Elég vacak

kép: photodune.net

Elég vacak január-februárelőn vagyok túl, de már jobb. Úgy tűnik, sikerül kimászni a feneketlen gödör aljáról, vagy talán találóbb lenne azt mondani, hogy lassan úszom a felszín felé, de nem mint egy nagy, hanem mint sok apró légbuborék.

Sokat segített, hogy elindult a második félév. Az első egy tömbösített filmes kurzus volt (online) egy közepes francia művészfilmmel és sok-sok Junggal meg álomfejtéssel, a második pedig önismeret, ahol jó volt hallgatni mások történeteit. Nem azért, mert ilyenkor rájövök, hogy másnak nálam sokkal rosszabb, hanem mert látom, hogy az ember (nem is értem, hogyan) szinte minden szarból képes kimászni. Az eszközök változnak, de ami mindig megvan, az az irónia meg a humor. 

Csoportban persze minden könnyebb, ezt láttam azon az anya-lánya délelőttön is, ahova hospitálni mentem az önismeret másnapján. Nem volt semmi különösebb apropója vagy témája az alkalomnak, egy segítőnek tanuló lány tartotta, és beleintegrált egy biblioterápiás foglalkozást is anyáknak és 17-18 éves lányaiknak.

Azon gondolkodtam, mennyit változott a világ, aki akart, mennyivel tudatosabbá és önreflexívvé válhatott mostanra, lám-lám, eljönnek egy szép szombat délelőttön, beszélgetnek az érzéseikről, az elválásról, a szabadságról, a kötelékekről. 

Pedig a szöveg nem volt egyszerű - Szvoren Edina: Munkanéven ember.

Ezer éve nem olvastam ezt a szöveget, egészen lenyűgöz, hogy milyen tűpontosan ragadja meg ezt a merev, összeszorított erőszakot meg frusztrációt.

Volt, aki teljesen el is utasította egyébként mondván, hogy persze tudja, hogy ilyenek léteznek a világban, de ezzel ő nem szeretne szembesülni. (Ezt nem találtam volna problémásnak, ha az illető nem egy színésznő mondjuk...)

Én mindenesetre elhatároztam, hogy újraolvasom a Szvorent, mondjuk még nem tudom, hogy mikor. Ha vidámabb tőle nem is leszek, de legalább megerősödik bennem, hogy mit nem akarok. 

(folyt. köv.)

Mérleg

Kép: Stevn Dutton, The Unbalanced Scales

Nem szokásom év végén mérleget vonni, általában nem érdekelnek a nagy fordulópontok, de aztán meg van, hogy minden héten megvonom és elhatározom, hogy a következő héten új életet kezdek.

Ezt is most inkább azért írom, mert az egyik dolog, amin régóta gondolkodom, hogy mennyi kárral járt számomra az, hogy abbahagytam a naplózást. Ez biztos a képzés következménye is, ott elég sok szó van olyan technikákról, amikkel rendbe tudjuk tenni az életet magunk körül. Gyakorlatilag egész félévben ezt csináltuk, és ha valami jót kell említeni, ami idén történt velem, akkor ez a suli biztosan ilyen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos lesz.

Megpróbálom összeszedni, mi minden maradt ki az utóbbi időben, és megfogalmazom azt is, hogy az egyik cél ezek (vissza)pótlása lesz, mielőtt a hiányok még ennél is jobban eluralják az életemet.

Az egyik ilyen dolog a naplózás. Hónapokkal ezelőtt vettem egy csomó jegyzetfüzetet és szép noteszokat, amiket kifejezetten arra akartam használni, hogy mindenféle fontos dolgokat megosszak magammal - aztán az egészből persze nem lett semmi. Felírtam néhány gondolatot, megfogalmaztam célokat, aztán abbahagytam. Azt hiszem, nyári az utolsó jegyzetem, és bár ide a blogba októberben is írtam, jó lenne ennél sokkal többet.

Iskolai feladatként gyakran kapunk írásmunkát, amit nagyon szeretek. Megfigyeltem, hogy kb. egyetlen visszatérő témám van, ez pedig a hiány. Ez furának tűnhet, hiszen alapvetően mindenem megvan. És bár vannak dolgok, amiken jó lenne változtatni, fogalmam sincs, hogy ezek a változások be tudnák-e toldozgatni-foldozgatni ezeket a réseket. Azt egyelőre ugyanis nem tudom, hogy hogyan kell elfogadni nehezen elfogadható dolgokat, hogyan kell pozitívan várakozni a változásra, ami talán sosem jön el, vagy hogy hogyan kell konstruktívan megoldani, hogy a meglévőt máshogy, derűsebben lássuk. Egyáltalán: fogalmam sincs, hogy kell derűsnek lenni. Vagy hogy lehet-e.

Szóval részben erről szeretnék írni többet. 

Ez a biblioterapeuta képzés nem csak azért fontos, mert eszembe juttatta a naplózás fontosságát, hanem mert nagyon jó felnőtt emberek közt lenni, hallgatni őket, beszélgetni velük. Volt egy olyan félelmem, hogy agyamra megy majd a szépelgés, túl sok lesz az énfeltárás, hasonlóak lesznek a történetek és kiakaszt majd a sok túlcsorduló érzelem. Tényleg van néhány nő, aki kissé túlértékeli a saját fontosságát, de a többség tök normális átlag küzdelmekkel, nyavalyákkal, hülye családdal, miegymás. Van egy pasi is, Laci, aki egyébként jogász, és a nyugdíj utáni kiégés ellen jött el tanulni. Mivel ráér, már minden szakirodalmat elolvasott, tök okos dolgokat mond, és borzasztóan empatikus. Jó velük lenni, az is szuper érzés, hogy mást csinálhatok, hogy kiléphettem a saját szakmám kereteiből és most tanulhatok egy újat. Még nem tudom, konkrétan mi sül ki ebből, de az biztos, hogy én nem csak az önismeret miatt mentem oda, hanem mert csinálni is szeretném ezt.

A másik dolog, amit vissza szeretnék hozni az életembe, az a zene. Volt ugyanis egy pont, amitől kezdve egyszerűen abbahagytam a zenehallgatást. Magam sem tudom, hogy történt, de azt hiszem, úgy, hogy egyszerűen túl sok dolgom lett, és egy csomó minden mást elkezdtem ennél fontosabbnak tartani. (A Spotify korszakról teljesen lemaradtam például.) Háttérként a legritkább esetben hallgattam zenét, szerettem rá odafigyelni, dolgozni sem tudok akkor, ha szól valami. Ha pedig pl. valamilyen házimunkát végzek, akkor inkább podcastok szólnak. (Na, a podcastokra tényleg teljesen ráfüggtem.) Munkába menet a buszon pedig inkább olvasok, mert arra is mindig úgy kell ellopni az időt. 

Az 55 könyves kihívást idén sem sikerült teljesítenem (tavaly az ötvenet sem tudtam), és folyton úgy érzem, hogy le vagyok maradva az olvasással is. 

Aztán ott a jóga. Szeretnék megtanulni jógázni. Nem a mozgás miatt feltétlenül, mert az mindig is megvolt. Inkább a lelassulás miatt. 

Bár egy csomó relaxációs módszert használok most már, a leghatékonyabbakat mégsem, és jó lenne ezeket tudatosabban alkalmazni azzal együtt, hogy a mérgező dolgokat kiiktatom (tudom, ezt manapság borzasztóan trendi mondani, de tényleg van pár dolog, amit egyszerűen csak el kellene hagynom, mert úgyis ömlik szenny az emberre naphosszat.) 

Végül pedig az intimitás.

Na, azt nagyon szeretném valahogy visszaszerezni.

Mert már elviselhetetlenül nagy a zaj.

Idő

Itthon vagyok pár napja, ugyanis ez hét "rendkívüli szünet". 

A rendkívüli szüneten azt értjük, hogy még a nyárra megígért (pályázatos) bútorcserét erre a hétre ígérték, ezért kicentiztük az őszt és végigdolgoztunk pár szombatot (meg még fogunk is). Aztán az lett, hogy a bútor végül nem érkezett meg, de a szünetet már nem akarták visszavonni, így most itthon vagyok.

Illetve ez nem teljesen igaz, mert pár napot a ciszterci gimnázium volt paplakjában töltöttem, hogy kijavítsak 20 db emelt érettségi dolgozatot. Kis magyar hobbi - tanároknak. Őszi betevő.

Na, de nem erről akarok írni, hanem hogy újra elkezdtem moziba járni. 

Másnak ez biztosan nem nagy szó, de én egyre jobban érzem, hogy a kulturális élet összeegyeztethetetlen a mindennapjaimmal, ami azért óriási probléma, mert, hát, főleg ez a munkám. A kultúra. 

Biztosan egyszerűbb lenne, ha a belvárosban csak átsétálnék a moziba, de a kertvárosból, munka után, a délutáni csúcsforgalmon keresztül ez elég nehézkes. 

Tényleg nem panasz, hanem tények, amelyek sora oda vezet, hogy egyre határozottabban érzem, hogy el kell húznom a közoktatásból most már záros határidőn belül, mert ez így nagyon toxikus. Az is nagyon rosszul esik, hogy gyakorlatilag csak tanítási szünetekben van időm írni meg blogolni, holott végül is ezt szeretem a legjobban csinálni. 

A Magyarázat mindenre játékideje kifejezetten megijesztett (munka után mentem), de aztán végül is a film nézeti magát. Én szinte minden magyar filmet megnézek (itthon persze más), mert fontosnak tartom a támogatást/népszerűsítést, meg mert a film fontos eszközöm a beszélgetéseimhez, az önkifejezéshez meg a gondolkodáshoz is.

Hát, szerintem ez egy elég fontos film. Mélyen szomorú lettem tőle, nem azért, mert rossz, hanem mert tényleg ez van, ezek és ilyenek vagyunk. 

Az, amit a média zöme levett ebből az egészből (mármint hogy ez egy ellenzéki film lenne), nem igaz. Szerintem a lényeg a párbeszéd mindenáron való szükségessége, mert tényleg ez az egyetlen esélyünk. A cselekménybe nem szeretnék nagyon belemenni, de szerintem az, hogy minden szereplő egyszerre visszataszító és megindító (ezt egyébként sok kritika nehezményezi), nagyon betalál, ahogy az is, hogy a film nem halad semerre, nincsenek benne nyugvópontok, feloldások, megoldások. Ettől függetlenül ez mégsem az a film, ami csak újra az arcunkba tolja azt a visszataszító masszát, amiben élünk, hanem megmutatja a figurák mögötti csöppet sem egyszerű élethelyzeteket, motivációkat, hátteret. (Egyébként nyugodtan a mókusok elé vethettek, de nekem az apafigura szimpatikusabb, mint a tanár, akivel viszont a legjobban tudtam azonosulni, az a tanár felesége. Ezt magam se értettem pontosan.)

Nekem ez a film egyébként leginkább az iskolarendszerről szólt, amiről persze lehet mondani, hogy kicsiben a társadalom mása. Az érettségis jeleneteknél konkrétan szégyelltem magam, mert bár én nem ezt csinálom, tényleg ez van, és ez tragikus. Az is tragikus, hogy a gyanútlan srácnak (és persze a korosztálynak), akin egy csomó mindent elvernek, fogalma sincs semmiről, egyébként érthető módon még a felnőttek világához sem tud kapcsoldóni, nem hogy a társadalmi közeghez. Ez a naivitás vagy menekülés is egyszerre szomorú és érthető, hiszen egy ennyi idős gyereknek elég fontos lenne látni, hogy miben élünk, ugyanakkor (talán) természetes védekezése az, hogy egyáltalán nem érdekli.

Lehetne még hosszasan beszélni az iskolaigazgatóról és az újságírónőről is, hiszen ők is egyszerre áldozatai és fenntartói ennek az egésznek. Aztán mindez átfordul abba a gyűlöletbe, amit jól ismerünk.

Valami hasonló világképet vártam az Elfogy a levegőtől is, ami szerintem sokkal kevésbé sikerült jól. Ez is az iskolarendszerről ad valamiféle látleletet, a főszereplője egy tanárnő, aki órán a Teljes napfogyatkozás című filmet ajánlja a srácoknak, ami miatt egy Fideszes konzervatív apuka felnyomja az igazgatónál. A filmben nekem amúgy nem ez a lényeg, hanem az iskolai közösség (az iskolavezetés, tantestület, tanulók) viselkedése. 

A történet (egyébként true story) egyértelműen hívja a filmes feldolgozást, csak jó lett volna eldönteni, hogyan alakul a valóság és a fikció aránya, mert az élet önmagában nem biztos, hogy elég érdekes. Mármint ezt úgy értem, hogy (még ha nem is Erdélyben) sok-sok éve ebben élünk, látjuk ezt eleget élőben, köszi. (Felvethető persze a kérdés, hogy ki volt itt a célközönség, lehet, hogy nem is mi, magyarok tanárok?)

Szóval izgalmas lett volna dolgozni még a diákközösséggel, a nő magánéleti szálaival, a tanulókkal való kapcsolatával, mert így nem nagyon volt érthető, miért nem lázadt senki még egy picit sem.

Az igazgatónőt a fenntartó egy jublieumi ünnepség támogatásának/a tornaterem felújításának megvonásával fenyegeti - ez is milyen már. Nem vagyok biztos benne, hogy egy nem tanár néző nem legyint erre az egészre (vö. "kit érdekel az ünnepség") vagy nem mondja kapásból azt, hogy más munkahelyeken is ez van.
Ez a film nem elszomorított, hanem felidegesített - nem azért, mert annyira rossz volt, hanem mert egyszerűen nem értem a bénult tehetetlenséget egy olyan helyzetben, amikor már rosszabb úgysem lehet. Ezt most értem a fiúra, a tanárnőre, de a közösségre is. Persze az is világos, hogy ez egy kisvárosi közeg, ahol láthatóan mindenkire rátelepszik a passzivitás vagy, ha tetszik, a kényelem, a nihil, de az utolsó jelentnél az jutott eszembe, hogy nem lehet, hogy mindig az a megoldás, hogy elkocsikázunk a végtelenbe. Nem kocsikázhat el mindig mindenki a végtelenbe. 

A végén azon tűnődtem, hogy ha a tanárügynek minálunk nem is volt semmi értelme vagy eredménye, mindenképpen jó, hogy elkezdtünk a tanárszerepekről (a tanárról, mint emberről) gondolkodni. Végre nem csak Kőnig tanár urakat meg Novák Antalokat látunk mindenhol. Eltűnik a szentség, a sterlilitás, világosan látszik, hogy tanárból is sokféle van, és nem ez az a társadalmi réteg (ez a társadalmi réteg sem az), ami elhozza majd nekünk a Kánaánt. 

A Kánaánt, ami idő(be telik), meg ami amúgy nem is létezik.

OUT OF ORDER

kép forrása itt ("Életem képe ez".)

Elkezdődött az iskola. Csak úgy listaszerűen szeretném felsorolni, milyen állapotok fogadtak bennünket, amikor a balatoni (kerti) napsütéstől lebarnult kis lábacskáinkkal átléptük a küszöböt.

1. A felújítás még nem ért teljesen véget, több használhatatlan tanterem is van.
2. A takarítás, bár állítólag gőzerővel folyik, nem sok eredményt ért el: sok helyen vastagon áll a por, a vakolat és a szemét. (Hősiesebb tanárok porszívóval és felmosóval nekiálltak maguk takarítani.)
3. A csengő elromlott, kézi csengetés van, de az új portás nem tudja pontosan a csengetési rendet.
4. Az épületben nincs számítógépállomány - a géptermekben egyáltalán nincs, a tanáriban 1 db.
   Az ok: újra kell mindent telepíteni (?), és ez lassan megy.
5. Ahol van számítógép, ott az egyetem új biztonsági intézkedései miatt képtelenség bejelentkezni. (90 naponta kell a rendszerben cserélni a jelszót, meg valami kétlépcsős hitelesítés van, mivel tavaly feltörték a PTE Neptunját. Mi pedig, mint egyetemi gyakorló, rá vagyunk kötve a hálózatra.)
6. Nyomtatni egyáltalán nem lehet, ld. 5. pont, mindenhez kód kell.
7. Igen, a tanárok kaptak ingyenes laptopot (én nem kértem), épp most csinálják a képzést, hogy megtanulták, hol az Esc gomb meg az ENTER.
8. A tantermemből nyáron eltűnt a hangfalam (én vittem be) illetve a falból az elosztó. (Mélyen hittem, hogy a festés előtt a számítógép szétszerelése és biztonságba helyezése nem az én feladatom, de tévedtem.)
9. Van olyan terem, ahonnan komplett számítógép/projektor tűnt el. (A mi k.rva anyánkat, megmondták, hogy pakoljunk ki év végén.)
10. Volt néhány könyvem, ezt a folyosón lefóliázva bizonságba helyeztem (mondták, hogy ezt lehet, ott nem lesz festés); a fólia eltűnt (?), a könyvek porosak, de legalább megvannak, kinek kellenek régi 11-es szöveggyűjtemények, ugyebár.
11. A bútorcsere még hátravan, erre a rendkívüli elrendelt őszi szünetben kerül sor; remélem, mindent újra szétkapnak és összemocskolnak. (A hírek szerint a bútor egyébként késik, szóval lehet, hogy itthon ülünk két hétig feleslegesen, és amikor visszamegyünk, a magyaróra közepén fogják a gyerekek feneke alól kikapdosni a székeket.)
12. Valami év eleji össznépi izén elhangzott, hogy idén szeptember 1-től kötelező a Kréta rendszer használata minden közoktatási intézményben. Nálunk eddig MozaNapló volt, amibe a gondos igazgatóhelyettes mindent feltöltött évkezdésre, na, ez most ment a levesbe. A Kréta beüzemelése még nem történt meg, sorban állunk a Nagy Krétaosztónál, aki nem reagál.
    Nincs tehát napló, hiányzás könyvelése, osztályozás, vezesd szépen a kockás füzetedet.
    Én ebben mondjuk híresen jó vagyok. (Nem.) Nem tudom, mi lesz velem, a digitális naplózás bevezetése/a papírnapló kivezetése anno attól mentett meg, hogy elnyiszáljam az ereimet a félévzáráskor. 
13. BÓNUSZ: A fél város különböző útfelújítások miatt le van zárva, menekülő útvonal nincs, mindenfelé dugó (pedig nem is KariGeri a polgármesterünk). Reggelente és délutánonként felbőszült autósok esnek egymásnak verbálisan és olykor tettlegesen is, mert nem tudnak a sárgánál átslisszolni, ha pedig igen, karambol a vége. 
    Ez a közlekedési helyzet (ahogy a kaotikus iskolaépület is) nyilván az életünk metaforája vagy mi.

Hát így; és én még ne is szóljak semmit, elindult a tanév, nem lakoltattak ki minket árverezés miatt, a gyerekek is cukik.  

Láthatóan minden remekül működik, ne szóljak egy szót sem, szépen kifestették az iskolát, kicserélték a lámpákat/égőket - igaz, amióta a vécében érzékelős világítást szereltek fel, éjjel-nappal ég a villany. Rejtély, hogy miért.

Mivel tényleg nem szólok egy szót sem semmiért, önvédelemből megbetegedtem, ami azért meglepő, mert kb. 6 éve (beleérve a kovid első, második, kitudjahányadik hullámát) még csak náthás sem voltam. Takonnyal az orr- és arcüregben meglehetősen nehéz beszélni, szóval ez az első két hét eléggé kimerített; ebben nyilván a temérdek munka és idegbaj is benne van, és hát az is, hogy képtelen vagyok rávenni magam, hogy ebben a pillanatnyilag gyűlölt épületben némi rendet teremtsek legalább a saját környezetemben. Pedig muszáj lesz, már csak a chi, a zen és a feng shui miatt is.

Szóval miközben titokban irigykedem azokra, akiknek hétvégén van idejük kirándulni ebben a gyönyörű időben, az olvasásba menekülök, és csendben várom a következő tanítási szünetet. (Igen, így pár hét után.) 

[Elindult viszont az iskola is, arról majd a következő posztban írok.]

A bűntudatról

(Gondolkodtam, mi legyen ennek a bekezdésnek a címe, ennél jobb egyelőre nem jutott eszembe.)

Az van, hogy meghalt a nagybátyám. 

Bár az utóbbi harminc évben (ezt a számot elég szörnyű amúgy is kimondani) különbző családi okokból kifolyólag nem nagyon tartottuk ugyan a kapcsolatot, azért az ilyesmi mégis mindig egy lépés előre az időben. Mármint hogy meghal egy közvetlen rokon, akiről vannak rendes emlékeid a gyerekkorodból.

De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy halálra itta magát. 

Az alkoholizmusról, a felelősségről, a bűntudatról és a nőkről akarok írni.

Nem szeretnék úgy tenni, mintha a családjukban zajló összes eseménnyel tisztában lennék, hiszen tényleg csak gyerekkori emlékeim vannak. Emlékszem egy férfire, aki villanyszerelő volt, eljárt dolgozni, így, amikor ott nyaraltunk az unokatesóméknál, ritkán láttuk. Nagy, rántottás kenyereket vitt ebédre a munkába, szerette a sört, gondoskodott a családjától, dolgozott a kertben és az állatokkal. Ott maradt a kisközségben, ahonnan az anyám is származik, a szüleivel közös telken épített egy nagyobb házat a családjának. Három lánya született.

Az anyám elmenekült ebből a kisközségből, a "faluból", elitgimnáziumba ment egy nagyvárosba, majd orvosi egyetemre az ország másik felébe. Első érettségizett, első diplomás a családban. A Kisalföldről zalai polgárfiúhoz ment feleségül, nagyon korán, az orvosin találkoztak. Én még az egyetemi évek alatt születtem, véletlenül becsúsztam, az apám már dolgozott, ő meg visszament befejezni az egyetemet. A nővérszállón laktak egy ideig, életem első időszakában a nagyanyám vigyázott rám.  

Amikor gyerek- és kamaszkoromban a felek erről beszéltek nekem, még nem értettem, hogy ez mindenkinek sokszoros sérelem. (Miért is kellett volna értenem, megvoltak a magam jogos sérelmei.) Ott a saját maga szerint kitagadott és dacos, messzire menekült első értelmiségi (ráadásul nő), aki nem a kertben akart uborkázni, hanem olvasott. Aztán pedig egész életében úgy érezte, hogy a férje felsőbb polgári közege képtelen őt befogadni, ami persze csak részben volt igaz.

És ott a szerintük magukra hagyott (anyai) család, akik szintén megszenvedik az "el nem fogadottságot", a lányuk messzire szakadását, a nagy fizikai, műveltségi és érzelmi távolságokat, így minden reményük/támaszuk az a fiú lesz, aki otthon marad, nem tanul tovább, ott alapít családot és épít házat a közelben.

Na mindegy, nem is a családtörténetet akarom ebből kihozni, azt majd egyszer talán máskor. Mindenesetre sok minden érthető számomra saját magammal és a történtekkel kapcsolatban is: mármint hogy (a nagyanyámmal hatvanvalahány évnyi kvázi együttélés után) meghalt a nagybátyám, mert halálra itta magát.   

Sokszor hallani, hogy a szülőkkel való hosszú távú együttélés egészségtelen, pláne, ha az embernek már saját családja, házastársa is van. Az anyám is ezen az állásponton volt mindig is egyébként: az öccsével való (szerinte) kivételezés ellenérveként hozta fel ezt. (Aztán később kiderült, hogy velem kapcsolatban sokáig ez volt az elképzelése: otthon maradok majd, és rájuk fogok vigyázni.)

Mint már mondtam, nem tudom pontosan, a nagybácsiék esetében mi volt a helyzet, csak sejthető, hogy az alkohol mellett ez a kommuna is sokat rontott a kapcsolatokon, míg végül a három lány felnevelése után (huszonpár év házasság, de lehet, hogy harminc) a feleség elköltözött, és új életet kezdett. A lányok közül egyedül a középső látogatta rendszeresen az apját, ezzel az is együtt járt, hogy az ott élő nagyanyjukhoz is ritkán mentek. 

A történetben van tehát egy magát sok év alatt tönkretevő, most már halott férfi, és az őt körülvevő nők. 

Az idős anyja, aki végig ott élt mellette, akivel segítették egymást, aki nem szólt neki semmiért, a vitákban általában az ő pártját fogta, később a leglealjasodottabb helyzetekben is ápolni és etetni próbálta; most pedig kimondatlanul is a válást, a volt feleséget és az eltávolodott, felnőtt lányokat vádolja.

A középső lány, aki a háromból egyedüliként próbált helyt állni és lavírozni a lakhelyétől 40 kilométerre lévő munkahelye, a két kisgyereke különböző programjai, az idős nagyanyja és a beteg apja orvosi kezelései és mocskos lakása között; eközben (hiszen ő volt jelen) hallgatta mindenkitől a szemrehányásokat az eltávolodott testvérei miatt, és azért, mert mindent azért mégsem vállalt. (Pl. nem fürdette meg a már önellátásra képtelen apját, és nem takarította ki utána a vécét.)

És ott a régen elköltözött nővér, az anyám, aki sok-sok év után felvette a fonalat (bár a korábban már említett bántalmait ki tudja, igazából félre tudta-e tenni), és aki a rációval próbált hatni mindenkire a helyzettel, majd most a halálesettel kapcsolatban is; ám mégis megrázta a testvére halála, akinek a leamortizált testéhez az anyján kívül csak ő volt hajlandó hozzányúlni.

És persze ott a halott férfi, aki (bár nem akarom leegyszerűsíteni) a saját állapotának mégiscsak az első számú felelőse volt, és akit a végén már semmi és senki nem érdekelt. 

Tanulság nincs, és biztosan újdonság sem sok, hiszen biztos vagyok benne, hogy minden család érintett ilyen és hasonló történetekben. Itt nem csak arra gondolok, hogy milyen veszélyes dolog az alkohol, hiszen az ember képes villámgyorsan és észrevétlenül újraprodukálni a családi mintákat, miközben folyamatosan mentegeti magát, hogy "ez nem olyan".

Arra is gondolok, hogy ami nagyon gyakran ottmarad a férfiak halála után, az a nők bűntudata. Hogy ők cseszték el: anyaként, feleségként, testvérként, lánygyerekként. És ahelyett, hogy a bűntudatot enyhítenék egymásban, és legalább részben felvetnék a férfi felelősségét, a fájdalom okán kölcsönös egymás elleni vádasdodásba kezdenek, ami kitermeli, generálja a további bűntudatot, a kapcsolatok végleges szétesését.

Úgyhogy én (a nagyanyámat leszámítva, hiszen neki erre volt szüksége) nem részvétet kívánok, hanem enyhülést és megszabadulást. Főleg a negyven év körüli unokatesómat igyekeztem biztosítani arról, hogy szerintem semmiben nem hibás, hogy mélyen tisztelem mindazért, amit tett, és bárki, aki mást mond vagy vádaskodni próbál, téved.
A legnagyobb bűntudatkel(te)tő ugyanis mindig a család.
Neki is két fia van, még kisiskolások.
Jó lenne azt is hinni, hogy egyszer ezek a minták megállnak valahol.

Kitekintés

Miközben a (bizonyos szektorban definiálható) kollégáim nagy része már a lábát lógatja itt-ott, én még csak nemrég kezdem érezni, hogy eljött a nyári szabadság ideje. Rögtön a tanév vége után ugyanis elmentem egy nemzetközi konferenciára, ahova régóta vágytam. Az élmény egyértelműen pozitív, az lett volna jó, ha én vagyok testileg/lelkileg/szellemileg sokkal-sokkal frissebb. Ez a nem közoktatásban dolgozóknak lehet, hogy sikerül, nekem annyira nem ment, mert kis túlzással éppen hogy csak beestem a tanévzáró értekezletről egy olyan nemzetközi eseményre, ami többet érdemelt volna tőlem -- mondom ezt úgy, hogy egyébként tényleg mindent megtettem.

Az ESRA konferenciája két évente kerül megrendezésre mindig más európai helyszínen (az eddigiek pl. Athén, Weimar, Antwerpen, Gdansk vagy Montpellier, a következő Portóban lesz) mondanom sem kell, mekkora lehetőség, hogy végre itt volt helyben. Kulturálisan és oktatásügyileg is nagy dicsőség ez nekünk, ehhez képest sehol sem láttam róla semmilyen híradást. A Pázmányban rendezték, gondolom, főleg a hely rangja miatt, meg mert úgy tudom, a Pázmányos kollégákat rendszeresen megtámogatják a külföldi részvételhez, ők mindegyiken ott voltak. (Összehasonlításul: az ELTE és a SZTE állítólag csak résztámogatást ad, engem meg senki nem támogatott; a tanszéki óraadóktól egyrészt a kovid első hulláma alatt, majd az alapítványosításnál megszabadultak, másrészt amúgy is csak óraadó voltam. Érdekes egyébként, hogy a PTE-ről nem volt résztvevő ezen a konferencián, bár én azt írattam magamra, mert az ilyesfajta rendezvényeknek az a mániája, hogy az ember rendelje magát valamilyen intézményhez.) Nem is számoltam, hány résztvevő lehetett, de többszázan voltunk, ez biztos, és bár európai szervezetről van szó, számos amerikai, kanadai, indiai, egyéb ázsiai kutató is megjelent. Sokan ismerték egymást, ettől igazán barátságos volt az egész, mármint főleg az, hogy kívülről figyelhettem, mennyire örülnek egymásnak és helyesen társalognak. 

A mi szemináriumunk szervezői két francia és egy német professzor volt, a témánk pedig a férfi szerepeket játszó színésznők. Később megtudtuk, hogy főleg történeti megközelítéseket vártak, végül mindenki a saját országa előadásairól beszélt, úgyhogy halhattuk olasz Hamletről, ukrán III. Richárdról meg japán sokmindenről is. Párokba voltunk osztva, prezentálnunk kellett, aztán kérdezni a partnerünk szövegével kapcsolatban. Én egy meglehetősen furcsa, kissé hibbant japán nőt kaptam, aki szerintem nem is nagyon tudott angolul, viszont valamiféle zenés-mangás-szórakoztató és kissé pornográf adaptációkról beszélt, amikről persze lövésem sem volt, de legalább utána se tudtam nézni.

Nagy sikere volt persze, az egyetemi oktatók is imádnak röhögni.

Ami engem illet, elég vacakul éreztem magam; bár felkészültem, de semmi sem úgy sikerült, ahogy terveztem, amiből azt a következtetést vontam le, hogy rohadtul kijöttem a gyakorlatból; itt nem feltétlenül a konferenciázásra, de az angol nyelven való szakmai előadásra gondolok (idegenek előtt). Eléggé nyomaszt, hogy képtelen vagyok több időt beletenni a tudományos munkámba, bár így is több régi ismerős jött oda a folyosón, hogy üdvözöljön, volt, aki a csodálatát fejezte ki, hogy még bírom ezt. Hát, mint a mellékelt ábra mutatta, vannak hátulütők és hiányosságok bőven.  
Ehhez még hozzájött a közvetlen főnökömtől kapott üzenet a konferencia első napjának estéjén, miszerint elfogadták a státusztörvényt, tehát kezdjek el szépen azon gondolkodni, hogy fogjuk átdolgozni a tantárgyfelosztást a kötelező 24 órára, bár erről még várja a főigazgatói utasítást (hisz nálunk pl. sok a mestertanár meg az órakedvezménnyel bíró szakvezető, stb.). Tudom, én vagyok a hülye, minek olvasok e-mailt. 

Szóval a konferencia magyar résztvevőinek némelyikén azért látszott a nemzeti nyomor (rajtam is), ami érdekes kontrasztot alkotott a sok tekintetben felszabadultabb nyugatiakkal. Nyilván ezekben a körökben politizálunk is (én is elmondtam szépen a kőszínházak és a függetlenek helyzetét, az esztétikai nyomást, a cenzúrát, a beleerőltetett jólneveltséget és a nemzeti színházak "művészeti misszióját"). 

De persze minden relatív, és a mi státusztörvény miatt kesergő helyzetünk nem összevethető (már a magyar fejekben talán nem is teljesen függetleníthető) az ukrán kollégák helyzetétől. Volt néhány ukrán kutató ugyanis, akik összefogva, autóval jöttek sok-sok óra utat bevállalva, szállást fizetni viszont már nem tudtak, a magyar kollégák helyezték őket el barátoknál. 

Mint európai szervezet, az ESRA természetesen időben kiadta a nyilatkozatot az ukrán háborúval kapcsolatban is, és a közös megbeszélések egyik napirendi pontja volt az országokon átívelő segítség, gyakorlati támogatás az oktatáshoz, a publikáláshoz, a lehetőségek biztosításához. Ennek azért elég jó érzés volt a része lenni kicsit, rá kellett döbbennem, milyen ritkán érint meg bennünket a normalitás, a civilizáltság és az emberségesség manapság. Mintha ez valami fura, távoli, egzotikus sziget lenne. 

Azok, akik ott tudtak lenni, meséltek pár dolgot. A megnyitó panel témája például a digitalizáció kihívásai, a Chat GPT kutatásra, oktatásra tett hatásai voltak, ahol felmerült, hogy a nyomtatott könyv/folyóirat funkciója már korátnsem az, ami volt. Mire a zaporizzsjai atomerőmű vonzáskörzetében élő ukrán kolléga elmesélte, hogy okozott neki néhány álmatlan éjszakát, hogy mi lesz a könyveivel (köztük egy ritka, drága kézirattal), ha hirtelen menekülnie kell. Nos, igen, ez egy új aspektus, ki gondol Putyinra, amikor a modern világ bölcsészetet érintő kihívásairól esik szó, hát tessék. A záró panel témája is tetszett (bár ezen már nem voltam ott): Teaching Shakespeare as Resistance - engem is régóta foglalkoztat, mi a fenére gyakorlati szempontból lehetne felhasználni ezt a sok mindent. Azt hiszem, az ellenállás nem csak globálisan, de nekünk lokálisan is elég fontos lesz az elkövetkező időkben.

Most az van, hogy van még egy csomó munkám, úgyhogy egyelőre irigykedve nézem azokat, akik már azt olvassák, amihez kedvük van...

A fentieknek nincs különösebb tanulsága: személyesen tán csak annyi, hogy mivel itt fogunk élni, én meg fogok próbálni minél kevésbé tönkremenni ebben. Csak ezt tudom mantrázni. 

Kép: ESRA Facebook

Kilépni

Hetek, hónapok óta azon gondolkodom, hogy hogy lehetne ebből a valóságból kilépni, vagy hogy mit lehetne tenni, hogy ez a kurv@élet kicsit jobb legyen.

Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.

Nemrég elvégeztem egy 10 hetes online képzést (kreditpontokért), a célja a tanárszerep definiálása, árnyalása volt szépirodalmi szövegek segítsgégével. (Én nem akartam definiálni vagy újradefiniálni semmit, kellettek a kreditpontok, ez pedig ingyen volt és online.) 

A képző (nagyon rendes nő egyébként), aki, mint később kiderítettem, a Bagdy-család féle boldogságprogrammal áll kapcsolatban, nem volt könnyű helyzetben. Fogalmam sincs, hogy--azon kívül, hogy az egyeteme akkreditáltatott egy képzést, hogy ő meg tudja írni a doktoriját--mik voltak az elvárásai, de kissé zavarba jött, amikor a harmadik alkalom után, bármi is volt a téma, mindenkiből csak a keserűség és a kiégettség bugyogott fel. Csupa széplelkű tanár a kétségbeesés szélén. (Én meg nem is vagyok széplelkű, de még én is kivagyok, érted...) Egy ponton meg is fogalmazta, hogy a képzés célja (haha) nem az lett volna, hogy minél több pályaelhagyó tanárt "termeljen ki", és reméli, hogy tényleg nem ez lesz.

Hogy megkapjam a tanúsítványt, meg kellett fogalmaznom a szakmai fejlődési terveimet. Hát, én megfogalmaztam (jellemző!), hogy tök elegem van abból, hogy minden_egyes_szakmai_dokumentumban mindig nekem/nekünk kell ambíciókkal és "fejlődési tervvel" előállni, holott tudjuk, hogy ez egy illúzió, soha a büdös életben nem kapjuk meg sem az anyagi, sem a közösségi-szakmai feltételeket ahhoz, hogy úgy fejlődjünk, ahogy szeretnénk. Lehetőleg ne fejlődjünk sehova, még a végén túlfejlettek leszünk, aztán lelépünk a ge*ibe.

A tanúsítványt azért remélem, megkapom, a hölgy tényleg nagyon igyekezett, nem ő tehetett róla, hogy Szabó Magda Csé című novellájáról senkinek sem a pedagógus-diák egymásra találás, hanem az azonnali felmondás jutott eszébe.   

Leérettségiztettem az összes diákomat egyébként, voltak nyolcvanketten, ha jól számoltam. Egész jól bírtam, nem is az ücsörgés és a koncentráció készített ki, hanem az ostobaság. Amíg még maradok, ki kell ezzel is találni valamit, hogy legyen mindannyiunk számára egy kis értelme, mert ez a kínlódás baromság. Azt már régen tudomásul vettem, hogy nagyon kevesen akarnak jó jegyet (mert az tök fölösleges), de azt nem, hogy semmi nem megy át abból, amit az olvasás, a tudás fontosságáról csöpögtetni igyekszem.

Az egyik banketten odajött hozzám az egyik srác, hogy elmondja, sajnálja, hogy nem mutatott fogékonyságot a dolgok iránt (ez persze nagyon eufemisztikus kifejezés arra, hogy amikor épp nem a haverjával sakkozott magyarórán, akkor fejhallgatóval a fején a hátsó padban aludt). Higgyem el, ő mindent elolvasott (na persze). Csak hát (higgyem el) ezek a dolgok őt nem érdeklik.

Mondtam neki, hogy teljesen megértem, engem sem érdekel egy csomó minden, és a lényeg nem is ez lett volna, hanem hogy felébresszem a nyitottságot a világra, az emberi problémákra; hogy adja meg az esélyt annak, hogy odafigyel valamire, ami elsőre távolinak tűnik, hátha mégis érdekes. Hiszen, ha jól tudom, segítő szakmára készül, én pedig mélyen hiszek abban, hogy az emberekről tanulni például a könyveken/szövegeken keresztül is lehet, sőt.

Azt mondta, nem ért egyet, mert ő majd az "életből" megoldja mindezt. Hát, oké.

Majd valaki más egyszer megmondja neki, hogy egy önző, érzéketlen, felületes alak, és még elég hosszú az útja, ha tényleg másoknak akar segíteni.

Időközben voltam egyébként egy doktori védésen is, ott ugyanez volt, csak a következő szinten. A jelölt megírta a disszertációt az elővédésre, majd szép és alapos véleményezést kapott, amiből semmit, de semmit nem fogadott meg a végső formátumhoz, viszont beadta a dolgozatot. Amikor az opponensi bírálatokat megkapta (amelyek nyilván nehezményezték az iméntieket), hosszas válaszokat írt, ezt én magamban a következőképpen összegeztem: I truly appreciate, I appreciate, I appreciate, blablabla, de ti vagytok a hülyék mind. 

A fokozatot megítéltük neki, de az azért jól esett, hogy a védés némileg kellemetlen hangulatban telt, és végre mindenki kimondta, amit valójában gondol erről az egészről. Erről az irányról, mármint.

Azt nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen ez a jelölt is (akárcsak az én "mindent elolvasó" diákom) váltig állította, hogy ő mindent (!) megtett, megfogadta az összes javaslatot, és nagyon hálás. Párhuzamos valóság, önbecsapás, ámítás, nem is tudom, mi ez.  

Amit tudok, hogy én nem akarok ebbe belebolondulni.

Ez az egész mintha annak a leképeződése lenne, amit az oktatásban (legalább is helyileg), meg amúgy a társadalmi történésekben is látok: ömlik ránk a trutyi, de még mindig megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy mintha még rendbehozható lenne a helyzet.

Alkalmazkodás. Flexibilitás. Reziliencia!

Ez utóbbit hirdettük az ideji tanév mottójának tavaly augusztusban, vicces.

Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel.