Sokminden

Nagyon sok minden történt, amióta nem írtam ide.

Voltunk például színházban. Először ezen. Nagyon tetszett. Ha tehetném, középiskolában mutogatnám fiataloknak. Nem is tudom, miért nem lett belőle utazó iskolai előadás, gondolom, mert csórók a kaposvári főiskolások, csórók az iskolák is, és nem áll össze a dolog. Ha én lennék a kormány, ebbe raknám a pénzt.
Az előadás teljes sötétben játszódik, eszközeit tekintve nagyon egyszerű, zsidó deportáltak visszaemlékezéseit hallgatjuk. Tök sötétben. Van egy kis narráció, de az csak annyi, hogy a sárga csillagtól a táboron keresztül a hazatérésig követi az eseményeket a sok elbeszélő. Nagyon erős zenét is használnak, Kovács Márton a zeneszerző, ő szokott Pintér Béláéknak is zenét írni.
Zsidó viccekkel kezdődik az előadás, olyanokkal, amiken nevetgélünk, aztán már szégyelljük magunkat, mert a kemény, gonosz viccek következnek. Ettől valahogy önironikus az egész, de fájdalmas is. A sötétben a tapasztalat az, hogy hol innen, hol onnan jön a hang. Az ember egy idő után rájön, hogy ez egy marhavagon. Vagy inkább gázkamra. Mikor mi. Színházilag (mondhatni) nulla, hiszen pont a legfontosabb elemet, a látványt veszik ki belőle, de mégis végig leköt. Nem tudom, hogy csinálták, nagyon elszomorodtam tőle, és sokkal hatásosabb, mint egy nagyszabású holokauszt film. Az előadás vége, hogy meggyújtanak egy darab óriási gyertyát a terem közepén, és kimennek. Soha többet nem látjuk őket.

Aztán megnéztük ezt is. (Igen, ilyen előadásokat hoznak mostanában ide. Bár a nagyszínház programja kiakasztó, de a Zsolnayban próbálkoznak.) Szóval ezt egy szárnypróbálgatásnak tudom minősíteni, nem a társulat főembere csináltam, hanem az ügyvezető (aki amúgy rendező), és kicsit túl- illetve alullőtt a célon. Egyrészt az előadás nem volt megírva sem dramaturgiailag, sem szövegileg. Értem én, hogy korrupció, de az olajszőkítés módszertanából színdarabot írni (szövegileg értem) kicsit necces. Mármint nyelvileg. Egy idő után képtelen voltam követni, hogy mi van. Nem is értettem. És nagyon didaktikus lett.
A szereposztás viszont teli találat, Börcsök, Terhes, Bánfalvi Eszter (úristen, mennyire jó) és Koós János. Nem csalás, nem ámítás. Dobtam egy hátast persze, de Koós halál ironikus, bár klisés, de nagyjából másfél órán keresztül nem tudja az ember feldolgozni, hogy őt látja. Elénekli mindenféle dalait, én meg végig azon gondolkodtam, hogy hogy jutott a rendező eszébe meghívni. Valószínűleg kellett neki egy elhasznált arcú, kicsit kéjenc hatást keltő vén pasi. Aki édeleg. És bejött.
Az előadás 120 perc szünet nélkül, ami elég sok. Didaktikából ez mindig sok.

Aztán Szegeden voltam az Örkény-kiállításon, ami egyszerűen szuper. Az első részben interjú formában mesélik el az életét (kérdés, felelek, sok kép), majd át kell menni egy tükrön (Arról, hogy mi a groteszk - ez van rajta), és ott van az igazi kreáció. A Tótékból ismert kartondobozokkal van kirakva a tér, rá vannak nyomva a novellák, kis illusztrációkkal. Vannak tévék meg videóinstallációk, és ott a budi! A budiban pedig szintén van egy tévé, ahol a budis jelenetet lehet megnézni a Tótékból.
Ezt nem tudom jobban elmesélni, a fotók beszédesebbek. A vendégkönyv egyébként egy írógép. Igazi, kattogós. A folyosón meg ott van a poéta-telefonfülke.

Túlélsz, pöcök.