Na azért a nők tényleg különösek néhanapján...
Elnézem
ezt itt, na nem mintha egyáltalán nem érteném, hiszen én is csajból
vagyok vagy mi... na de hogy ez itt milyen bogos tud lenni! Az még
nekem, macskanépnek is büszkeségemre válna. Mert hát nincs itthon, jó,
jó, amikor meg látom, akkor is inkább csak a hátát, mert hogy ül azelőtt
a villogós masina előtt, amiből olyan vonzalmas pattogós fényes szikrák
jönnek ki, aminek nem tudok ellenállni. Ezért aztán néha együtt ülünk
előtte. (Kisebb koromban napersze ez is jobban érdekelt, most inkább a
galambokra hajtok az erkélyen meg - rágcsálók híján - legyekre és egyéb
miniszárnyasokra a szobában.)
Néha
meg, amikor az eső elől be vagyok intelmezve, akkor az ablakban ülve
bámulom az eget... meg a szemközti házban az ablakokat. Ott nem laknak
négylábúak, ott is csak emberek, de többen, mint ahány itt jut egy
négyzetméterre....
...szóval
elnézem ezt itt, aki az enyém, hát szeretem, na, és néha
kicsit sajnálom, néha meg az agyamra megy, amikor folyton mintha
menetben lenne a lába - és olyankor bemenekülök a kanapé mögé, nehogy
bedugjon a rácsos kosárba, ami még egy menyétnek is kicsi volna. Na jó,
jó, amikor felszállunk arra a nagy berregős masinára (aminek végre
rendesen felérem az ablakát), akkor mindig ki szokott szabadítani. Mert ő
is szereti a szabadságot. Ami persze viszonylagos a mi minipárosunkban
is - na nemcsak nekem, hanem neki is. Tudom, tudom én, hogy szeretne
szabad lenni, és hát neki az lenne például néha a szabadság, ha
naphosszat alhatna és mászkálhatna a könyvespolcon, mint én. Nekem pedig
persze néha az, ha megnézhetném közelebről a fecskéket abban a
fészekben, amit csak úgy látok, ha kicsit felkapaszkodom a házfalra. (No
meg ha többször átmehetnék befeküdni a szomszéd erkélyen a kaktuszok
közé.) Ő az egy helyben ülésről álmodik, én a futásról szoktam.
Álmodni,
na azt együtt is szoktunk, én kevesebbet és rövidebbet, és amint
világos lesz, rögtön el akarom mesélni. Ilyenkor megbirizgálom a haját,
aminek nem mindig örül. Én meg persze annak nem szoktam, ha lerántja
rólam a kanapét, ami mögé bebújok.
Szóval
ott tartottam, hogy bogos. Egy nagy bog tud lenni. Nem tudom, csak a
lámpákat figyelem mindig, meg a villogós masinát, amit néha csak hosszan
és mozdulatlanul bámul (mint én; mondom én, hogy rokon a lelkünk), meg a
színes tollakat, amikkel fehér papírokra firkál... A beszédjét csak
ritkán hallom, olyankor vagy hozzám szól, vagy a másikhoz,
mindkettőnkhöz kedvesen, engem neveken nevez, néha sír, néha nevet, és
mindkét állapotában kedves próbál lenni. Az jó.
Hát
szóval várom a nyarat, mert akkor érdekes dolgok történnek majd. És
hátha megtalálom a lelkiismereti indíttatású egérszagú csörgős labdámat
is valahol...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése