Kis magyar akadémia

A kis magyar akadémia úgy működik, hogy valakik hatalmas pályázati összeget nyernek egy bizonyos nagy projektre.

A projekt már eleve vitatható, mert mondjuk egy teljesen átláthatatlan kulturális témát próbál fogyasztható, olvasható formába önteni egy olyan érában, amikor már senki nem olvas hosszú és bonyolultan szerteágazó irodalomtörténeteket. Meg amikor tudományosan már különben is másfajta szelek fújnak.

A projektre van mondjuk 5 év.

Na, a bölények (persze csakis 50 fölötti férfiak) összeülnek, hogy megbeszéljék az irányelveket és a részleteket. Budapesten, hol máshol.

Aztán az elkövetkező 4 évben még többször összeülnek. Iszogatnak (gondolom), cigizgetnek, andekdotázgatnak. Esetleg szidják a politikát meg az akadémiát megbénító intézkedéseket. A pártokat. A feleségüket, a fiatalságot, a hallgatóikat.

Aztán egyszer csak eszükbe jut, hogy ehhez a mostre projekthez kellenének szerzők is. 

Ekkor emlékeikben felkutatják, kit is ismernek. Kikkel szoktak konferenciákon összefutni.

Random kiválogatnak néhány témát, ami trendi és/vagy tetszik nekik. A többit szétosztják a nekik kedves doktoranduszok, kollégák között. "Neki szerintem ez jó lenne"-alapon.

Mindeközben az adott témákon 20-25 éve dolgozó szakembereknek nem szólnak. Mondjuk adnak nekik ezt-azt hasraütéses alapon. 

Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy persze mindenki ingyen dolgozik, kivéve azokat, akik szerkesztik ezt az egészet (van, aki 5 évre fizetést kap a pályázati pénzből, pedig még doktorija sincs). 

Eltelik pár hónap, év, a szerzőkkel senki nem kommunikál. A határidők változnak. Az irányelvek is. Illetve azok nincsenek. Egyszer csak közeleg a határidő, és a bölények sorra küldik az e-maileket egyre szívhez szólóbb megszólításokkal ("kedves kollégák"). Értitek, 4 évig eszükbe se jutsz, most meg kedves kolléga vagy.

Aztán elkészül valami, amit most már muszáj benyújtani elbírálásra. Hiszen mégis csak nagy pénzekről van szó. Amikből akár tanszékek technikai felszereltségét is lehetne fejleszteni. Ez persze nem történik meg, jó, ha némelyik intézet kap egy-egy laptopot. A többi pénz...? Költői kérdés.

A bírálat megsemmisítő. Hogy profánabbul fogalmazzak, halál ciki. A szignózó bíráló igazi szaktekintély a maga területén, ráadásul nő. És jól megmondja, ahogy kell. "További elbírálásra alkalmatlan". "Alapvető szerkesztési hibák." stb. Persze mélyen elássák, senki nem olvashatja el. Titok.

A projekt kap még másfél évet korrigálásra.

Ám láss csodát, megint nem történik semmi. 

Viszont hirtelen meghal a szerkesztőbizottság feje. 

Jó szakember, nagy veszteség, minden irónia nélkül. 

Csak hát egy despota bölény.

A fizetett szerkesztők, akik az ő diákjai voltak valaha, immár nem szerkesztenek. Öt évig kaptak fizetést, az letelt, ki is kérhetné számon, mit végeztek. Lehet, hogy már árkon-bokron túl járnak. A keresztapa halott. A többiek meg kussolnak.

A legutóbbi e-mailben azt kérik, mindenki szerkessze meg inkább a maga anyagát egy nyilvánossá tett dokumentumban (#nocomment). 

És hogy (én) volnék-e szíves elvállalni még egy pici fejezetet jövő hétre, ja jó, nem, akkor őszre. Please.

Az akadémiai világ valahol megérdemli, amit mostanában kap. Pont ugyanaz a hierarchia alapú, patriarchális elveken működő elnyomó rendszer, mint az oktatás vagy az aktuálpolitika. Egy omladozó templom.

És közben a romokat pici, törékeny, szorgalmas emberek tartják a vállukon, aki semmilyen erkölcsi, na de főleg anyagi elismerésben nem részesülnek, sem rokonai, sem ismerősei senkinek. Csak dolgoznak, mert szeretik, amit csinálnak. Mert hisznek valamiben. És valamiért még mindig itt vannak.

Ma reggel

Ma reggel, miután alig bírtam kimászni az ágyból, elgondolkodtam rajta, hogy esetleg itthon maradok.

Egy napra. Két napra. Háromra, négyre, egy hétre.

Aztán a buszon, miközben az épp aktuális (nem túl felemelő) könyvből fel-felnéztem, végigmértem a depressziós, szürke tömeket a buszon, azon gondolkodtam, mi értelme a hétvégének, ha az ember úgyis végigdolgozza. Mi értelme a pihenőnapoknak, ha voltaképpen szinte ugyanazt csinálja, mint amit a többi napon.

Vasárnaponként mostanában nem alszom túl jól. Próbálok mindent; inkább délután sportolok, gyógyteákat veszek magamhoz, vasárnap nem iszom alkoholt, kiszellőztetek, stb., de akkor is hihetetlen nyomasztással telnek a vasárnap éjszakák. Ha el is alszom, a teendőimmel álmodom. A színházjegyeket ne felejtsem el kiosztani. Mikor fogom kihajítani azt a kupac dolgozatot, hogy aztán a halom helyében egy újabb teremjen. Mikor fogom elolvasni a vizsgára az újabb könyvet, amit magamtól biztos, hogy éppenséggel egyelőre kézbe nem vennék, mikor fogom elvinni a kocsit a szerelőhöz, nehogy a seggem alatt essen szét, mikor kezdek készülni a konferenciára, stb. stb.

Aztán arra jutok, hogy nem való már ez nekem. Ez a pörgés, mármint. 

Aztán arra is jutok, hogy ez igazából nem is pörgés, ez csak egy tevékeny élettempó, nem fontosságtudatból csinálom, hanem mert nincs más lehetőségem, ha legalább így akarok élni, ahogy most. Ha legalább mindazt akarom, ami most van. És ez tényleg nem sok, basszameg.

Pénteken iskolai bál volt, amire nem mentem el, nemcsak azért, mert utálom a bálokat, hanem mert úgy döntöttem, jobb helyet is találok a belépő árának. A támogatójegyet sem vettem meg, én a munkámmal támogatom az iskolát ugyanis.

Olyan jól csinálom ezt a munkával támogatást, hogy miközben minden jövőre kilencedikes osztályfőnök felkért, hogy az ő osztályába tanítsak (nyilván lesznek tehát sértődések), de úgy tűnik, a fakultációt is én kapom jövőre. És angolórám is lesz ismét. 

Durván elképesztő, milyen hamar felismerik, ha pakolhatnak a hátadra. 

Közben elnézem a kis gyakornokot, aki ezen a héten már nem mer táppénzre menni, mert akkor alig kap fizetést; és a 25 éve tanító kollégákat, akik meg a minősítés miatt görcsölnek. 

Én az utóbbin nem görcsölök, viszont nagyon szeretnék elmenni a tengerpartra. Vagy egy egy hetes wellnessre. Vagy csak szeretném, ha egy hétig nem kellene kimozdulnom a lakásból, és egyetlen embert sem látnék magam körül.

Mert az azért mégsem jó, ha amiatt sírom el magam majdnem, hogy (mintegy isteni útmutatásként) a kijavítandó dolgozatokat az iskolában felejtettem. 

A világ persze ettől még nem áll meg, a sorosozók tovább sorosoznak, én meg a volt osztálytársaim mauritiusi képeit bámulom a facebookon (ott süt a nap), és a kiadó még mindig nem fizetett a nyári fordításomért, de nekem van bűntudatom, amiért nem adtam le az új munkát még mindig, mert elhatároztam, hogy akkor most az egyszer nekem is jelzésértékűek lesznek a határidők.

Csak az a baj, hogy javíthatatlan vagyok.

Egy Péter

©Kristina Wagenbauer

Ma William Blake A tigrisét tanítottam elsőéveseknek, jobban mondva egy fiú tartott felvezető prezentációt róla. A mini-prezikhez az volt a kérésem, ne legyenek szájbarágósak, adatolósak, hanem fogalmazzanak meg néhány fontos szempontot, esetleg beszéljenek a szerzőről, tegyenek fel kérdéseket, mozgassák meg a hallgatóságot, stb. Hát, ez nem sikerült a legjobban (bár a srác elég jól felkészült), de legalább a végén feltett egy kérdést: Szerintetek mennyire releváns ez a vers manapság?

Az őszi félévről maradt néhány követőm, akik közül páran most is ott ülnek az órán (fene tudja, miért, talán tetszik a frizurám vagy a humorom), bár nem tudom, az angol szakon is egyáltalán minek ülnek, valószínűleg még mindig nem sikerült rájönni, hogy ez egy 'irodalom és kultúra' szak, azaz nem itt kell angolul jobban megtanulni, ha mégis így lesz, az egy járulékos elem.

Na szóval egy Péter azt találta mondani: semennyire.

Nincs ezzel baj egyébként, nálam aztán tényleg mindent lehet mondani, persze alá kell támasztani a megfelelő érveléssel és meg kell magyarázni, azért ülünk ott (értsd: azért szopok ezért a kevés pénzért), hogy legalább egymás agyát kicsit megbirizgáljuk. 

Viszont a kérdésemre azt mondta, mert ez valami egy régi cucc, és annyi új van, amivel foglalkozni lehetne.

Tudom, hogy nem vagyok valami akadémikus, amikor olyanokat kérdezek, hogy na, szerintetek mégis, mi ennek a versnek a lényege (angolul ui. meg lehet ezt nagyon szofisztikáltan is fogalmazni, mintha nagyon is tudományos lennék); hát most is megkérdeztem, amire egyébként tök okos dolgokat mondtak: a teremtésről, a jóról/rosszról, a bűn mibenlétéről, a létezés értelméről.

Na, mondom, ezek vajon nem kurrens témák manapság?

Dehogynem, csak hát nyilván nem 18. századi válaszokat adunk rájuk, hanem a 21. századi agyunkkal próbáljuk megérteni, miért ilyen ez az egész itt körülöttünk. Van, aki a természettudomány módszereit, van, aki a filozófiát, a művészetet, mondjuk a zenét használja erre. Teljesen mindegy.

Szívesen mondtam volna Péternek--de nem mondtam, mert addigra már túlvoltam Ady szifiliszén, a népiesnek titulált pogány mitológián, az Ady-Brüll-Diósy hármasszexen, Ady pedofíliáján meg egy csomó minden máson--szóval szívesen mondtam, volna, hogy Péter, nem az a nagy baj, hogy téged nem érdekel Blake meg a tigris, hanem az, hogy téged semmi nem érdekel. Hiába jössz nekem itt azzal, hogy olvassunk modern cuccokat, mert te akkor sem olvasol, ha betűkön meg mondatokon fut végig a szemed világa. Látod, hogy mi van oda leírva, érted is a szavakat, de ha az olvasottakról való beszélgetésre kerül a sor, a legcizelláltabb reflexiód az, minek ezt mind belemagyarázni. Pedig nem magyarázunk bele semmit, magunkat akarjuk megérteni, mármint mi, mert te nem, nyilván. Te azt hiszed, már mindent tudsz, mindent ismersz, és nincs olyan tudás, amire neked még szükséged lenne a túléléshez, a boldoguláshoz vagy ahhoz, hogy jobban tedd a dolgod, hogy valahova eljuss, mert azt hiszed, te már ott vagy.
Te az ősszel tárgyalt Michael Jackson-klipet és számot se akartad megbeszélni (pedig az milyen modern volt), mert az csak úgy van, nem akart vele az alkotója semmit. Pedig aki kinyitja a száját, akárhogyan is, az mind akar valamit. Neked akar valamit mondani, hogy azt megértsd, de hogy te hogy érted meg, az rajtad is múlik.

Hogy miért kell megérteni a lehető legtöbb dolgot a világból, annak a szükségességét én nem tudom megmagyarázni. Csak mert kell. 

De Péter, ha neked nem is kell, akkor is szimplán csak tök jó érzés felismerni mondjuk egy Blake-sort egy Jim Morrison-számban vagy a referencákat a U2 két, nem olyan rég megjelent albumában, esetleg a Red Dragonban vagy a Hannibálban. 

Szimplán tök_jó_érzés.

Exit

A hétvégén Veszprémben voltam a Magyar Anglisztikai Társaság konferenciáján. A legutóbbin (Egerben) nem voltam, és valószínűleg a következőre sem megyek. Ide is a régi barátokkal való találkozás reményében jelentkeztem, ami végül (az influenzajárvány miatt) felemásra sikerült.

Az ilyen monstre rendezvények nagy hibája, hogy a részletek nem eléggé szervezettek és kidolgozottak. Az hagyján, hogy az első nap jól elhúzódott a sok-sok idióta program miatt, de a többi napon is nem lehetett kiigazodni a sok párhuzamos szekció között. 

Vacak volt a fogadás is; szemérmetlenül sok pénzt kértek el regisztráció címén, ehhez képest a fogadáson még egy nyamvadt pezsgő sem volt, volt ellenben műsor hamis zongorával, egyházi dalokkal és farsangi mulatóssal. 

A magánbeszélgetések legfőbb témája persze az egyetemek (különös tekintettel az ELTÉ-re) és az Akadémia helyzete volt. 

A kérdésről (lévén hogy doktorival ped. 1-ként tolom a közoktatásban 13 éve) elég markáns véleményem van. Nyilván álszentség lenne azt mondani, hogy a leépítés 100%-ban igazságtalan, hiszen a felsőoktatás racionalizálásra régóta szükség volt. Helyesnek gondolom azt is, hogy a 80-as évek elején doktori fokozatot szerzett, azóta semmit előre nem lépő, tanítani is utáló egyetemi oktatókat szanálták.

De! 

A miérteken és a hogyanokon azért sok kifogásolnivaló van.

Azt évek óta látjuk, hogy az egyházi egyetemek (pl. Pázmány, Károli) szépen prosperálnak, faszák az épületek, digitális minden, dől a lé, ámde nincs meg az intellektuális kapacitás. 

A konferencián volt egy nyelvtanári kerekasztal, hát mit látnak szemeim, kedvenc szegedi nyelvészem--már egyszer nyugdíjba ment--most a Károli színeiben képviseli a tudományt. Nekik kellett a koponya, a pasasnak meg a pénz, akadémiai múlttal hát persze hogy beigazol akármilyen szar egyetem programjába, ahol megkapja a pénzt, paripát, fegyvert.

Sok-sok előadást végighallgatva egyébként a következő dolgok tűntek fel: az "agynélküli" új egyetemeken egyszerűen nem tudják a kurrens tudományt produkálni, azaz nincs elmélet, interdiszciplintaritás, önreflexió, csak pl. irodalomTÖRTÉNET, nevelésTÖRTÉNET, azaz lexikális tudáshalmozás, dögunalom. A másik dolog, amit felfedeztem, hogy ha már nincs tét, az önfejlesztésre egyszerűen senki nem szán időt vagy energiát: van állása, kinevezték, vezető beosztásban van, úgyhogy nem probléma, ha a 20 évvel ezelőtti doktori témáját tolja ugyanabban a köntösben azóta is. Nem olvas, nem tájékozódik, nem tudja használni a digitáliát, ebből következik, hogy tojik az utánpótlásnevelésre, a tanításra is. (Van olyan kolléga, akinek a markmyprofessoron az értékelése 1,33 [jó, nem mintha ez reprezentatív lenne, de közben mégis], de most a könyvét promózza, budapesti egyetemen adjunktus és mindjárt habilitál. Az előadása borzalmas volt.) 

Én meg itt vagyok szólóban, és anélkül, hogy erre munkahelyi kényszerem lenne, elmegyek évi 2 konferenciára, a publikációs listám se rövid (vö. rákerestem az egyetemi óraadó gazdáimra a google-n), folyamatosan önképzek; csak hááát, narrow space, mert nem vagyok senkinek senkije. 

Tényleg arra leszek kíváncsi, mi lesz majd, ha kihalnak az öregek, ki fog tanítani ezeken az egyetemeken, ha még lesznek (a kérdés vicc volt, nyilván azok, akik eléggé alkalmazkodóak és megfelelően tudnak kapcsolatot építeni, más nem igazán számít majd). És ami meg a legszomorúbb, az az, hogy sajnos igaz a mondás, miszerint aki korpa közé keveredik, az izé, vagy másképpen szólva: "ha az szarral harczolsz, ha megbírod is, ha megbír is, szaros lészesz" (Bornemissza Péter).

Na mindegy, nézzetek inkább néhány téli képet Veszprémről:

Koherens

Hetek óta nagyon szeretnék valami koherenset és relevánsat (relevánsot? relevánst? rele-revansot?) írni, de úgy tűnik, ez most meghaladja a képességeimet. Különben is, az egész életem egy nagy, összefüggő koherencia, úgy kapaszkodom az összefüggésekbe és a logikába, mint a poloska a függönyredőbe.

Olvastam ma egy cikket a téli depresszióról, aminek inkább az volt a lényege, hogy az e néven elhíresült jelenségeket ne téli depressziónak, hanem hangulatingadozásnak hívjuk; okosabb viszont nem lettem, hogy mi lenne a megfelelő viszonyulás az össze-vissza frontokhoz, a szmoghoz, az idegesen dudáló és (múlt héten) jégen csúszkáló autókhoz, az emelkedő árakhoz, stb.

Nekem mostanság igazából csak az olvasás, a filmek meg a főzés okoz örömöt, tökre élvezem, ahogy azon kísérletezem, hogy lehet mindenféle kajákat zöldségből és más egészséges összetevőkből elkészíteni. Aztán megeszem. Ilyen egyszerű az élet itt lent az ásványszinten.

Nem lelkesít a tüntetéshullám, az O1G, de még az ún. ellenzéki sajtó vitriolos cikkei sem.

Nyilván a diákjaim is érzik, hogy alábbhagyott a humorérzékem, mert kezdenek a fejemre nőni. Na, nem szemtelenségben, hanem szenvedésben. Nekem pedig perpill nincs kedvem lelkesíteni egy rakás motiválatlan, életunt 18 évest, akinek fingja sincs az életről. Nincs kedvem megveregetni a vállukat és az oktatási rendszert hibáztatni, hogy jaj, szegények, mennyire ki vannak égve, nincs kedvem felhívni a figyelmüket, hogy tökre tudatlanul orbánoznak/gyurcsányoznak/sorosoznak (a megfelelő aláhúzandó), mert nyilván hangyafasznyit se tudnak a politikáról vagy a történelemről; és nincs kedvem empátiával kezelni azt, hogy még a legokosabb diákjaim is leokádják a valaha volt legnagyobb magyar költőt, József Attilát. Inkább befogom a pofám. Vagy azt mondom, "minek magyarázzam ezt, úgyis fölösleges" (csönd).

Közben elolvastam egy Röhring Géza-kötetet meg egy Kemény Zsófi-regényt (csak úgy, mert ott voltak az olvasómon, gondoltam, kinyitom őket; értékelés itt nincs, olvassátok el a moly.hu-n), és megállapítottam (furát fogok mondani), hogy azért még mindig vannak sikeres emberek ebben az országban, dübörög a szöveggyár, nem baj, ha a teljesítmény csak közepes vagy éppen elfogadható, a mennyiség, és az abból fakadó ismertség a lényeg. Meg az állandó jelenlét. És ez baj, mert ha az ún. értelmiségi is megelégszik a közepessel meg az elégségessel, akkor mire fel igyekezzek pl. én. Vagy bármi más. 

Nézem, olvasom, ahogy lépésről lépésre kihúzzák ennek az országnak a lába alól a talajt (képzavar intended), mintha ezek lennének a magától értetődő lépések, és mindezt olyan határtalan nyugalommal és cinizmussal teszik, ahogy csak az előre lezsírozott győzelmek alkalmával szoktak viselkedni a felek. Lenyelik még ezt is, ezt is meg ezt is, közben a potens állampolgárok csak otthon a konyhában a fröccs fölött anyáznak (vagy a facebookon, de már azt is kurvára unom). 

Most azért elmegyek egy konferenciára, de tényleg csak azért, mert már régen láttam a távolabbi barátaimat, és jó lesz beszélgetni. Szerintem öregszem, és egyre kevésbé érdekelnek a fölösleges körök, kezdem totál letojni azt is, ki mit gondol az erőfeszítéseimről vagy rólam úgy egyáltalán. 

Szép lenne azt látni és hinni, hogy a koherenciára és a relevanciára törekvés mindig meghozza a kívánt eredményt, de azért még mindig az van, hogy míg nekem mániám a hitelesség meg az önazonosság (vö. being totally frickin' amazing is Job One), és az időm legnagyobb részében fiatal embereket igyekszem meggyőzni arról, hogyan érdemes ezt csinálni, a helyi napilapban ilyen szövegek jelennek meg.

Az ember néha csak bőrösödik,
mint egy tál spenót,
ül üres konyhában zölden a pulton,
hol madár se jár,
kutya se hallgat rádiót.
Búsan üldögél, magányos kenőcs,
kit senki sem szeret,
kis francia sanzont böffent a halk fokhagymaillatba,
édes képeknek integet.
Hűl, vastagszik a zöld bőr rajta,
de puha, meleg spenótszív dobog alatta.
spenótagya mókuskerekén kattog a langy fohász:
Uram,csak azt ne hagyd, hogy belekotorjanak a konyhamalacba!

A címe A spenót éneke. "Búsan üldögél, magányos kenőcs, kit senki sem szeret." Isten, bazmeg. (Copyright by Előretolt Helyőrség Íróakadémia feat. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.)
Na megyek, főzök valamit.

Anyák

Kép: Pat Douthwaite

Most, hogy az első számú nemzeti kötelesség a szülés lett, minden az anyákkal van tele. 

Definiálom az anyát ebben a kontextusban: nő, aki gyereket szül. A szülést értsd a szó legszigorúbb fizikai-biológiai értelmében.

Most nem szeretnék mélyérzékeny bio-lélektani fejtegetésbe kezdeni a magzati kötődésről meg ilyesmikről, csak arról szeretnék írni, mennyire zavar egy ideje, hogy az anyaságról oppárdon, ÉDESANYASÁGRÓL (így, kapitálissal) csakis ilyen vonatkozásban lehet gondolkodni és beszélni.

Anyja persze mindenkinek van, nyolcezer-hatszázkilencvenhárom cikket/tanulmány/regényt/verset írtak már arról, ki--főleg a lányok--hogyan küzd meg az anyjával (ez valami olyami, amit Sigmund és követői remekül felismertek és lekövettek; olvastam is valami duplacikket erről, de most nem találom), de mindez engem mára már halálosan untat. 

Én tulajdonképpen már megbocsátottam az anyámnak. Mindent. 

Nem mondom, hogy akkor könnyű volt; mázlista voltam, mert míg mások egyedül küzdenek meg ezzel, és jutnak el a feloldozásig/depresszióig/reprodukcióig/öngyilkosságig/önsorsrontásig (a verziók szabadon kombinálhatók), nekem volt segítségem. Kerestem is, találtam is. Persze ettől még nem volt sima a történet, és ez a 'nem sima' történet az utóbbi hetekben elég sokszor eszembe is jutott, holott már azt hittem, réges-régen túlvagyok rajta. Mert bármennyire is nyugis most a helyzet, ha összegeznem kell, ha mérleget kell vonnom, azért mégis csak úgy gondolom, hogy én bocsátottam meg/néztem el több dolgot. 

Az elfogadást rohadt nehéz, legalább annyira, mint átlépni a gyerekkori traumákat, de azért mégis csak az van, hogy mi csak kevéssel több, mint 5 éve (5 éve!!) beszélünk újra amúgy rendesen. Előtte--és szerintem nem rajtam múlt--kiesett 6-7 év. 

Nem haragszom ezért, nincs hiányérzetem (az előéletükhöz képest ui. nem volt ez nagy változás), bár azért felettébb elgondolkodtató, hogy egy doktori védés kellett ahhoz, hogy ismét legyen ürügy az el- és befogadásra. Mármint úgy értem, átmenetileg. Aztán mára már persze megint nem vagyok elég sovány/jómódú/trendi. Vagyis normális.

A normális egyébként rohadtul relatív, ha az ember gyerekéről van szó.

A mostani munkahelyemen, az 'elitgimiben' (bár ezt a szókapcsolatot továbbra sem tudom értelmezni) persze mindenkinek tökéletes gyereke van. Kitűnők voltak a gyakorlóban, azonnal felvették őket a gimnáziumba (a miénkben, hisz az a legjobb, ott vannak leginkább szem előtt). Igazi sportot űznek abból, hogy a jövendőbeli iskolájukban (ami a mi iskolának) a legremekebb tanári kart schaffolják össze annak az osztálynak, ahova kerülnek. Aztán amikor problémák merülnek fel (mert a srác nem olyan, nem annyira, nem úgy és nem akkor; magyarán egy átlagos kamasz), akkor beindul a neheztelés és a sunnyogás. Emberek nem ülnek egymás mellé a karácsonyi vacsorán, mert X férje annak az általános iskolának az igazgatója, ahova Y gyereke jár, blablablabla.

Nagy tanulópénz ez az egész helyzet.

Mert bár persze az ember a legjobbat akarja egy gyereknek (vö. legyen sikeres az iskolában, legyen nyelvvizsgája, legyen szuper érettségije, legyenek jó szociális készségei, sok barátja, kreatív hobbija, stb.), azért azt elég nehéz kimatekozni, hogy 1) mit teszi majd boldoggá 2) hogy ez a uniform mennyire felel meg az ő egyéniségének. Hogy boldog lesz-e benne. Hogy kielégíti-e. (Ráadásul pont most hallottam, hogy az oktatás sok-sok évvel le van maradva a digitalizáció tempója mögött, úgyhogy a srácok tkp. két iskolát végeznek egyszerre; adaptálódnak a digitális világhoz, és elszenvedik a lexikális-poroszos oktatási rendszert.) 

Óriási a nyomás a srácokon és a (kompetenciára törekvő) szülőkön is, mert azt akarjuk, hogy mindenki boldog legyen, de nekünk, felnőtteknek ehhez fel kell adni egy csomó olyan elvet/berögződést/ideát, amit esetleg magától értetődőnek tartunk.

Engem például soha nem noszogattak, nem törődtek az önbecsülésemmel és a lelki fejlődésemmel, cserébe viszont baszogattak, ha nem jöttek az ún. 'eredmények'. Az ún. 'eredményekre' ezért mintha kissé az átlagosnál jobban ráfixáltam volna magam, de ezt szeretem azzal magyarázni, hogy 'ez kell a boldoguláshoz', és azzal nyugtatom magam, hogy figyelek az önbecsülésre, a lelki fejlődésre, a törődésre. (Remélem, ez tényleg így van, majd sok év múlva ki is derül, vö. hosszú távú befektetés.) Azt azért elég régóta tudom, hogy a gyerekeknek (oktatási rendszer vagy társadalomba remekül belilleszkedő polgári család ide vagy oda) nem kell tökéletesnek lenni, illetve minden gyerek másképp tökéletes: pl. lehet, hogy okos, gyorsan tanul és pengén vág az agya, de befolyásolható és előítéletes; vagy lehet, hogy közepes tanuló, de kedves, segítőkész, toleráns, igazi barát és jó ember.

Azt hiszem, esetemben (ebben a vonatkozásban) valójában soha nem volt túlzottan fontos, milyen ember is vagyok. Aztán valahol ott mentődött meg a dolog, amikor nekem igenis fontos lett. Amikor már nem az anyám vagy a szüleim véleményétől függött az, hogy jó embernek látom-e magam. Ez olyan evidensnek hangzik, igaz? Hát, baromira nem az. 

És valahol szerintem ez az igazi felelősség, hogy elbaszod-e egy gyerek életét csak azért, mert a tied is el lett baszva. 

Úgyhogy akár szültél, akár nem, ha már olyan mázlista vagy, hogy felnőttél, és hogy rád van bízva egy gyerek, figyelj oda, hogy ne baszd el nagyon. Ha hibázol, kérj bocsánatot. Akkor is beszélgess, ha nincs kedved vagy ha nagy az ellenállás. Simogasd azt a gyereket is, amelyik nem akarja. Süssél néha sütit vagy azt főzd, amit szeret. Ne állj elvtelenül a tanárok mellé, merd kimondani, hogy ez és ez a házi feladat hülyeség. Kérdezd ki a dolgairól a számtógépes játékoktól kezdve a filmekig. Akkor is, ha nem érdekel vagy ha nem érted. Nézd meg vele a filmeket, amiket szeret, meg másokat is, amiket te tartasz fontosnak. Etesd egészséges kajákkal, cseszd le, ha sokáig fent marad, ha túl sokat ül a monitor előtt, ha nem eszi meg a zöldséget, ha szakadt ruhában jár, ha nem mos fogat. Satöbbi. Próbálkozzál, baszki.

Aztán majd csak lesz valami, reménykedj szépen, mert lutri az egész, de legalább magadat nem fogod utálni. Ez az anyaság definíciója.

A magány kútja

Hetek óta akarok már írni erről a regényről, mert nagyon érdekesnek találtam sok szempontból, egyébként pedig szomorú az a tény, hogy milyen lassan kerülnek lefordításra mifelénk az ilyen típusú szövegek (akár szépirodalmi, akár esszé vagy szakirodalom).

A magány kútja (1928) Radclyffe Hall legismertebb regénye, egy fiatal lányról, Stephenről szól (igen, fiúnevet kap, mert az apja fiút szeretett volna), aki kislány kora óta másmilyen, mint a többi lány. A regény a születése pillanatával kezdődik, és a fiatal felnőttkoráig (a nagy felismerésig) követi végig az életútját. Furcsaságának okát ő persze nem tudja magáról, és a könyvben ez az egyik legdrámaibb konfliktus: míg az apja teljesen tisztában van azzal, hogy a lányára milyen nehéz sors vár, Stephen idegenségérzete egészen addig nem enyhül, amíg meg nem sejt valamit abból, sőt, amíg rá nem döbben és meg nem fogalmazza magának azokat a nyilvánvaló dolgokat, amiket a váratlanul elhunyt apja eltitkolt előle.

A könyv amúgy majdnem 500 oldal, szóval meglehetősen sok hely és tér van ahhoz, hogy kibontakozzon az a fejlődéstörténet (mert igen, végső soron egy fejlődésregényről van szó, hiszen koránt sem a pikáns részletek, hanem Stephen öntudatra ébredése van a középpontban). Emiatt a regény klasszikus olvamányélményt nyújt: jó hosszú, ám a rövid epizódok és a jelentéktelennek látszó mellékszereplők fenntartják az érdeklődést; mintha egy sorozatot néznénk. Sőt, a könyv egy az egyben klasszikus-kosztümös: pontosan azt a viktoriánus szemérmességet hozza, aminek a hiányával, áthágásával megvádolják (és ami miatt betiltják), vagy ami Stephen saját, identitásával kapcsolatos attitűdjét jellemzi.

A cselekményre vagy az inverz nemiségre nem érdemes sok szót fecsérelni, mert szerintem nem ez (vagy ennek a tudományos megragadása) a lényeg, hanem azok a regényrészek, amikor Stephen önmarcangolása/önelfogadásának kudarca a téma. A mindentudó elbeszélőtől először megtudjuk, Stephen apja hogyan döbben rá, hogy a lánya más, mint a többiek, hogyan titkolja el ezt mind a felesége, mind a lánya előtt, hogy aztán váratlan halálával meghiúsulhasson az időben megtörténő felszabadító beismerés és megvilágosodás. Stephennek tehát magának kell rádöbbennie arra, hogy ebben a társadalmi közegben (akárhová is utazik) sosem lehet igazán boldog. Egészen megkapóak azok a jelenetek pl., amikor a tükör előtt áll, és a saját testét próbálja definiálni, vagy amikor nem érti, hogy a környezete miért nem fogadja természetesen az ő egyszerű, hétköznapi vágyait és életvitelét. 
Ezt a személyes tragédiát fejezi ki a cím is: a magány kútja mély, hideg, ám kicsit sem választás kérdése az, hogy beleugrunk-e vagy sem. Ez a kút pedig nem is csak Stephen sorsa; a könyben hosszasan olvashatunk arról a szükségből összeverődött közösségről (a többiekről), akik hozzá hasonlóan szintén nem találják meg a vágyott elfogadást, ami drámai önsorsrontáshoz és szükségszerű pusztuláshoz vezet.

A történet tehát elsősorban szerintem nem is a nemiségről vagy a szerelemről szól, hanem arról a tragédiáról, hogy jön rá valaki, hogy visszafordíthatatlanul az, aki, és hogy ennek az 'énnek' sosem jár az, ami más magától értetődően megkaphat, sosem lehet boldog és komfortos élete, mindig is összesúgnak a háta mögött. Nem csak feltétlenül azért, mert más, hanem mert... így például nem tud megnősülni. Ezért aztán Stephen--bármennyire is gazdag, és emiatt akármennyire is nyitva állnának számára némely kapuk--kénytelen belátni, hogy ezt egyedül kell elviselnie, nem rángathat bele senkit még akkor sem, ha az illető önként adná magát. Nem választott, hanem veleszületett magány ez.

A regény nyelvileg és világlátásában is sok szempontból nyilván túlhaladott (ezért sem ártott volna, ha a magyar olvasók hamarabb hozzájutnak), ráadásul ma már kit érdekel a 19. századi viktoriánus szalonok züllöttsége, bizarrsága és szemérmetlensége. Éppen ez az, hogy nem is szemérmetlen ez az egész, de nem is lázadó vagy heroikus, inkább szomorú.
Stephen pedig egy teljesen átlagos és egyszerű karakter, aki meg van fosztva a tudástól, és a felismerés--ami egyébként egyáltalán nem emeli ki a hozzá hasonlóak közül, de a társadalmi közegéből sem--végül elég kegyetlen és keserves.