Nem népszerű

Ezzel most nem leszek nagyon népszerű.

Mert értem én, hogy felvételi hét (pontosabban javítási hét) van, de ne csináljuk már a hetedhét országra szóló fesztivált, ha kérhetem.

Azt is értem, hogy sok minden összejött: félévi zárás, utolsó dolgozatok, nálunk még egy kultúra napi program is volt, stb. stb. De azért törekedhetnénk udvariasan és arányosan arra, hogy ne táncoljunk egymás idegein.

Még azt is megértem, hogy a középiskolába bejutás fontos dolog, sőt, mindenki szeretné, ha a gyereke a legjobb helyre kerülne... de van az a mondás a cipész cipőjéről, ami nagyszerűen applikálható a tanárokra, főleg azokra, akiknek középiskolás, urambocsá, középiskolába készülő gyereke van.

Szóval bocsi, hogy kiakadtam, de mást sem hallgatok egész héten, mint hogy kinek a gyereke hány pontot írt, folyton csörögnek a telefonok, anyukák ordítoznak egymással a tanáriban, zaklatják a matektanárokat, lobogtatják a gyerekük dolgozatát, egymást lelkiterrorizálják, nyomasztják, zsigerelik. Persze, világos, hogy az ember segít a gyerekének, ahol csak tud (én például otthon sosem vártam orvosi vizsgálatra, és a mai napig anyám írja az e-receptet, ha nincs időm dokihoz menni), de mégis mi lesz abból a szerencsétlen gyerekből, ha anyu még sokáig így túltolja a pedagógust?

Egyébként is eleve rosszul vagyok attól (már írtam is erről korábban szerintem), hogy egy ilyen gimnáziumban mindenkinek a gyereke zseni. És nem csak egy dologból, mindenből. Mindenből is. Sport (lehetőleg lovaglás persze), művészetek, matek, zene, meg az élet úgy általában. Az értékrend. Nincs túlzott mobiltelefon, fiúknak nincs pornó számítógépezés, megeszik a zöldséget, gyümölcsöt, anyák napi ajándékot készítenek kézzel (!), stb. stb. stb. 

Ez igazán nyomasztó. 

Nem akarom hallgatni, de hallgatnom kell, és ez nyomasztó.

Közben pedig sajnálom a gyereket, mert világosan látom, hogy nem ilyen, és esélyt sem kap az átlag életre főleg és amennyiben abba az iskolába kerül, ahol az (a jó édes) anyja is tanít.

Szeptember óta pedig csak a felvételit hallgatom, hogy Dezsőke hány tesztet csinált meg a hétvégén, Gizike hány különórára járt, kinek mit mondtak az általános iskolában, ki melyik nyílt napon volt és hogy utálta a többi iskolát, ki kapott szóbeli felvételi mentességet, majd ezután pedig most egy hete az megy, hogy ki hány pontot írt.

Olyanok a kollégák, mint a hollywoodi anyukák egy elcseszett gyerekcastingon. Tényleg, már csak a pirulák hiányoznak. 

Félreértés ne essék, mint fentebb mondtam, minden aggodalmat és törődést megértek. De nem úgy van az, hogy ha a gyereket hiperkontroll alá helyezzük, minden lépését figyeljük, akkor egy önálló döntése nem lesz? Hogy akkor előbb-utóbb minden hülyeség elintézését tőlünk várja majd el? Sőt--tovább megyek--, nem oda vezet ez, hogy minden felelősséget elhárít majd, és azt fogja gondolni, hogy majd a felnőttek megoldják helyette?

Én egyáltalán nem mondom, hogy könnyű objektívnek lenni és jól csinálni. De enyhén szólva túlzónak találom azt a feltételezést, hogy a gyerek élete (!!) múlik azon, milyen gimnáziumba/középiskolába megy. Hát bocsi, de az életben azért vannak ennél fontosabb dolgok is, például a stresszfaktorok meg a stressz okozta pszichoszomatikus betegségek. A szociális érzékenység. A szolidaritás. A kedvesség. Meg úgy általában, az életre valóság.

Fel nem fogom, egy amúgy kitűnő nyolcadikos anyjának miért kell hetek óta telesírnia az iskolát. Miért kell kollégáknál lobbiznia, sőt (és itt jön a csimborasszó), miért kell kék (!) tollal belejavítania a gyereke felvételi tesztjébe, amivel még pont 2 pontot szerezhet az amúgy is magas százalékú dolgozatban. És utána miért kell az eredményekkel dicsekednie, és miért kell a kollégák gyerekei iránti jóindulatra felhívnia a figyelmet. Ezt mégis milyen morális mércével mérjük (hogy így többszörösen alliterálva hívjam fel a figyelmet a problémára)? Ez elfogadható vajon? Ez "nem nagy dolog"? Hol van az "ezt igazán megtehetjük egymásért" határa?  

Az van, hogy az iskolákban is működik a mutyizás. (Ez mutyizás?) Mindenki mutyizik, mindenki szemet húny. MutyiLand, bazmeg. Az iskola a társadalom kicsiben, régóta tudom.

Én elit gimnáziumba jártam. Van olyan osztálytársam, akiből sikeres ember lett, de a mai napig azt hangoztatja, hogy mennyire utálta azt a versenyistállót. 

Aztán egy szakközépben tanítottam. A volt tanítványaim közül sokan lettek boldog és elégedett emberek: tanárok, szakácsok, marketingesek, üzletkötők, bolti eladók. Na, ők a mai napig megállnak velem beszélgetni, ha találkozunk az utcán. Írnak üzeneteket is. Nemrég egyikük lefotózta a bizonyítványát (bolti előadó), és elküldte. A két évvel ezelőtti gimnazistáim közül pedig többen meg sem köszönték, hogy megadtam nekik a jobb jegyet (mert kikönyörögték), amivel felvették őket az egyetemre, és azóta sem hallottam felőlük.

Az iskola csak iskola. A jó iskola számomra értelmezhetetlen fogalom, ami értelmet adhat neki, az a jó tanár és a jó diák; utóbbi pedig nem azt jelenti, hogy maximális ponttal kerül be.

Annyira rosszul vagyok már ettől, hogy elmondhatatlan. 

És jövőre két olyan diákot is tanítani fogok, akiknek az anyjával egy tanáriban tartózkodom. 

Nem, nem a gyerekektől tartok; a gyerek az gyerek. 

De szerintem még vastagabb páncélt fogok növeszteni.