A Shakespeare-titok

Befejeztem Jennifer Lee Carrell könyvét, A Shakespeare-titok címűt, ami tulajdonképpen egy koramodern kort érintő A Da Vinci-kód. A cselekménye körülbelül annyi, hogy egy volt anglista, azóta színházi rendezővé előlépett nőre (Kate) kap a régi professzorától egy brosst, és ezzel számtalan kaland veszi kezdetét. A cél Shakespeare elveszett darabjának, a Cardeniónak a megtalálása, mellékszálként pedig annak kiderítése, hogy létezett-e egyáltalán Shakespeare. (Végül is nézőpont kérdése, hogy melyik a fő, és melyik a mellékszál.)

A regény nem volt különösebben jó, bár talán azért éreztem ezt, mert más misztikus krimik olykor fordulatosabbak. Viszont ami érdekessé tette mindezt, az a rengeteg információ, hiszen a szerző igazából tényleg irodalomprofesszor, a könyv utószavában pedig felsorolja mindazokat a helyeket, archívumokat, könyvtárakat, ahol a kutatás miatt megfordult.

A regény egyik érdekes témája tehát a Cardenio, amit Shakespeare, és szerzőtársa, John Fletcher elveszett darabjának tartanak (Shakespeare-nek több elveszett, de hivatkozott műve van, ezekről általában az ún. Stationers' Registerből tudunk, ami azokat a darabokat, műveket sorolta fel, amik kiadását engedélyezte a korabeli szerzői "jogrendszer"). A szöveg maga nincs meg, ám E. K. Chambers fontos színháztörténeti munkája (a könyvben is szerepel!), a négy kötetes The Elizabethan Stage (1923) hivatkozik rá. A történet sem ismert, de a főhőse valószínűleg Cervanes Don Quijotéjának az egyik mellékszereplője, aki abba őrül bele, hogy az igaz szerelmét elszereti tőle az egyik barátja.
A regény ennek a darabnak a történetét köti össze egy Jakab-kori históriával, illetve szerelmi három(vagy sok-?)szöggel, amit egyébként elég nehéz kibogozni, és számomra nem is volt annyira érdekes.

Ami Shakespeare szerzőségét illeti, a Shakespeare-tudósok és fanok több táborra oszthatók. A Stratfordiánusok szerint a stratfordi Shakespeare (aki tényleg létezett) a darabok szerzője, punktum. Aki ezt nem hiszi, azaz az anti-Stratfordiánusok több elképzelést is dédelgetnek arról, hogy ki lehet a valódi szerző, a kételkedésük okai pedig többek között a Stratford - London távolság, valamint hogy a kesztyűkészítő John Shakespeare fia, William, képtelen lett volna ennyi világirodalmi tudást, nyelvi kompetenciát, költészettant, ikonográfiai ismereteket, dramaturgiai készségeket, stb. elsajátítani rövid élete alatt. Ehhez hozzájön az, hogy elég kevés az életrajzi adat, különösen az 1585-92-es évek között időszakról (a tudomány ezt "the lost years"-nek hívja), ami után egyszer csak hirtelen özönleni kezdtek a darabok. Shakespeare egyik darabja sem maradt fent kéziratos formában, összesen 6 db állítólagos aláírást ismerünk tőle, mindegyiket jogi dokumentumokról, illetve a Sir Thomas More című darab fennmaradt három oldaláról gondolják még azt, hogy esetleg ő írhatta.
A darabok ún. quarto formában maradtak fenn (ezek 1-1 darab kiadását jelentik), illetve 1623-ban jelent meg az Első Folió kiadás, ami 36 színdarabot tartalmaz (azért első, mert készültek későbbi kiadások is). Ezt John Heminges és Henry Condell színészek gyűjtötték össze és szerkesztették, előszavát pedig Ben Jonson írta. Ezen található a híres, félig kopasz kleopátrahajú portré is. (A vers a regényben is szóba kerül annak kapcsán, hogy hogy is nézhetett ki William, Jonson egyik sora ugyanis így szól: "Reader, looke / Not on his picture, but his Booke".)
 A First Folióból állítólag 228 példány még mindig létezik (és persze számtalan másolat, például Stratford-upon-Avonban), a British Libraryben van kettő, a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban pedig kb. 80. Mivel a világ egyik legdrágább könyve, időről időre megkísérelnek ellopni egyet-egyet. A regény krimi része ebből (is) táplálkozik.

Tehát ami a szerzőséget illeti, az alternatív szerzőjelöltek száma kb. 80, a legismertebbek Francis Bacon, Christopher Marlowe, William Stanley, Derby hatodik earl-je, illetve Edward de Vere, Oxford tizenhetedik earl-je. Utóbbiról készült az Anonymus című film 2011-ben. Pro és kontra is rengeteg érvet fel lehetne sorolni, a Shakespeare-hívők szerint a korabeli referenciák, valamint a stratfordi Holy Trinity Church-beli sírfelirat (amit, mikor ott voltam, nem tudtam megnézni) meggyőzően bizonyítják, hogy Shakespeare volt a színpadi művek szerzője.

A szerzőség vita egyébként a 19. században indult, és több neves szépirodalmi szerző is állást foglalt. Számomra ez volt a regény legérdekesebb vonatkozása, mert elég keveset tudtam erről. Néhány példa: Delia Bacon a század közepén Francis Bacon és Walter Raleigh szerzősége mellett érvelt. Előadásokat tartott, elveszett kéziratok után kutatott, sírokat akart felnyitni. Hatására a 19. században neves írók és színészek közreműködésével bírósági pereket tartottak, amelyek azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Shakespeare-e a Shakespeare-darabok szerzője. A 19. század végén és a 20. század elején merült fel a többi jelölt neve, Marlowe-é és Edward de Vere-é. Marlowe kapcsán felmerül, hogy nem halt meg 1593-ban, hanem Spanyolországba menekítették, hogy megmentsék az ateizmusa miatti börtöntől illetve halálbüntetéstől, és innen szervezte meg darabjai kiadását Londonban. Aki de Vere-ről többet akar hallani, látni, nézze meg a fent említett filmet. Tény, hogy Oxford grófja literátor volt a javából, verseket és darabokat is írt, a film szerint egyenesen I. Erzsébet törvénytelen fia és volt szeretője.

A regény a csoportos szerzőség mellett áll ki, azaz azt mondja, hogy több jelölt állt össze és alkotott azért, hogy létrejöjjön a shakespeare-i életmű, de Jennifer Lee Carrell csoportosítása nem felel meg a hivatalosan publikált kombinációk egyikének sem, saját verziója van.
A lényeghez tartozik még egyébként, hogy a hivatásos, akadémikus Shakespeare-kutatás általában Stratfordiánus. Részemről (ó, poszt-strukturalizmus és színháztudomány) totál nem érdekel, ki írta a darabokat.