Az Ördögkatlan fesztiválon a Forte Társulat okán elgondolkodtam néhány dolgon a művészi/művészeti rutin és a divatok kapcsán. Mindjárt erre is visszatérek, de előbb arról, hogy az egyetlen darab magántanítványommal (akit csakis azért vállaltam, mert nem nyelvvizsgára kell készíteni, hanem -- irodalmár doktorandusz lévén -- a szaknyelvet és a szakszövegek olvasását szeretné valahogy megtanulni) arról beszélgettük, hogy kik a kedvenc magyar (kortárs) íróink manapság. Én nem tudtam neki egy nevet sem mondani, és ő sem nekem, inkább regényeket emlegettünk, de aztán szóba került az is, hogy manapság tényleg mindenki regényt ír (mert az szexi), és ha a népszerűséget tekintjük, sikeres regényeket.
Szóba került Grecsó, Péterfy Gergely, Tompa Andrea meg többen mások, és arra jutottunk, hogy regényt írni (ha az ember írástudó) sikk lett, és bizonyos körök kontrollálatlanul rajonganak ismert emberek könyveiért, az elsőért is, aztán az újért meg főleg, és így tovább. Valahol érthető ez a divat egyébként, az ember egyrészt ismertségre vágyik, folyton publikálja önmagát itt-ott, másrészt meg óriási marketing kell ahhoz, hogy az ember abból élhessen, amit szeret (jelen esetben az írásból). Az általunk emlegetett írók tehát sok-sok projektben vesznek részt, író-olvasó találkozókra járnak, jelen vannak a közösségi médiában, zenélnek, folyton nyomulnak, magyarán eltűnt a dolgozószoba magányában alkotó író. És hát az ilyesmi óhatatlanul azzal is jár, hogy az ember egy csomó vacakot is kiad a kezéből, amit a kritika (ami sokszor szintén futószalagon működik) mintha nem észrevételezne. (Most arról nem beszélek, hogy a rengeteg amatőr írói oldalon az interneten hogyan nyalogatják egymást körbe az ott jelenlévők -- köztük szerkesztőnek nevezett weblap adminisztrátorok --, és hogyan tulajdonítanak hatalmas jelentőséget annak, hogy tényleg bárki lehet online író meg költő manapság.)
Nekem például volt olyan évfolyamtársam az egyetemen (magyar szakon), aki mostanra ismert író/közéleti személyiség lett. Ahogy emlékszem rá, nem volt tanulós vagy olvasós fajta, sőt, elég megúszós stílusban nyomta, viszont jól tudott a professzorokkal barátkozni meg dumcsizni, aztán szépen beleállt egy irodalmi trendbe, és sikeres lett vele. (Egyébként volt tévés műsorvezető is van a volt évfolyamtársaim között, sőt, ex-kormányszóvivő is, egyikük sem volt kiemelkedő, már ami a szorgalmat illeti, úgy fogalmaznék, hogy inkább gyors sikerre vágytak.) Ő olyan -- sok más mai szerzővel egyetemben --, aki hihetetlen jó marketinget nyom, és mindig mindenhol jelen van, megnyilvánul társadalmi kérdésekben (nyilván olyan véleménnyel, ami a fent említett megfelelő körökben előnyös; persze nem vonom kétségbe, hogy ezt is gondolja), utazik, aláír, oszt, mostanában gyászol, fesztiválozik. De valahogy hiányolom belőle (belőlük) azt a bölcs hallgatást, tájékozottságot, olvasottságot, ami a korábbi generációkat még jellemezte. A mostani, fiatal írók mintha csak egymást olvasnák, kimentek a divatból a klasszikusok, a 18. század, de meg merem kockáztatni, hogy már az underground sem dívik. Csakis egymást (kortársakat) olvassák, aminek megvan az a veszélye, hogy egy nagy, közös, langyos vizes lavórban ücsörög mindenki, és udvariasságból dicsérgetik egymást.
Hogy hogy jön ez a Forte Társulathoz? Hát úgy, hogy Horváth Csaba fizikai színházas hallgatóiból alakult, ez a típusú színház pedig arra fekteti a hangsúlyt, hogy a színész ne csak tökéletesen mozogjon (HCs táncos-koreográfus, ugyebár), hanem prózában is otthon legyen. Horváth korábbi fizikai színházas rendezésein (Toldi, A nagy füzet) folyton azt éreztem, hogy jó, jó, klassz a mozgás, de ezek a gyerekek miért nem tudnak beszélni/szöveget mondani? Miért nem szól senki, hogy ez a része vacak, hogy kéne egy dramaturg vagy egy beszédtanár? Miért árasztják el díjakkal az előadásait, amikor ez még nem annyira jó?
És arra jutottam, hogy pont ezért, mert van ez a fajta kollegialitás, divat, trend, ha tetszik, politika, aminek ez az eredménye. Aztán most megnyugodva tapasztaltam, hogy A te országod már sokkal jobb, van írója, volt, aki kezelte a szöveget, és néhol egészen színdarabszerű volt az egész. Kb. a felétől kimaradtak az idegesítő frontális narrációk ("XY erre azt mondta, hogy...."), és a szereplők elkezdtek párbeszélni, szöveges színházat csinálni.
A másik fesztiválos élmény, ami a témába vág, a Rájátszás koncert, amire nem tudok mást mondani, mint hogy egy óriási ripacskodássá sikeredett. Én nem bánom, ha pálinkáznak a delikvensek fellépés előtt, nyilván a nem zenészeknek még mindig para kiállni a közönség elé zenészként (á, dehogy), vagy a fesztiválfílinghez hozzátartozik a piálás, de hát aki nem bírja, ne igyon. Meg hát ez mégis csak munka, és ne igyunk munka közben, ha az a teljesítmény kárára válik. Azt figyeltem, hogy a szerényebb és visszafogottabb előadók (Beck, Egyedi) szép lassan visszavonulva átadták a teremet Grecsónak meg Kollár-Klementznek, akik butákat poénkodtak arról, hogy ki tud jobb zenét vagy szöveget írni (zenészek vs. költők), meg hogy ki hány garázszenekart fogyasztott karrierje során. Imádták a sikítozó kislányokat, akik nyilván ettől még jobban sikítoztak, az éneklés meg, hát, inkább volt üvöltözés. Szerintem ebben a projektben egyébként mindenki Erdős Virágot bírja a legjobban, aki most nem volt jelen, de a közösségkovácsoló szövegek multisikerét szépen learatták a jelenlévők. Háy János is hülyét csinált magából kissé, nem igazán értem, miért, neki aztán pláne nincs erre szüksége.
Úgyhogy trendi nevektől függetlenül merjünk csak nyugodtan a kritikai érzékünkre hagyatkozni szerintem. Olvassunk többet, és anyázzunk bátran.
Nézegessetek képeket!
Ördögkatlan fotók 2016
(Aki rájött, hogy lehet diavetítést belinkelni ebből az idióta Google fotókból, írja ide, mert két napja dühöngök azon, hogy megszűnt a Picasa -- ld. előző poszt fotói a bejegyzésben még onnan vannak, itt meg kattintgatni kell.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése