Nem pontosan tudom, mi történt a társulatban azóta, de azt tudom, hogy aktívak, élnek és virulnak, és nagyjából az egyetlen olyan csapat, aki az utóbbi időben (valamilyen okból) rendre eljön Pécsre. Nem a szokásos helyen vendégjátszanak, hanem a Harmadik Színházban, és érdekes módon nem is az a közönség van jelen, aki Pintér Béláékat vagy a Krétakört nézi. Csupa ismeretlen arc, és ami végtelenül szomorú, hogy egy pécsi színész sincs köztük (igen, ezt már korábban is sokszor megállapítottam, a színészek nem járnak színházba, a tanárok nem olvasnak, szóval pusztulásra van ítélve az értelmiség). Az Én tökéletes vagyok sok szempontból gyengébb előadás szerintem, mint a Jégdoktrinák, sokkal több benne a deklamálás, a hosszú, szöveges részek. Máshogy igyekszik provokálni, talán pont ezekkel a kitartott húsz percekkel. Nehéz, filozófiai szövegekből kellene megérteni a lényeget: hogy az EMBER, bár a felvilágosodás alapvetéseibe beleragadva még mindig tökéletesnek, a teremtés csúcsának hiszi magát, valójában szánalmas kis féreg, mindent elszúr és tönkretesz maga körül. Vörösmartynak volt igaza, bár ő egy kicsit szenvedélyesebben, nem ilyen rideg kíméletlenséggel fogalmazott.
Perovics terei mindig nagyon erősek, a közvetítésben fontos szerepük van, félig képzőművészet ez az egész, hirtelen nem is tudok más rendezőt mondani, aki ilyen jelentőségteljesen operálna a térrel, a jelmezzel, a zenével, vagy aki ennyire egyetlen színészre alapítana előadást. Erdélyi Perovics Andrea a legjobb színész, akit az utóbbi években láttam (ők ketten szerintem ezekben az előadásokban élnek és halnak), egy pillanatra sem engedi el a figyelmet sem testileg, sem szövegileg, hihetetlen a koncentrációja, kissé erőszakos a jelenléte, mert hogy ez egy erőszakos előadás. Nem olyan arcba tolósan, hanem a jelentésrétegeit tekintve, azaz észre kell venni, hogy akar valamit mondani, és nagyon akar valamit mondani.
Bírom a humort is, az ásotthalmi falusi nénike monológja a migránsokról tökéletes, ahogy a jó helyzetérzékkel felvételről beszúrt (archívan hangzó) "az is geci" bekiabálások, különösen abban a pillanatban, amikor a néni kedves vezetőinkről beszél.
Hirtelen felindulásból megszavaztatják velünk azt is, zavar-e minket a határon felhúzott (és hát a közönséget és a színpadon képletesen elválasztó) szögesdrót, a szavazás persze érvénytelen (és érdektelen), de azért 98%-kal releváns választ ad, és ott marad. Az előadás végén szimfonikus zenére a fejünk felett elúszik egy apró tutajmakett, benne a tenger aljára (azaz ránk) bámuló makett migránsok, így lesz már a tárgyak mozgatásából is színház.
Olyan élmény ez az egész, mint egyetemistának lenni, zugszínházakba járni és aztán arról órákig vitázni a kocsmában - csak most hazamegyünk, és lefekszünk aludni, mert másnap munkanap.
És hát persze megnéztük Pintér Béláékat is, szerintem a Fácántánc nem a legújabb előadásuk, és, mint annyi mostani produkciójuk, kicsit helyben hagyott engem. Az aktualitást mindig valami társadalmi ügy adja, itt is, de nem pontosan derül ki, hogy melyik: talán az oktatásban (és mindenféle intézményrendszerben) leképeződő kétszínűség, hatalomorientáltság, nárcizmus és köpönyegforgatás.
A korábbi előadásoknál jobban el tudtam fogadni a történelmi korokkal való játszadozást, itt is érteni véltem, hogy a nevelőintézeti történet miért a török korba van helyezve (muzulmánok, ééérteeeed?!, európai kultúrfölény, váágoood?!), bár poénokon túl a sztori szempontjából ennek semmi jelentősége nem volt. Egy darabig jól működött a diktatórikus, diákgyalázós, kollégamegalázós plot, átláttunk a kétszínű karaktereken, ráismertünk saját életünk szereplőire, aztán amikor Erzsi nénit, a matrónát kigolyózzák az igazgatói székből, és besorozzák az állományba (azaz nevelt/diák lesz), és helyette a korábban megalázott kolléga lesz a diri, na, ott tulajdonképpen abba lehetett volna hagyni az egészet. Tök fölösleges volt még egy török menekült, II. Szelim helikopteres belépője, mindenki legyilkolászása, de még a záró metálőrület is, ami persze azt jelképezte, hogy semmi sem változik, minden kezdődik előröl.
Én nagyon kedvelem Pintért, ahol lehetett, meg is védtem a színdarabjait mindig, recenziót írtam a kötetéről, stb., de fogalmam sincs, miért kell belekeveredni ilyen dramaturgiai katyvaszokba. Azt is értem, hogy szórakoztató színházat láttunk, még szeretem is a triviálist és az abszurdot, mint stíluseszközt, a ráismerés és ráismertetés fontos rendezői eszköz, hiszen a közönségből ezáltal alakul közösség. De itt most valami nagyon nem smakkolt, valahogy szint alatt volna minden. És nagyon furcsának találom, hogy ezt egyetlen kritika sem tette szóvá.
A színészek persze szuperek, bár Csákányi Eszter mintha kissé szégyellte volna magát, Thuróczy Szabolcs meg kicsit olyan volt, amilyen máskor, akárcsak Stefanovics Angéla, de azért őket mindig öröm nézni. A társulat most Tokai Andreával (temesvári színésznő) bővült, aki nagyon karakteres és erős, és ezt is nagyon bírom Pintérben, hogy iszonyú jó színészismerete van, mindig megtalálja, akit kell.
Persze nálam leginkább az oktatással, oktatáspolitikával kapcsolatos poénok ütöttek be, meg hát Erzsi néni retorikája eléggé hasonlított az én főnökömére, akárcsak a fejére applikált szimbolikus fácánfejdísz (ami akár páva is lehetett volna) meg a manírok, a nyájasság, a mesterkéltség is. Az ilyen vezető titokban persze a velejéig romlott, vagy ha nem is az, legalább is eltévelyedett, éjjel titokban Allahhoz imádkozik, trükközik az iskolakasszával, és az egyébként folyamatosan megalázott neveltjeit tartja számon saját gyermekeiként. Csak hát az ilyen (politikai elittel is jó kapcsolatot ápoló) vezető, amikor pozícióját veszti, nem felvágja az ereit a vécében, hanem kap valami sokkal magasabb állami pozíciót. Az élet mifelénk így oldja meg a dolgokat, nem úgy, mint Béla, akinél egy Shakespeare-t is meghazudtoló gyilkos tombolásba fordult a történet vége.
Sajnálom, nem kafkai mélységekre számítottam, csak jobban átgondolt hangsúlyokra, mert a régebbi előadásokban ezt szoktam meg.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése