A tanév utolsó heteit egy nagyon makacs betegséggel küszködtem végig, lehet mondani, hogy év végi betegség, tanárbetegség, eleresztem magam-betegség, megengedhetem magamnak-betegség, mindenesetre elég az hozzá, hogy az utolsó ballagási banketten már csak kókadoztam, becsíptem egy búzasörtől, éjjel pedig valószínűleg lázas voltam, mert arra ébredtem, hogy ömlik rólam a víz.
Mindez akkor volt, amikor végül is nem jutottunk el a Péterfy Bori-koncertre a Fishingre (mert nem volt jegy), de a kókadozás fényében talán ez nem is olyan nagy baj. Az viszont annál inkább, hogy az Ördögkatlanon sem lesz Bori, úgyhogy ki kell várni megint valami decemberi időpontot vagy valamit ki kell találni, hogy lássam...
Lesz viszont a nyáron Irie Maffia Villányban ingyen (fröccsfesztivál), és voltam remek Maszkura koncerten is (ingyen).
A betegség még nem múlt el, pedig már voltam orvosnál, tartottunk kalapkúrát is külhonba szakadt baráttal (én tényleg nem gondoltam, hogy ennyi pálinkát meg lehet inni úgy, hogy az ember még csak nem is másnapos, na jó, hozzájött a fejenként kb. 3-4 liter víz is, meg a zsíroskenyér, és semmi egyéb kísérő), de még mindig köhögök.
Versenyt köhögünk itthon, mert M. allergiás, M. pedig elkapta tőlünk a köhögést, de őt végül is nem vittük orvoshoz, mert jól van.
Szépen felavattak közben doktornak, az is nagyon jó volt, igazi gyerekes-családos ünneplés volt pizzával és fára mászással, eddig még soha nem realizálódott bennem, mennyire vidám dolog az, amikor sok gyerek egyszerre mászik fára, vagy amikor az embert megölelgetik az ember barátjának a nagyra nőtt gyerekei, vagy amikor nem is csak engem ölelgetnek meg, hanem mindenkit, aki hozzám tartozik. Valahogy olyan természetes ez, mégis csak Szegeden kéne élni, főleg, hogy Á. is végre kisbabát vár, és ez akkora öröm, mert a baráti hármasunkból most akkor ketten nagynénik leszünk. Az avatás nagyon érdekes volt egyébként, Harry Potter-setting, felesküdtünk, hogy a hazánkat és a tudományt fogjuk szolgálni a tudásunkkal, és ez elég megható volt, mondjuk én eddig is így éreztem. Nagyon szép kék hengerben adták az oklevelet latinul, a bizottság pedig elmondta hogy doktorrá fogad, és ennek eddig sosem éreztem a jelentőségét (vö. PhD-gyár), de most mégis. Mert én belül tudom, hogy én ezért megdolgoztam.
A főnök is gratulált egyébként most először, sőt, átnyomtatták már a nevem 1-2 helyen mindenféle névsorokban, viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy X kolléga felesége is doktori iskolába megy, mert hogy legyen még egy papírja, hát baszki, ha nem lennének tudományos ambícióim, biztos nem csináltam volna végig, főleg úgy, hogy egy kanyit sem emelkedik a fizetésem.
Amióta nincs iskola, próbálok leállni a robotüzemmódról, aki ismer, tudja, hogy ez nekem nem egyszerű, mert folyton azon kapom magam, hogy a kötelességeken jár az eszem, holott, amióta csak vissza tudok emlékezni, ez az első olyan nyár, hogy magam határozhatom meg, mit szeretnék.
Nem kell ugyanis disszertációt írni.
A napjaim tehát (ó, de nagyképű, ez még csak egy nap volt) úgy telnek, hogy felkelek, bevásárolok, főzök valamit a fiúknak, kicsit németezünk és zongorázunk M.-mel (amibe bele van számítva a hisztije, mert nyilván semmit sem akar csinálni). Esetleg olvasok, mert recenzióra készülök egy könyvből, elkezdtem összeszedni a cikkeket, olvasnivalókat az Ördögkatlanos pódiumbeszélgetésre, amire immár doktorként meghívtak, valamint egy tanulmányhoz, amit nyáron írok meg. Filmeket nézek, egyelőre lazán (még gyűjtöm a bátorságot a keményebb mozikhoz, úgymint Nymphomaniac 1-2 és Blue is the Warmest Color, nem, nem a szex miatt, hanem mert a drámához még kellene kicsit aludnom). Edzek, németre viszem a kölyköt (amit viszonylag lelkesen csinál, elég nagy büszkeségemre), filmeket töltök le nekik is, illetve közösen művelődünk a 80-as, 90-es évek mozikultúrájából - és vannak restanciáim is, pl. a Hobbit eddig megjelent összes részei. Hamarosan folytatom a blogarchiválást is.
Dolgozni, úgy tűnik, nem fogok, ami miatt olykor rámtör a lelkifurdalás, de egyrészt meg van tiltva most, másrészt tanév közben, be kell látnom, rengeteg szemét, túlélési munkát végzek azért, hogy biztosíthassam a luxustudós létet (meg sok minden mást).
Hétvégére kicsit elutazunk, eltölthetek néhány napot végre a Balatonnál is (tervem, hogy egynél azért többször látom az idén nyáron). Találkozni fogok anyámékkal is, akik lassan adagolnak engem maguknak: bár eljöttek a védésemre, és végigvillogták velem a Dunántúlt a tavasszal, az életem néhány fontos epizódjával még csak most fognak szembesülni, nem mintha én nem akartam volna, csak bénák és érzéketlenek. Vagy nem veszik észre, hogy lassan 36 leszek....
Na de mind a fentiek egyáltalán nem érdekesek annyira, mint életünk első never before három napos miniszabija, hamarosan. (A poszt címe ebből a dalból van.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése