Egyperces

Múltkor valaki egy blogban arról írt, hogy lehet, hogy lehetne szigorúbb, következetesebb szülő, de hát....
.... én meg most pont azt gondolom, hogy bárcsak lennék annyira ráhagyós, legyintős és laza, mint amilyen nem vagyok, mit érdekeljen engem, hogy mi lesz, majd lesz valami, mindenki (még ha ifjú is) a maga szerencséjének a kovácsa, mindenki a saját hibájából tanul a legjobban és egyéb közhelyek, szóval de jó lenne bedobni az ultraliberális gyeplőt a lovak közé, és uzsgyi.

Mert nincs nekem arra energiám, hogy osztályozzak, javítsak, zárjak, feleltessek, könyörgő szülőkkel telefonáljak, diáksirámokat hallgassak, elkésett beszámolókat, dolgozatokat fogadjak el türelmesen, közben elvégezzem a munkát, ami pénzt hoz, meg azt is, amitől normális tudok maradni, meg feldolgozzak lelkileg egy öngyilkossági kísérletet (diák 1), egy extra mennyiségű igazolatlan hiányzást, ami valószínűleg családi pótlék megvonással jár majd egy nagyon csóró családnál (diák 2), a sok elveszített bukót (diák x), meg azokat, akik még nem adták fel a reményt, de meg fognak bukni, csak még nem tudják. Az éjszakai sportprogramot, amit nyilván ilyenkor szerveznek pont. A ránk erőszakolt tantestületi közös ebédelést az utolsó munkanapon (jún. 30., hétfő), amit nem lehet kiváltani, mert "elindul egy lavina"....
A tanulmányíráshoz kiszabott betarthatatlan határidőt, ami nem az, csak nekem.
A kocsit, ami cirka 100 ezer ebben a másfél hónapban már.
Meg még a fentieket, azaz hogy jó legyen a bizonyítvány, helyén legyen a fizikum, legyen edzés, kirándulás, családi program, sütemény, boldog legyen a macska, süssek néha süteményt, bevásároljak, mindenki értse meg, hogy mi a fontos, és az legyen az ebéd, amit mindenki szeret. Pedig, érted, nem is vagyok terror alatt, sőt, egyedül sem vagyok.
És akkor arról még nem is szóltam, hogy a Brand New Heavies jön a Veszprémfesztre, ahol persze iszonyatosak a jegyárak.