egyszerűen nem értem, hogy gondolhatják az
amcsik, hogy az ember értelmezési horizontjából ki tud szorulni egy
korábbi változat. Másrészt oké, hogy Rooney Mara iszonyú sovány, meg
többször látszik a melle is, de a jeges svéd közöny, ami ennek a
figurának a sajátja, egy cseppet sem érezhető a habitusán, sőt. Igazából
végig olyan volt, mintha nem is tudná eldönteni, mit és hogyan
játsszon.
Az egész filmben a pár perces eleje főcímen kívül (ami nagyon baró,
tényleg, zeneileg és képileg is) semmi izgalom nem volt, Daniel Craig is
tök olyan, mint James Bond korában. A végét egyébként átírták, szóval
Harriet nem a világ végén éldegélt, hanem Londonban, a család tagjaként
szépen, de amúgy inkognitóban, szóval nekem dramaturgiailag ez sem áll
össze; Svédország és Anglia azért annyira nem áthidalhatatlan, pláne
famílián belül.
A Wennerströmöt leleplező pénzügyi mismásolás pedig majd nem fél óra
hosszan húzódik még az epilógusban, holott már megvan a gyilkos,
mehetnénk haza, sziasztok.
Szóval fogalmam sincs, minek kellett ezt a filmet megcsinálni azon
kívül, hogy az amerikai filmgyártás tán azt hiszi, hogy rajtuk kívül
senki más nem tud jól megfilmesíteni valamit. (Meg hát nyilván
részesülni akartak a nagy lóvéból.) A szememben ez most bukás,
elkéstetek, hapsikáim.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése