Homokozó

(archív)

Van egy csomó dolog, ami miatt az ember időnként kiesik önmagából. Jó vagy
rossz dolgok. Jó ÉS rossz dolgok. És ilyenkor a legrosszabb, ami történhet,
az az, hogy nincs idő leülni és nekifogni, hogy átlássunk mindent.
Csak telnek és sodródnak a napok, és egyre jobban és jobban belecsavarodik az
ember a spirálba. Ma hallottam (hajnalban) a tévében egy borzashajó
dzsesszénekesnőtől, hogy na, ilyenkor van az, hogy az ember egyszer csak már
észre sem veszi, hogy nem bír kiszállni. És ilyenkor van az is, hogy az
ember - érdekes módon - nem is igen érzi igényét a helyzeten való
gondolkodásnak sem. Csak úgy van - ásványi szinten, ahogy az egyik exem
mondaná...."lementünk ásványi szintre...." :-))) És ilyenkor kezd el az
ember egyre és egyre több úgymond helyesnek tartott beidegződéshez
ragaszkodni, hogy jaaaaj a határidők, jaaaj a pontosság, jaaaj, csak szép
legyen a hajam, tiszta a körmöm és fényes a mosolyom, és legyen ebéd délre.
És mindig de mindig legyen munka, minél több - mert minél több van, annál
biztosabb a spirál..... És ilyenkor van az, hogy nem merünk ráhagyatkozni az
életre, a boldogságra, hogy még az is elfelejtődik, hogy merrefelé is
kerestük régebben azt, hogy kik vagyunk. Hogy milyen irányban is kezdtünk el
valaha gondolkodni ezen. És egy sor sem jön ki az ujjunk végéből, egy szikra
sem jön ki a fejünkből, és csak felületesen vagyunk képes beszélgetni - azt
is csak akkor, ha besöröztünk. És beporosodnak a gondolataink, a lemezeink,
a könyveink a polcon.
És közben lassan lassan elfelejtjük mit is akartunk valamikor, jobb
pillanatainkban, igazán.
Sokak szerint ez a felnőttség meg a felelősségtudat, de valószínűleg ez az
egész nem más, mint a tökéletes boldogtalanság vagy az afelé vezető út. Az
elszürkülés, a felejtés, a süppedés, a pocsolyában való dagonyázás és a
"mivan??!"-féle bambaság, a Semmi.
Hát na nem. Mert tényleg ottlehet a jó a dolgok végén, a dolgok
kísérőjeképpen, meg mellette... És tényleg arra kéne némi tréninget
feltalálni, hogy ezek folyton ott villódzanak az ember agyában. Jóga,
meditáció, szeretkezés, részegség, jazz, naplemente, kutyaséltáltatás,
akármi.
Mert hogy van társ, vannak álmok, vannak gondolatok, inspiratív pillanatok,
olvasmányélmények, és az ember olykor ottfelejti a szemét meg a gondolatait
valami TARTALMON. És akkor rájön, hogy mégiscsak humán lény még mindig, és
mindennek ellenére. És hogy tényleg, igazán, megvan minden ami kell, és ez
egészen biztos, hiszen belülről folyamatosan feszíti a tenni meg a
változtatni akarás, az élményszerzés izgalma, csak pillanatnyilag éppen
leblokkolja a fáradtság, a fásultság, a rutin, meg a többi dögrovás.
Nincsenek igazán nagy dolgok a körülöttünk lévő homokozóban, amiket el lehet
veszíteni. A nagy veszítenivalók máshol vannak, belül - mindaz, ami miatt az
az ember, aki, mindaz, amit akar, ami miatt más mint a többiek, ami miatt
szeret(het)i magát, és ami miatt egy másik ember, a társ, az igazi társ
megtalálta és megszerette. És mindaz, ami miatt kell annak az egynek, aki
neki is kell és aki pontosan és egy az egyben, mindenhogyan neki való.