Kristóf Ágota: Trilógia

Amíg a kezembe nem került a könyv, fogalmam sem volt, ki az az Agota Kristóf, bár rémlett, hogy hallottam fél füllel a halálhírét. Nem akarom azt mondani, hogy lám, egy újabb író, aki a halála után lesz majd nagyon népszerű, mert igazából fogalmam sincs a hazai recepcióról, a könyvet pedig teljesen out-of-context olvastam el, semmit sem tudva sem az íróról, sem magáról a könyvről.
Aztán úgy alakult, hogy az utóbbi időszak(ok) legnagyobb, legjobb olvasmányélménye lett számomra.

A Trilógia azt hiszem, jogosan tartható családregénynek: a történet egy testvérpár (Claus és Lucas) történetét követi nyomon három könyvben a második világháborútól az 56-os forradalom utáni időszakig. Az egyik legfontosabb elem (vigyázat, spolier!), hogy a két fiú identitása időnként egymásba játszik, egymáson csúszkál, a sorsuk párhuzamosan halad, ismétlődik, variálódik úgy, hogy végig lebegtetve marad az, hogy ők egyek-e vagy két külön személyiség -- illetve bizonyos életmotívumaik más szereplők sorsában is felfedezhetőek. Az egész lényege tehát az énkonstruálás vagy a szétesett identitás darabkáinak keresgélése, ami csodálatosan rímel a történet által átfogott politikai-ideológiai korszakok hangulatára és eseményeire. Lucas/Claus a korszakok tipikus figuráinak tekinthető(k) abból a szempontból, hogy foggal-körömmel mindent túlélnek, a börtöntől a besúgóvá váláson át az emigrációig minden sztereotipikus történés megesik velük, miközben (a második résztől kezdve) folyamatosan hol egymást, hol mondjuk a szüleiket keresik. Mindent leírnak, ami történik velük, de úgy, hogy a rosszból is jó történet kerekedik. Így válik az írás is az identitásképzés metaforájává (ami eléggé bejáratott, de itt mégis nagyon jól működő szimbólum). Aztán ahogy a két fiú kiléte összekeveredik, úgy válik kuszává az is, hogy mi a naplózott fikció, és mi a történeten belüli valóság.

A sztorin és a two-in-one karakterábrázoláson túl (ami hol kicsit Csáth Géza-szerű, hol kicsit Kafka, de lehet, hogy Kosztolányi) az első könyv stílusa fogott meg a legjobban a maga hiperminimalista, szupernaturalista stilisztikájával. Rövid fejezetek, tőmondatok, többes szám első személyű narráció -- vagyis az első részben a két figura egyáltalán nem válik szét, végig "mi"-ként van jelen. Egészen meglepő, hogy ez a fajta írói stílus mennyire magával ragadó és otthagyhatatlan. Hogy a nyersesség mennyire vonzó.

A (két) szereplő fölött aztán eljár a történelem, amiben nem is igazán vesznek cselekvően részt, de formálódnak általa, és a magánéleti történéseiket furcsán és nyomasztóan körüllengi. A saját és az egymás személyiségébe való freudi belegabalyodás pedig aztán végül csak egyféleképpen oldódhat meg.

(Az pedig, hogy véletlenül a könyvvel párhuzamosan láttam a teljesen rímelő A visszatérés című filmet, különösen felerősítette az amúgy is markáns élményt.)

Good Karma - Bad Karma

Nem vagyok nagy karmahívő, mondjuk semmilyen hívő sem nagyon vagyok; amikor annak idején oltárt emeltem Freddie Mercury halálakor, az nem számít, meg az sem, amikor egészen kicsi koromban a Góliát képregény volt az idol, és én a kartonból eszkábált kőbaltámmal Góliát ősemberszellemeihez imádkoztam, hogy megússzak ezt-azt.

Ezek után/ezekhez képest az mindenesetre felettébb karmikus mégis, hogy egy félénkebbnél is félénkebb kiscsajból (aki komolyan képes volt iskolai ünnepélyeken sírva fakadni, hogy ne kelljen szerepelnie -- a szüleim önbizalomromboló nevelési metódusaira itt most nem térnék ki) hogyan lettem tanár vagy olyan okoskodó, aki olykor 10-20-50 embernek tart előadásokat. Mondjuk folyton elkapálom egyébként szegény szüleimet, de az iskolai is jócskán rátett három lapáttal, emlékszem például Zs. és K. nénikre, akik szerint a félénkség és szereplésundor megfelelő kezelési módszere az lett volna, hogy erőszakkal kiállítanak fellépni valami mesével/verssel az osztály elé. Aztán A csókai csókát kellett előadnom remegő térdekkel, a látványomra három másodpercen belül mindenki leröhögte a fejét (gyengébbek kedvéért LOL), mivel az orromra biggyesztett műcsőr (aka jelmez) az ég felé meredezett. Azt hiszem, utána elástam magam valahova. De hogy zokogtam, az biztos.

Végül is mindenről a színház tehet, amit egyszer csak felfedeztem, ahogy a bennem rejlő dirigáló hajlamot is, és aztán álmaim megvalósítása végett felcsaptam diákszínpad-vezetőnek (na, játszani nem játszottam). És hát a zongoraórák sem ártottak, mert bár nem lettem artista, Á. néni, az alkesz ex-pártittkárfeleség zenetanárnőm egy életre elhitette velem, hogy önmagamat felkonferálandó csak addig nehéz, amíg ki nem mondom az első szót, úgy mint Bartók Béla... és akkor az első hangot már igazi felhőtlen boldogság leütni.

Ennek a kettőnek köszönhető tehát (karmikusan), hogy mára nyoma sincs a szereplésundornak, tulajdonképpen imádom hallatni a hangom meg osztani az észt, sokak szerint még vicces is vagyok, a tanítványaim pedig (na, nem az iskolaiak, bár tán ott sem olyan rossz az arány a mai viszonyokhoz képest) ragaszkodnak hozzám. Szóval mondom, karma.

Ahogy tán karma az is, hogy úgy tűnik, visszakapom kamaszkodom minden "nyűgét s nyilait" a sors által félig rám bízott kamasz gyermek személyében. Mert biztos velem sem volt könnyű és én is mindig, mindenkire dühös voltam. Legfőképp persze magamra, de ezt sikerrel vetítettem ki másokra, hogy aztán kellő mennyiségű konfliktust szítsak magam körül.

Ugyanez a karma-dolog jutott eszembe, amikor ezen a héten lett egy igazi rajongóm egy diáklány személyében. Először csak egy nagyon vacak vámpír-regényt adott a kezembe, hogy olvassam el, ő írta... majd egy másik füzetet is, amiben azt hittem, ismét regény van, de kiderült, hogy inkább valami napló-féle, apró fejezetekre tagolt gondolatok arról, hogy a szülei nem értik meg, és bennem látja a lelki támaszt; bár úgy érzi, ő számomra csak egy a 600 diák közül.
Az első meg a második gondolatom is a hárítás volt (mert kinek hiányoznak mások lelki gondjai a nyakába), a harmadik, hogy elszégyelltem magam, mert eszembe jutott a karma, meg az, hogy én is éreztem ilyesmit felnőttek iránt gyerekkoromban, amikor az ember még nem tudja, hogy az a bizonyos biztos pont csakis bennünk van. Megértettem valamit abból is, hogy mekkora lelki terhet és felelősséget raktam (persze szándéktalanul) ezeknek a felnőtteknek a nyakába, amikor a társaságukat kerestem vagy amikor az elismerésükre vágytam. Aztán fogtam magam, és beleróttam néhány gondolatot a füzetbe a kiscsaj gondolatai alá.
Most majd figyelni fogok, hogy hol húzódjon az a bizonyos határ, és egyelőre nem megyek a mélyebb összefüggések boncolgatása felé.

Érdekes, hogy amennyit változott a világ, sosem gondoltam volna, hogy még van olyan gyerek, aki ennyire explicite a felnőttek társaságát keresi. Pláne, hogy ezt úgy vállalja fel, hogy ő a kezdeményező. A sajnálatos pedig nemcsak az, hogy sok gyereket nem ott és azok szeretnek, akinek kellene, hanem... hogy soha nem lesz időm annyit beszélgetni erről, mint amennyit ez a gyerek megérdemelne vagy amennyi elegendő lenne neki. De ez meg lehet, hogy az ő karmája.

Géniusz

"Mindenben alá kell vetnünk magunkat a géniusz akaratának, mindenben egyet kell értenünk vele, mindent meg kell tennünk, amit kér tőlünk, hiszen az ő léte a mi létünk, az ő boldogsága a mi boldogságunk. Még ha a követelései - a mi követeléseink! - olykor értelmetlennek vagy szeszélyesnek tűnnek is, jobban járunk, ha zokszó nélkül eleget teszünk nekik. Ha nekünk - neki! - az íráshoz arra a bizonyos halványsárga papírra, arra a különleges tollra és arra a balkéz felől finoman szűrődő fényre van szükségünk - szüksége! -, teljesen felesleges lenne azt állítani, hogy bármely toll, bármely papír és bármely fény alkalmas a feladatra. Ha úgy érezzük, hogy a nélkül a halványkék lenvászon blúzocska nélkül nem is érdemes élni (Isten mentsen a fehér, keménygalléros irodai viselettől!), vagy hogy a hosszú, fekete papírba csomagolt cigaretták nélkül a dolgok egyszerűen nem haladnak egyről a kettőre, meg se próbáljuk bebeszélni magunknak, hogy ezek csupán hóbortok, amelyeket itt az ideje felülvizsgálni. 'Genium suum defraudare' - becsapni saját géniuszunkat, latinul annyit tesz: megszomorítani az életünket, becsapni saját magunkat. 'Genialis', vagyis zseniális az az élet,amely elfordítja tekintetét a halálról, és habozás nélkül megfelel az őt létrehozó géniusz unszolásának."
Giorgia Agamben: A géniusz. In: A profán dicsérete (Budapest: Typotex Kiadó, 2008).

Visszaszámlálás indul

Szinte biztos, hogy az idén sem fogadok szerenádozókat. Egyrészt manapság mintha szinte kötelesség lenne szabaddá tenni a ballagás előtti hétköznapok összes estéjét, nagytakarítani, nagybevásárolni, sütni-főzni, tüsténtkedni, mert egy újabb végzős osztály indul el az érettségi vizsgára a következő héten, és végre ismét együtt kínlódhatunk a húsz százalékos álomhatárért.
Másrészt nincs kedvem végignézni és -hallgatni, ahogy harminc fiatal felnőtt(korú) gajdolja és őrjöngi végig a környéket.
Harmadrészt ma gyakorlatilag bejelentették magukat. Hiszen úgyis tudják, hol lakom. Ha meg pontosan nem is, majd addig fognak keresni, és mindenhová becsöngetni, amíg megtalálnak. (Ui. ma a zajos környéken lakás hátulütőiről beszéltünk, hát, ők majd hamarosan tovább emelik a zajszintet, mondták.)

Nem mintha fair lenne ilyesmit felemlegetni, de többek között még azért nem kerestem eddig új munkahelyet, mert nem szerettem volna, ha őket más érettségizteti le. Illúzióim persze nem voltak a dologgal kapcsolatban, tudtam nagyon jól, hogy egy pillanatig sem fogja őket meghatni szerény személyem (idén sem), és tulajdonképpen halálra idegesít, hogy mintha nem tudnának különbséget tenni jó és rossz között (lehet, hogy tudnak, lehet, hogy később fognak tudni, nem tudom). Persze van az a Ranschburg-örökzöld, hogy a gyereket, akármit is követ el, ne büntessük karácsonykor-szülinapkor-húsvétkor és hanuka alkalmával... Csak hát ők már nem gyerekek, mint én voltam ennyi idősen. Nem tudom, érzi-e bármelyikük azt a torokszorítást, amikor végzős koromban azt éreztem, hogy az iskola elhagyásával végleg kicsúszik a lábam alól az egyetlen biztos talaj. Hogy elveszítem az egyetlen közösséget, ahol számítottam valamit, és hogy már soha nem lesz körülöttem megbízható felnőtt.
A szerenád pedig (ahogy a tanulmányi kirándulások és mindenféle más alkalmak is, mondjuk mifelénk az auschwitzi-krakkói kirándulás) manapság afféle pálinkatúrává nőtte ki magát most már, és egyik félnek sem fordul meg olyasmi a fejében, hogy most valami végérvényesen megváltozik, vagy hogy valami fontos veszik el az életünkből. Sok osztály nem is énekel például, csak felkurjantanak, aztán jöhet a pia meg a kaja.

Két évvel ezelőtt az írásbelik hetében tartottam poszt-szerenádot egy pénteken, jó volt, tényleg csak az jött el, aki akart. A tavalyiak nem jöttek el, mert nem bírták, nem akarták összeszervezni magukat.
Az idei nagy menet a jövő héten indul a tabló próbafotózással. Innentől kezdve más sem számít majd, csak a fényképek, a ruhák, az időben lefoglalt körmös-fodrász-kozmetikus. És valahogy szomorú, ahogy ebben az orbitális show-ban eltűnik a pici, szürke, egyszerű, lényeglátó emberség. Azok, akiknek ez tényleg harmadlagos. Vagy az hogy az ember a legtöbbjüknél sokkal, de sokkal többet dolgozik, hogy összeálljon az a tételkollekció és hogy meglegyen az a vizsga.
És szomorú az is, hogy nem is fogják érteni, hogy én ezt vállaltam, nem pedig a nagy közös részeg okádást.

Testtörténeti zanza

Amikor két héttel ezelőtt utoljára sokat, egyhuzamban gondolkodtam, akkor sokat olvastam a testelméletekről. Van egy remek válogatás Mike Featherstone, Mike Hepworth és Bryan S. Turner tollából, tök érdekeseket írnak a testről való gondolkodás fejlődéséről, a fogyasztói kultúráról, a fogyókúráról, az evésről, az öregedésről meg az aerobikról. A másik, amit ki szerettem volna olvasni (de vissza kellett vinnem a könyvtárba), az A szexualitás története Foucault-tól, már harmadszor ugrottam neki, de úgy látszik, ehhez kevés nekem, amit rászánok.

Az összes forrás (szinte mindegy, hogy szociológiai vagy antropológiai megközelítés) nagyjából megerősíti azt a feltevést, hogy kb. a 17. századig szabadon és liberálisan gondolkodtak a testről, aztán a cogito-korszakkal meg Descartes-tal beköszöntött a ráció, és a fizikalitás meg az arról való elmélkedés az illendőség parancsai, a szabálytudat mögé szorult, illegalitásba vonult. A felvilágosodás/klasszicizmus hanyatlásával ez a regresszió oldódott, aztán a 20. században megint feléled a gátlásosság, miután az különböző izmusok kitombolták magukat a századelőn. A testiség, annak ábrázolása, az abban való gondolkodás tehát valamilyen módon mindig összekapcsolódik az alternatív (értsd: az éppen adott rendszer ellen menő) kulturális formákkal és megnyilvánulásokkal.

Mindez persze végigkövethető konkrétan a művészetekben (és így a színházban) is, de azért a folyamat szerintem nem annyira egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik. Mondjuk az világos, hogy a felvilágosodás előtt a középkorban, a reneszánszban és a barokkban is -- persze más és más formában -- dominált a test és annak ábrázolása (lásd a középkori népi kultúra, a reneszánsz anatómia színház meg mondjuk a barokk képzőművészet erotikája), de mondjuk ami a 16-17. századi udvari viselkedést illeti például, ott a kontrollált, szabályozott viselkedés és testbeszéd volt kívánatos, nem pedig a piacterek szabadossága. Ugyanígy az akadémiákon meg az udvari színházakban, vagyis az olyan "kulturális helyszíneken", ahol a(z antik mintát követő) mértékletességet tartották szem előtt. Ez az 'udvari ember' humanista eszménye, amivel gyakran próbálták összekapcsolni (vagy abból általánosítani) a sztenderd reneszánszkori viselkedésformákat. De ez részben nyilván tévút, hiszen a reneszánsznak is megvolt az ún. sötét oldala, és ha az általánosításoktól eltekintünk, a nem sztenderd viselkedésformákat például simán köthetjük a középkori groteszk testiséghez.

Aztán ennek az alternatív test(kép)képzésnek a megnyilvánulása lehet a hullák iránti perverz (?) érdeklődés a 18. század végén mondjuk a gótikus- bűnügyi és horrorirodalomban (lásd a Frankenstein-sztorit), sokkal később meg mondjuk a dadaizmusban és a szürrealizmusban  (például nagy kedvencem, Übü király).


Most (egy nagy ugrással) megint ott tartunk, hogy különféle ideológiák mentén titkoljuk a testiséget és sanyargatjuk magunkat -- ennek manifesztációi a fogyókúra-mánia, a diéták, a Photoshop-címlapok meg a ránctalanító krémek --  és mindent elkövetünk, hogy formára gyúrjuk a külsőnket. A testképek meg a viselkedés valamiféle szabálytudat mentén rendeződnek, aki/ami kilóg, azt a többség kilöki vagy elnyomja. Ugyanakkor érdekes, hogy továbbra is élénk érdeklődést mutatunk a deviáns testek/testi megnyilvánulások iránt. Hogy bár a szabályosat szeretjük, mégis érdekes számunkra a szabálytalan is. Sőt, a titkos vágyunk az, hogy ne kelljen aszkétikusan szépnek lennünk, mert az egy kicsit sem élvezetes.
Kár, hogy most nincs kedvem ezt az egészet egy kicsit hosszabban megírni.

Tanévkezdés-fun #2

Ma szitkozódva és fogcsikorgatva kérvényt írtam az igazgatónőnek. Az imént fejeztem be. Ha kicsit jobban eleresztem magam, egy esszé kerekedik belőle, de így is van rá esélyem, hogy nem olvassa el, ugyanis -- sűrűn -- több lett, mint egy oldal.
A lényeg az, hogy a mi bonyolult lélekvilágú iskolánkban, amihez képest az orosz tajga meg a sötét és depresszív Szibéria is lóf***, nem lehet rendesen összeállítani az órarendet. Ez van! Nem le-het!! Értem?! Nem engedi a program!
Az emberre rendszeresen rá van bízva, hogy néhány órát ceruzával, hálótervekkel hadakozva maga préseljen bele az órarendbe (jelige: "Oldd meg!"), miközben hajbókoló és csontig benyaló közszolgák akadályozzák az útját folyamatosan. Amikor először láttam ennek a módját-útját, őszintén rácsodálkoztam és meglepődtem, hogy ilyen van?
Teremtsük meg magunknak a munkafeltételeket, majd dolgozzunk. Önállóságra nevelés, ugye.

Nekem négy extra órám nem került be az órarendbe, ellenben kedden csak két órám van. (Ha kérném, biztos nem sikerülne ez a balansz.) Csodák csodájára viszonylag egyszerűen el is helyeztem őket ("Oldd meg!"-jeligére), aztán ma jöttek az obstákulumok, úgymint Közoktatási Törvény, 52. paragrafus, 3. bekezdés, valamint Belső Parancsok Kusza Hálózata. Bépékáesz!
Órákat nem lehet úgy csereberélni, hogy kilencedik évfolyamon hatnál több legyen egy nap (senkit ne zavarjon, hogy abból négy tesi, rajz, ének, ofői) vagy hogy hetedikben-nyolcadikban sokszor volt ilyen. A gyerekek és a szülők egyébként készek aláírásukkal igazolni, hogy vállalják az aznapi hét órát.
Hétfő hetedik órában pedig a virtuális megbeszélések időpontjában (ami nem mindig van, de hátha) ne legyenek órák. Maradnak tehát a nyolcadik, kilencedik, tizedik és mínusz egyedik órák (de már azok is jórészt foglaltak), mert a hangzatos lózungokra figyelünk, a túlterheltségre meg á, nem.
Úgyhogy kérvényt írtam, mert eljutottam arra a pontra, hogy nem tudom ellátni a munkám, mert nem tudom összerakni az órarendem. Meg televan a búrám az "Oldd meg!" - "Megoldottam!" - "De így nem jó!" - "Akkor hogy??" - "Azt nem tudom, oldd meg!" dramaturgiájú pingpongjátékkal.
Most azon tűnődöm, milyen következményei lennének objektíve annak, ha heti 22 óra helyett csak húszat tartanék meg... Vagy ha azokat se tartanám meg. Vagy egyáltalán, csak úgy bejárnék kávézgatni, mint az önkormányzati képviselő-testületi tag, aki még egyetlen értekezleten se nyitotta ki soha a pofáját, csak a dohányzóban szokott szolidan zsidózni.

Kóda:
Miközben ma ezen tűnődtem, napközben megint változott az órarend, így történt, hogy hiába indultam el az ötödik órámra, nem találtam meg a csoportot. Kiderült, hogy infóórára vannak beosztva. Döbbenet. Egyszerűen a szürrealizmus témakörébe tartozik számomra, hogy mikor változott meg a pénteken lediktált (ötödik, nyelvtan órát prejudikáló) órarend. És miért tudta mindenki, kivéve engem. És hogyhogy az összes falon olvasható dokumentációban nem szerepelt ez a mai óra. (Bizonyítékom van rá, hogy pénteken még szerepelt.)

Lehet, hogy napközben átcsöppentem egy párhuzamos valóságba. Lehet, hogy élet vagyok a szöszön. Lehet, hogy csak álmodik engem egy lepke. Vagy lehet, hogy benyelt az a kurva mátrix.

Ulickaja

Ma megkaptam ajándékba az Imágót (nem számítottam rá), ami még nyilván váratni fog magára egy keveset, mert most olvasom épp újra a Kukockijt. Rájöttem, hogy elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy ez a könyv volt rám eddig a legnagyobb hatással Ulickajától. (Bár, ahogy az ismerőseimmel beszélgetek, mindenkire tán az, amit legelőször olvasott.) A másik pedig a Surik.
Ezek valószínűleg azért tetszettek, mert vonzódom a bizarrhoz és a groteszkhez, és ami a Kukockijt illeti, a röngtenszemű nőgyógyász elég nonkonform...
A könyv/ek alapján mindenesetre egy (annak/azoknak megfelelően) bizarr nőt vártam, ehelyett Ulickaja meglehetősen egyszerűnek és hétköznapinak, hogy ne mondjam, klasszikusnak tűnt, de ettől még nagyon szimpatikus volt, főleg, amikor észrevettem, hogy mennyire könnyedén és lazán veszi az alkalmat meg a rendezvényt, hiába is próbálnak az egésznek óriási ünnepélyes feneket keríteni a szervezők. Az imázsa kicsit emlékeztetett egy titkolózó, de kemény és bölcs mámuskára (a cinikus genetikus), a hangja meg szerintem Psota Irénre hajazott, de ezt senkinek sem mondtam...
Persze a klasszikusság is igaz abban az értelemben, hogy elmondta például: nem használ multimédiális kommunikációs formákat, nincs blog meg általa működtetett website, jó, számítógépen ír persze, bár pont a Kukockij bizonyos első szakaszait kézzel és írógépen írta. Nem posztmodern abból a szempontból sem, hogy egyrészt nem érdekli az irodalomkritika, másrészt nem életre-halálra ír, mert szerinte a folyamatos koncentráció és írói figyelem egyenlő a rabsággal.

A moderátor egyébként elég rémes kérdéseket tett fel, engem például sokkal jobban érdekelt volna, ha a könyveiről beszél, és nem olyan témákban kell megnyilatkoznia, mint a vidék és a város kapcsolata Oroszországban, a nemzetközi recepció vagy a különböző rendezvényekhez és meghívásokhoz való viszonya. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre két tolmács igyekezett megbirkóznia fordítással, ami -- én elhiszem, hogy komoly feladat -- egy egyetemi programon minimum zökkenőmentesen kellett volna, hogy menjen, ha nem is profin. Untat továbbá a feminista író sztereotípiája vele kapcsolatban, rendben van, hogy írt egy Médea-parafrázist (mondjuk), de a nagy művek többsége szerintem cseppet sem férfi vagy nőorientált, hanem jó orosz regények, és kész. A Csehov-párhuzamról meg nem is beszélve, úgy közhelyes, ahogy van. Nyilván, hogy Csehovhoz fogják hasonlítani, hiszen az egyik legkanonizáltabb orosz - mellesleg ha már a kánonnál tartunk, arra is kíváncsi lettem volna, hogyan viszonyul a kortárs szerzőkhöz, mondjuk Szorokinhoz, akit a világ meg én szintén nagyra tartunk.

Két dolog viszont viszont a szerencsétlen kivitelezés ellenére is tetszett: egyrészt amikor azt mondta, hogy az értelmiséget gyakran túlértékelik, érdemeiket eltúlozzák, mintha valami "lovagrend" lenne. Másrészt pedig utolsó tanácsként és üzenetként (mert ezt is kiprovokálták belőle, istenem) óva intett a szokványos reakcióktól, és a személyes felelősség vállalásának fontosságát emelte ki. Igyekezzünk saját válaszokat adni. Ne legyünk lusták és ne süppedjük a megszokásba. Ámen.
Dedikáltatni nem mentem oda, mert utálok kuncsorogni.