Artopedia

Miközben a Metanoia Jégdoktrinák című előadására mentem, azon gondolkodtam, hogy régóta élek itt, az évek száma lassan vetekszik a kedvenc városomban töltött évek számával (sőt), mégsem tudok felidézni egy olyan társulatot sem, ami ennyire hatásos és erős alternatív előadásokat csinált volna, mint amit a Metanoiától láttam annak idején. És egyáltalán, egy városban, ami a kultúra kapitóliumaként adta el magát évekig, miért nincs manapság hatása, eredménye, kultúrája, látogatottsága az ilyesminek. (Persze ha lokálpatrióta lennék, biztos be tudnék számolni olyan helyekről és alkalmakról, ahol ez még anno megvolt.) Az említett előadáson egyébként kb. ötvenen voltunk, és mondanom se kelljen, rajtunk kívül csak azokat az arcokat láttam, akiket mindig szoktam, színház szakosokat, független értelmiségieket -- de például senkit az egyetemekről, senkit a nemzeti színházból, szóval aki tanulhatna ebből, azokat egyáltalán nem.

A Jégdoktrinák nagyon agyas előadás, rég láttam ilyet. Nem jöttem rá, és nincs is kedvem rákeresni, hogy a cím melyik náci rétor melyik szónoklatából származik, de ez talán nem is érdekes; mindenképpen olyan szilárd és megkérdőjelezhetetlen meggyőződésekről van szó, amiket a szónokok szentül hittek, és amelynek kapcsán a megkérdőjelezés vagy a kétség fel sem merült. Ezt a fajta attitűdöt egyébként az előadás során a hosszú percekig ordító retorika (Hitlert és másokat idézve) többször is hangsúlyozta, amikor ellentmondást nem tűrő hangon sulykolta a mondanivalót.

A szöveg darabkákból épül fel, náci rétorok szónoklatait, visszaemlékezéseket és a holokausztról kapcsolatos gondolatokat ötvöz. A narráció egy része felvételről megy (itt mondjuk néha idegesítő volt a recsegés és az érthetetlenség), más része mikrofonba (a hangkeverőember révén), illetve a négyből három szereplő közvetít mindent, amit az előadás közölni akar. Az előadás központi figurája szerintem Erdély Andrea, aki az első, gyerekhangú megszólalásakor kisebb döbbenetet okoz, amikor Mao (és más diktátorok) gondolatmenetét közvetíti teljesen ártatlanul, fehérre meszelt arccal, gyilkos tudatlansággal. Mint egy eszelős. A legveszélyesebb.
A színésznő egyébként ezer arcú, ő a kemény, durva szavú szónok is, az affektáló, de kegyetlen értelmiségi (aki bejelenti az egyetemek és más kulturális intézmények zsidótörvényeit), Merlin, a tévés médium, aki küldi az energiát, hogy Horthy Miklós feloldozza magát, és a 21. századi plázalány is, aki úgy nyomat náci retorikát, hogy észre sem veszi. A másik két főszereplő az öregek otthonából (elfekvőből) szalasztott lerobbant hazafi, aki lehet egy kiöregedett diktátor vagy egy ostobán maradt, megvénült irredenta, illetve egy apácaruhás nő, aki az önmagát felmentő egyház/vallás vagy a 21. századi értékrenddel bíró feleség/háziasszony, aki kikéri magának, hogy a közértben a hajléktalanok megtapogatják a zsömlét, amire nincs pénzük.  

Apropó, náci retorika. Az előadás témája, ahogy az a címből is kiderül, természetesen ez, de nemcsak a második világháború előzményeiből és időszakából merít, hanem nyomon követi azt is, hogy az adott szófordulatok, eszmefuttatások, gondolatiság hogyan maradt fent például a mai buzi-, zsidó- és cigány viccekben. Remek az arányérzék, mert amikor már kezdjük unni a megidézett Klempert, Nyiszlit, Himmlert és Eichmannt, akkor jön a bazdmegoló plázalány, aki nyilván alkalmasabb arra, hogy megérintse a tízen- és huszonéves korosztályt, ha ott lennének egy ilyen előadáson. A produkció egyébként más módon is oda-vissza cikázik a történelemben, a kezdés előtt hosszas kérdőívet töltünk ki, ami aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozik (halálbüntetés, cigányok, homoszexuálisok helyzete Magyarországon, stb.) mintegy érzékeltetve azt, hogy ezek a problémák egyáltalán nem állnak olyan távol a kirekesztő beszédmódoktól, mint azt gondolnánk. A darab vége felé azt ígérik, a kérdőíveket elemzik, de erre végül nem kerül sor, és nem derül ki, hogy ez azért van-e, mert nem tetszetős az eredmény, vagy mert az alkotók a helyszínhez és a résztvevőkhöz mérten eleve variációkban gondolkodnak.

Az itteni közönség meglehetősen vegyes, mérsékelten reagálnak a kegyetlen színházi eszközökre, egy férfi közbetapsol néhány szövegrésznél, egy nő pedig kiborul a hosszú percekig tartó hitleri ordításon, számon kéri az egyik alkotót, majd elrohan. Ez persze célja is a dolognak, nem barátságos vállveregetést kapunk, az előadás sokkolni akar, és sikerül is neki. Főként az olyan jelenetekkel, amikor Nina Simonétól szól a Strange Fruit, és Erdélyi torzan és szürreálisan zokogós hanggal fordítja nyersmagyarra a szöveget. Vagy amikor a skinhead metál szól az erősítőkből, és rá kell jönnünk, hogy ez a mai magyar kultúra része, és együtt kell vele élnünk (?), vagy legalább is reagálnunk kell rá.

Nagyon erős a zeneiség, a nyelviség meg a zenén és nyelven kívüli jelrendszer is az előadásban, a huhogások, artikulátlan hangok, nyögések mind-mind a normális beszéd elidegenítésére, ezáltal a narratíva kizökkentésére is szolgálnak. Az előadásnak nincs eleje és vége, nincs benne linearitás. Amikor a végén kijelentik, hogy ez itt a zéró, az vonatkozhat arra, hogy megtaláltuk azt a pontot, ahonnan a gyűlöletbeszéd ered, de arra is, hogy itt most mindent kimondtunk, innen lehet előrelépni, ha sikerül.
A színpad elejére felállított polgári papírmasé figurák pedig mi vagyunk. Polgáriak is, és papírmasék is. 

Fotók: partyponty.hu, 7ora7.hu, facebook.hu

F-E-A-R

(mondjuk nem minden igaz, de jó)

patience

Kapcsolatok

Fotó: Sándor László

Ennek a posztnak az lett volna a címe, hogy "A nyár, amikor nem tudott olvasni, és egyszer sem aludt fél hétnél tovább". Aztán később más címet is adtam neki ("A változásról"), de végül az sem íródott meg. A helyzet az, hogy ezen a nyáron egy csomó minden nem íródott meg és nem is olvasódott el, még szerencse, hogy semmi komoly határidős feladatom nem volt, csak épp kutatni szerettem volna meg beleásni magam különböző témákba, de nem, így most irigykedve figyelem azokat, akik például Szolzsenyicin-szakértők vagy szociálpszichológia guruk lettek a nyár folyamán. Én nem lettem semmi, megírtam a fesztiválbeszámolót, amit megígértem (jó szar lett), a tanulmányt nem, és a könyvnek, amiről recenziót kéne írnom, csak a 2/3-ánál tartok hónapok óta (még szerencse, hogy ez nem határidős). A norvég krimiben ezer éve 32%-nál tartok (ez az új mérce e-book olvasók kijelzőjén, nem az oldalszám). Illetve ez nem igaz, hogy nem lettem semmi, mert ráncosabb lettem, tapasztaltabb, és valószínűleg sokkal bölcsebb. Nagyképűségemet mutatja, hogy nem gondoltam volna, hogy valaha lehetek annál bölcsebb, mint ami voltam, aztán meg mégis.

Igaz, viszonylag sok helyen voltam a nyáron, de sajnos mindegyikhez köt valamilyen kellemetlen élmény. Ebből ismét le lehet vonni azt a tanulságot, amit már sokszor levontam, hogy az ember soha nem tudja hátrahagyni magát, a nyomorát mindig mindenhová viszi. Másrészt az okosok azt mondják, hogy néha vannak ilyen időszakok, amiket így meg kell szenvedni, ki kell böjtölni, mert ezek vezetnek a pozitív változáshoz. (És akkor végül is megint a változásnál tartunk.)

Nincs annál rémesebb érzés, amikor rájössz, hogy valami, amiben annyira 100%-osan biztos voltál, hogy a életedet tetted volna rá, mégsem úgy van. Amikor egy bizonyosság, amire -- mondhatjuk -- ráépítetted az életed, meginog, sőt, bebizonyosodni látszik róla, hogy nincs ott. Hogy nem az. Legalább is ott rögtön, az adott helyzetben ez az érzésed. Aztán persze szép lassan rájössz, hogy nem eszik olyan forrón, és hogy az első lépés, amit meg kell tenned, hogy lenyugszol a picsába. De aztán ez persze nem megy annyira könnyen. Amerikai filmekben ilyenkor szokott a válságban lévő negyvenes (harmincas, ötvenes) elutazni valami tóvidékre vagy tengerparti vityillóba, hogy aztán a ki tudja, honnan spórolt pénzéből elgondolkodjon az életén.

