Restart

Nem a blogolást hagytam abba, hanem az életemet.

Egyszerűen csak annyi történt, hogy túl sok volt most minden. Talán korábban már írtam arról, hogy karácsony környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy kétszer olyan fáradt vagyok, mint amilyen olyankor általában lenni szoktam -- és mostanra megvan az ok is: nagyon-nagyon keményen kellett fogni mindent. Csupa átvett osztály, ahol nincs rend, szabályok bevezetése, betartása, betartatása, közben humor, emberség, jófejség, hatékonyság.
Én azért egy elég vicces lány vagyok, amikor tanítok, de eddig még soha nem gondoltam arra, hogy ez mennyi energiába telik. Hát, most igen.

Mire eljött az érettségi hete, egy kupac angol, egy nagyobb kupac magyar dolgozat csücsült az asztalomon, egy útikönyv-fordítás (életem egyik legrosszabb munkája, mind a feladatot, mind az eredményt tekintve), egy budapesti konferencia, és számos egyetemista esszé, amik, bár minden segítséget megadtam, formailag egyáltalán nem felelnek meg egy szabvány szövegnek (és most hagyjuk, hogy ki milyen okos vagy milyen gimiből jött a bölcsészkarra).

Amióta gimnáziumban dolgozom, még erősebben kívánom minden gyereknek, hogy minél előbb kiszabaduljon a közoktatásnak nevezett kaszárnyából. Idén élesben láttam az eszelős pontvadászatot a felvételire, a kétségbeesést pár százalékkal alacsonyabb eredmény láttán, és a könyörgést, hogy de csak még ezt a pontot adjam meg, mert. Hát, nem adtam meg, ha nem járt, inkább megpróbáltam elmagyarázni, hogy az élet ennél sokkal szebb és összetettebb, és hogy mindennek megvan az oka, csak lehet, hogy az később derül ki. (Milyen ijesztő például a stresszes-gátlásos-görcsös végzős lánytól, aki sírva fakad a 75%-ja láttán azt hallani, hogy a pszichológia szakra készül, hát legszívesebben felkaptam volna, hogy azonnal lemenjünk a Balatonra, és felejtsük el ezt az egészet.)

Az is egészen különös, hogy ezekben az iskolákban milyen ügyesen tornásszák fel a statisztikát, mert úgy javítanak, hogy egyik kezükben a kék, másikban pedig a piros toll (láttam!). És most már értem, miért gondolja magáról azt sok 20 éves, hogy ő mindent tud, majd oszt ki engem első éves egyetemistaként, amikor keresztbe naaagy, vörös vonallal áthúzom a dolgozatát. ... mert hogy itt a cél sokszor nem valaminek a megtanítása vagy a készségfejlesztés, hanem a jó nagy ötös.
Aztán ha valaki nem áll be a sorba, jöhet a fegyelmi tárgyalás olyan pitiáner esetek miatt, hogy a diáklány visszaszól a nem túl idős tanár úrnak, akinek pozíciójánál fogva (szerinte) eleve járna a tisztelet, a tanári kar pedig akkor is mellé áll, ha mással nem is történt hasonló affér. Szépen összenő, ami összetartozik.

Nem panaszkodom, szeretek ott dolgozni. A kissé jól szituáltabb (jobban szituált?! hehe) gyerekeknek is kellenek a normális felnőttek (már hogy például én, ugye), hogy lebontsák az előítéleteiket, hogy megpróbálják elfogadóbbá tenni őket, hogy kikalapálják belőlük a sznobizmust (!) és a fölényességet, vagy éppen biztassák azokat, akik ebben a közegben rosszabbul érzik magukat.

Na szóval érettségik leadva, útikönyv elküldve, most már csak az elsőéves esszék vannak, #kezdjetekelélni.
Ma reggel, amikor kibicikliztem a tóhoz, azon gondolkodtam, mit csesztem el, az nem lehet, hogy ilyen simán lement ez mind, lehet, hogy mindjárt visszajön a New York guide, és le kell fordítanom az összes streetet utcára.

No mindegy, elkezdtem elolvasni a könyveket a Kindle-n, megnézni a filmeket a drájvról, és ledolgozni a munkahájat, mert az bizony visszanőtt oda, ahova ilyenkor szokott, lassan felveszem a fonalat a családtagokkal is, és a (bizonyára hasonló cipőben járó íróasztalnál/gépnél/vizsgáztatói asztalnál ücsörgő) barátokkal is.
Hiába, produktív kis tanév volt ez minden szempontból.

Három nap

Fotó innen.

Nálunk kicsit hosszabb volt a szünet (a szabi), mint általában, amit szerintem én például baromira megérdemeltem.
Persze ez nem azt jelenti, hogy csakis azt csináltam volna, amit akarok; itt tornyosult rengeteg dolgozat, írtam egy recenziót, korrektúráztam egy cikkemet (évi egy szakpublikáció, még nincs kész a korrektúra, de szerencsére nem voltak olyan arrogánsan kemények velem, mint legutóbb). Érdekes ez a szakma, sokszor érzem azt, hogy önigazolást kereső írni-olvasni tudók keresnek valamiféle elismertséget ismeretlen (nyugat)-európai szakfolyóiratokban, a megjelenésnek mindenki örül, kiposztolják a facebookra, aztán elmúlik az eufória.
Én is ezt fogom csinálni.
Simán örömet okoz. Olyan, hogy nemzetközi karrier, ezen a téren szerintem nem létezik. Ahogy öregszem, azt is egyre inkább látom, hogy egyrészt nagy a kontraszelekció, másrészt fontos, hogy kinek a kutyájának a kölyke az ember. Hát köszi, de nem. Vagy nem úgy.

Arra azért rájöttem, hogy sokkal kényelmesebb lenne, ha hét közben nem látnék ennyi embert, mint amennyi általában jut. Mert az életemnek ezen a másik területén sem akarok versenyezni senkivel.
Mindenkinek jobb, ha én többet vagyok itthon: jókat főzök, rend van, és értelmes dolgok jutnak eszembe. Alaposabb tudok lenni. Nem ébreszt fel hajnalok hajnalán a kötelességtudat, mert tudom, hogy mindenre van idő.
Így, ahogy most van, csak azt érzem (itthon is, a szabik alatt is), hogy egyik feladatból esem a másikba, és a különbség tényleg csak az, hogy melyiket élvezem és melyiket nem annyira.

Más.
Holnap választások. Én még nem döntöttem el, hogy a listán kire szavazok, de nem is különösebben próbálok tájékozódni. Majd a fülkében eldöntöm.
Inkább azon gondolkodtam, mit látok most, és mitől változhatna ez a helyzet.
Motiválatlanságot, kiégettséget látok csaknem mindenhol.
Van kb. negyven egyetemista dolgozatkezdeményem, azokat javítom, borzalmasan szarok. Nem azért szarok, mert az érdekli őket, ami (számítógépes játékok, sorozatok, social media), hanem mert kritikátlanul, gondolattalanul írnak mindenről. (Persze a témaválasztás is érdekes, nyilván itt visszajön minden, amibe menekülnek csak hogy ne kelljen a valósággal, a mi valóságunkkal találkozniuk. Hogy ne kelljen elfogadni, hogy ez az ő valóságuk is.) Ha pedig bírálok, megsértődnek. Akkor is, ha érezhetően jóindulattal teszem. Hiába készítem a sok segítséget, töltöm fel őket, írok erről e-mailt, nem akarják megnézni. Magasról tesznek az erőfeszítésre és a felajánlott segítségre is.
Hogy ez miért baj? Hát, mert ők a jövő felnőtt generációja. Ők lesznek szülők, tanárok, médiaszakemberek, politikusok. És buták maradnak. Az egész ország elbutul.

Nemrégiben a feminizmusról volt egy óra, az egyik csoportban sok lány, kevés fiú, a másikban fordítva. Az egyikben egész jó kis párbeszéd alakult ki, a másikban semmi. Csak azt látom, hogy a srácok többször összenéznek, vihognak, de nem mondanak semmit. Egy ponton már nem bírtam, és megkérdeztem, mi folyik itt, miért nem beszélnek, hiszen azért vagyunk itt, hogy akár a bíráló véleményeket is ütköztessük (különben is elég toleráns vagyok, a legnagyobb örökségen sem húzom fel magam, nem is nevetem ki). A megszólított srác azt mondta, nem szeret erről, beszélni, mert erről mindenki mást gondol, és ez kellemetlen.

Itt tartunk.
Ha valaki mást gondol, és azzal vitába kell szállni, az kellemetlen.

Mondjuk a feminizmus kapcsán egy cseppet sem csodálkozom. Mostanában többször is vitába keveredtem olyanokkal, akik a feminizmusnak (vagy inkább feminista kritikának) csak valami leegyszerűsített verzióját használták (vö. férfigyűlölet), az ügynek ráadásul sokat ártanak azok a konzervatív amerikai médiasztárok, youtoberek és kommentátorok, akik nagyon szakszerűen tudnak feminácizni. Ilyen fogalom a feminizmusban persze nincs, radikális feminizmus, az van, de az megint más. Meg persze vannak ostoba nők (és férfiak is persze), akik feministának mondják magukat.
Nem erre akartam kilyukadni (bár tegnap gondoltam, írok egy külön posztot erről*), hanem arra, hogy ömlik az információ, és nincs senki, aki megmutassa, hogy kéne válogatni.
Ez igaz a politikára, és igaz az élet apróbb szegmenseire, mint például egy egyetemi szeminárium.
És amikor az ember adna némi útmutatást, akkor az van, hogy az nem kell, mert érdektelen és mert túl sok energia.

Hogy keretes szerkezet legyek, visszakanyarodok oda, hogy tegnap azt éreztem, ha többet lennék itthon, ha több időm lenne, tudnék ezen valamennyit segíteni.
Mint ahogy ma megcsináltam a szép, nett, logikus és használható segédanyagot az esszéíráshoz, tudnék ilyet csak úgy, a normális és árnyalt gondolkodáshoz is.
Aztán azt se nézné meg senki.

--

*Később azért lehet, hogy lesz még poszt ebből.

Csak

Amellett, hogy nagyon örülök a hónak és a gyönyörű, csendes későtélnek, ez fárasztó is. Van egy elméletem arról, hogy az ember hidegben sokkal több energiát éget, ezért hamarabb elfáradt, viszont sokat eszik és ettől eltesped, aztán mennyire nehéz már visszafordítani mindezt tavasszal, ami azt sem tudjuk, mikor kezdődik.

Én nem vagyok "rendes tanár", szoktam volt mondani, és ez azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó felfeszülni a szivárványra a munkám miatt, már rég megtanultam, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok, amiket lényegesen szarabb lenne rosszul csinálni vagy elhanyagolni. Aztán közben mindig kiderül, hogy ettől a fixa ideámtól függetlenül egész tisztességesen végzem a munkám, pedig valahol ott motoszkál a fejemben, hogy nem innen szeretnék nyugdíjba menni.

Az első félév hihetetlen hosszú volt, a második meg nagyon rövid, főleg a végzősöknek, akiket--hatodik magyartanárukként--gatyába kell ráznom. Nem egyszerű feladat, mert a széplelkű, rendszerben gondolkodni nem tudó, nyafka elődeim örökre kiirtották belőlük a magyartanár és az irodalom iránti bizalmat és érdeklődést. Olyan vitákba kell bocsátkoznom velük, amiket rendszerint már lemeccsezünk kilencedikben ("Minek kell ez nekünk, tanárnő?" "Mi értelme van az irodalomnak?" "Minek olvasunk ilyeneket?" "Hol érdekel engem az, hogy mire gondolt a költő?"), kipróbálják rajtam az összes módszert, ami a tavalyi, 25 éves elődömnél bevált. Nálam persze nem válik be, buktattam is, hármat. Surprise-surprise. Az alsóbb évfolyamok sem másabbak, illetve ott még megnyugvással tölti el őket a tudat, hogy végre belépett az életükbe egy stabil ember. Kérdezgetik, ugye maradok-e. Ugye én már nem fogok sehova menni, amíg ők le nem érettségiznek.

Maradok, persze, sőt, ebben a tanévben még egyetlen napot sem hiányoztam, szerintem járna nekem valami plecsni is év végén. A pedagógus mártírhalál nevű háromperces abszurd itt is dívik egyébként; dramaturgiailag ezt úgy lehetne körülírni, hogy bejön a tanár, körülnéz, hogy elegen látják-e, majd fennhangon siránkozásba kezd, mennyire beteg/rosszul van/elege van/túlterhelt, elmeséli mennyi kávé/nyugtató/fájdalomcsillapító/pálinka kell neki a napi túléléshez, fenyegetőzik, hogy nyugdíjba megy/táppénzre megy/emigrál/felköti magát, majd, miután nyugtázta a figyelmet, kimegy.
Ők azok egyébként, akiket a tanítási szüneteket wellnessben meg a hegyekben töltik. Meg a tengerparton. Nem, nem azzal, hogy a második, harmadik, sokadik munkájukat végzik otthon, de meg nem is azzal, hogy pl. a beteg/idős anyjukat hordják bevásárolni. Hát ez van.

Azt veszem észre, hogy ezeknek a gyerekeknek úgy hiányzik a normális ember az életükből, mint a levegő. Nem elérhetetlen elitizmusra vágynak, nem haptákban akarnak állni, nem adatokat akarnak magolni a semmiért, hanem emberekkel (!!) szeretnének beszélgetni (!!). Ezért aztán kifejezettem örülök, hogy M. is talált másik állást, mert majd meglátja, hogy a generáció egészének kell a segítség, sőőőt, a burokban felnőtt fiatalok sokkal nehezebben döbbenthetők rá arra, hogy az élet nemcsak elvárásokból, százalékokból, számokból és megfelelésből áll, hanem mi mind egy csapatban játszunk.
Próbáltam már diákot hajnali tanulásról eltéríteni, miután láttam, hogy egy paraszthajszál választja el a kiborulástól, és hallgattam meg történeteket nemtörődöm apákról, nagyszülők által nevelt gyerekről, akit visszatoloncolnak az anyjához, amint elmúlt 18 éves, láttam nagyon káros vallási fanatizmust, gátló önbizalomhiányt és szabálytalanul viselkedő, ezért kirúgással megfenyegetett tehetséges diákot. Mindenhol elkél a segítség, ez a nagy tanulság nekem.

Mindeközben...
A Nemzeti Színház drámaversenyén kb. 8 csapatom indult. Ügyesek nagyon; persze tudom, ki vállalta azért, hogy kibújjon a drámaóra követelményei alól, de ők majd szépen kihullanak.
Kurva vicces lenne megnyerni, és jövőre ott ülni a zsűriben mondjuk az Udvarossal... Ügyesek, és nagyon lelkesek. A többség.

Megbetegedtem. Lásd a fenti sorokat a tanármártírokról, akik összeköpködik a szótlan kisebbséget.

Bejutottam a KÁVA pedagógus workshopjára, amire végül is nem mentem el, mert képtelen a közlekedés Budapestig, leesett az ónos eső, és az energiaszintem--minden beszedett vitamin ellenére--low level. Megígérték, hogy a legközelebbi időpontot is elküldik, és azon, ha beledöglök is, ott leszek.

Életem első regényfordítása után elvállaltam egy rajzolós könyvet, most pedig egy tininaplót fordítok (vagy nem tudom, mi ennek a műfajnak a neve). Karrierem felfelé ível, úgy érzem. Sebaj, a tiszteletpéldányoknak legalább könnyebben találok gazdát, mint a regény esetében...

Sajnos alig van időm edzésre járni. Ez most nem túl intellektuális, de engem azért zavar. Itthon persze próbálok sportolni, de az új munkahely fizikailag sokkal jobban igénybe vesz, mint gondoltam. Ja nem, inkább a sok többi dolog. Tizenötezer+ lépés (vö. lépésszámláló) után nem biztos, hogy elindulok edzésre. Sajnos. Persze biztosan lehetne ez a legfontosabb, és akkor elégedettebb is lennék magammal, de sajnos komoly igényeim mutatkoznak arra is, hogy olykor-olykor elolvassak egy-egy könyvet.

Ja, láttam a Call Me By Your Name-et. Meg kell mondjam, a Három óriásplakát... filmként sokkal jobban megfogott, viszont André Aciman könyve nagyon bejön, az E/1. narrációt nem tudta visszaadni a film, de persze értem, hogy az olaszországi helyszín megkívánta a vizuáliát. Csak hát sajnos ez egy személyes történet, a film meg külső szempontból narrál -- szerintem. Ha elolvastam a könyvet, lehet, hogy írok még erről.

Egyszer csak nyár lesz lassan... de addig még lesznek képek a befagyott Balatonról.

Ezt a zenét a diákjaim mutatták. Azt hitték, kiakadok, de csalódniuk kellett.

Oda #2

Persze ezt a második bejegyzést a témában annyira elODÁztam, hogy biztosan más dolgok voltak a fejemben, mint most.
Arra emlékszem, hogy a diáktüntetések kapcsán arról szerettem volna írni, mennyire avítt a tananyag jó része, mit kezdjünk a klasszikusokkal, és mennyiben segíti ezt az, ha a tanár is ironikusan áll a témákhoz.
A napokban olvastam egy cikket (Jókait mentsük-e vagy a digitális bennszülötteket, ez volt kb. a címe, bocs, lusta vagyok linkelni, egész nap talpon voltam), de az még mindig arról szólt, hogy nem rendes magyar ember az, aki nem ismeri és nem olvasta Jókait. Ehhez képest én tényleg azt látom, hogy senki nem olvas Jókait, talán anyám volt az utolsó "civil", én sem olvastam... viszont most sikerült olyan órát tartanom belőle pár hónapja, hogy az egyik lány azt mondta, kezdi megszeretni.... persze nem Az arany emberről volt éppen szó. De ki a francnak van arra ideje, hogy minden szerzőnél megkeresse azt, ami sokkal érdekesebb, mint az aktuálisan kanonizált?

Szerintem írtam már korábban, hogy tökre ciki, hogy a középiskolai jegyzeteim még mindig jók a tanításhoz, kvázi a gimis füzeteimben nézek utána dolgoknak, és most is ugyanaz van a tankönyvekben, hiába lett színes a vizuál. Úgyhogy én nem akarok ki, ha valakiknek nem jön be a Madách, sőt, én is elmondom, hogy nekem sem jön be minden, nem várom el az elalélást, sem pedig az áhítatot. Ellenben mindig sikerélmény, ha valami mégis megáll a lábán nélkülem.

A napokban meghívtak egy egyetemi oktatót Arany Jánosról beszélni, óriási feneket kerítettek a dolognak, aztán kiderült, hogy az illető nem is volt túlzottan felkészült, bár improvizálni a saját szakterületéről nyilván tud, de a gyerekek valószínűleg nem értették. Majd holnap mesélnek. Nem akarom bagatellizálni a dolgot, az ilyesmi nyilván jó élmény mindenkinek, de tényleg nem tudom, miért kell lehasalni csupán attól, hogy valaki egyetem docens. Miért értene ő ettől jobban bármihez is.
És valahol itt is van a kutya elásva; a legtöbb kolléga borzalmasan elitista, és nem látják, hogy megy az idő... és a srácok már nem olyanok, mint voltak. Persze, én is örülök, hogyha valaki tudja, ki az az Ingmar Bergman, de nem dőlök a kardomba, ha mégse. Szerintem nem nekik kell követniük engem, hanem fordítva. Ezért aztán jól haladok a mémekkel, a sorozatokkal (azokkal nem annyira jól), és a gagyipoppal is. Múltkor mutattam egy isten bulvárhírt Mikszáth Gélyi János-történetéből a kollégáknak, hát, egy kezemen meg tudom számolni, hányan nevettek egy jóízűt, pedig tényleg király volt...

A múltkor az Anna Kareninát néztük drámaórán (ezzel vezettem be ui. a női témákról szóló 19. sz.-i műveket, meg majd a polgári drámát), na, az nagyon tetszett nekik, bár of course a fiúk kurváztak és ribancoztak néhányan (jó, nem ezeket a szavakat használták, de tkp. ez volt a lényeg), úgyhogy a következő héten csináltam egy kis felmérést a válásról, a szerelemről, az együttélésről és a férfi-nő viszonyról. Némelyik társaság meglehetősen konzervatívnak bizonyult (elválni nem szabad, a gyereket az anya nevelje, aki másba szeret bele, büntessék meg, a válást el kell ítélni, a férfi viselje a nadrágot, stb.), de azért voltak érdekes (és megengedő) meglátások. Innen megyünk majd tovább Ibsenre meg a többiekre.

A fene tudja, mi lesz ebből, csak pár hónapja ismerek mindenkit. Az egyik ofő ma azt mondta, látja, a gyerekek levettek a lábamról. Mondtam erre, hogy akkor 1) nem bukott volna meg senki 2) nem hajtanám őket ilyen kíméletlenül, hanem aranyoskodnék, mint az elődeim. De hát itt már aranyoskodásnak számít, ha nem vagy uraskodó, meg ha pl. egy diák a válladra meri tenni a kezét, amikor mond valamit. Hosszú távú befektetés, szokták mondani, de én már nem gondolok erre, csak teszem a dolgom.

Szóval ezzel az iskola-dologgal soha semmi nem lesz teljesen rendben.
Semmilyen szinten.
Az egyetemen most egy olvasósabb típusú órát fogok tartani, nagyon precízen megszerveztem, majd meglátjuk, mi válik valóra a terveimből.
Új könyvet fordítok; egy nagyon bugyuta "tanulj rajzolni" típusút, valami amerikai licensz, egész el vagyok képedve rajta. Hogy hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy nálunk jó esetben már az oviban megtanulják az állatokról mindazt, amit minimálisan tudni kell, ez meg úgy tűnik, kisiskolásoknak készült.
De erről majd legközelebb.

Oda #1

A napokban József Attila: Ódáját vesszük, olvassuk.
Nem jön át, hát, nem is csodálom.
Van fujjogás, értetlenség, felháborodás, kiakadás, főleg amikor Latinovits meg a többiek mondják a Youtobe-on. (Nem, nem bunkókat tanítok, sőt...)

Na, ezért azt a feladatot találtam ki, hogy bevittem tizenegy idézetet a versből, és ki kellett választani a három legérzékletesebbet/legszebbet, és egy olyat, ami végképp taszító. Jó, nem voltam elég belevaló, a "belek alagútjait" kihagytam.
A választást persze indokolni kellett.

Íme, a három győztes idézet:

szeretlek, mint a fényt a termek

Klasszikus.

 Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.

Ezt szerintem főleg a lányok válaszották.

 Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.

Szerintem ezt is.

És íme, a vesztes versenyző:

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.

Mert ez undorító, visszataszító, groteszk és nem ide való.

Na, de jöjjenek az indoklások!

•„gusztustalan, visszataszító” [még nem látott se Discovery Channelt, se pornót]
•„csak fúj… és miért?” [ezt ebben az életkorban tényleg magyarázni kell?!]
•„olyannak látja, mint valami állatot” [hát, így is lehet, persze csak ha kölcsönös]
•„mintha nagy lenne a homloka, és arra világítana rá ez az idézet” [a lányok nem bírják a kritikát]
•„minden fiú a homlokára vágyik” :) [homlokfetisizmus] 
•„túl rámenős” ("meglebbenti szoknyád a szél") [eeeezzz?!?!]
•„awwwww – very cute, szép metaforák” [na végre egy adekvát észrevétel!]
•„szeretem a csillagászatot” :) [termtud osztály...]
•„kicsit rámenős, hogy meg akarja fürdetni” [még nem tartanak ott a fiatalok... na de majd!]
•„azért ez durva” :/ [sosemtudjukmegmi... deleginkábbazegész...]
•„pfúúúj!!” ("fogadj magadba") [inkább: gyere dugunk?!]
•„eleven ágy – hogy lehet ilyet mondani egy emberre” :) [felháborító! tárgyiasítás a köbön!]
•„sértés – zsíros a homloka?!” [látom, a homlokra sok lány érzékeny]
•„engem személy szerint hidegen hagy, hogy a költőnek jól esett ezt leírni, ha akarja, ringassa csak magát fölöslegesen illúziókba, ha neki ez jó” :) :) [korához képest kissé kiégett versenyző]

Úgy érzem, ez egy sikeres óra volt.
Megdicsértem őket, hogy milyen szép, klasszikus ízlésük van.
A költészetben és a szerelemben/udvarlásban is.
És most legalább tudják, mi óda és óda között a különbség.
(A bővebb kifejtés az Oda #2 bejegyzésben következik majd.)

December 20. óta...

December 20. óta akarok posztot írni.
El szerettem volna mesélni, hogy elvittem egy csapatnyi gyereket Budapestre.
Érdekes ez az egyetemi gyakorló, hirtelen pénzek teremnek a franc tudja mire (mert hogy az időben kifizetett különmunkákra nem), úgyhogy lett a busz (nekünk) ingyen, amivel gyorsan szervezni kellett egy tehetséggondozásnak álcázott utazást.

Hülye szó ez a tehetséggondozás, meggyőződésem, hogy minden gyerek tehetséges valamiben, az elitképzés pedig baromság; pont azoknak van a legnagyobb szüksége emberséges és támogató hozzáállásra, akik nem kiemelkedőek a szó hagyományos értelmében.
Ez a csoport sem kiemelkedősen tehetséges, csak hát nekem gyorsan volt ötletem egy gyors programra. Mert az előző munkahelyemen nem voltak ilyen lehetőségek. És mert most meg lettek. És már csak ezért is megérte váltani (itt most nyugodtan jöhet megint a szólam, hogy a buta gyerekeket lecseréltem az okos gyerekekre; NEM, a zaklatott munkahelyi körülményeket cseréltem le normális kondíciókra).

Szóval elmentünk Budapestre. Délelőtt a Kávánál voltuk A troll című előadáson, ami nekem is nagy élmény volt, mert bár helyben is vannak színházi-nevelési programok, közel sem annyira profik, mint a Káva. Az előadás a netes bullyingról szól, a megszégyenítésről. Egy duci butuska postáslány párt keresett a Tinderen, és egy gazdag vállalkozó csávó rábólintott szórakozásból. Aztán felpörögtek az események, mert a vállalkozó csávó egy zárt csoportban kibeszélte a csajt és kiposztolta a szerelmes üzeneteket/képeket.

Az előadáson csak mi voltunk meg néhány külsős. Nagyon feldobódtam, hogy el tudtam őket vinni ide. Eleinte persze csak szerényen pislogtak, hogy itt kérdeznek és válaszolni kell, meg hogy meg kell oldani a darabban felmerült konfliktusokat, a színész-drámatanárok szólnak hozzájuk, és nem lehet csöndben maradni. Tökre jó érzés volt, hogy olyanok is megszólaltak, akik korábban nem. Ez itt most tényleg nem a magyaróráról szólt, hanem az életről, és valamilyen szinten mindenki érezte, hogy ehhez köze van.
Nagyon jó visszhangokat kaptam.
A Kávások is örültek, azt mondták, vidéki iskola a legritkábban jut el a délelőtt 10-kor kezdődő előadásaikra. És hogy ez milyen okos és ügyes csoport, mindenről volt véleményük. Én meg büszke voltam, pedig tényleg, még 4 hónapja sem ismertem őket akkor.

Délután a Láthatatlan Kiállításra mentünk, azt is régóta meg szerettem volna nézni. Volt egy kis szorongás bennem is és a gyerekekben is, hogy a sötétben mi lesz, de a vezetők annyira lazák és barátságosak voltak (teljesen tinédzser-kompatibilisek), hogy az egy óra a teljes sötétségben csak úgy elszállt.

Nem tudom, mi dívik egy ilyen típusú iskolában, de direkt nem akartam a Nemzeti Múzeumba meg a Szépművészetibe menni most. A srácok azt mondták, ez nagyon különleges nap volt, csináljuk ilyet máskor is. Úgyhogy azt kell mondjam (a fanyalgóknak), a gyerek mindenhol gyerek, az ember pedig végső soron nekik akar kedvezni.

Megsértődhetnék persze azon, hogy ketten is kiakadtak a váratlan budapesti utamra, hogy újoncként "elhappolom" pénzt meg a lehetőséget, mert hogy "másnak is van tehetséges diákja", stb. stb.
Az igazság az, hogy ennyi érzékeny gyomrú tanárt egy helyen még nem láttam.
Ennyi elitistát és alacsony teherbírású tanárt sem.
Arról már nem is szólok, hogy okos diákokkal könnyű aratni.
Az "ország legjobb magyartanára" persze nem tanít sportosztályban, sem pedig a keretszámokat tartandó, kényszeredetten feltöltött németes osztályban.
Ezek nekem jutottak.
Nem érdekes, nagyon is otthon érzem magam köztük.
És tényleg nem az számít, hogy a munkaközösség-vezető mit gondol a munkámról.

A belem persze még mindig lóg, 270 körüli felvételi dolgozatot fogunk javítani, háromszor vagyok bent szombaton az előkészítő miatt, de olyan tapasztalatom 10+ éve nem volt, hogy a főnök odajön a karácsonyi vacsorán és a szalagavatón is (!), hogy hogy érzem magam. Én, személyesen. Pedig nem 45 fő a tantestület...
---
Amúgy pedig kifizetett a kiadó, úgyhogy a terv utazás és szobafelújítás.
Két határidőm van a hónapban.
És megkaptam életem első borzasztóan lehúzó tanulmányrecenzióját.
Igazuk volt. Ott, Amerikában. Ahol biztos nem kulimunkáznak a tudósjelöltek.
És én elgondolkodtam azon, meddig tudok még kettős életet élni, mármint hogy az igazán nekem fontos feladatokat hétvégén próbálom gatyába rázni, miközben pénzt keresek arra, hogy tudjak venni egy új komódot meg téli gumit a kocsira.
És hogy más a helyemben már réges-régen feladta (volna).
Valami nagy-nagy változást szeretnék, de egyelőre be kell érnem a kisebbekkel.
Utólag is boldog karácsonyt meg új évet mindenkinek.
Semmi érdemleges nem történt.
Csak a macskám öregszik.
Karácsonyra kaptam egy monitorozó okosórát.
Minden reggel bekapcsolom rajta a pulzusom.
Tegnap 15 ezer lépést tettem.

Tegnap

A héten (és a jövő héten is) kiselőadások, pontosabban vitaindítók zajlanak, a témaválasztásban szabad kezet adtam.
Az egyik srác a homoszexualitást vállalta, na, mondom, itt valami készül, és igazam is lett.
Mivel vitaindítókat kellett írni és előadni, ügyesen figyelt arra, hogy érveket és ellenérveket is felhozzon (szóbeli pirospont), de, mint tudjuk, a teljes objektív hozzáállás lehetetlen, úgyhogy persze kivillant a lényeg, ami egy -- prezentációt lezáró -- jóízű buzizós poénban kulminálódott: biztos ti is láttátok már azt az ominózus mémet, amin Sándor, József, Benedek zsákban hozzák a meleget, azaz Steiner Kristófot.

Az agyerem persze nem pattanhatott el, ez mégiscsak egy tanóra meg egy tanóra meg egy iskola, ez a srác pedig tisztességesen felkészült, és halálos komoly hittel beszélt arról, hogy a melegség egy betegség, hogy gyógyítható, hogy a melegek gyakrabban kapnak el nemi betegségeket, és hogy buzinak nem születik az ember, hanem az akar lenni.
Volt persze parázs vita, ha másért nem is, hát egy kis buzizás okán, de időkeretek ide vagy oda, egy-két célzott kérdést azért feltettem pl. arról, hogy ha buzivá nevelődni lehet, akkor hogy legyen heteroszexuális szülőknek meleg gyereke (válasz: mert olyan társaságba járnak), miért csak a férfi melegek vannak itt kipécézve (?), és hogy hallottak-e arról, hogy a hajlam esetleg genetikusan öröklődik (válasz: de tudósok bebizonyították, hogy nem, illetve hogy tessék, itt ez a prospektus, ebben konkrétan le van írva minden, meg különben is, akkor most én ezt mondom, hogy a melegség olyan, mint a rák? [wtf?!]).

