Hogy

Az álmok, az ideálok, hogy az ember mindig jobb akar lenni, hogy az ember akar lenni valakinek valamije, valakiknek számára valaki fontos, hogy nem engeded el a célt, hogy elkeserít a bukás és a bánat, hogy annyira szeretnéd megtalálni, aki húsz évvel ezelőtt voltál, még akkor is, ha abban sok volt a kivetnivaló, de azért igazi volt, szép volt, őszinte volt.
Most is igazi, szép és őszinte, ezt mondod magadnak, de most már kicsit öreges, megfáradt és kiábrándult, pedig belül nem, vagy nem annyira. De itt van kívül ez a Kafka-kitin, ez a bogár egó, és csak pörögsz a páncélodon, nem tudsz még csak hasra sem fordulni, hogy bemássz az ágy alá örökre.

De hát olyan bosszantóak az okoskodók, a bárpultfilozófusok meg a kocsmaköltők, hát nem látjátok, bazmeg, hogy a világ miattatok is hamis, hogy ez az undorító képmutatás, ez a hamisság most már elképesztő méreteket ölt, magatok is elhiszitek magatokat, és ez a legrosszabb, pedig kicsit csendben kéne már végre maradni, kicsit nem beszélni, nem zajongani, nem őrjöngeni annyit, hanem lehalkítani magunkat, a lélegzésre koncentrálni, a betűk íveire koncentrálni, és valami csöndes sort mantrázni sokáig, nagyon sokáig. Nem morogni, nem berzenkedni, de nem is rajongani, szépelegni és bazsalyogni, csak kussolni szépen, mint az a nagy pipacs egy füves, békés, derűs mező közepén.