Azért valamit elmond a hazai anglisztika helyzetéről az, hogy az emberek 75%-a nem ismert (aki ismert, az én egyetememről és az ELTE-ről való nagyjából), de mindenki úgy viselkedik, mint egy tótumfaktum. Ennyi idősen, amennyi én vagyok, igazán azt tisztelem (bocs), és tartom valamire (bocs), aki szerény, intelligens, nem a pozíciójából beszél, és tartja magát az elveihez.
Azért valami elmond a hazai egyetemekről és kutatókról az, hogy az angol irodalomtörténet megírásának tervezett nagyszabású projektjében melyik egyetem anglistái nem vesznek részt (pont ők azok, akik jövőre már csak 45 elsőévest irányozhatnak magukénak, a legkevesebbet az ország angol szakjai között). A terv remek, az előtervek pocsékak, a középkori fejezet gyalázatosnak ígérkezik, egyedül mi hoztuk megint a formánkat, mert fel mertük azt vállalni, hogy kánonrombolásra lenne szükség, mert be kell látni, hogy Shakespeare egy ideológiasorozat terméke, és végre észre kell venni, hogy a 21. század irodalomtörténete nem arról szól, hogy valaki hányban halt meg, hanem hogy miért pont ő vált hosszú évszázadok viszonyítási pontjává.
Az angol irodalom magyar története fantáziacím ugyanis pont azt (is) implikálná, hogy bele tudjuk vinni ebbe a projektbe azt, hogy mi viszonyulunk ezekhez a történeti/kulturális megközelítésekhez - hát, most kurvára látszik, hogy a középkorászok közül csak a hülyék maradtak itt, és mintha csak a koramodernnel foglalkozó történészeket érdekelné az, hogy magyar nyelven tudást reprezentáljanak.
Az valamit elmond a hazai angol szakokról, hogy még mindig csakis Shakespeare-ről van szó, aki nyilván fontos, bár lehet, hogy nem is létezett, de vegyük észre, mint az előbb mondottam, hogy Shakespeare ugyan van és volt, de a "léte" inkább egy politikai tényező, egy gépezet. És nem véletlen, hogy manapság egyre inkább az a kérdés, hogy ki volt ő, vagy volt-e egyáltalán, vagy hogy hogyan definiáljuk azt az ágenst, aki ennyire súlyosan ráül arra, amit az angol kultúráról gondoltuk és gondolunk.
Ezért aztán nem az a kérdés, hogyan tanítsuk Shakespeare-t, hogyan tegyük maivá, hanem hogy hogyan tudjuk kritikus gondolkodásra rábírni a fiatalokat azáltal, hogy rámutatunk, Shakespeare sem más, csak egy jelölő, ami a név mögé bújt hiedelmeket, hiteket, kitalációkat jelöli. És hogy valójában nem Shakespeare maivá tételéről van szó, hanem arról, hogy a kor kihívásainak megfelelően át kell alakítani a kultúrafogalmunkat.
Szóval az elmond valamit a korról, de az oktatásról és a gondolkodásról is, hogy ezt nem tudjuk belátni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése