Exit

A hétvégén Veszprémben voltam a Magyar Anglisztikai Társaság konferenciáján. A legutóbbin (Egerben) nem voltam, és valószínűleg a következőre sem megyek. Ide is a régi barátokkal való találkozás reményében jelentkeztem, ami végül (az influenzajárvány miatt) felemásra sikerült.

Az ilyen monstre rendezvények nagy hibája, hogy a részletek nem eléggé szervezettek és kidolgozottak. Az hagyján, hogy az első nap jól elhúzódott a sok-sok idióta program miatt, de a többi napon is nem lehetett kiigazodni a sok párhuzamos szekció között. 

Vacak volt a fogadás is; szemérmetlenül sok pénzt kértek el regisztráció címén, ehhez képest a fogadáson még egy nyamvadt pezsgő sem volt, volt ellenben műsor hamis zongorával, egyházi dalokkal és farsangi mulatóssal. 

A magánbeszélgetések legfőbb témája persze az egyetemek (különös tekintettel az ELTÉ-re) és az Akadémia helyzete volt. 

A kérdésről (lévén hogy doktorival ped. 1-ként tolom a közoktatásban 13 éve) elég markáns véleményem van. Nyilván álszentség lenne azt mondani, hogy a leépítés 100%-ban igazságtalan, hiszen a felsőoktatás racionalizálásra régóta szükség volt. Helyesnek gondolom azt is, hogy a 80-as évek elején doktori fokozatot szerzett, azóta semmit előre nem lépő, tanítani is utáló egyetemi oktatókat szanálták.

De! 

A miérteken és a hogyanokon azért sok kifogásolnivaló van.

Azt évek óta látjuk, hogy az egyházi egyetemek (pl. Pázmány, Károli) szépen prosperálnak, faszák az épületek, digitális minden, dől a lé, ámde nincs meg az intellektuális kapacitás. 

A konferencián volt egy nyelvtanári kerekasztal, hát mit látnak szemeim, kedvenc szegedi nyelvészem--már egyszer nyugdíjba ment--most a Károli színeiben képviseli a tudományt. Nekik kellett a koponya, a pasasnak meg a pénz, akadémiai múlttal hát persze hogy beigazol akármilyen szar egyetem programjába, ahol megkapja a pénzt, paripát, fegyvert.

Sok-sok előadást végighallgatva egyébként a következő dolgok tűntek fel: az "agynélküli" új egyetemeken egyszerűen nem tudják a kurrens tudományt produkálni, azaz nincs elmélet, interdiszciplintaritás, önreflexió, csak pl. irodalomTÖRTÉNET, nevelésTÖRTÉNET, azaz lexikális tudáshalmozás, dögunalom. A másik dolog, amit felfedeztem, hogy ha már nincs tét, az önfejlesztésre egyszerűen senki nem szán időt vagy energiát: van állása, kinevezték, vezető beosztásban van, úgyhogy nem probléma, ha a 20 évvel ezelőtti doktori témáját tolja ugyanabban a köntösben azóta is. Nem olvas, nem tájékozódik, nem tudja használni a digitáliát, ebből következik, hogy tojik az utánpótlásnevelésre, a tanításra is. (Van olyan kolléga, akinek a markmyprofessoron az értékelése 1,33 [jó, nem mintha ez reprezentatív lenne, de közben mégis], de most a könyvét promózza, budapesti egyetemen adjunktus és mindjárt habilitál. Az előadása borzalmas volt.) 

Én meg itt vagyok szólóban, és anélkül, hogy erre munkahelyi kényszerem lenne, elmegyek évi 2 konferenciára, a publikációs listám se rövid (vö. rákerestem az egyetemi óraadó gazdáimra a google-n), folyamatosan önképzek; csak hááát, narrow space, mert nem vagyok senkinek senkije. 

Tényleg arra leszek kíváncsi, mi lesz majd, ha kihalnak az öregek, ki fog tanítani ezeken az egyetemeken, ha még lesznek (a kérdés vicc volt, nyilván azok, akik eléggé alkalmazkodóak és megfelelően tudnak kapcsolatot építeni, más nem igazán számít majd). És ami meg a legszomorúbb, az az, hogy sajnos igaz a mondás, miszerint aki korpa közé keveredik, az izé, vagy másképpen szólva: "ha az szarral harczolsz, ha megbírod is, ha megbír is, szaros lészesz" (Bornemissza Péter).

Na mindegy, nézzetek inkább néhány téli képet Veszprémről:

Koherens

Hetek óta nagyon szeretnék valami koherenset és relevánsat (relevánsot? relevánst? rele-revansot?) írni, de úgy tűnik, ez most meghaladja a képességeimet. Különben is, az egész életem egy nagy, összefüggő koherencia, úgy kapaszkodom az összefüggésekbe és a logikába, mint a poloska a függönyredőbe.

Olvastam ma egy cikket a téli depresszióról, aminek inkább az volt a lényege, hogy az e néven elhíresült jelenségeket ne téli depressziónak, hanem hangulatingadozásnak hívjuk; okosabb viszont nem lettem, hogy mi lenne a megfelelő viszonyulás az össze-vissza frontokhoz, a szmoghoz, az idegesen dudáló és (múlt héten) jégen csúszkáló autókhoz, az emelkedő árakhoz, stb.

Nekem mostanság igazából csak az olvasás, a filmek meg a főzés okoz örömöt, tökre élvezem, ahogy azon kísérletezem, hogy lehet mindenféle kajákat zöldségből és más egészséges összetevőkből elkészíteni. Aztán megeszem. Ilyen egyszerű az élet itt lent az ásványszinten.

Nem lelkesít a tüntetéshullám, az O1G, de még az ún. ellenzéki sajtó vitriolos cikkei sem.

Nyilván a diákjaim is érzik, hogy alábbhagyott a humorérzékem, mert kezdenek a fejemre nőni. Na, nem szemtelenségben, hanem szenvedésben. Nekem pedig perpill nincs kedvem lelkesíteni egy rakás motiválatlan, életunt 18 évest, akinek fingja sincs az életről. Nincs kedvem megveregetni a vállukat és az oktatási rendszert hibáztatni, hogy jaj, szegények, mennyire ki vannak égve, nincs kedvem felhívni a figyelmüket, hogy tökre tudatlanul orbánoznak/gyurcsányoznak/sorosoznak (a megfelelő aláhúzandó), mert nyilván hangyafasznyit se tudnak a politikáról vagy a történelemről; és nincs kedvem empátiával kezelni azt, hogy még a legokosabb diákjaim is leokádják a valaha volt legnagyobb magyar költőt, József Attilát. Inkább befogom a pofám. Vagy azt mondom, "minek magyarázzam ezt, úgyis fölösleges" (csönd).

Közben elolvastam egy Röhring Géza-kötetet meg egy Kemény Zsófi-regényt (csak úgy, mert ott voltak az olvasómon, gondoltam, kinyitom őket; értékelés itt nincs, olvassátok el a moly.hu-n), és megállapítottam (furát fogok mondani), hogy azért még mindig vannak sikeres emberek ebben az országban, dübörög a szöveggyár, nem baj, ha a teljesítmény csak közepes vagy éppen elfogadható, a mennyiség, és az abból fakadó ismertség a lényeg. Meg az állandó jelenlét. És ez baj, mert ha az ún. értelmiségi is megelégszik a közepessel meg az elégségessel, akkor mire fel igyekezzek pl. én. Vagy bármi más. 

Nézem, olvasom, ahogy lépésről lépésre kihúzzák ennek az országnak a lába alól a talajt (képzavar intended), mintha ezek lennének a magától értetődő lépések, és mindezt olyan határtalan nyugalommal és cinizmussal teszik, ahogy csak az előre lezsírozott győzelmek alkalmával szoktak viselkedni a felek. Lenyelik még ezt is, ezt is meg ezt is, közben a potens állampolgárok csak otthon a konyhában a fröccs fölött anyáznak (vagy a facebookon, de már azt is kurvára unom). 

Most azért elmegyek egy konferenciára, de tényleg csak azért, mert már régen láttam a távolabbi barátaimat, és jó lesz beszélgetni. Szerintem öregszem, és egyre kevésbé érdekelnek a fölösleges körök, kezdem totál letojni azt is, ki mit gondol az erőfeszítéseimről vagy rólam úgy egyáltalán. 

Szép lenne azt látni és hinni, hogy a koherenciára és a relevanciára törekvés mindig meghozza a kívánt eredményt, de azért még mindig az van, hogy míg nekem mániám a hitelesség meg az önazonosság (vö. being totally frickin' amazing is Job One), és az időm legnagyobb részében fiatal embereket igyekszem meggyőzni arról, hogyan érdemes ezt csinálni, a helyi napilapban ilyen szövegek jelennek meg.

Az ember néha csak bőrösödik,
mint egy tál spenót,
ül üres konyhában zölden a pulton,
hol madár se jár,
kutya se hallgat rádiót.
Búsan üldögél, magányos kenőcs,
kit senki sem szeret,
kis francia sanzont böffent a halk fokhagymaillatba,
édes képeknek integet.
Hűl, vastagszik a zöld bőr rajta,
de puha, meleg spenótszív dobog alatta.
spenótagya mókuskerekén kattog a langy fohász:
Uram,csak azt ne hagyd, hogy belekotorjanak a konyhamalacba!

A címe A spenót éneke. "Búsan üldögél, magányos kenőcs, kit senki sem szeret." Isten, bazmeg. (Copyright by Előretolt Helyőrség Íróakadémia feat. Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.)
Na megyek, főzök valamit.

Anyák

Kép: Pat Douthwaite

Most, hogy az első számú nemzeti kötelesség a szülés lett, minden az anyákkal van tele. 

Definiálom az anyát ebben a kontextusban: nő, aki gyereket szül. A szülést értsd a szó legszigorúbb fizikai-biológiai értelmében.

Most nem szeretnék mélyérzékeny bio-lélektani fejtegetésbe kezdeni a magzati kötődésről meg ilyesmikről, csak arról szeretnék írni, mennyire zavar egy ideje, hogy az anyaságról oppárdon, ÉDESANYASÁGRÓL (így, kapitálissal) csakis ilyen vonatkozásban lehet gondolkodni és beszélni.

Anyja persze mindenkinek van, nyolcezer-hatszázkilencvenhárom cikket/tanulmány/regényt/verset írtak már arról, ki--főleg a lányok--hogyan küzd meg az anyjával (ez valami olyami, amit Sigmund és követői remekül felismertek és lekövettek; olvastam is valami duplacikket erről, de most nem találom), de mindez engem mára már halálosan untat. 

Én tulajdonképpen már megbocsátottam az anyámnak. Mindent. 

Nem mondom, hogy akkor könnyű volt; mázlista voltam, mert míg mások egyedül küzdenek meg ezzel, és jutnak el a feloldozásig/depresszióig/reprodukcióig/öngyilkosságig/önsorsrontásig (a verziók szabadon kombinálhatók), nekem volt segítségem. Kerestem is, találtam is. Persze ettől még nem volt sima a történet, és ez a 'nem sima' történet az utóbbi hetekben elég sokszor eszembe is jutott, holott már azt hittem, réges-régen túlvagyok rajta. Mert bármennyire is nyugis most a helyzet, ha összegeznem kell, ha mérleget kell vonnom, azért mégis csak úgy gondolom, hogy én bocsátottam meg/néztem el több dolgot. 

Az elfogadást rohadt nehéz, legalább annyira, mint átlépni a gyerekkori traumákat, de azért mégis csak az van, hogy mi csak kevéssel több, mint 5 éve (5 éve!!) beszélünk újra amúgy rendesen. Előtte--és szerintem nem rajtam múlt--kiesett 6-7 év. 

Nem haragszom ezért, nincs hiányérzetem (az előéletükhöz képest ui. nem volt ez nagy változás), bár azért felettébb elgondolkodtató, hogy egy doktori védés kellett ahhoz, hogy ismét legyen ürügy az el- és befogadásra. Mármint úgy értem, átmenetileg. Aztán mára már persze megint nem vagyok elég sovány/jómódú/trendi. Vagyis normális.

A normális egyébként rohadtul relatív, ha az ember gyerekéről van szó.

A mostani munkahelyemen, az 'elitgimiben' (bár ezt a szókapcsolatot továbbra sem tudom értelmezni) persze mindenkinek tökéletes gyereke van. Kitűnők voltak a gyakorlóban, azonnal felvették őket a gimnáziumba (a miénkben, hisz az a legjobb, ott vannak leginkább szem előtt). Igazi sportot űznek abból, hogy a jövendőbeli iskolájukban (ami a mi iskolának) a legremekebb tanári kart schaffolják össze annak az osztálynak, ahova kerülnek. Aztán amikor problémák merülnek fel (mert a srác nem olyan, nem annyira, nem úgy és nem akkor; magyarán egy átlagos kamasz), akkor beindul a neheztelés és a sunnyogás. Emberek nem ülnek egymás mellé a karácsonyi vacsorán, mert X férje annak az általános iskolának az igazgatója, ahova Y gyereke jár, blablablabla.

Nagy tanulópénz ez az egész helyzet.

Mert bár persze az ember a legjobbat akarja egy gyereknek (vö. legyen sikeres az iskolában, legyen nyelvvizsgája, legyen szuper érettségije, legyenek jó szociális készségei, sok barátja, kreatív hobbija, stb.), azért azt elég nehéz kimatekozni, hogy 1) mit teszi majd boldoggá 2) hogy ez a uniform mennyire felel meg az ő egyéniségének. Hogy boldog lesz-e benne. Hogy kielégíti-e. (Ráadásul pont most hallottam, hogy az oktatás sok-sok évvel le van maradva a digitalizáció tempója mögött, úgyhogy a srácok tkp. két iskolát végeznek egyszerre; adaptálódnak a digitális világhoz, és elszenvedik a lexikális-poroszos oktatási rendszert.) 

Óriási a nyomás a srácokon és a (kompetenciára törekvő) szülőkön is, mert azt akarjuk, hogy mindenki boldog legyen, de nekünk, felnőtteknek ehhez fel kell adni egy csomó olyan elvet/berögződést/ideát, amit esetleg magától értetődőnek tartunk.

Engem például soha nem noszogattak, nem törődtek az önbecsülésemmel és a lelki fejlődésemmel, cserébe viszont baszogattak, ha nem jöttek az ún. 'eredmények'. Az ún. 'eredményekre' ezért mintha kissé az átlagosnál jobban ráfixáltam volna magam, de ezt szeretem azzal magyarázni, hogy 'ez kell a boldoguláshoz', és azzal nyugtatom magam, hogy figyelek az önbecsülésre, a lelki fejlődésre, a törődésre. (Remélem, ez tényleg így van, majd sok év múlva ki is derül, vö. hosszú távú befektetés.) Azt azért elég régóta tudom, hogy a gyerekeknek (oktatási rendszer vagy társadalomba remekül belilleszkedő polgári család ide vagy oda) nem kell tökéletesnek lenni, illetve minden gyerek másképp tökéletes: pl. lehet, hogy okos, gyorsan tanul és pengén vág az agya, de befolyásolható és előítéletes; vagy lehet, hogy közepes tanuló, de kedves, segítőkész, toleráns, igazi barát és jó ember.

Azt hiszem, esetemben (ebben a vonatkozásban) valójában soha nem volt túlzottan fontos, milyen ember is vagyok. Aztán valahol ott mentődött meg a dolog, amikor nekem igenis fontos lett. Amikor már nem az anyám vagy a szüleim véleményétől függött az, hogy jó embernek látom-e magam. Ez olyan evidensnek hangzik, igaz? Hát, baromira nem az. 

És valahol szerintem ez az igazi felelősség, hogy elbaszod-e egy gyerek életét csak azért, mert a tied is el lett baszva. 

Úgyhogy akár szültél, akár nem, ha már olyan mázlista vagy, hogy felnőttél, és hogy rád van bízva egy gyerek, figyelj oda, hogy ne baszd el nagyon. Ha hibázol, kérj bocsánatot. Akkor is beszélgess, ha nincs kedved vagy ha nagy az ellenállás. Simogasd azt a gyereket is, amelyik nem akarja. Süssél néha sütit vagy azt főzd, amit szeret. Ne állj elvtelenül a tanárok mellé, merd kimondani, hogy ez és ez a házi feladat hülyeség. Kérdezd ki a dolgairól a számtógépes játékoktól kezdve a filmekig. Akkor is, ha nem érdekel vagy ha nem érted. Nézd meg vele a filmeket, amiket szeret, meg másokat is, amiket te tartasz fontosnak. Etesd egészséges kajákkal, cseszd le, ha sokáig fent marad, ha túl sokat ül a monitor előtt, ha nem eszi meg a zöldséget, ha szakadt ruhában jár, ha nem mos fogat. Satöbbi. Próbálkozzál, baszki.

Aztán majd csak lesz valami, reménykedj szépen, mert lutri az egész, de legalább magadat nem fogod utálni. Ez az anyaság definíciója.

A magány kútja

Hetek óta akarok már írni erről a regényről, mert nagyon érdekesnek találtam sok szempontból, egyébként pedig szomorú az a tény, hogy milyen lassan kerülnek lefordításra mifelénk az ilyen típusú szövegek (akár szépirodalmi, akár esszé vagy szakirodalom).

A magány kútja (1928) Radclyffe Hall legismertebb regénye, egy fiatal lányról, Stephenről szól (igen, fiúnevet kap, mert az apja fiút szeretett volna), aki kislány kora óta másmilyen, mint a többi lány. A regény a születése pillanatával kezdődik, és a fiatal felnőttkoráig (a nagy felismerésig) követi végig az életútját. Furcsaságának okát ő persze nem tudja magáról, és a könyvben ez az egyik legdrámaibb konfliktus: míg az apja teljesen tisztában van azzal, hogy a lányára milyen nehéz sors vár, Stephen idegenségérzete egészen addig nem enyhül, amíg meg nem sejt valamit abból, sőt, amíg rá nem döbben és meg nem fogalmazza magának azokat a nyilvánvaló dolgokat, amiket a váratlanul elhunyt apja eltitkolt előle.

A könyv amúgy majdnem 500 oldal, szóval meglehetősen sok hely és tér van ahhoz, hogy kibontakozzon az a fejlődéstörténet (mert igen, végső soron egy fejlődésregényről van szó, hiszen koránt sem a pikáns részletek, hanem Stephen öntudatra ébredése van a középpontban). Emiatt a regény klasszikus olvamányélményt nyújt: jó hosszú, ám a rövid epizódok és a jelentéktelennek látszó mellékszereplők fenntartják az érdeklődést; mintha egy sorozatot néznénk. Sőt, a könyv egy az egyben klasszikus-kosztümös: pontosan azt a viktoriánus szemérmességet hozza, aminek a hiányával, áthágásával megvádolják (és ami miatt betiltják), vagy ami Stephen saját, identitásával kapcsolatos attitűdjét jellemzi.

A cselekményre vagy az inverz nemiségre nem érdemes sok szót fecsérelni, mert szerintem nem ez (vagy ennek a tudományos megragadása) a lényeg, hanem azok a regényrészek, amikor Stephen önmarcangolása/önelfogadásának kudarca a téma. A mindentudó elbeszélőtől először megtudjuk, Stephen apja hogyan döbben rá, hogy a lánya más, mint a többiek, hogyan titkolja el ezt mind a felesége, mind a lánya előtt, hogy aztán váratlan halálával meghiúsulhasson az időben megtörténő felszabadító beismerés és megvilágosodás. Stephennek tehát magának kell rádöbbennie arra, hogy ebben a társadalmi közegben (akárhová is utazik) sosem lehet igazán boldog. Egészen megkapóak azok a jelenetek pl., amikor a tükör előtt áll, és a saját testét próbálja definiálni, vagy amikor nem érti, hogy a környezete miért nem fogadja természetesen az ő egyszerű, hétköznapi vágyait és életvitelét. 
Ezt a személyes tragédiát fejezi ki a cím is: a magány kútja mély, hideg, ám kicsit sem választás kérdése az, hogy beleugrunk-e vagy sem. Ez a kút pedig nem is csak Stephen sorsa; a könyben hosszasan olvashatunk arról a szükségből összeverődött közösségről (a többiekről), akik hozzá hasonlóan szintén nem találják meg a vágyott elfogadást, ami drámai önsorsrontáshoz és szükségszerű pusztuláshoz vezet.

A történet tehát elsősorban szerintem nem is a nemiségről vagy a szerelemről szól, hanem arról a tragédiáról, hogy jön rá valaki, hogy visszafordíthatatlanul az, aki, és hogy ennek az 'énnek' sosem jár az, ami más magától értetődően megkaphat, sosem lehet boldog és komfortos élete, mindig is összesúgnak a háta mögött. Nem csak feltétlenül azért, mert más, hanem mert... így például nem tud megnősülni. Ezért aztán Stephen--bármennyire is gazdag, és emiatt akármennyire is nyitva állnának számára némely kapuk--kénytelen belátni, hogy ezt egyedül kell elviselnie, nem rángathat bele senkit még akkor sem, ha az illető önként adná magát. Nem választott, hanem veleszületett magány ez.

A regény nyelvileg és világlátásában is sok szempontból nyilván túlhaladott (ezért sem ártott volna, ha a magyar olvasók hamarabb hozzájutnak), ráadásul ma már kit érdekel a 19. századi viktoriánus szalonok züllöttsége, bizarrsága és szemérmetlensége. Éppen ez az, hogy nem is szemérmetlen ez az egész, de nem is lázadó vagy heroikus, inkább szomorú.
Stephen pedig egy teljesen átlagos és egyszerű karakter, aki meg van fosztva a tudástól, és a felismerés--ami egyébként egyáltalán nem emeli ki a hozzá hasonlóak közül, de a társadalmi közegéből sem--végül elég kegyetlen és keserves.

   

Coma Country

Kép innen.

Tegnap egy habilitációs programon voltam az egyetemen.

Egy régi jóbarát tartotta meg a megfelelő előadásokat, persze megítélték neki a címet, formaság az egész, stb. Na, ott a régi jó ismerősökkel szóba került az egyetemek helyzete.

Én elég régóta a peremről figyelem ezeket a folyamatokat, járok be órákat tartani, aminek nagyon örülök, mert szinten tart, megismerem a hallgatókat, készülnöm is kell, olvasok, stb. Ráadásul a különböző lehetőségekhez nem baj, ha ki tudom csippenteni a galléromra, hogy PTE, ami csupán csak azért számít, mert régebben elég hülyén mutatott, hogy XY high school, amikor valamilyen tudományos témáról adtam elő. Igen, volt ilyen, és nem nekem okozott hiúsági problémát, mert ezerszer jobban állok tudományos vonalon, mint sok, a fenekét egyetemi székekben melengető kollégám; viszont ma sajnos minden hasonló lehetőséghez egyetemi titulus kell. Nem, az independent scholar ezen a bolygón nem létezik.

Van bennem néha rossz érzés persze, amikor azt látom, kiket vesznek fel remek állásokba, csak mert a fővárosban laknak (nem a pénzről beszélek, mert bár a régi baráti körömből már csak nekem nincs "igazi" állásom, valószínűleg az én szar fizetésem a legjobb), vagy hogy az 50+ életkorú egyetemi oktatók már csak a látszatát sem próbálják kelteni, annak, hogy olvasnak, publikálnak vagy tartanak néha tudományos előadásokat, miközben én a munka, a másik meg a harmadik munka mellett azért igyekszem kiizzadni évi két konferenciát meg publikációt (angolul is!). 

Hogy miért?

Nem, nem hiúságból, mert akkor nem egy középiskolában tanítanék. Nyilván nem is a hatalmas lóvékért, hiszen doktorival pedagógus 1 fokozatban vagyok (pont egy lépcsővel a gyakornok fölött, ami a fizetésemen is látszik), és maradok is, amíg rám nem szól valaki, hogy na, most már muszáj megírnom azt a portfóliót, ami egy doktorinál valószínűleg klasszisokkal gagyibb, viszont #PainInTheAss.

Inkább azért csinálom, mert már csak ez okoz igazán örömöt.

És mert jó reneszánsz humanista módjára változatlanul hiszek a tudás megváltó erejében. 

(Tudom, az egy másik bolygó...)

Elhallgattam tehát a panaszokat, hogy az egyházközeli egyetemek nem tudják hova tenni a pénzt, az államiak pedig ki vannak véreztetve, létszámstop van, a doktoranduszok disszidálnak, stb. 

Mivel a magyarországi (humán)tudományos közeg elég kicsit, óhatatlan, hogy mindannyiunknak van olyan ismerőse, akivel együtt indult, de az illető már valami jól finanszírozott, szépen felújított felekezeti/egyházi egyetemen oktat, ahol nincs meg a tudásbázis ugyan, de van sok pénz külföldi előadókra, publikációkra, drága fogadásokra és konferenciákra. 

Nem haragszunk rájuk, de be kell látni, hogy nem fog itt addig semmi sem történni, amíg jó sokan elfogadják az ezekbe az egyetemekbe pumpált pénzeket, főleg, ha még a kényelmes helyzet el is altatja a gyanakvást és az ambíciót. És amíg mindenki más megértően bólogat és asszisztál mindehhez.

Hiszen pontosan tudjuk, kik a lusta, semmirekellő alakok - az iskolákban, az egyetemeken, a kormányban, a hivatalokban, mégsem tehetünk ellenük semmit. Vagy tehetnénk, de nem teszünk, mert fontos számunkra a velük való kapcsolat. Utálkozunk ugyan kicsit, meg talán titokban irigykedünk is, de ez egy ilyen ország. 

Nekem még voltak olyan terveim, hogy elvégzek egy gender MA-t, ha már nem lesz más dolgom, és nem tudom hova tenni a pénzt, de ez most már nem így lesz. Esetleg később járhatok még nagymamatanfolyamra vagy elvégezhetek valami szülésre buzdító szociális szakot, jelentkezhetek pótnagymamának is.

Úgyhogy nincs itt semmi látnivaló. Menjetek Bécsbe tanulni. Vagy akárhova.

Szmog

Már két nap is eltelt, amióta visszajöttem, de még mindig nem tudom túltenni magam rajta.

Azon gondolkodom, vajon min is múlik valójában, hogy az ember érzékeny, barátságos lénnyé vagy egy önző, akaratos, vastag bőrű, mérgező csótánnyá válik-e végül. Egy makacs túlélővé, aki mindenáron boldogul, viszont titokban mindenki viszolyog tőle.

És hogy amikor végül odaér arra homokos, szomorú, vizes síkra és szétnéz, akkor elgondolkodik-e, hogy ki is ő valójában, és hogy mit tett hozzá ahhoz a mikrovilághoz, ami a létét biztosítja. Vagy ha nem is a mikrovilághoz, legalább azoknak az életéhez, komfortjához akiket szeret. Hogy vállalt-e valaha igazi felelősséget bármiért is, hogy eszébe jutott-e valaha az a másik tízmillió vagy hétmilliárd. 

Vajon miért olyan nehéz vagy elmulasztható, ha nem is szavakkal, de legalább tettekkel körülrajzolni a szeretetet, ráérezni arra a néhány pici gesztusra, amitől a másiknak kicsit szívmeleg lesz, hogy ez aztán befűtsön egy egész szobát. Vagy úgy van ez, hogy azt hiszik, pénzre minden átváltható, és a törődés valójában nem más, mint nagylelkű borravaló egy számlához, amit úgyis ki kell fizetni, mert a fogyasztói társadalomban ez garantálja a létezésünket. Fizetek, perkálok, pénzt osztok, tehát vagyok. És ha kapsz, csak akkor vagy valaki.

És vajon van-e tényleg egy olyan pillanat a halál előtt, amikor számot kell adnunk magunk előtt arról, hogy kiért mit tettünk, és hogy az, amit tettünk, elég-e ahhoz, hogy békésen hátradőljünk a gazdag, magasított párnánkra, amit az erőszakkal harácsolt, összekuporgatott jólétünk rakott a fejünk alá. Be kell-e valaha ismerni azt, hogy az önzetlenség nem azt jelenti, hogy mindig magamat keresem a visszapillantó tükörben, hanem azt, hogy felismerem és elfogadom a másik igazi arcát. És nem akarom többé bántani. Mert észreveszem, hogyha bántom. Szinte pofán csap, mint a szarszag. És elszégyellem magam. Súlyosan rám telepszik a bűntudat, értetlenkedem, hogy ezt eddig nem láttam meg. 

Mint amikor két centire tőlem--satufékkel--megáll előttem egy száguldó autó, és hirtelen rádöbbenek, hogy megúsztam. Még időben. Még éppen csak hogy... Hogy történhetett volna egészen másképpen is, és mindez csak egy másodpercen múlt.

Persze, lássuk be, ijedtség ide vagy oda, a legtöbben legközelebb úgyanúgy nem néznek a lábuk elé. 

Watch your step, mondanám, ha nem lenne már tökre mindegy.

Antihumán

A hétvégén (a szombati munkanapon) az egyetemen voltunk egy kedvcsináló programon a felsőbb évfolyamokkal. A szervezés korrekt volt, mindenki a szakirányának megfelelő karra ment; illetve ment volna, ha a gazdasági, az orvosi meg a műszaki karok is bevállalták volna a szombati programot. Ám őket ez nem hozta lázba, teszem fel azért, mert amúgy is mindig van elegendő hallgatójuk, és minek is csinálnának kedvet bármihez is.

Én a BTK-ra mentem néhány szakos osztályfőnökkel meg diákkal (a nem ofő kollégák persze leléptek, volt, aki már 9.05-kor; a program 9-től 12-ig tartott), gondoltam, végighallgatom a tájékoztatót, aztán beülök a tanszékre, beszélgetek meg dolgozgatok, és a Campus-túra után meghallgatom a szakos programot.

A tájékoztató ahhoz képest korrekt volt, hogy főleg adatok és statisztikák hangoztak el, valamint egy csomó olyasmi, ami majd pár hónap múlva válik fontossá a jelentkezéssel. Nem tudom, az egyetemen munkanap volt-e, érzésem szerint nem, hiszen eleve mi is egy őszi szüneti napot dolgozunk le, szóval elég rendes volt a munkatársaktól, hogy megpróbálták lelkesíteni az enervált kamaszokat. Hallgatók is beszéltek a tapasztalataikról (angol, politológia és történelem szakosok), és mivel ez egy egyetemváros, nyilván sok az ismeretségi átfedés az intézmények között.

10-kor véget ért a tájékoztató, a kollégák közölték, hogy elmennek kávézni, a gyerekeket meg elvitték túrázni. Én felmentem a tanszékre, ahol lézengett néhány ember, volt, aki annak ellenére bejött, hogy nem vállalt foglalkozást a gimnazistákkal (szegedi exkollégáim, ofkórsz).
11-kor a srácok még sehol.
11.10-kor sehol.
11.15-kor lassacskán megérkeztek kb. 18-an, és csodálkozva észleltem, hogy nincs velük tanár.

Namármost.
Mi egy gyakorló gimnázium vagyunk.
Elvileg kooperálunk az egyetemmel, sőt, érdekünk, hogy minél több gyerek menjen egyetemre, főleg a helyire.
A jelenlévő kollégák szakosok voltak, azaz akár még az is érdekelhette (volna) őket, mi zajlik egy ilyen kedvcsináló foglalkozáson.
Ehhez képest ott ültem én, részben kíváncsiságból, részben a tanszéki munkám miatt, valamint azért, mert szombaton munkanap volt.
Most legyinthetnék, hogy az én korábbi, strict munkahelyemen a besúgórendszer miatt ezt senki nem merte volna megcsinálni, de nem mondanék igazat, ugyanis inkább a munkamorálról meg a lelkiismeretességről van szó. Érted, ha én meglépek, milyen alapon baszogatom a gyereket, ha ő is. (Ja, mert hogy az egyikük--még a "kávézás" előtt--vádló hangon kiáltozott az egyik folyosó vége felé iramodó srác után, pedig szegény csak a csoportot próbálta utolérni...)
Szóval anyway, lehet mondani, hogy itt szakmailag mindenki mekkora nagy ász meg hogy ez egy elit iskola, de most azért megtanultam, hogy itt is csak emberek dolgoznak, akik leginkább nem akarnak dolgozni. Vagy nem mindig. Vagy mindig nem. Sütögetés, gesztenye, stb. Tojik itt mindenki mindenre. És Te se dolgozz sokat, mert akkor mástól is ezt fogják elvárni.

A másik tanulságos gondolatom az volt, hogy az egyetemek mennyire elcseszik ezt a toborzást. Magyarázza meg nekem valaki, hogy miért a 60 éves docenseket kell odaállítani motiválni, amikor már magukat is unják? (Költői kérdés, tudom, nekik nincs otthon szombaton gyerek.) És miért van az, hogy az összes irodalom-töri-kultúra programajánló egy kalap szar? Miért nem tájékozódnak, mit tudnak a gimnazisták vagy hogy mi érdekli őket? Vagy hogy mi van a középiskolai tananyagban?
Pár éve, amikor megkértek, tartsak órákat, örülni látszottak, mert azt mondták, végre lesz valami kapocs a középiskola és az elsőéves egyetemi évfolyam között... szerintetek hány értekezletre hívtak meg ebben a témában? Hányszor kérték, hogy beszéljek erről az egyetemi oktatóknak?

Persze, tudom én, könnyebb azon nyihogni, hogy ezek már nem olvasnak semmit, hogy egy fél oldalt sem tudnak megírni, angolul sem tudnak, stb. stb. Meg azért is, hogy nem megy senki irodalom-kultúra specre, csak alkalmazott nyelvészetre. Hogy megszűnik a magyaros mesterképzés. Hogy nincs bölcsészhallgató, csak a filmen, a médiaszakon meg a pszichológián (btw. ők sem tartottak bemutatkozó programot, fene a felfuvalkodott fülük tövit).
Na de amikor az irodalmár egyetemi docens azt mondja: Csináltam nektek egy quizt, bár tudom, hogy úgysem tudtok majd válaszolni a kérdésekre! -- majd másból sem áll az egész, mint általuk nem ismert angol/amerikai szerzők, műcímek, műfajok összekötögetéséből, nos, akkor arra gondolok, lehet, hogy nekem is el kellett volna mennem egy soha vissza nem térő kávézásra...