Általános

E hónap végén (negyven év után) nyugdíjba megy az általános iskolai énektanárnőm.

A volt osztályom nagy hirtelen szervezett egy osztálytalálkozóval egybekötött nyugdíjas-búcsúztatót; a facebookon nagyban zajlik a szervezés, megvan már az időpont, az étterem és az ajándék is.

Nagyon gyorsan szervezték, kb. egy hét volt arra, hogy mindenki eldönthesse, odaér-e.

Nos, én nem megyek, sőt, azt hazudtam, programom van. A korábbi általános iskolai találkozókra sem mentem el, de azelőtt sosem gondolkodtam el a valós okokon.

Nem, nem igazán a szülővárosomtól elválasztó 240 kilométerről (?) van szó. Még csak nem is arról, hogy nem szívesen alszom a szülői házban vagy hogy rámegy a kiruccanásra az egész--egyébként nagyon féltett--hétvégém.

Hanem azt hiszem, inkább az van, hogy taszítanak a volt osztálytársaim.

Csúnya ezt így kimondani, de azt hiszem, ez van.

Vagy ha nem is ők taszítanak, akkor a világuk. 

És nem, nem azért, mert én különb vagy jobb lennék. 

Egy kisvárosból jövök egyébként, a többségük a mai napig ott él. Sokan nagy emberek lettek, majdnem mind apám (szintén nagy ember) és a felesége (még nagyobb ember) ismerősei a közösségi oldalakon. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok, van köztük tánctanár és egy országos hírű zenész is (ő volt a padtársam).

De valahogy nem érdekelnek. Így, társaságban pláne és biztosan nem.

Egyébként elég vegyes emlékeim vannak az általános iskolás évekről. Egy nagyon menő osztályba jártam, zeneibe, minden menő polgár gyerekét oda vették fel. A felvételin énekelni kellett és ritmust kopogni. Mindkettőt megtagadtam, mert szégyenlős, verbálisan bántalmazott gyerek voltam. 

Persze felvettek, ahogy (gondolom a létszám miatt) sok kevésbé jól szituált kölyköt is, valamint olyanokat is, akiknek menő apjuk és botfülük volt.

Az egyik ilyen srác elég sokat piszkált. 

Most meg az apám kollégája.

Fáninak hívott (a Kíváncsi Fáncsit és a keresztnevemet kombinálta össze ebbe a fantasztikus találmányba), és üldözött a folyosón. 

Az alsós tanítónénim is rám szállt; pici voltam, szőke és cuki, neki meg nem volt lánygyermeke. Vagy lehet, hogy volt, de már nem volt annyira pici, szőke és cuki, mint én. Folyton csipkedett (igen, igen, csipkedett) és abajgatott. Később, felnőtt fejjel ezt elég perverznek találtam, akkoriban csak azt hittem, hülye és irritáló. 

A felsős osztályfőnököm egy igazi szocreál matróna volt. 

Egyszer bosszúból lefeleltetett József Attilából, mert az órán mást gondoltam a versről, mint ő. 

Becsületére vált, hogy végül ötöst adott (a megfelelő erkölcsi intelmek mellett persze).

Egyébként pedig tele volt az osztály zűrös, nem simulékony gyerekekkel, akiket rendszeresen nyesegetni próbált a rendszer. Én magam hol a renitensekkel, hol a szüleim ismerőseinek a gyerekeivel barátkoztam. De legtöbbször kiközösítettek, mert introvertált voltam, és unalmasnak találtak, mert folyton olvastam. 

És hát a szüleim házassága (ennél fogva a családi életünk is) pokoli volt.

Erről mindenki, de mindenki tudott. Kicsi a város, mondom. Kicsi és szemhunyós, de pletykás.

Fent említett énektanárnő (aki most nyugdíjba megy) egyébként családi barátunk volt. Szintén egy borzalmas házasságban. Verte a férje.

Többször vigyázott ránk éjszakánként, amikor az én szüleim (valahol máshol) balhéztak.

Képzeld el, milyen arra ébredni, hogy nem az anyád meg az apád van a lakásban éjjel, amikor felébredsz, hanem az énektanárod.

Persze szerettem egyébként, anyám pedig féltékeny volt rá, mint mindenkire, akit szerettem, viszont ő akkoriban nem sok mindent tett azért, hogy szerethető legyen.

Na szóval ezek az emberek, a volt osztálytársak most ott élnek a városban, a gyerekeik ebbe az iskolába járnak. Ügyvédek, pedagógusok, orvosok. A piszkálódó "fáncsizós" hülyegyerek sebészorvos a kórházban. Az online profiljából az derül ki, hogy nem lett intelligensebb, de van két gyereke, egy orvos neje, és nagyon sokat fut. Felteszem, így kompenzálja a szintén orvos apja alkoholizmusát (már meghalt, bocs) meg a (felettébb egészséges) vidéki orvoséletmódot. Utóbbit tudom, az én apám is orvos ugye. Én is orvosgyerek voltam a suliban. Csak én ezt nem menő és rich dolognak tartottam, hanem szenvedtem tőle.

Egyszer egyébként elmentem egy ilyen találkozóra, még egyetemisták voltunk. Kb. 10 év telt el. Folyton azt kérdezgették, most már jól vagyok-e. A kérdés mögött az volt, hogy beszéljek magamról és az életemről, de persze nem tettem. 

Nem tettem, mert jól vagyok. 

Ők is ezt mondták, de közben nagyon sokat beszéltek magukról.

Most is ez lesz, miközben cukorszirupba, sminkbe és műmosolyokba fullad az este.

(Gonosz vagyok, és minden vitriolt visszakapok majd az élettől, tudom jól.)