Nagyon nehéz egy ilyen vitát kordában tartani, pláne, ha még hárman várnak arra, hogy beszéljenek, úgyhogy megígértem, visszatérünk a témára. Persze nagyon jól tudom, hogy az adott fiút érintően ennek semmi értelme nem lesz, a világlátását egy millimétert sem fogom tudni megingatni. Ami azért megnyugtató volt kicsit, hogy azt azért sikerült többekkel elismertetni, hogy 1) buzi lenni senki nem akar, mert mi is a jó abban 2) hogy akar-e valaki gyereket, az nem függ attól, hogy valaki buzi-e (mert persze feljött a jó öreg fajfenntartás is, mint érv) 3) végtére is a buzik is pont ugyanolyan nyugiban akarnak élni, mint bárki más 4) a vér és nemi érintkezés útján terjedő nemi betegségek nem csak a melegek közt tudnak terjedni, értem?

Ami viszont félelmetes, hogy 17 éves emberek sziklaszilárd és megingathatatlan véleménnyel rendelkeznek valamiről, amiről túlságosan is keveset tudnak, és nem is akarnak utánanézni más nézőpontoknak, hanem hangosan ordibálják a sajátjukat. Amikor hazajöttem, rákerestem kicsit erre a srácra, és kiderült, hogy a családja az egyik leghíresebb Hit Gyülis família a városban (gondolhattam volna), a szülei orvosok, és családostól ott vannak minden vidám vasárnapon. A prospektus pedig, ami a "melegekkel kapcsolatos mítoszokat cáfolta meg", nyilván valamelyik kellemes propagandaanyaguk volt.

Az a helyzet, hogy ez nekem azért új. Mármint nem az orvosgyerekek, hanem a "szektás" gyerekek, volt ugyan Jehovás tanítványom, több is, de rajtuk nem érzékeltem, hogy ennyire átitatta volna őket az ideológia, mint ezen a srácon tegnap. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy ha a "buzivá nevelés" ennyire emberellenes, akkor vajon az, hogy a vallási nevelésben nem adunk választási lehetőséget, nem hasonló-e. Zavart ez az egész, főleg az otrombaság, úgyhogy később írtam neki egy óvatos üzenetet, benne néhány dolgot, amit még el szerettem volna mondani, csak nem volt rá idő. Küldtem neki egy cikket is, meg ajánlottam filmet, megdicsértem, hogy milyen fontos témát választott, és biztosítottam arról, hogy  később folytatjuk majd a vitát. Persze nem tudom, mennyire lehet vitának nevezni azt, amikor a másik fél egyáltalán nem nyitott semmiféle más nézőpontra. Még egy kicsit sem. Tudom előre, hogy bármennyire értelmes is ez a fiú, nem fog semmi történni. A keresztényi szeretetet és felebaráti elfogadás kártyát pedig nem fogom bedobni.

Hogy jót is mondjak, volt két másik nagyon érdekes vitaindító a nők és a sport, illetve a nemi sztereotípiák témában. Nem, nem én adtam az ötleteket, még egyszer mondom, bár volt egy listám, de ezek önálló választások!
Azt is észrevettem, hogy ezek is fontos témák számukra (vö. feminizmus, nőkérdés), mert sokat hallanak róluk, csak mivel felületesen tájékozódnak, ostobaságokat képesek beszélni. (Vagyis hát nem tudom, múltkor olvastam a helyi felettébb optimista napilapban, hogy a nemtelen Európa felé haladunk, és mi, magyarok vagyunk az utolsó mentsvár azok számára, akik még a normális családi értékekben hisznek, tanuljon tőlünk Hollandia, meg a többi buzisimogató.)

A vita- illetve párbeszédhiánynak pedig például az az eredménye, hogy a fiúknak már égnek áll a haja, ha meghallják a 'feminizmus' szót, a lányok pedig minden apróságért hisztiznek meg verik a palánkot. Úgyhogy azt is tisztázni kellett, hogy ha már feminizmus, azaz egyenjogúság, akkor abba az is beletartozik, kérem, hogy ha egy srácnak a rózsaszín meg a színes cuccok tetszenek, ápolja a bőrét, és szeret vásárolni, akkor nem buzizzuk le automatikusan.

Folyt. köv.
(hacsak fel nem nyom a Hitgyüli)