És tényleg, a változás. Új felismerés, valahol csodálatos, valahol félelmetes és érthetetlen (mivel nem uralkodhatsz rajta), hogy az ember valóban változik. Ez nem valami pszichológiai blöff, hanem tény; idővel előjönnek tulajdonságok, amiket régen elfelejtettél, elfojtottál, felülírta a tudatos éned, a társadalmi konvenciók és elvárások. Aztán egyszer csak történik valami, úgy alakul az élet, hogy mindez előjön belőled, a környezeted meg csodálkozik. De egyébként te magad is, mert nem így ismerted magad, és nem így ismertek a többiek. Az sem így ismert, akiről azt hiszed, hogy a legjobban ismert, talán jobban, mint te magadat. És itt jön a nagy próbatétel: kiállja-e mindez a tesztet, elfogadhatóak-e a másik számára (és igen, saját magad számára is, aki már azt hitted, nem ilyen vagy) a régi-új tulajdonságaid. Aztán közben nagyon nehéz leválogatni azt, hogy mit kell racionálisan kezelned, és melyek azok a helyzetek, ahol elengedheted az érzelmeidet. Mert persze, hogy elengeded az érzelmeidet.
A kapcsolatok nagy próbája pedig az, hogy megpróbálod-e egyáltalán megérteni a másikat. Ha igen, az nagyon jó, de akkor onnan még esetleg hosszú az út. Vagy nem. De ha nem akarod megérteni, akkor megette a fene az egészet.

(És így lett ebből a poszt címe egy Baudelaire-plagizálás.) 

Zen

Napi felismerés: a megfelelő arányban adagolt és arányított munka, sport, házimunka, biciklizés, rozéfröccsözés, nyári este, teraszon ücsörgés, sok-sok beszélgetés, sírás, nevetés, tücsökciripelés és egyéb kellemek és nem alvás a legjobb narkotikum. Lebegek.

Veszprémfest

Életem meghatározó élménye marad a Fest, sok száz szempontból, de ma eljött az a pillanat, hogy posztoljam ezeket a videókat, amiket a sor szélén ülő nagyon szimpatikus egyedülálló (...) lány készített (ezt csak később fedeztem fel). Aki ügyes, felfedez minket.
Dee Dee Bridgewater, Irvin Mayfield és a New Orleans Jazz Orchestra.

Torok

A legtöbb ember, ha valami bántja, olyan unalmas tüneteket szomatizál magának, mint a fejfájás vagy a nyakfájás vagy a gyomorbajok.
De létezik egy egészen új tünet, amiről még senkitől nem hallottam (legalább is az előfordulásnak ebben a vonatkozásában), ez pedig a torok összezáródása. Olyan érzés, mint amikor télvíz idején, járványokkor nagyon be van dagadva a mandula, és az ember nem tud nyelni. Viszont nem fáj, csak nagyon kellemetlen. Köznyelvileg úgy is körülírhatnánk, hogy gombóc van a torkában az embernek, gombóc, amit nem tud lenyelni.

A dolognak ez az egyik értelmezése (ha pszichoszomatikusan nézzük): az illető nem tudja lenyelni, megemészteni a problémát. A másik aspektus viszont érdekes módon az, hogy a "gombóc" miatt valahogy kevesebb levegő jut a tüdőbe (vö. légszomj, vö. pánikbetegség), és a kilégzés is nehéz. Magyarán ez az egész megnehezíti a levegővételt, az illetőnek nincs szabad légzése, ezért alkalomadtán felgyorsul a pulzusa és felmegy a vérnyomása is. (És elefántok ülnek a mellkasára; na jó, ez a hőségtől is lehet.) Aktuálissá válik kedvenc költőnk Levegőt! című verse akár.

A tünet egyébként érdekes módon olykor eltűnik, jó esetben többször nincs, mint ahányszor van. A legjobb teszt az, ha olyan dolgokkal sokkoljuk magunkat, amelyek kiváltják a szorongást, megfelelő idő elteltével és gyakorlat megszerzésével a "gombóc" egyre kisebb lesz, és nem váltja ki semmilyen sokkoló látvány, sem élmény. (Vagy aztán de.)