 |
| Kép: Jef Murray |
Valaki nagyon bökte a csőröm egy ideje, ezért megoldást kerestem arra, hogyan leckéztethessem meg, aztán egy több szempontból is tanulságos történet kerekedett a dologból.
(Hogy miért kell valakit megleckéztetni? Hát, mert néha nehéz azt bírni, hogy az ember mindig csak bölcsen hallgat és azt mondja, "majd az élet visszaadja neki" vagy "majd rájön magától". Nem, nem jön rá magától, és az élet csak lehet, hogy sokkal később adja vissza neki, és lehet, hogy azt sem veszi észre. Hogyan lehet valakit megleckéztetni? Hát például úgy, hogy mások előtt maradjon szégyenben azokkal az egyértelmű dolgokkal, amiket tagad vagy másként mutat, esetleg amikre idegesítően rájátszik; magyarul a leleplezéssel. Általában egyébként nem önvédelemből leckéztetek meg másokat, hanem mert olyasvalakit piszkálnak, akit nem kéne. Tanmeséket gyártok a fejemben, szervezek meg és játszatok el, hátha beválik egyszer.)
Szóval áldozatunk, Csicsike, amellett, hogy iszonyatosan fenn hordja az orrát a külseje miatt, önjelölt multitálemtum is. Művészlélek, kreatív elme, fest, rajzol, táncol, énekel, és hát ír és költ ő. Másokat persze lenéz, de ha az észrevételei mögé lesünk, azt látjuk, hogy végső soron azok mindig csak a külsőségekre vonatkoznak.
Egyszer olvastam néhány sorát, és mivel azzal dicsekedett, hogy egy "amatőr művészeti lap" megjelenteti az írásait, hát nyomozni kezdtem. Nem volt nehéz megtalálni a szájtot, nagyon dizájnos, amolyan fantasys csávók és vámpíros csajok írogatnak oda. A művészethez (bármilyen tágan is értelmezzük ezt) persze köze nincsen.
Alapvetően nincs bajom az internetes költészettel, és mivel amúgy is érdekel már egy ideje ezeknek az oldalaknak a pszicho- és csoportdinamikája, hát olvasni kezdtem őket. Aztán regisztráltam. Aztán elkezdtem írogatni az oldalra.
Hihetetlen barátságos egy ilyen hely, mindenkit befogadnak. Általában egy 4-5 fős szerkesztőgárda van (akik egyben szerzők is), ők válogatják és publikálják az oldalra a műveket. Semmiféle képzettségük nincs (szerintem az olvasottság nem feltétlenül számít annak, de még a grafománia sem), viszont válogatnak, a válogatási szempont pedig persze nem a minőség, hanem (most figyelj!) a személyes szimpátia és a haverság. Tehát: ha a haverom vagy, és megdicsérted, amit írtam, beteszem a versed, ha nem kedvellek, kiszelektálom. Indoklás nincs. Értékelés sincs. A témák nem túl változatosak, szerelem, baszás, vámpírok, gyilkosok, horror, önsajnálat, kínlódás, szenvedés. Öncélú és énközpontú szövegekről van szó (nem, E/1. személyes névmásokat nem számoltam), a világ meg az élet sokrétű problematikája nyomokban sem fedezhető fel. Kicsit olyan ez, mint a diákok versei, csak hát ők valóság elől menekülő felnőtt emberek, akik abban lelnek vigaszt, hogy idegen emberek kicsit körbeudvarolják a művészetüket. Ezzel nincsen amúgy baj, azzal annál inkább, hogy a "valódi" irodalmat lenézik, és hogy magukat igazán nagy művésznek szeretik látni és láttatni (vö. irodalmi farkasvakság? ez a hülye hasonlat jelen esetben úgyis megy a tematikához).
Ugyanezen önös elvek mentén megy a fórumozás is persze, csak dicsérni szabad, kritizálni nem, mert az utálatot vonhat maga után. Az írásokat érintő kritika számukra személyeskedés, pedig ez a kritika nem is megy túl mélyre, csak tesz néhány észrevételt. (Mielőtt kommenteltem, persze tanulmányoztam a kommentkultúrát, aztán nagyon kellett vigyáznom, hogy ne lógjak ki.)
Azt is megfigyeltem, hogy a kissé komplexebb stílust, tematikát felmutató szövegekre nem ír senki semmilyen észrevételt. Az jutott eszembe, hogy esetleg ezeket nem is értik, többszöri olvasást igényelnek, eleve elgondolkodtatóbbak. (Ne, itt most ne gondolj szépirodalmi magaslatokra vagy posztmodern asszociációkra, ezekben a szövegekben egyszerűen csak hosszabbak a mondatok, és kevesebbszer szerepel bennük a "tőr", "vérző szív", "halott virág", az "üres koporsó", a "magányos éjszaka", meg ilyen közhelyek.) Előszeretettel kommentelnek viszont a régi, visszatérő szerzőknek "jaj de szép", "jaj de jó", "ez nagyon ott van"-típusú megjegyzéseket. Amire persze "köszönöm, de aranyos vagy, ez olyan jól esik, szmájli" a válasz.
Szóval, mint mondtam, hogy ne tűnjön fel a trollkodásom az oldalon, egyrészt magam is publikáltam, másrészt eléggé megalázó megjegyzéseimet összetett mondatokba burkoltam. (Nem, nem értették.) Mindezzel valami olyasmi volt a célom, hogy még inkább kiugrasszam a nárcizmus nyulát a bokorból. Ez sikerült is, Csicsike is odavolt értem, akármekkorát is böktem a művészetén. Nem, őt a saját maga számára valójában nem lepleztem le, de engem egyre nagyobb elégtétellel töltött el, hogy immár jól látszott, mekkora Mickey-egeres rózsaszín lufi is ez. (Direkt nem Coelhót mondok, az ehhez képest James Joyce.) Esetében ment az önfényezés, és mindenkinek azzal dicsekedett, hogy az ő műveit milyen nagyra tartja ez az "amatőr művészeti lap", amit persze -- a titokzatosság és a sejtelmesség jegyében -- senkinek soha nem nevezett meg.
Történt aztán, hogy néhány verse megjelent a nyomtatott lapban is. Vidéki kiadás, házi nyomtatás, de nyomtatás. Amolyan eklektikus számok ezek, vannak bennük vámpírok, vérfarkasok, egy kis turulos hagyományőrzés, celebritások. És "irodalom". "Amatőr művészet." Na, a nárcizmus bomba robbant, aki nyomtatásban publikál, az már ugyebár, igazi szerző. Sőt, SZ-E-R-Z-Ő! Ilyenkor a honlap is felizzik, elragadtatott nicknevek hálálkodnak, amiért a szerkesztőbrigád beválogatta a műveket, bennük hagyva persze az összes helyesírási és stilisztikai hibát.
Ekkortájt nálam már kicsit érvényét vesztette az álnéven történő ál-irodalmi álnevelés, de azért a pdf-ben letölthető magazinon napokig röhögtünk.
És most jön a slusszpoén....
..... a következő számban én is megjelentem!! (Ide most tennék három eszelősen röhögő szmájlit, ha nem utálnám a blogban használni az ilyesmit).
IGEN, beválogatott a nagytiszteletű művészeti szerkesztőbizottság a vámpírok, véres tőrök, a húsba hatoló fájdalom, és a koporsóban életük utolsó szeretkezésében gyötrődő szerelmesek közé....
Nem tudom, hogy ez most öngól-e, vagy a leleplezése annak, hogy mekkora igénytelenség van már az interneten
Másrészt érdekes a történet, már csak azért is, mert mindez rímel azokra, amiket mostanában a netes nárcizmusról meg annak határairól olvastam, és ami tényleg egyre fenyegetőbb méreteket ölt az online térben úgy, hogy közben az alanyok teljesen összekeverik a valósat a virtuálissal, legyen szó beszélgetésekről, identitásokról, érzelmekről (vö. ennek a blognak a mottója).
Szóval talán legközelebb lehet, hogy inkább pofán vágom azt, aki piszkál.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése